Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. május / A fiú apja (Háy János: Napra jutni című regényéről)

A fiú apja (Háy János: Napra jutni című regényéről)

Háy János életművében nem előzmény nélküli a gyerekkort, az apa-fiú kapcsolat
mibenlétét, a családon belüli szerepek önkéntelen átörökítését tárgyaló tematika. Épp ezért a
Napra jutni átfedéseket mutat A gyerekkel és A bogyósgyümölcskertész fiával, ezúttal viszont
a regényidő a gyerekkor éveire korlátozódik. A hatvanas-hetvenes évekbeli falu, a társadalmi
változások, a világháború még élő emléke, a szegénység, a homályos jövőbeli kilátások olyan
szakaszt jelentenek a fiú életében, ami megelőzi, előkészíti az otthon elhagyását, annak
minden egzisztenciális velejárójával. Mivel már a kötet elején előrevetíti ezt a szakítást,
mellékes marad, hogy a gyerek felnőttkorára vonatkozó céljai beteljesülnek-e.
Az első, Apák című fejezet kijelöli az értelmezés kereteit, és magyarázza a címadást: a
többi fejezet voltaképp innentől ezt árnyalja. Ennek értelmében a szülői minta akkor is
meghatározó – esetleg leküzdhetetlen – tapasztalat, ha az ellenpéldaként értelmeződik. A
családi hagyományok, a szülői jellemvonások döntően befolyásolják a mindenkori gyerek
személyiségét, és gyakran hátráltatják a saját identitás felépítésében, ennek felismerése
azonban nem jár együtt az elődök hibáinak kiküszöbölésével, ha szülőként kell helytállni. Az
utolsó fejezetben tér vissza Háy ehhez a megkezdett irányvonalhoz, és nagyobb koncentrikus
körben járja körül a szülői szerepek generációs hagyományozódásának történeteit – de
nemigen lép túl azon a tézisen, hogy a saját tévedések, esetleg hibák a felmenőkéivel
magyarázhatók meg.
A nyitószövegben az apa az, aki olyan hatalmas, hogy elsötétíti a gyerek elől az eget.
A gyereknek ezért önmagával szembeni kötelessége, hogy ebből az árnyékból kilépjen a
napra. De amíg csak arról tud, mivel ellenkezik, nem hoz döntést arról, hogy mit állít a
keletkezett hiátus helyébe: ez eredményezi a későbbi tanácstalanságát szülőként, és ez az a
pont, amelyet a továbbiakban mellőz az elbeszélő, helyette a gyerekkori élmények és hatások
leírásánál marad.
A következő fejezetek – Az apa fia, Családállítás – szövegeiben körvonalazódik a
családtagok élete, személyisége is. Családon belül mindenkinek egyedül a gyerekhez való
kapcsolata (nagyapa, nagymama, apa, anya, gyerek) nevesített, ez középpontba emeli azokat a
hasonlóságokat, amelyek nemzedékről nemzedékre megismétlődnek a családi szerepekben. A
narrációt tekintve pedig erősíti a gyerek-nézőpont érvényességét, hiszen az események a fiú
nézőpontjából értelmeződnek.
A beszédhelyzetet, az egykori gyerek gondolatvilágába helyezkedve, a felnőtt
visszaemlékezése teremti meg – aki már tudatában van a majdani események,
következményeinek, birtokában a később szerzett tudásnak. Ennek a pozíciónak a határai,
lehetőségei olykor tágulnak, olykor szűkülnek, ezért a narráció sokszor egyenetlen. Nem
teljesen egyértelmű, mikor, mit, hogyan érzékelhet a fiú, mást pedig hasonló helyzetben miért
nem. Olykor ki nem mondott gondolatokat közvetít, aprólékosan számol be egy tőle távoli
helyszínen bekövetkezett eseményről, párbeszédeket ír le, amelyeket nem hallhatott.
Ez az elbeszélés-technika a harmadik részben (Családállítás) már nem tartható, hiszen
zárásképp a nagyszülők és szülők egyes szám első személyben megszólaltatott egyéni
motivációi, tapasztalatai és gondolatai kapnak hangot. A felmenők létösszegzései azonban
nem különböznek szembetűnően a narrátor korábbi történeteitől, értékítéleteitől, sem tartalmi,
sem nyelvi tekintetben. Az előre- és visszautalásokon, visszatérő motívumokon túl,
nyelvhasználati sajátosságok is erősítik a kohéziót az utolsó két fejezet között.
