Karambol; Xerxész; Papa Joe napszemüvege (novellák)

Karambol

Pont, mikor át akartam kelni a hídon, felnyílt. Hosszú, testes, alacsony merülésű uszály ment
keresztül jó iramban a szűk csatornán, jobbról-balról alig egy métert hagyott a híd nyílásán.
Négy-öt perc múlva az aszfalttal borított fémszerkezet máris helyére koppant, a középső,
mozgó alkatrészre újra felhajtottak a kocsik. Átmentem a túloldalra.
Mindennap autóval járok be a központba, a Groninge múzeum boltjában dolgozom. Ma
háromnegyed kilenckor tettem le a kocsit, ez kicsit késő, még nem igazi késés, de máskor pár
perccel hamarabb szoktam beérni. Igyekeznem kellett. Parkolóhelyet is csak távolabb, az
általános iskola mellett találtam. Turistaként rácsodálkoztam volna a vicces gyerekrajzszerű,
színes táblára: csiga hátitáskával, arra figyelmezteti az autósokat, hogy az iskolák környékén
lassítsanak.  
Ötvenhétre érek a boltba, mindjárt nyithatok is. Azért még beugrok a hátsó helyiségbe kezet
mosni, megnyomom a szappanadagoló gombját, a tükörbe sandítok. Göndör hajú nő, ez
vagyok. Nagydarab, kövér, ez nem látszik a tükörben, csak tudom. Egyedül vagyok a boltban,
meg otthon is. Most félrehúzom a rácsot, nyitok. Eltelik negyedóra, mire bejön az első turista.  
*
Brüsszelből jöttem Bruges-be tegnap reggel. A csatornapartokon sétáltam, a régi épületeket
néztem, meg a sok embert. A kanálisokban hosszú, zsúfolásig telt városnéző motorcsónakok
jártak. Két, ellentétes irányba haladó hajó egyszerre ért egy szűkülethez, egy pillanatra úgy
látszott, összekoccannak. Az egyikben a nézelődők között terhes nő ült. Mellette hosszú, ősz
pajeszú, fekete ruhás öregember kapaszkodott a csónak peremébe, botját lába közé fogva. Már
tegnap este vissza is akartam menni Brüsszelbe, de megtetszett a város, gondoltam, itt alszom,
és délelőtt elmegyek még pár múzeumba. Reggeli után a szállodából kijövet tüsszentettem. A
szemközti kávézó teraszán ülő középkorú, sármos idegen, külseje alapján olasz, rám
mosolygott. Pár lépést tettem csak meg, a Groninge múzeum árkádos, szűk kapujához értem.
Eszembe jutott, itt látható Gerard David festménye, a Cambyse ítélete, pár napja bukkantam
rá az interneten, miután a nyúzás szót írtam a keresőbe. Először a múzeumi boltba léptem be,
a pult mögött nagydarab, göndör hajú nő tollászkodott. Tanácstalanul fogdostam egy
nyomottmintás radírt. A pult elülső rekeszeiben vidám, tarka szemöldökcsipeszek és
körömreszelők voltak. Elfordultam. Balról egy képeslapállvány zárta el utam, megforgattam,
egy ló képe került a kezembe, de eltoltam magamtól.
Pécsi vagyok. A falra aggatott, termésköveket ábrázoló nagy drapériákról a Mecsek-oldal
meredek utcácskái jutottak eszembe. Álmosságom otthonos jó érzéssel keveredett.
Kiválasztottam egy nagy alakú kifestőt bátyám kislányának, a nő nejlonzacskóba tette, és
átnyújtotta. Öt euróssal fizettem, az aprót jobb kézzel csúsztattam zsebre. Megfogtam a
kilincset, egy májfoltos kéz jutott eszembe, nem tudtam, kié lehet. A boltajtón kilépve vakító,
rézsútos napfény fürdetett, a szatyrot át akartam venni a másik kezembe, de belekapott a szél,
a nejlontáska a lábamba akadt. Már eredetileg csak az egyik fülét foghattam. Oldalt
fordultam, hogy megigazítsam, közben elszakadt a füle, és a zacskó, benne a kifestővel földre
esett. Lehajoltam, hogy felvegyem.
