Előjáték és ujjgyakorlatok a Lolitához - Vladimir Nabokov: A bűvölő (tanulmány)

„A durva fajtalankodás mindenevő, a kifinomultnak előfeltétele a csömör.”
A bűvölő 1939-ben született, így Nabokov utolsó oroszul írott művének tekinthető,
csakhogy nem jelent meg életében. Maga az író nevezte pre-Lolitának, azaz a Lolita
előzményének, míg a tizenkét éves, de Lolitánál éretlenebb kislány szereplőt
„protonimfácskának”. Ám a negyvenoldalnyi elbeszélésnek mindössze az ötletét használhatta
föl, mert csak jóval a Lolita megírása és kiadása után, 1959-ben fedezte fel újra egy bőrönd
mélyén az elveszettnek hitt kéziratot, amikor a Kongresszusi Könyvtárban letétbe helyezendő
írásait válogatta. A kisregényt 1986-ban, Nabokov halála után fordította le fia, Dmitri angolra,
és két szerzői jegyzettel és saját részletes utószavával publikálta (ez utóbbit a magyar kiadás
nem tartalmazza).2
A Lolitához képest A bűvölő zsenge mű, tehát nem csak a megkésett publikáció
indokolja, hogy elsősorban mint a nagyregény első csíráját, összehasonlításban vegyük
szemügyre azt, hogy mennyiben tekinthető a Lolita előfutárának. Egyik markáns különbség,
hogy a Lolitában maga Humbert H. ír le mindent (a továbbiakban HH, ahogy Nabokov is
nevezi), az ő gondolatait ismerjük meg és az ő szemével látunk. Ezzel szemben A bűvölő
feltételes Arthurja egy mindentudó elbeszélő által leírt hős, legalábbis a szakirodalom így
tartja számon. E hős neve nem is szerepel a műben, csak Nabokov így említette egyszer,
később szereplőjét egy levélben (őt a továbbiakban A.-nak fogom nevezni).
Nemcsak a hős neve hiányzik azonban, hanem a többi szereplőé is. Egy újabb
monomániás hőssel van dolgunk, akit szenvedélye a kislányokhoz láncol. A regény az ő
hadmozdulatainak története arról, hogyan talál rá szenvedélye tárgyára egy parkban,
ismerkedik meg a nevelőnővel, jut el az özvegy anyáig, akinek betegségéről értesülve gyorsan
elveszi feleségül, hogy a kislányhoz közel kerüljön. A szarkasztikus elbeszélői humor
keveredik a hős nyersen célratörő és szenvedélytől elvakult gondolataival. Végül az özvegy
1 A szerző készülő könyvének 18. fejezete. Hetényi Zs. Nabokov regényösvényein. Bp., Kalligram, 2015.
2 Nabokov, V. The Enchanter. Transl. by D. Nabokov. New York: G. P. Putnam’s Sons, 1986. Amerikába
utazása előtt Nabokov felajánlotta a Szovremennije Zapiszki folyóiratnak, és a Berlinből a háború miatt
Belgiumba költözött Petropolisz kiadó számára is, Abram Kagannak. Az elveszett kézirathoz hasonló témájú
művet mutatott Párizsban Vladimir Vejdlének, annak a címe A szatír volt. A bűvölő Oroszországban 1991-ben
jelent meg először. Magyarul: Nabokov. V. „A bűvölő”. Ford. Széky János. In: A szem. A bűvölő. Bp., Európa,
2009. 83–156. A továbbiakban erre a kiadásra a szövegben, zárójelbe tett oldalszámmal hivatkozom.
halála és temetése után a vidéki rokonok kezéből kiszabadított zsákmány és vadásza végre
egyedül maradnak egy szobában, ám amikor a kislányt álmában megközelítő meztelen hódító
akcióba lép, a kislány fölébred és pánikba esve sikítani kezd. Az éjszakában összecsődült
szomszédok elől a férfi kirohan a sötét utcára, és egy közeledő teherautó reflektorfényétől
elvakítva annak kerekei alatt leli halálát.
A regény angol fordítása tehát a szokásos írói jóváhagyás nélkül készült, Nabokov
halála után, ami egy további idegen nyelvre átültetés, így a magyar átültetés esetében is alapos
indok lett volna az eredeti orosz forrás felhasználására a lefordított angol helyett. Már az első
mondat felveti ezt az „egy sima, két fordított” kérdést, mert már az vegyes narrációs helyzetet
teremt. „Hogyan igazodhatnék el magamon? – gondolta, mikor egyáltalán gondolt valamit”
–hangzik a magyar kezdet (91), bár az angolban a kötelezően nagybetűs Én jobban kiugrik a
szövegből, különösen, mert a myself is nyomatékosítja: How can I come to terms with myself?