A beszédmód rontott; gyereknyelvi formákkal, a „hogy” szóval bevezetett
mellékmondat- és létigehalmozással, szóismétléssel idézi a gyerek beszélőt: „…megint
egyedül lett, ahogyan korábban is lenni volt.” (191.), „Úgy mentek iskolába, hogy nem a
legrövidebb úton.” (175.), „A gyereket nem vették figyelembe, hogy ott állt, a gyerek meg
tudta, hogy nem is szabad, hogy figyelembe vegyék, mert akkor nem az lesz, hogy
elmagyarázzák, hogy miért ez történt, hanem elküldik hátra az udvarba, hogy ez nem neked
való.” (97.) Ez a beszédmód lehetőséget teremt arra, hogy a tapasztalatlan gyerek
gondolkodásmódja tükröződjön. Többnyire ennek köszönhető a könnyed humor, ugyanakkor
a gyerek mosolyogtató naivitása mögül többnyire kiérződik az utólagos rálátással beszélő
felnőtt keserűsége is: „Arra tanították, hogy ő bűnös. Eleve az. Ilyennek született. Teljesen
átélte az eredendő bűnt például, hogy evett egy olyan fáról, amiről nem szabad, ráadásul
tényleg evett tavasszal, a Turák Feri bácsi májusi cseresznyefájáról, csak neki volt ennyire
korai, s hogy ez a bűn mindig megmarad akkor is, ha mást nem követ el.” (Mikulás, 65.) „A
csehszlovák rokonok teljesen magyarok voltak, annak ellenére, hogy csehszlovákok.”
(Csehszlovák rokonok, 165.) Az már zavaróbb, hogy a Családállítás szövegeiben – annak
ellenére, hogy ebben a fejezetben már a szülők és a nagyszülők beszélnek – sem változik
lényegesen a nyelvhasználat: „De most nem ez fájt, hogy ez volt, mert ez már volt, az ura már
régen halott volt, és ő rendesen elgyászolta, ahogyan kell, nem engedte, hogy örüljön annak,
hogy meghalt” (Apa, 237.); „és elkezdeni azt, hogy élet.” (Nagyapa, 251.).”
Többé-kevésbé kronologikusan halad a narrátor, a szövegek laza egymáshoz
kapcsolását mégsem az időrend határozza meg. Az egymástól függetlenül is jól értelmezhető,
rövid – a kötetet kissé töredezetté is tagoló – történetekben a nézőpont, a hely és az idő végig
rögzített, ez az egységes perspektíva közelíti a kötet műfaját a regényhez. Egyes szövegek
egyetlen téma köré szerveződnek (A könyvtároslány), mások a gyerek szűkebb, majd tágabb
környezetét mutatják be, vagy a gyerekről – az eltelt idő alatt észlelhető belső változásairól –
a gyerek-közösségek szerveződéséről, sajátos szabályairól festenek képet (Foci). Az orvos
gyereke a kamaszkor kezdetéről, a sajátos egymásközti hierarchia kiépítéséről tudósít: „Laci
meg a gyerek mindig az orvos gyerekével volt. Nem lehettek volna mással, hisz az orvos
gyereke viselte helyettük is a farmernadrágot, mert valójában ők is abban jártak, csak nem
volt rajtuk, mert nekik még nem volt.” (214.) A farmer viselése lázadásként, a szülők
értékrendszerével való szembefordulásként is értelmeződik, ez az osztályközösségen belül
azonban magas státuszt – népszerűséget, egyéniséget, bátorságot – is jelent. A hetvenes
években ez, természetesen, nem meglepő jelenség, ennél izgalmasabb, ahogy a szöveg – és
nem itt először – két egymáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó tapasztalatot hoz
összefüggésbe. Az orvos fia például azért hordhat farmert, mert az apja, aki elköltözött, nem
tiltakozhat ellene, így a fiú észjárása szerint a jól választott farmernadrág tartósabb, mint a
házasság, mert az előbbi bizonyosan egy életen át elkíséri az embert. A családi kapcsolatok
értelmezése tehát a mellékszereplők megjelenítésekor is kulcsfontosságú.
Az elbeszélő mellékesen ismerteti a gyerek szemszögéből az apa-fiú kapcsolat
lényegét: „A Danyi Jóskát, például akit az apja is vert, mert mindenkit vert különben az apja
ebben a faluban. Az apák azért voltak apák, hogy az életben elszenvedett sérelmeiket a
gyerekeiken torolják meg.” A gyerekben élő apakép megjelenítésének módjait – olykor
egyértelműen, olykor rejtett formában – az apaság jelentésének újragondolása vezérli.
