Az átmenet(ek) nehézségei (Dragomán György: Máglya című regényéről)

Majdnem tíz évvel a nagy sikert arató, több nyelvre lefordított A fehér király után már
megjelenése előtt nagyon nagy várakozás előzte meg Dragomán György új regényét, s amint
megjelent, azonnal az érdeklődés középpontjába került. A Máglya című, 2014-es regény sok
hasonlóságot mutat az előző szöveggel, hiszen elbeszélője ismét egy gyerek, az elbeszélt idő, a
cselekmény pedig ezúttal is Erdélyhez, és a Ceausescu-rendszerhez köthető. Egy 13 év körüli
kamaszlány, Emma meséli el egyes szám első személyben néhány hónap eseményeit közvetlenül a
román diktátor halála utáni időszakból.
         Egy árvaház iskolájának igazgatói irodájában indul a történet, ahol a szüleit egy autóbalesetben
elveszítő kislányért megérkezik addig soha nem látott nagymamája, hogy magához vegye. A lány
igent mond, és innentől kezdve az unoka és a nagymama kapcsolata, története, a beszélgetéseikből
elhallgatásaikból felsejlő múlt válik témává. Dragomán új regényének szerkezete rendkívül érdekes,
hiszen a két főhős életének korábbi eseményei csak lassan, nagyon apránként adagolva sejlenek fel.
Mikor a történetbe bekapcsolódunk, nem ismerjük a család, a szülők, a nagyszülők életét, sorsát, de
ezek a történetek, szépen lassan, apró részekben egésszé állnak össze. A titok, a sejtetés, a „balladai
homály” így alapvető szerkezeti elve a szövegnek. A középpontban két nő áll, akiket egy harmadik,
halott nő köt össze, egyiküknek az egyetlen lánya, másikuknak az anyja. Ez a szoros kapocs tartja őket
egyben, holott az elhunyt anyáról, a nagymama és az ő viszonyáról, hogy miért is nem beszéltek
egymással, miért nem találkozott unokájával soha a nagymama, csak fokozatosan szerezhetünk
információkat. Két nő áll magára maradva és egymásra utalva ebben a kiszámíthatatlan, mindenki
számára szokatlan világban, az egyikük szinte még gyerek, a másik pedig már öreg, túl van élete
nagyján. Kezdetben a nagymama igyekszik segíteni unokáját, tanácsaival, történeteivel, azonban a
szövegben előre haladva egyre inkább látható, ahogyan Emma lesz a felnőtt a családban, a regény
végén megérti az addig enigmatikus, csak részletekben kimondott történeteket, és megmenti
nagyanyját a nyilvános lincseléstől, felgyújtástól. Nem csak a korabeli romániai történelem
megidézése a Máglya, hanem egy összefonódó párhuzamos fejlődésregény is, melyben a kamasz
szép lassan megérti a világot, belenő az életébe, és ezzel párhuzamosan egy idős ember kiszorul az őt
körülvevő valóságból. Ahogyan a kamaszkor kitüntetett szerep, átmeneti periódus egy ember
életében, úgy a diktatúra megdöntése utáni időszak is legalább ennyire zavaros, kaotikus és sokszor
fájdalmas időszak. Nyilván nem véletlen a kettő összefüggése, párhuzamba állítása a szövegben. A
kamasz elbeszélő, kilépve a kiskorúságból; és egy nemzet, húsz év elnyomás után egyaránt a
szabadsággal, a felelősséggel ismerkedik. Az átállás, az átmenet azonban egyik esetben sem nem
zökkenőmentes, egyik rendszerből a másikba nem lehet könnyedén és észrevétlenül átjutni.
         A kiváló szerkesztés mellett a szöveg motivikus struktúrája, motívumhálózata is rendkívül
tudatosan építkezik, ugyanakkor egy pillanatra sem tolakodó.  A vissza-visszatérő hangyák, a liszt, a
rajzolás, a futás, a fák, a rókák, a máglya, mind-mind fontos motívumai, önmagukon egyértelműen
túlmutató jelképei a szövegnek.  A hangyák kapcsán – és más kontextusban is – fontos motívuma a
szövegnek az összeillesztés, a darabokból való összeállítás, helyrehozás gesztusa is. Ahogyan a
hangyák a széttépett levelet ragasztják össze a kislánynak, úgy igyekszik ő is – az elbeszélés által –
összerakni múltjának részleteit. S nem csak saját múltjának, hanem egész családtörténetének
fragmentumait. Ahogyan ezek a részek lassan összeállnak, úgy válik Emma is felnőtté, úgy érti meg
rokonait és önmagát, nyeri el identitását. A nagymama a lisztbe rajzolt képekkel igyekszik ellenállni a
felejtésnek, hiszen feladata éppen az ellenkezője, mint unokájának: neki nem a történet
összeállításán kell dolgoznia, hanem azért, hogy az egyszer már összeállt történet megmaradjon, ne
vesszen a feledésbe. Fontos, a borítón is felbukkanó motívum a róka, mely esetleg Hertha Müller
regényeit juttathatja eszünkbe (A róka volt a vadász, vagy még inkább A rókák csapdába esnek), főleg
mivel a Nobel-díjas írónő regényei is ennek a diktatúrának a megjelenítését kísérlik meg. A kötet vége