Az orosz eredeti azonban nemcsak más, hanem sokkal több réteget is mozgat meg, mert
mindhárom nyelvtani személyt bevonja: „Hogyan tisztázzam [Én] veled [Teveled] a
dolgokat? – töprengett [Ő], amíg csak képes volt töprengeni.”3 A tisztázás még szerelmi
vallomást is jelent, így az önmegszólító mondat helyett a másik lehetséges jelentés: „Hogyan
valljak szerelmet neked?” vagy „Hogyan magyarázkodjam ki nálad?”. Ez az elbeszélésen
kívüli Te, a címzett itt teljességgel rejtve marad. A monológ-forma a kisregény végén keretet
alkotva visszatér, és újra A. gondolkodásába bújunk bele (a Lolita narrációját
megelőlegezve).: „…mintha a színpad közepére sodorta volna a férfit a tánc hullámzása […],
– ez az, ránts magad alá, szaggasd meg gyarlóságomat – lelapítva utazom, földnek pofozott
arcomon – hé, most miért pörgetsz, ne tépj ízekre – szétmarcangolsz, elég legyen…” (156). Itt
már világos, ki a megszólított – a teherautó vastömege, vagyis a halál.
Mint látható, a kettős fordítás hátulütői akkor is számos helyen kiütköznek, ha a magyar
fordítás messzemenően nabokovi szellemben készült. Ha el is veszett egynémely orosz
szójáték, például a pauza pauka (pókpauza), olyan remek szóalkotásokat kapunk cserébe,
mint „visszamenőleges háztűzmutogatás” (110) vagy „becézgetések ábécéje” (137). Az
özvegy sikerült műtétjén kesergő hős freudi szóátalakítása is remek: „majd én mutatok
magának egy sikert, egy sírkertet” (130), hasonló a „noxious nexus” magyarítása „visszás
viszony”-ként (73). A kétszeri fordításban hatványozódtak a zavaró módosulások. Nabokov
aforizmáit általában felhígítják a magyar fordítók, de itt már az angol félrevitte az egyiket,
mert az eredetivel ellentétes tartalmú lett. „A nyers testiség étvágya csillapíthatatlan; a
3 Az oroszban mindhárom személyes névmás megjelenik. „Kak mnye objasznyítyszja sz tobój? – dúmalosz
jemú, poká dúmalosz.” (V 43) Átírásomban az ékezet a hangsúlyos szótagot jelzi, amely nyújtva ejtendő.
finomabbik fajta csak úgy létezhet, ha végül jóllakik.” (Corse carnality is omnivorous, the
subtle kind presupposes eventual satiation.) Az orosz mondat egyetlen lehetséges értelme
pedig: „A durva fajtalankodás mindenevő, a kifinomultnak előfeltétele a csömör.” Tehát nem
végül lakik jól, hanem előzetesen, hiszen a főhős azonnal megemlíti, hogy már volt öt-hat
normális kapcsolata, amelyeknek semmi köze nem volt a szenvedélyhez.
A kisregény címét elsősorban a szexualitás varázsára vonatkoztatják általában, holott a
lányra vágyó férfi valójában önmagát bűvöli el és ejti transzba, mert miközben fallikus
varázsvesszejével (138, 150, 151) el szeretné bűvölni „foglyát” (137), önmagát lovalja bele
szenvedélyébe és pörög egyre mélyebbre annak örvényében, elveszítve önkontrollját. Az ő
vágya sokkal inkább szexuális vágynak ábrázolódik, mint a Lolitában HH-é, aki kiválóan
manipulál, amikor azt magyarázza, hogy őt nem érdekli a szexualitás. Ebben lehetne az
önigazoló öncsalás ravaszkodását is látni (a cselekmény keretei között), de a szerzői
szövegirányítás mindvégig a szexualitás szublimációjára, elvonttá tételére és a stílusra magára
tereli a figyelmet.
A bűvölet (enchantement) Nabokov számára a művészet működési alapelve és
hatásmechanizmusa is, a bűvölés bonyolult játéka. Tanítványai számára megfogalmazott
tanácsainak kezdő csomagjában elhangzott, hogy a szerzőnek egyetlen célja van: hogy
megbűvölje (elvarázsolja) olvasóját4. Az orosz eredeti címe a sokkal konkrétabb Varázsló. A
Lolita narrációs titka is ez lesz: a szerző olyan stílust teremt elbeszélőjének, amellyel
elvarázsolja olvasóját és magával rántja az örvénybe, az olvasói beleélés révén közössé vált
forgásba. Nabokov olvasási alaptanácsai között még két követelmény szerepel: az olvasó
semmi szín alatt ne azonosuljon egyik szereplővel sem, hiszen a történetek a képzeletből
fakadnak, és az olvasási élvezethez egy szótáron és éles emlékezeten kívül csupán saját
gerincét kell használnia, hogy azzal érezze és élvezze az olvasmányát. E recept értelmében
bármely szöveg élvezete csak a független intellektuális olvasói kontroll ébrentartásával
javallott, a szövegre, és nem a történetre és a szereplőkre összpontosító figyelemmel, józan
távolságtartással. Kizárólag az intellektuális élvezet felől javallott eljutni a műélvezet
borzongásához. A Lolita éppen azt próbálja majd ki az olvasón, vajon besétál-e az empátia
csapdájába. Ha igen, csak a végén ébred rá, mibe is keveredett, és egyre azt fogja kérdezni,
hogyan volt képes HH-val együtt érezni, a hálójába kerülni.