Ekkor ütött el a ló. Mikor magamhoz tértem, a mentőautó mellett hevertem, piros
tréningruhás orvos hajolt fölém. Csak pár percre veszthettem el az eszméletemet. Nehezen
jobbra néztem, ott várakozott a konflis: vele karamboloztam. A hajtó, fiatal, szőke, kalapos
lány, idegesen pillogott felém. Már az apja is kocsis lehetett, gondoltam. Tegnap sok ilyen
városnéző fogatot láttam. Egy részüket fiatal nők vezették, ügyesen manőverezve a sok ember
közt. Úgy tűnt, mintha a lovak maguktól is tudnák, merre kanyarodjanak, a kocsis nyugodtan
beszélgethetett a hátul ülő turistákkal. Nahát, ez a ló engem nem vett észre, gondoltam.
Sok mindent hallucináltam a lórúgást követő pillanatokban, amíg magamhoz nem tértem.
Egyszerű, de annál valóságosabb gondolatok voltak. Úgy éreztem, egyedül vagyok.
Nagydarab, göndör hajú nőnek képzeltem magam. Ez vagyok, morfondíroztam. Nagydarab,
göndör hajú. Már tíz év sem kell, kifejezetten kövér leszek. A kezem pedig májfoltos.
Megdörgöltem az arcom, elhessentve a hallucináció nyugodt, reménytelen hangulatát.
Nem lett nagyobb bajom, de öt órán át benntartottak a kórházban, hogy kivizsgáljanak. A
történtek után úgy döntöttem, ideje visszamennem Brüsszelbe. A kórházból hamar újra a régi
városközpontba jutottam, onnan toronyiránt megindultam a vasútállomás felé. Régi házak
között haladtam, aztán megint egy csatornapartra értem, a rajta átvezető híd előtt tábla jelezte:
a híd, hogy az uszályok áthaladhassanak, időnként felnyílik, a szerkezet automatikus. Ekkor
már tudtam, nem erre van a vasútállomás, mégsem állhattam ellen a kísértésnek. Átsétáltam a
hídon. Elképzeltem, milyen lehet a bakon ülni, kalapban, közelről, kissé felülről letekintve
szemlélni a ló tomporát. Elhaladtam két férfi mellett, az egyiknek bullterrierje volt, a másik a
biciklikormányt fogta. Hátrafordulva néztem őket tovább. A biciklis a nejlonzacskójában
kotorászott, sörösdoboz volt benne, pulóver meg szappanadagoló. Csak az egyik fülét fogta a
zacskónak, aztán leejtette.
Még akkor is sétáltam, mikor rám esteledett.  

Xerxész

– De nem akarom felirattal nézni a filmeket, bazmeg – mondta a telefonba.
A haverja megértően hümmögött. Tamás bonyolult dilemma előtt állt. Két hónapja járt a
barátnőjével, de máris nem volt igazi a dolog, és váratlanul megismerkedett egy másik
lánnyal. Rövid úton összejöttek, most tehát itt állt két barátnő között. Tisztában volt vele,
hogy az intimitás záloga a tiszta szándék. Minden sejtjében ott munkált a tudat, hogy
szerelem, két ember közötti szoros kötődés csak figyelem, gyengédség és teljes elfogadás
nyomán alakulhat ki. Mégsem tudta megállni, noha ezért lenézte önmagát, hogy fel ne
sorakoztasson néhány paramétert, amelyek mentén összehasonlító profilelemzést
bonyolíthatott le. Mi lesz ennek a vége? – kérdezte magától aggodalmasan, de (mint valami
lélektelen gép), csak lefuttatta a megkezdett programot.
Orsinak, akivel május óta jár, szép nagy melle van. Az új csajnak, Julinak is szép nagy melle
van.
Orsi jól tud angolul. Juli vajon mennyire tud angolul? Ez még nem derült ki öt találkozás
alatt.
Orsi derűs és tök pozitív, minden helyzetben jól el lehet vele rötyögni. Juli komoly, mély
érzésű, bonyolult lány, kiterjedt pszichológiai ismeretekkel. Kiegyensúlyozott, stabil
személyiség.