felé Emma futás közben egy hatalmas rókaketrecet talál, melyben közel száz róka él szörnyű
körülmények között, a bezártságtól őrülten szaladnak körbe-körbe a rácsokon: „A ketrecekben rókák
rohannak függőlegesen körbe-körbe, nekirohannak a hálónak, felfutnak a ketrec plafonjára,
majdnem mintha repülnének, úgy viszi végig őket a felső hálón a lendület, hogy aztán a hátsó
drótfalon lerohanjanak és megint felfussanak az elsőn, megállás nélkül, nagyon-nagyon gyorsan.” A
kislány kiszabadítja őket, de az állatok nem szaladnak el azonnal, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen
megváltozott helyzettel, ugyanúgy, ahogy a diktatúrától megszabadult emberek is tétovák és
bizonytalanok, meg vannak dermedve, hogyan és merre is tovább: „Nem tudom, mennyi idő telik el,
mire az utolsó ketrecet is szétverem (…). Akkor veszem észre, hogy a rókák mind ott állnak a ketrecek
alatt, a mocskos, összetaposott havon és engem néznek.” Természetesen a címadó máglya is fontos
motívum, a szöveg elején egy olyan eseményre utal, melyen az árvaház tanárai elégették a régi
rendszer jelképeit, ereklyéit, megsemmisítve még a nyomait is a gyűlölt rezsimnek. A könyv utolsó
lapjain ismét előkerül a máglya, mikor a nagymamát akarja elégetni néhány vasgyári munkás, akik
csalódottságukban fellázadnak, s a régi rendszer kiszolgálóin szeretnének bosszút állni (a
nagymamáról pedig kiderül, hogy jelentéseket írt a szekusoknak). A máglyán való elégetés ráadásul a
nagymama boszorkány-szerűségéhez is kapcsolódik. Ő ugyanis látja a holtakat, jósol, gólemet készít,
és mindenféle furcsa, a hétköznapi realitás törvényszerűségeivel nem magyarázható dolgot tapasztal
és idéz elő. Ezek a gyakori furcsaságok a mágikus realizmus hagyományát idézhetik emlékezetünkbe,
hiszen a csoda, a természetfeletti  itt  is szervesen beleépül a két nő hétköznapjaiba, természetes
elemmé válik, de azért közel sem olyan meghatározó, mint például egy Garcia Márquez-regény
esetében. A mágia, a babona, a tapasztalaton túli megjelenése mindenesetre érdekes adalékot jelent
a szövegben.
         A feltételezhetően Marosvásárhelyen (de szándékosan meg nem nevezett kisvárosban)
játszódó történet két szólam segítségével tárul elénk. A domináns egyértelműen Emma elbeszélése,
melyet néha-néha megszakít a nagymama saját gyermek- és kamaszkorának tragikus története
(legjobb barátnőjét és családját bujtatta a zsidóüldözések idején, majd maga is megjárta a
koncentrációs táborokat, és barátnője elvesztése után az elmegyógyintézetet is). A nagymama egyes
szám második személyű monológja dőlt betűvel van szedve, így választható el egyértelműen Emma
fő szólamától. Érdekes, hogy kettejük kapcsolatában többnyire a nagymama beszél (hiszen az ő
feladata az emlékezés, a továbbörökítés), míg Emma általában csak hallgat, csendesen figyel, belső
monológokat folytat, s mintegy magában jegyzetel. Ez az önmegértés és világmegértés egy kiskamasz
perspektívájából történik, ám a nyelv semmiképp nem az övé, hiszen a regény szöveg letisztult,
meglehetősen puritán mondatokból építkezik, néhol azonban emelkedetté, patetikussá válik. Olyan
nyelven szólal meg, melynek egyszerűsége ellenére is sodrása van, lendülete, könnyen olvastatja
magát, pontos és lényegretörő, de a líraiságot sem nélkülözi. A szerkezet mellett a nyelv a szöveg
másik erőssége, mely valószínűleg nem is törekszik imitálni egy kamasz lány nyelvhasználatát.
         A negyvenegy fejezetből felépülő Máglya egyes passzusai önálló novellaként is megállják a
helyüket, egy nagyon érzékeny nézőpontból mutatják be két, közvetetten három generáció életét a
Ceausescu-diktatúra alatt és után. Aki tényszerű adalékokkal teletűzdelt szöveget vár, ne ezt a
regényt olvassa. Itt a pontos adatoknál sokkal fontosabb azoknak a sors-lehetőségeknek a
bemutatása, melyek egy diktatúrában az ember (ez esetben elsősorban a nők) előtt állnak. Az
elutasítás, a lázadás vagy a másokat is mentő behódolás és együttműködés egyaránt érthető
magatartás lehet. A harmadik generációnak a feladata pedig, hogy megértse ezeket a reakciókat, a
mögöttük álló okokat. És nem csak a megértés, hanem a megbocsátás is, mert csak így lehet valóban
újrakezdeni. A könyvnek nagyon sok rétege van, sok gondolkodnivalót ad, de úgy, hogy ezeket a
problémákat nem teoretikusan, feltűnő módon, erőszakosan tolja elénk, hanem finoman engedi,
hogy észrevegyük őket: azokat, és annyit, amennyire épp szükségünk van, vagy amennyit elbírunk.