A bűvölő és a Lolita
4 Epstein, E.J. „An A from Nabokov.” The New York Review of Books, Apr 4, 2013.
A két regényben hasonló a pedofil történet: a negyvenes férfi feleségül veszi az anyát,
hogy közel kerüljön annak tizenkét éves lányához. Az európai nimfácska azonban sokkal
éretlenebb, mint Lolita, aki a nyári táborban minden romantika nélkül, mondhatni
gyakorlatiasan elveszítette már szüzességét. Jelentős különbség, hogy A bűvölőben kívülálló
(extradiegetikus) az elbeszélő, és ritkák a monológok, ami megkönnyíti a nabokovi beleélés-
hárító olvasást – a főszereplőtől nem olyan nehéz eltávolodni, megtagadni az együttérzést,
mint HH-tól, aki maga az elbeszélő, vagyis A bűvölőben az elbeszélői stílus egészen más,
rezonőr szerepet játszhat csak, de nem vonzó-közelítő szerepet. Ugyanakkor a névtelenség
miatt „a” férfi, „az” özvegy, „a” kislány és „a” nevelő barátnő egy-egy elvont drámai szerep
szinte tandrámai megtestesítőinek tűnnek.
A névtelenség allegorizál, általánosítja a helyzeteket és történéseket, és a hősöket
képletekhez közelíti. Nem ismerjük a pontos helyszínt, még azt sem, milyen városban,
országban pereg a cselekmény, sőt, azt sem, milyen nyelven beszélnek a szereplők. Ebben az
értelemben A bűvölő elvontabb, világosabb és céltudatosabb szerkezetű. A Lolitától eltérően
nem kuszálják össze dátumok ellentmondásai a nagyjából egy év alatt játszódó cselekményt,
mert csupán az április 25-i műtét napját tudjuk meg.5 Az elbeszélő mindössze egyszer töri
meg a szöveghatárt azzal, hogy érezteti mindentudó erejét („az asszony, akit soha többé nem
foguk látni…”, 142). A bűvölőben nincs az elbeszélő többnyelvűségéből és a kultúrák
ütközéséből fakadó humor és nyelvi vibrálás sem, mint a körülötte keletkezett művekben, bár
Nabokov az utolsó oldalak káosz-érzékeltetésében szinte az orosz avantgárd nyelvi
kísérleteire emlékeztető hangfestő zavart alkot. A zs és scs, valamint sz-p-r-t hangkapcsolat
ornamentális hangszerelése mellett a felbolydult szállóvendégek parancsszavaiba
háromnyelvű anaforás szójátékot szúr be: „etuansz, etudver, etuszubt” (V 80), ami
angol–orosz–francia kavalkádot rejt (at once, etu dver’, et tout-de suite – azonnal, ezt az ajtót,
de rögtön) vagy talán az utolsó szóban olaszt is (subito – gyorsan).
Az üldözési jelenet itt igen rövid, míg a Lolitában az egész második részt, lényegében a
fél regényt meghatározza. Ott majd Nabokov az egykori regénycímet (a bűvölést) az
emblematikus hotelnevekbe illeszti be, ahol sorsfordító események történnek. A „Megbűvölt
vadászok” szálloda neve (Echanted Hunters) megegyezik Quilty színdarabjának címével,
amelyben Lolita játszik. Ezt azonban Nabokov Lolita osztályfőnökének nyelvbotlásán
5 A főhős egy harminckettedikei újságot kap föl. A nemlétező dátum allúzió lehet Gogol Poproscsinjére (Egy
őrült naplója), aki szintén egy fiatal kislányba szerelmes, és naplója végén április 43-dikát és augusztus 86-dikát
ír.
