Három év után (vers)
1
Több mint három éve, hogy kivágtalak a valóságból,
és szerkesztettem köréd egy bolygót.
Olyan lett, amilyennek képzeltem: tagjaid
hegyek és völgyek, megfeszített hátad az ég,
apró ekcémáid homályos csillagok (mert sötétben
képzeltem el ezt a világot), mozgásod szél,
ami kicsípte az arcom, ha sokáig néztelek.
Szép voltál; csak az élet hiányzott belőled:
mert hiába vágtalak ki a valóságból, a valóságot
nem vághattam ki veled együtt. Az ember három
napig bírja víz nélkül, eltelt két év, na de meddig
bírja élet nélkül? Elég, mondtam, úgyse vagy más,
csak Anna, a fikció, hát elárasztalak. Negyven nap,
hadd essen. Néztem, hogy tűnnek el a hegyek.
2
De pont ezért, mert Anna vagy, a fikció, mindegy,
minek nevezlek, bolygónak vagy özönvíznek;
és bár a hamis metaforák leírva helytállók lehetnek,
bennem a valódi azonosított és azonosító ugyanúgy
megtalálja egymást, mintha kimondanám őket.
Amíg fontos vagy, csak önmagaddal pusztíthatlak:
feketével festek át feketét.
Föld vagy, amelyet ellep az eső – mondtam.
Eső vagy, amely ellepi a földet – gondoltam.
3
Aztán, ahogy a dolgoknak rendje van, vége lett
a viharnak. A bárka megfeneklett, elindultak kifelé
az állatok, és velük együtt elindultam én is. Mellkasig
ért a tenger, majd combközépig, aztán a bokámig.
Eddig apadt, nem tovább. Bakancsban-kabátban és
örökké mocskosan, de újra megtanultam élni.
Dolgoztam: élelmet gyűjtöttem, a hideg ellen
tüzet gyújtottam, és renováltam a bárkát.
(Ki ne félne egy özönvíz után?)
4
Most könnyebb: nyár van; az első igazi nyaram.
Annyi idő után először óvatosan leveszem a kabátot,
és érzem: nem fázok. Cipőm beázott: leveszem.
Ami a legfurcsább: fölemelni a fejem. Olyan sokáig
csak a víz tükrében figyeltem a világot,
hogy elfelejtettem, valójában milyen.