Orsi érett, tele van érzelmi intelligenciával és praktikus meglátásokkal. Emellett jobban ki van
szolgáltatva a fogyasztói kultúrának, mint Tamás. Nem vásárlásfüggő, de lételeme a
pénzköltés. Tamással ellentétben alacsony presztízsű munkahelyen dolgozik, rugalmas
időbeosztásban. Tamás megvetette azokat, akik bárkit is az alapján ítélnek meg, hogy mit
dolgozik. Ugyanakkor képtelen volt eldönteni, tényleg nem zavarja-e Orsi alacsony presztízsű
munkája, őszintén ki tudja-e jelenteni, hogy nem zavarja.
És persze, miközben végigment az összehasonlítás szempontjain, amivel csak önmagát alázta
meg, mindvégig tisztában volt vele, hogy már nem akar Orsival járni. Ellenkezőleg, Julit, az
új csajt kívánja. De miért? Pusztán mert három napja jöttek össze, míg Orsival lassan már
hetvenkét napja együtt járnak? Lehetséges, hogy újabb két hónap leforgása alatt a Juli iránt
érzett szenvedély is ugyanígy lelohad? Tamás ennél többre tartotta magát.
Szokás szerint reggel fél nyolc körül sétált le a garázshoz. Pittyent a nyitóval, besétált, kiállt a
két oszlop közül, és az utcára érve odagördült a piros lámpánál várakozó kocsisor végére.
iPhone-ja automatikusan csatlakozott a kocsi beépített erősítőjéhez. Bálintot hívta, aki három
csörgés után felvette. Bálint otthon dolgozott, Tamás a bugyborgásból rögtön tudta, hogy épp
a kádban ül. Belekezdett, és miközben az Attila úton araszolt a kocsisor, előadta párkapcsolati
dilemmáját. Fel akarta vázolni, hogy az agya bizonyos szinten gépiesen összehasonlítja a két
(vagy három, vagy négy) csaj paramétereit, egy másik, leválasztott énrész meg kívülről figyeli
a számításokat, és megveti önmagát, amiért ilyen kicsinyes és szűkagyú. Ez az utóbbi morális
lény, aki Tamásban él, kezdetektől tudja, hogy ilyen számító, tárgyiasító attitűddel eláshatja
magát. Miközben besorolt a balra kanyarodó sávba, a két énrész közti ellentétet akarta
ecsetelni Bálintnak, de aztán leragadt a lányok angoltudásánál, és belegabalyodott a
részletekbe. Ekkor mondta azt is, hogy utálja a feliratos cuccokat.
– Érted, ha online nézed, akkor nincs felirat. Angolul megy, és kész. Tök jó. – Bálint
bólogatott, de ezt Tamás nem láthatta. – Ha viszont felirat kell, akkor muszáj letölteni a
filmet. És ki tölti le? Lusta vagyok baszkódni ilyen szarságokkal.
– Önző vagy – mondta Bálint szelíden.
Tamás kettesbe rakta az Insigniát, átcsusszant a sárgán, és beállt a kocsisor végére az Alagút
utcában. Csigalassúsággal, de haladt a sáv. Néha egy-egy motoros döngetett el az úttest
közepén, a személyautók közé ékelődő buszok füstje kékes szürkére festette a levegőt.
Sápadtan sütött a nap. Öt perc múlva nyolc. Tamás belső keringetésre kapcsolta a légkondit,
de egy picit már bejött a büdös. Némi araszolás után az alagútba ért.
– Várj csak, csörög a másik telefon. Visszahívlak – mondta Bálint, és letette.  
Tamás szeme megakadt a szemközti sávban álló fehér furgon oldalára festett, stilizált figurán.
Valami fáraóféleségre emlékeztette. Erről eszébe jutott az álma. Azt álmodta, hogy kimegy a
piacra, vesz ötször háromszáz rabszolgát ötször száz aranyért, a hajcsárok röhögnek, túlfizette
őket, aztán kitereli az összeset a tengerhez, és egész álló nap korbácsoltatja a vizet velük.
– Egyszer elmehetnénk valahova hármasban – ajánlotta Tamás, amikor Bálint visszahívta.
– Julival? – kérdezte Bálint.
– Nem, Orsival.
– Köszi, bazmeg – horkant fel Bálint. – Engem ne a volt csajoddal akarjál elvinni helyekre.