keresztül parodisztikusan pontosítja – The Hunted Enchanters, azaz űzött bűvölők.6 A
bűvölők mindenekelőtt saját vágyuk után, és csak azután vágyuk tárgya után csörtető
vadászok, akik maguk teremtik meg szerelmüket képzeletükben. „a múlt, a jelen és a jövő
egyazon sugárzásban jelenik majd meg [a lány] számára, s e sugárzást, akárcsak őt magát,
egyazon forrás bocsátja majd ki: a férfi, az elevenszülő szerelmes.” (139)
A bűvölőben kevesebb a detektívregényre emlékeztető fordulat, viszont akad nem is egy
hasonló jelenet – a kislányok nézegetése a parkokban, a hotelba bejelentkezés bonyodalmai (a
Lolitában virágkiállítás miatt nincsen szoba, és csak közös ágyban alhatnak), a hotelszoba
eltévesztése, a végzetes autóbaleset (itt a főhős, a Lolitában majd Charlotte hal meg). Mindkét
anyát elteszi láb alól a szerző, hogy leányuk a csábító zsákmánya lehessen, és egyik anya sem
képes elviselni a saját lányát. Itt egy macska (144, 154), a Lolitában a kutya-motívum jelzi a
végzet közeledtét. Az író irányította megszemélyesített végzet, amely McFate (Fátum) néven
a Lolitában majd beleszól HH életébe, már itt is nevesül az „éles eszű Fátum”, eposzias
megjelöléssel (132). A bűvölő zaklatott zárójelenetének állandó hangaláfestését a teherautók
utcáról behallatszó dübörgése adja meg (144, 145, 150, 152, 154). A visszatérő zaj nemcsak a
végső baleset előrejelzése (amire egy elő-baleset beékelésével is felhívja figyelmünket a
szerző, éppen akkor, amikor először maradhat a férfi kettesben a kislánnyal), hanem a
harmóniátlan szenvedély valamiféle alvilági dübörgése. Ennek megfelelője a Lolitában az
első éjszaka humorosan előadott, korántsem idilli eseményeit megzavaró prózai, sőt undorító
zajok kavalkádja, a lifté, vécéé, a teherautóké.7
A bűvölőben jól felismerhető az életmű korai darabjaira jellemző látásmód, a tárgyi
világ megelevenítése: a korcsolya a férfi arcába bámul (97), a porszívó szűköl (117), az autó
gyanakvó (143), az ágynak csontváza van (149), a húzódó ín felnyüszít (153).
A névtelen kislány alakja teljesen megrajzolatlan marad – igaz, Lolita jelleme sem
különösebben érdekli HH-t, legfontosabb eufóriájában a lány szinte meg is szűnik számára,
„szolipszizálódik” (L 63). A bűvölőben a névtelen kislányt azonban egy Lolitát megelőlegező,
csupa-L hangmotívum veszik körül: színe a lila (or. lilóvij, ang. lilac) és virága az ibolya (or.
fialka, ang. violet). Valójában mindkét férfi a bennük közös autisztikus módszerrel (nem az
odafigyelő megismerés útján, hanem saját képzeletükből építkezve) lelket is alkotnak a
kislányokhoz, mintegy kiegészítésül a testhez, de a a lány lényétől függetlenül, maguk
számára.
6 A magyarban pontatlanul: „Vadászó megbűvöltek” (L 205).
7 Nabokov, Vladimir: Lolita. Ford. Békés Pál. Bp., Európa, 1987. 137–138. A további hivatkozásokban „L”
rövidítéssel.
Talán kissé befelé forduló természetű, gondolta, élénkebb a mozgása, mint a
beszéde, nem szégyenlős, mégse tolakodó, s a lelke talán elrejtőzött, biztosan szereti az
édességet, a babákat és a filmhíradók ártatlan bűvészkedését. Az ilyen meleg bőrű, rőtes
pihéjű, szétnyílt ajkú lányoknak korán jön meg a havivérzése, de nem jelent számukra
sokkal többet, mint egy játék, mint a babakonyha kitakarítása… És a gyermekkora nem
nagyon boldog, hiszen félárva: […] ebben az otthonban nem voltak simogatások, csak
szigorú rend… (104)
A. abban is különbözik HH-tól, hogy (némi öncsalással) azt állítja magáról, hogy ő nem
képes szexuális erőszakra (138) – ugyanakkor nagymamának öltözött farkasnak is nevezi
magát (132), képzeletében nyolc polipkarral ragad a lány meztelen testére (128), és vért
ajánlana cserébe a lányért, valamiféle pogány áldozati szertartást és erőszakot dédelgetve
gondolataiban.