Valamivel áttételesebben keresi az apai viselkedés okait az Apa barátaiban, amely
arról ad összefoglalót, hogy milyen hatással volt az apára, a baráti és családi kapcsolataira a
párttagság. A gyerek nemcsak fájdalmas mellőzésként éli meg azt, hogy az apa számára a
családtagjai helyett a pártban való előmenetele lett a mérvadó, hanem azt is érzi, hogy ez a
változás az apa részéről a saját családjára vonatkozó növekvő szégyenérzetével jár együtt – és
fordítva, hiszen Az apa útja sűríti azt a tapasztalatot, hogy az apa párton belüli
helyezkedéséért a gyerek szenved el nyilvános megaláztatást.
Arra is rámutat azonban, hogy az apa ezzel kedvezni akar a családjának – ez az
összetett látásmód már a gyerek nevében beszélő felnőtt narrátoré, aki azt mutatja meg, hogy
apa és fia a meglévő igyekezet ellenére sem értik egymást, és képtelenek azonosulni egymás
értékrendjével. Ezt ütközteti a gyerek belső világában zajlódó kis tragédiákkal: „A gyerek
elindult kifelé, hosszú volt az út, mintha minden vér ott volna az arcában, vörös lett, a torkán
megduzzadt a mandulája, nem sírom el magam, mondta, de érezte, hogy egy könnycsepp
kikandikál a szemsarokból, nem, nem, nem. És ment kifelé. Miért ilyen apám van, gondolta,
egyedül volt a hosszú folyosón, a rendőr gyereke már hazament, miért ilyen!” (162.) A gyerek
számára zavaros és ellentmondásos mindaz, amit az apja politikai szerepvállalásáról hall a
faluban, a családjától, a barátaitól, ezért természetesen fogódzókat keres, hogy mindezt
önmaga számára értelmezhetővé tegye. Üdítő, ahogy a gyerek világértelmezésében a magyar
történelmi múlt eseményei és az indiántörténetek összemosódnak, aminek következtében a
kommunistákat az amerikai gyarmatosítókkal azonosítja. A nagyapa ezért ugyanolyan hős-
példakép előtte, mint Gojco Mitic. A nagyapa az, aki a nemes és bátor férfias magatartással,
példával jár elöl, nem az apa. A gyerek – azért, hogy felnézhessen rá – olyan történeteket talál
ki, amelyekben az apa szembeszáll a kommunistákkal. „Egyszer este elalváskor oda is
eljutott, hogy az apa előveszi a fegyvereket, amiket még ötvenhatban dugtak el, és kis
szabadcsapatot szervez a falu ellenségei ellen, ahogyan az indiának is a rezervátumban, hogy
egy darabig tűrik a fehérek uralmát, de egyszer betelik a pohár, és a sátorlapok alól
előkerülnek a karabélyok és a coltok. Így gondolkodott a gyerek, hiába mondta a nagymama,
hogy annak is (így utalt az apára) egy kinyúlt sezlondugó van a gerince helyén, mint a
többinek, akik beléptek.” (159.)
Háy a személyes történetekben a gyerek közvetlen környezetében tapasztalt
különböző, egymással összeférhetetlen világértelmezéseket, értékrendeket sűríti lényegre
törően. Nem törekszik a Kádár-rendszerről látleletet adni, mégis, a hetvenes évek falusi
légkörétől nem függetleníthetők a családtagok történetei, értékrendje, de a gyerek
mindennapjai, közösségi viszonyai sem. A kötet erőssége a gyerek őszinte, ártatlan belső
világának közvetlen és kifejező ábrázolása, annak sok esetben humoros, önironikus
felidézése.
Számomra mégis az a problémafelvetés tűnt igazán izgalmasnak, amely a regény
elején körvonalazódott, és ami a tulajdonképpeni kiindulópontot képezte; az idejekorán
elhunyt apa emlékével viaskodva apává válni, tudatosítva a megőrzésre érdemes szülői
mintákat, kitapasztalni, hogyan lehet egy hibát elkerülni anélkül, hogy az ember egy másikba
essen. Mindennek a kitüntetett szerepét az is jelzi, hogy az elbeszélő személyes, egyes szám
első személyű narrációra kizárólag akkor vált, amikor ezt a kérdéskört érinti az Apákban,
vagyis amikor vallomásos jelleggel a saját, kudarcnak megélt apaságáról ír.