Tamás arra gondolt, milyen jó lenne, ha a régi nagy szerelmének bemutathatná Orsit. Milyen
jól elrötyögnének.  
Amikor beért a munkahelyére, kinyitott a számítógépen egy notepad ablakot. Azt írta: volt
csaj, aztán ütött egy tabot, kötőjel, újabb tab, és nosztalgia. Úgy érezte, valahol itt lappang a
diszfunkció lényege. Talán ez csak egy újabb fázis. Ha még mindig nem tette túl magát a régi
szerelmén, akkor ez az egész háromszög csak laboratórium, amiben próba-szerencse alapon
ide-oda csoportosítgatja a kötődéseket és a szerepeket, mint ahogy a gyerek szállítmányozza
ide-oda a homokot a homokozóban. Továbbra is a régi szerelme a lényeg, és az, hogy
megeméssze, milyen is külön lenni tőle. Milyen lehetőségeket tartogat az élet anélkül a lány
nélkül. Hümm, mondta Tamás félhangosan. Mentés nélkül csukta be a fájlt, és kiment kávét
csinálni.        
Két hét telt el. Tamás újra a Lánchíd felé tartó kocsisorban araszolt, és a naptárt
tanulmányozta. Már vagy négy hete nem találkozott Orsival, és, mi tagadás, hiányzott neki a
lány. Julit szinte mindennap látta, kevesebb romantikával övezte személyét gondolatban,
kicsit tartott is attól, mi lesz, ha hihetetlen villámgyorsasággal fogja megunni. Még
gyorsabban, mint ahogy Orsit unta meg, pedig már azt is tűrhetetlenül gyorsnak találta. Arra
gondolt, mi van, ha valahogy elromlott a párkapcsolati készüléke, és újabban konkrét
személytől függetlenül a volt csaj szerepköréhez tapadnak azok a funkciók, amelyek
egészséges hímnél a jelenlegi csajhoz szoktak. Még tételesen emlékezett az okokra, hogy
miért nem akart együtt maradni Orsival, mégis ugyanúgy fantáziált a lányról, ahogyan régi
nagy szerelméről a tavaly őszi szakítás után. Vágyott rá. Hiányzott neki, ahogy elröhögcséltek
együtt. Többször majdnem meg is nyomta a gombot a telefonon, hogy felhívja. De mit
mondana neki? Kibaszás lenne közölni Orsival, mit érez, hiszen ő, Tamás hagyta ott. Orsinak
az az érdeke, hogy minél gyorsabban túltegye magát a kapcsolatukon. Nem traktálhatja a
lányt éppen ő, Tamás azzal, hogy milyen jó volt együtt. Nem nosztalgiázhat vele. Tamás
emlékezett, milyen volt felhívni Orsit, amikor eldöntötte, hogy elhozza a cuccát tőle, mert
Julival akart járni. A hangja hallatán spontán erekciója volt. De Julival jobb az ágyban,
gondolta akkor, hogy racionalizálja döntését. És Juli közelebb is lakik, tolta el a hasonlítgatást
börleszkbe, hogy leplezze, önmaga előtt is szégyelli magát.
A forgalom teljesen leállt. Tamás hiába próbált kikukucskálni, dobozos furgon vesztegelt
előtte, semmit nem látott. Már vagy öt perce egy métert sem gurult előrébb. A szemközti
sávban fiatal anya ült egy Puntóban, vele átellenben, hátul gyerekülés, benne négy év körüli
kislány. Ha neki is lenne lánya, hasított bele Tamásba, szeretné, ha a volt szerelme időről-
időre találkozna vele, hogy lássa, milyen nagyot nőtt. Rájött, ez az, ami igazán hiányzik neki.
Mindent megadna érte, hogy update-elhesse a volt szerelmét mindenféle ügyekben, amik
azóta történtek.