A Lolita szexuális jelenetei és eufémizmusai áttételesebbek, kevésbé merészek,
ugyanakkor poétikusabbak is. Igaz, a szokványos ágyjelenetet Nabokov A bűvölőben is
átugorja, lényegében kihagyja a hosszas, gyötrelmes készülődés és a kiábrándító
utóbenyomások részletes leírása között (125). Itt a férfi nemi szerv eufemisztikusan és
kétértelmű célzásokban „trükkös játékszer”, a lány szájába kerülő szilva, kezében „ágáló
bábu”, fallikusan „vaskos ág” (137), láb közötti sétabot (142), ágaskodó meztelenség és
mérőrúd (154, 155). A Lolita metaforái majd HH műveltebb és kifinomultabb képzeletének és
képvilágának készletéhez idomulnak.8
Mindkét regényben állati jelzőket kap az ösztön vezérelte férfi. Míg a Lolitában
Humbert H. állati epitetonja a majom, A bűvölőben a névtelen A. polipra hasonlít, csápjai a
gyilkos bekebelezést és az erőszakos szexualitás undorkeltő képét jelenítik meg (103, 128).
A pedofília ténye e szóhasználat miatt közvetlenebb és valósabb, mint a Lolitában, mert
hiányzik belőle a poetizálás és a narrációs áttételesség. A bűvölő zárójelenete, a megalázóan
magányos és ugyanakkor nyilvános pollúció meglehetősen részletes leírása az 1928-as Lilith
című vers helyzetét dolgozza fel, és onnan származik az a kép is, hogy a vágyteli tekintet alatt
lángra kap a ruha és hamuvá ég (97). A bűvölőben a kislányról képzelgő férfi agyában vad és
véres képek jelennek meg, például (egyébként finoman, „lolitásan” részletezett) testének
8 Ld. Hetényi Zs. „L'érotexte syncrétique de Nabokov – Le tabou dans le léxique de Lolita.” Noms et choses. Le
corps de l’écriture dans la modernité slave. Dir. Weinstein, M. Aix-en-Provence. Publications de l’Université de
Provence, 2007. 165–175.
bájait egy vödör vérért szerezné meg (104). A menekülés közben egészen abszurd, freudi
képzettársításokra alkalmas tudatfolyamot alkot Nabokov, amellyel egyre közeledik a
befejezés felé, ahol majd az elbeszélői hangot átadja a szereplőjének: „a lány könnyebbé vált,
csúszóssá lett, mint egy bíborfenekű, torzképű talált csecsemő, aki a küszöbről a bölcsőhöz
rohan, s a bölcsőből visszamászik a tombolva feltámadó anya méhébe.” (154) Itt lány és anya
testi birtoklása a férfi szemében azonos testben egyesítve jelentkezik, a méhbe visszaszületés
maga a perverz halál, a csúszósság és az anyaméh pedig a szexualitást, nemzést és születést
gyúrja lényegileg azonos képbe.
A bűvölő normalitás és őrület borotvaélén táncoló főhősének gondolataiba Nabokov
időnként józan pillanatokat is beékel, amivel jelzi a normák létezését, sőt, belesző egy
elbeszélői kioktató megjegyzést, talán a távolságtartás érdekében, de a didaktikus
hangnemmel kissé érvénytelenítve azt.
Pontosan kimérte, hogy meddig jutott el, fölbecsülte számításainak egész ingatagságát
és fantomszerű voltát, ezt az egész csöndes őrületet, a megszállottság nyilvánvaló
tévedését, hiszen ez a szenvedély csak akkor volt szabad és őszinte, ha a fantázia
kötöttségei közt borult virágba, de most elfajzott egyedüli szabályos formájától, és
belebocsátkozott (a hibbantak, a nyomorékok, a tompa elméjű gyermekek szánalmas
buzgóságával – bizony, bármely pillanatban leteremthetik és eltángálhatják!) oly
tervekbe és cselekedetekbe, amelyek mind a felnőtt, materiális világ kizárólagos
fennhatósága alá tartoznak. És még most is kiszállhatna! […] Másfelől – elmélkedett
tovább, mert meg volt győződve, hogy még mindig ugyanazt a józan gondolatmenetet
követi (nem vette észre ugyanis, hogy a mezítlábas figura, kit elkergetett a háztól,
visszaosont a hátsó ajtón) – milyen egyszerű lenne minden, ha a kedves mama holnap
meghalna. (123)
HH esetében már nem kapunk majd ilyen támpontokat. Itt azonban rá is
vonatkoztathatóan kiviláglik valami nagyon fontos: az, hogy a pedofil aberráltság Nabokov
koncepciójában a gyermekségben megragadt tudat anyagtalan álmodozása, szemben a
felnőttek materiális világával. A pedofil férfi képletének egyik megfejtése ezek szerint a
benne rejlő gyermek, vagy pontosabban – mielőtt a Nabokov számára gyűlölt, bár műveitől
nem idegen freudi elmélet képletére redukálnánk – a gyermeki gondolkodású Én. Ez a kulcs
arra a megoldásra vezet, hogy a pedofília a férfias testi vágy érintetlenség és ártatlanság iránti
vonzódása mellett a szabadság – az anyagtalan és testetlen vágy – keresése. Amint korábban
elhangzott, Nabokov erotika-koncepciója a keresésre (a Lolitában vágyteli vadászatra) helyezi
a hangsúlyt, és nem a cél elérésére. Ez magyarázza A. kudarcát A bűvölőben. Ugyanez az oka
annak, hogy a Lolita első része oly gyökeresen különbözik a beteljesülés (?) utáni második
résztől, az állandó zaklatott utazástól. A bűvölő elbeszélőjének is az utazás jelenti az
anyagtalan szabadság kiegészítő állapotát, hiszen A. egész életében korlátok közé és maszkok
mögé szorítja sóvárgását (91). (A Tündöklésben is az utazás bűvölete indítja el Martint a
hőstett felé.)
