A lehelet alakjaiból (vers)

Ha mondhatni,
a Lantos énekének
bája:
mikor már csupán az,
ami a tiszta,
abbahagyhatatlan titkú semmi.
(    )
Széncinegét meg
vörösbegyet cikázgat a röpte,
és a fenyőről hirtelen leveri  a
szárny a porhavat
az úgynevezett madárszín végtelenre.
(….)
Fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.
(….)
Mikor hullajtja sűrűn hóalakját
a magasság a tekintetemre,
akkor kibuggyan rám
egy-egy emléksír belőle.
(….)
Fúj a szél,
és kitárja az emlékek
fellegeit.
A lélek fogalma
ráhelyezi arcát
a test nyomára.
Hajnalok
nyílnak vibrálva
a kiásott földből.
(….)
Hajam gyökerétől sarkamig sajognak
a színvirágok és színgyümölcsök,
épp a fügekaktuszé,
míg markomba süllyed
némelyik tengertörmelék,
és arcomat ringatja szememben
a levegőre lobbanó szél,
oly gyöngédséggel
fonva valahányunkat együvé,
és azt suttogja szüntelen,
kendőzetlen szóld:
lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.
(….)
A fölérzés arra,
ami élt,
és aztán akként kel az ébrenlét.
(….)
Ne rekeszd ki födeled alól a halált,
hisz’ ő is vérség, a tiéd.
Eladdig is:
ideák nélkül változó sebek
füzére őriz
és mindenkori idomában
az ég vonulása.
(….
Pázsitszőnyeg,
honnan lilás
és sárgás feltörekvés,
úgymint hiányörömből születés,
majd élénk
feledés-szenvedés.
(….)
Egyetlen szál virágban
jelenik meg a hasonlíthatatlan
szépsége és közönye:
világoljék, ami élet nélkül is
kikerülhetetlen,
és letöri a végtelen alakzatait,
az anyag
történ
Mindnyájunk fátumára.
(….)
Dús hóesésben
érszínek lüktetése –
ilyentájt hallani,
amint egy lélek
a teremtményről
halkan lepereg.