Leállította a motort. Nem bírta ki, tegnap este ajándékot vitt Orsinak. Nemcsak a hangját
akarta hallani, nemcsak a telefonban akart nevetgélni vele. Át akarta ölelni, meg akarta fogni
a lábfejét, egész éjjel Orsi selymes combját akarta simogatni. Ötven perc múlva, az Erzsébet
hídon át ért be ötödik kerületi munkahelyére, mert a Clark Ádám teret hatalmas olajfolt miatt
órákra le kellett zárni aznap délelőtt. Bekapcsolta a számítógépet, egysoros emailben szakított
Julival, aztán blokkolta a lány címéről érkező leveleket. Vidáman, megkönnyebbülten
üldögélt az íróasztalnál. A munkával nem nagyon haladt, filmrajongók blogjait olvasgatta, és
rábukkant több izgalmas néznivalóra. Amikor Orsi nála alszik majd, újra beüzemelheti a
projektort, hogy felirat nélkül élvezzék a filmeket a kényelmes kanapéjáról.  

Papa Joe napszemüvege

Edmond vagyok. Drogos és csöves. Toulouse-ban születtem, tizenhat évesen Párizsba
szöktem, ott éltem öt-hat évig, főleg az utcán, aztán ide-oda hányódtam. Clermont-Ferrand,
Perpignan, egyéb helyek. Lassan fél éve itt lakom a kutyámmal Ceretben, a vasútállomáson,
ami, asszem, nagyjából tíz éve foglalt házként működik, amióta nem járnak erre vonatok. Az
állomás másik végében egy alapítvány működik, négy szociális munkás dolgozik itt, ételt is
osztanak. De ma szombat van, és ők csak hétközben jönnek.
A legnagyobb terem, ami régen a váró volt, most Papa Joe szobája. Bal oldalt van a matraca,
mellette a cuccai. Tizenhét méter hosszú, nyolc méter széles terem, amúgy nincs benne
semmi, ez Joe kiváltsága, hogy egyedül alszik itt. Amúgy húsz-huszonkét csöves lakik az
állomáson, és majdnem ugyanannyi kutya. Az enyém fekete, Tomnak hívják. Perpignanban
találtam tél végén, még kölyök volt.
Ma arra ébredtem, hogy megjött a piros furgon. A piros furgon Bogdané. Rikoltozva szállt ki,
de aztán valaki rászólt, hogy Papa Joe még alszik, és ettől lecsendesedett. Bogdan lengyel, és
néha teljesen bekattan, de Joe-tól ő is tart, ahogy mindenki. Bogdan hetente egyszer szokott
végrendelkezni, mielőtt a dílerhez megy. Joe nagyjából délben ébredt fel, akkor jött meg a
busztól Csaba. Őt még Clermont-Ferrandból ismerem. Magyar, és guruként tiszteli Papa Joe-t.
Talán mert mindketten magyarok. Joe-nak tényleg nagy a tekintélye, keveset kell verekednie,
senki nem mer visszaütni, kivéve, ha sakál részeg. Az van a vasútállomáson, amit ő mond,
mindenki engedelmeskedik neki, de azért Csaba túlzásba viszi a seggnyalást. Papa Joe már
rég elmúlt hatvan, elég sovány, de erős, és úgy néz ki, mint Fidel. Azt mondja, harminc éves
kora óta csavargó, előtte egy pénzes nyanyát kúrogatott, csak aztán a rokonok elkergették.
Erről húsz sör után szokott mesélni.
Miután kiszáll az ágyból, formára rángatja a szakállát, nála ez helyettesíti a fésülködést.
Felteszi a zöld baseballsapót. Bement hozzá Csaba, Csaba mindig hoz neki egy hátizsák sört.
Lepattant és mindenkitől tarhál, de Joe-ra költ. Most is gagyarászott neki valamit, hallom,
mert az ablak nyitva, aztán kijöttek. Én Tomot szólongattam a tűzrakóhelynél. Este még a
lábamnál aludt, de egész délelőtt nem láttam. Csaba elhúzott, és pár perc múlva visszajött egy
jól öltözött párral. A srác babakocsit tolt.      
Eszembe jutott, amikor szakítottam Annabelle-lel. Azóta nem jártam senkivel. Csinos,
értelmes csaj volt, irodában dolgozott, hozta haza a pénzt, mégse akartam ott maradni nála.
Amikor mondtam neki, hogy lelépek, kiment a vér az arcából. Szép vastag szája volt.
Széthúzta az ajkát, és pihegett. Nagyon bírtam az ízlését, meg tök kedves volt velem.