Mikor fölszállt a vonatra, holnaputáni lakcíme még olyan volt, mint egy partvonal a
trópusi párában, a jövőbeli névtelenség előzetes szimbóluma. […] fölöslegesnek tartotta,
hogy előre meghatározza további lakóhelyeiket. A lókusz nem számít – mindig is az a
meztelen kis láb fogja ékíteni; az úti cél anyagtalanná vált […] Messze fogunk élni,
egyszer a hegyek közt, máskor a tengerparton, üvegházi melegben, ahol a vadak
mezítelensége önkéntelenül is szokásunkká válik, […] csak egymást az örök
gyermekszobában… (136, kiemelés HZS).
A. az időt is kizárná életéből, nincsenek mutatók különös karóráján (101), amelyet „az
idő szemfehérje” metafora az embert ellenőrző megfigyelőként jelenít meg (151).
A gyermeki tudatok találkozásának tisztasága a pedofil álmaiban a kötöttségek nélküli
boldogság kezdeti, paradicsomi állapota, a „lányra váró paradicsomi felfedezések”-é. Mint
korábban láttuk, a nabokovi szóhasználatban a szerelmi csúcspont metaforája a „bepillantás a
paradicsomba” (Tündöklés). A paradicsomi boldogság (136, 153) azonban
elválaszthatatlannak tűnik az eredendő bűntől, ezért válik motívummá a Lolitában a végzethez
vezető alma (a kanapé-jelenetben), A bűvölőben pedig a ’bibliai’ barack („eufráteszi
sárgabarack” 92, barackos pite, 115). Dmitri Nabokov utószavában kutatásokra hivatkozva
közli, hogy, nem alma, hanem barack lehetett Ádám és Éva számára a tudás gyümölcse.
Nabokov kislányábrázolásaiban szinte eposzi állandó jelzőként fel-feltűnnek a
gyümölcspihék és -bolyhok.9 Lolita ruhája a „barackhamvú résbe” szorul be (L 124), s itt
tudjuk meg, hogy az erotikus metafora forrása Robert Browning verse. Lolitának barackszínű
a combja, a rekeszizma, a lapockája (L 243).10 Amikor a felemás első éjszaka utáni ebéd
közben Lolita elmeséli, hogyan veszítette el szüzességét a nyári táborban, a felszolgált barack
már ütődött (L 143).
9 Igaz, a Lolitában a magyar barackbolyhok az angolban néha egresbolyhok (gooseberry).
10 A bársonyos pihék és lepkebolyhok már a Meghívás kivégzésre nőalakjain is feltűnnek.
A hamvas kislányok képzete itáliai reneszánsz asszociációkat kelt. A kézenfekvő
Petrarca és Dante (Laura és Beatrice) minták mellett a Lolitában kétszer feltűnik Botticelli
neve is. Mindkét kislány-alak megjelenik egy-egy olajfestmény eredetijeként – újabb adalék
ahhoz, miért lenne alkalmasabb a „Laura eredetije” cím az utolsó töredék-regénynek, a
megvalósult Laura modellje helyett.11 „Íme. A fölbecsülhetetlen eredeti: alvó leány, olaj.
[…] az a rozsdás, rózsás árnyalat, ahol fénylő orcája – még a firenzei kontúrja is csupa
mosoly” (151). Mindkét kislány motívumai között szerepel a virág (rózsa és liliom), valamint
a lepke-hasonlat, az átalakulási és fejlődési stádiumok (139).
HH képzeletében egy barackszínű, nedves estében egy szemközti ablakban látott
képmásban Lolitát véli felfedezni, majd a paradicsomi látomás rút férfinak bizonyul, „Éva
visszaváltozott bordává”. Ekkor fogalmazódik meg a nimfácskák utáni vágyódás természete
az elbeszélő szavaiban:
…valójában nagyon is elképzelhető, hogy az éretlenség iránti heves vonzódásom valódi
oka nem a fiatal, tiltott, tündérgyermeki szépség tisztaságában keresendő, hanem inkább
az olyan helyzetek nyújtotta biztonságban, ahol az aprócska birtokolt és a nagy ígéret, a
nagy rózsásszürke soha-el-nem-érhető közt tátongó rést a végtelen tökéletesség tölti ki.