Rendszerető, gondos. Mindig egyből szaladt haza melóból. Mégse bírtam maradni. Pech. Este
ugyanúgy csöngettem föl hozzá, mint az összes többi nap, és láttam rajta, hogy nem is sejti,
mi lesz. Már reggel óta terveztem, hogy megmondom neki. Álltam az ajtóban, szóltam, hogy
rossz hír következik, aztán kinyögtem.
Azt mondta, jöjjek be, üljek le. Nem akartam, mert tudom, hogy kifelé jövet milyen kínos
lesz, ahogy sokáig szarakodok a bakancsommal, és az is volt. De nagyon bólogatott, hogy
igen, jöjjek csak be, úgyhogy engedelmeskedtem. Nem tartott sokáig, ő is, én is ügyeltünk a
légzésünkre. Egy pohár vizet is ittam, ilyenkor jót tesz. Aztán kínosan sokáig vacakoltam a
cipőmmel, de ezt már mondtam.
Egy idő után a babakocsit is betolták a ház mögé, és ott gagyarásztak Papa Joe-val négyesben.
Magyarok voltak, vagy nagyon jól beszéltek magyarul, mármint a kisgyerekes pár. Félóra
múlva Bogdan a furgonnal elvitte Csabát meg a párt Sebastianékhoz. Csaba meg a csaj
Bogdan mellé ült, a srác meg a babakocsival hátulról szállt be, a dobozos részbe, csak így
fértek be. Mondtam nekik, hogy szóljanak, ha látják Tomot a városból kivezető úton.
Csaba egyszer engem is elvitt Sebastianékhoz, akik nagy, régi házat bérelnek a hegyekben. A
nappaliból nyílik egy kis szoba, ami csurig tele van komputerekkel. A ház kapuja sosincs
kulcsra zárva. Szép keleti szőnyegeket raktak a padlóra meg a falra. Hideg ház, mert rezsire
nem költenek, de máskülönben nagyon kényelmes, otthonos. Sebastian a határ túloldalára,
Barcelonába jár dolgozni, azt hiszem, programozó. Amikor náluk voltunk, nagy kaját
csináltak este, beugrott két öreg hippi, egy angol meg egy másik, már elfelejtettem, milyen
nemzetiségű.
A nagy ház mögött van egy játszótér, hinta, meg egy csomó cserepes virág. Igazi babavár,
baromi cuki. Pedig nincs gyerek az egész házban, egy pár lakik most Sebastianéknál, meg őt
is beleértve négy szingli.
Kisütött a nap, Papa Joe széket húzott az állomás mögé, a tűzrakóhelyhez. A kutyák is ott
döglöttek, de Tomot még mindig nem láttam. Papa Joe Csabával meg a csajjal beszélgetett, a
srác a babakocsival az állomás előtt téblábolt. Láttam, ahogy kibetűzi a feliratot a
homlokzaton. Ceret. Aztán a szociális munkások tábláját nézegette. A csaj és Csaba egy idő
után odahívták Joe-hoz, aztán tovább gagyarásztak magyarul. Bogdan kapott egy sms-t,
gondolom, a dílertől, mert felállt, és ünnepélyesen azt mondta: – Ezt rád hagyom.
Elővette a koszos sötétkék hátizsákból az ősrégi kazettás walkmanjét. A fülhallgatót
narancssárga szivacs védte, az elemtartó celluxszal volt beragasztva. Az egészet, úgy ahogy
volt, a kezembe nyomta.
– Köszi, Bogdan – mondtam.
Bogdan tiszta fehér lapot vett elő a mappájából, és felírta a tetejére: Végrendelet. Még akkor
is ezen dolgozott, amikor Csaba szólt, hogy indulni kéne. Bogdan kért egy sört. Mindenki ült
tovább. Az idegen csaj fényképezett, a srác a babakocsi mellett guggolt.
Húsz perc múlva Csaba már veszekedett Bogdannal, hogy induljanak már. Végül beültek a
kocsiba. Papa Joe feltette a napszemüvegét. Joe-ra nézek. A napszemüvegben tükröződik a
távolodó babakocsi. Tomot két hét múlva találta meg a többi kutya, amikor beelesdézve
kirándulni mentünk. Biztos széttépte egy házőrző. Szinte csak a csontjai voltak meg.