(L 278)
A pedofília másik eleme az apai érzelmek áthajlása szexualitásba. Az incesztus
motívuma a novellákban is, de főleg a Lolitában jelenik meg nyíltan – illetve éppen hogy
burkoltan, hiszen itt is, akárcsak ott, nem igazi, hanem pszeudoincesztusról van szó –
gyámatya és lánya nem vérrokonok. Itt a férfi egy shakespeare-i monológ-álmodozásban,
mintha Lear király lenne és lányhoz szólna, Cordeliának nevezi szerelmét, akivel majd a világ
börtönében ül boldogan, a holdas tengert nézve (139).12
A bűvölő sokféle kultúrához vezető kiterjedt intertextuális kapcsolatrendszere távolról
sem éri el a Lolitáét, amelyben csak azon a szerzőknek a száma, akikre HH. név szerint
hivatkozik, több mint hatvan.13 A bűvölőben a Csipkerózsika (angolul Alvó szépség)
történetének mintáját is felfedezték14, valamint Puskin Pikk dámájának idős hölgyét az anya
11 Ld. Hetényi Zs. „Kiradírozott önélet. V. Nabokov: Laura modellje.” Magyar Narancs XXIII. 21. 2011.05.26.
12 A következő sorokra történik utalás: „…menjünk a fogságba: ott / Fogunk mi, mint kalitban a madár, /
Dalolni ketten. […], / Igy élünk majd, dallunk, imádkozunk, / És agg regéket mondunk, nevetünk / Az arany
lepkéken, […] Börtönünkben így / Kivárjuk a viszálykodó nagyok / Fondor világát, mely árad s apad / A hold
szerint.” Shakespeare, W. Lear király. V.3. Vörösmarty M. ford.
13 Proffer, Carl R. Keys to Lolita. Bloomington: Indiana UP, 1968. 21–23.
taszító levetkőztetésében, az oszló test leírásában, valamint a kislányokban a puskini ruszalka
(sellő)-motívumot (HH A kis hableányt, Andersen meséjét adja olvasmányként Lolitának). Az
orosz elődök között megemlíthető Dosztojevszkij Szelíd teremtése, vagy Szvidrigajlov
vonzódása a kislányokhoz a Bűn és bűhődésben15, de legfőképpen az Ördögökben Sztavrogin
vallomása Tyihonnak arról, hogy megerőszakolt egy kislányt. Ez a párhuzam különösen azért
figyelemreméltó, mert Dosztojevszkij regényének ez a fejezete csak 1922-ben jelent meg
először.16
A szövegek közti párhuzamok legérdekesebb formái az életművön belüli megfelelések,
amelyek távolról sem szorítkoznak a Lolita-párhuzamokra. Az időrendet követve (a teljesség
igénye nélkül) elsőként a „Dajkamese” című (a Berlin-fejezetben említett) novellára lehet
gondolni, amelynek főhőse kiszemel az utcán magának két igen fiatal kislányt is, akiket az
ördög segítségével remél megszerezni. Az 1925-ös novella után a következő láncszem az
említett 1928-as „Lilith” című vers, a sellő-motívummal és a köznevetség közepette
bekövetkező nyilvános orgazmus pokoli megszégyenülésével. A felemás, beteljesületlen
beteljesülés erotikus paradoxonát a Lolitában a nevezetes kanapé-jelenetben Nabokov több
oldalas leírássá duzzasztja, a kislány utáni vadászat vagy hódító hadjárat egyik előkészületi
hadműveleteként. A feszültséget fokozó késleltetés a cél helyett az útra összpontosító erotika-
koncepció része lesz.
A bűvölő végén az elbeszélői hang ismét átkerül a főhőshöz, aki saját haláláról belső
szemszögből, önmegfigyeléssel számol be – ez a paradoxon a későbbi művekben teljesedik ki
(Ada, Áttetsző testek, Nézd a harlekint!, Laura modellje). Ezek közül az Áttetsző testek
tűzvészének belülről átélése áll a legközelebb A bűvölő haláltáncához. A tűzvész
invariánsaként az elemésztő tűz, a pusztító szenvedély realizált metaforája itt is megjelenik
már – amikor A. elmegy vidékre a kislányért, megérkeztekor hamukupac és szenes rönkök
fogadják, mert előző éjjel (mialatt ő a vonaton kéjesen-tüzesen ábrándozott a lányról) tűzvész
volt, és „az őrjöngő lángok derékba törtek egy fiatal almafát” (140). A Majakovszkij
„Nadrágban járó felhő” című poémájához köthető szerelmi tűzvész-metafora, amely a
tűzoltók megjelenésével tárgyiasulva realizálódik, a későbbi Adában teljesedik ki, mégpedig
az Égő Pajta éjszakáján, amikor a testvérek a tűzvész miatt egyedül maradhatnak a
14 Sweeney, S.E. „The Enchanter and the Beauties of Sleeping”. In Shapiro Gavriel ed. Nabokov at Cornell.
Ithaca:Cornell UP, 2000. 30–45.
15 Connolly, J. „Nabokov’s Dialogue with Dostoevsky: Lolita and the Gentle Creature.” Nabokov Studies 4
(1997) 15–36.
16 Ilyen irányban egészen az Anyegin-párhuzamhoz jutnak az elemzések – egy esetleges Anyegin/Humbert és
Tatyjána/Lolita párhuzamhoz. Meyer, P. „Nabokov’s Lolita and Pushkin’s Onegin: McAdam, McEve and
McFate”. Gibian ed. 179–211.
könyvtárszobában és eladdig metaforikus szenvedélyük realizálódik. A tűzvész ilyen jelentése
a Lolitában egy ugyanolyan képben válik valósággá, mint A bűvölőben: HH szintén a vonaton
ábrándozik egy hamarosan birtokba vehető tizenkét éves kislányról, ám mire megérkezik, a
metafora mágiája révén a család háza porig ég: „…lehet, hogy annak a párhuzamos
tűzvésznek köszönhetően, mely egész éjjel az ereimben tombolt." (L 38). Ez az író-rendezte
sorsszerű „véletlen” tűzvész vezeti el Lolitáék házába.
A bűvölő utolsó oldala nemcsak a mozgalmas hangfestés, hanem az idézetek és
önidézetek tűzijátéka is. Az érzés, a felszólítás, hogy „bármi furfanggal, bármi görcs árán, de
meg kell szabadulnia a már-felesleges, már-megszemlélt, bárgyú világtól”, Luzsin sürgető
késztetésére emlékeztet, amely az ablak felé hajtja, hogy kilépjen rajta. „Mezítlábasságát
máris úgy fogta föl, mint belemerülést egy másfajta őselembe” – írja a magyar az angolnak
megfelelően (other element), holott az oroszban enigmatikusan annyi szerepel, „zuhanás a
másikba” („pravál v drugóje”, V 81), amin az a másik világ érthető, amelybe Luzsin is átlép.
Közben egy metaforában Nabokov az élet „utolsó oldaláról” beszél, amiben egyaránt érezhető
az élet könyvének transzcendens magasztos jelentése és a történet e könyvbéli kitaláltságának
prózaisága. Hasonlít ebben a Kétségbeesés utolsó képére, ahol Hermannt már körülveszi a
rendőrség, amikor kéziratának végét körmöli, vagy a későbbi Ada és a Laura modellje halál-
felfogására, a könyvbe-halásra.
Az öngyilkossági késztetést három szó jeleníti meg: „Kétségbeesetten vágyott valami
zuhatagra, meredélyre, sínpályára – mindegy, mire, de azonnal”. A zuhatag (or. potók, ang.
torrent) inkább gyors folyam, ami a nabokovi életmű invariáns Ofélia-motívumát képviseli. A
meredély vagy szakadék (própaszty)17 A Luzsin-védelemre utalhatnak vissza, továbbá a
hegyek invariánsát idézik fel, míg a sínek Anna Karenina öngyilkosságát.
A halált hozó teherautó két reflektora is többjelentésű, mert a járműn kívül tartozhat a
színpad, illetve a filmforgatás közegéhez is. A színpadias elemek a Meghívás kivégzésre
lezárására emlékeztetnek, amikor „mintha a színpad közepére sodorta volna a férfit a tánc
hullámzása” (156). A végső jelenet pedig egy film képsoraiként pereg, a Király, dáma, bubi
stílusnyelvébe illően: „a pillanatnyi felnégyelőmozi […] villám cikcakkos szaltója,
mennydörgés tizedmásodperceinek színképe – és az élet filmje elszakadt.” (156)
A bűvölőben csak egy rövidke utazást tesz együtt csábító és áldozata, a Lolitában ez
majd kétévnyi hosszú lesz. Minthogy itt a fuvart a Kháron ladikjának szerepét játszó taxi
biztosítja (invariánsként), semmi kétség, hogy ez a rövid utazás idővel majd a halálba vezet.
17 A szó szemantikai köre igen tágas: benne rejlik az esni szó (paszty), a homonima paszty is (hatalmas tátongó
száj, torok), és hangsúlyáttevéssel beleíródik a propászty (eltűnni) szó is.