Ponyvaregény (Petronius Arbiter: Satyrocon – Csehy Zoltán fordításában)

„Nem közkincs-e, amit pompássá tett a teremtés?
[…] Jól kamatyoztatván báját lecsapott a garasra”
Labirintus
„Petronius Arbiter (27?-66) az európai irodalom első és mindmáig egyik legjobb regényírója.
Kevesen ismerték ennyire az embert, a képmutatás, a szerepjáték, a kiszolgáltatottság, a
túlélés mechanizmusait, mintázatait. Mi tagadás, a szerzőnek Nero császár udvarából ezekre a
mintázatokra kellő rálátása lehetett. Olyan korban élünk most is, mely ismét a túlélésről szól.
A nevetés és a kényszernevetés, a humor és a kierőszakolt humor anatómiája ez a könyv” –
olvashatjuk a fordító, Csehy Zoltán utószavának részletét a kötet fülszövegén.
A magyar fordítástörténet eddigi vállalkozásaihoz képest Csehy Zoltán legeredetibb
választása, hogy hexameterben ültette át a prózai latint, amihez adja magát a magyar nyelv
magánhangzóinak sokszínűsége, olykor rugalmassága is, noha időnként a megszokottnál
kacskaringósabb mondatok készültek, hogy mindig pontosan megvalósuljon a verselés.
Petronius egyik korábbi magyar tolmácsolója, Horváth István Károly a regény fennmaradt
részleteinek töredékességét figyelembe véve, hosszabb összefűző saját szövegekkel
egészítette ki fordítását,[1] megmagyarázta az egyes töredékek narratív folyamatát, hogy az
olvasók jobban értsék a történetet. A friss fordítás meghagyta az olvasónak azt a kreativitást,
hogy az „üres helyek” (Ingarden) kitöltésének élményével[2] maga rakja össze a
történetmozaikokból a maga olvasmányteljességét – így a korai 19. századi rom-esztétika is
szerephez jut magyarításában: a képzelőerő, a régiben rejlő rejtély felfedezése, hogy a
szereplőkkel együtt elkalandozzunk a romok labirintusában. Nem véletlen, hogy a görög
mitológia Minotauruszára utaló kacskaringós rajz díszíti minden fejezet címlapját. De Ariadné
helyett legfeljebb Gitón fonala jut szerephez a történetben, ahol a bikafejű szörny
mitologémája – megtalálni vagy elkerülni ölelését – mindvégig izgalomban tartja a regény
olvasóját. A hetvenes évek fordítójának hálás témája lehetett a parvenü (újgazdag) ízlésvilág
túlzó giccsességének karikírozása, mint rémkép a megvalósult szocialista „bőségkosár”
(Petőfi) közepette, Trimalchio lakomájának úriasságba felkapaszkodott egykori rabszolgákkal
megünnepelt hiperbolái mégsem késztetik e sorok szerzőjét arra, hogy a szabadelvűség adta
karrier lehetősége páváskodás vagy hímoroszlán-üvöltés helyett a szürkeség vörös jelmezét
öltse magára. Mindazonáltal filozófiai mélységében Trimalchio lakomája nyilvánvaló és
jogos szatírája Platón Szümpozionjának, hiszen ahhoz képest csak nevetséges pojácáskodás. A
szellem felemelkedése magasabb rendű a materializmusnál. Noha mégis szórakoztató a
harminc-negyven fogásos vacsora, a gladiátorok és a cirkuszosok, a farkasember és a
boszorkány meséje, a szájon csókolt „formás ifjú” és a leszbipornó, vagy a kizsigereletlenül
megsütött disznó felvágott hasából kiömlő „hurka és kolbász” jelenete.
Petronius narratológiai megoldásainak egyik modern szemléletű részlete, amikor
Trimalchio lakomáján a folyosó falfestményeinek mozgóképszerű ekphraszisza után az egyik
előételt, a tizenkét csillagjegyet egy-egy finomság formájában feltálalják, akkor Encolpyos és
a házigazda – idézett monológjában – két eltérő nézőpontból írja le a gasztronómiai
koncepciót.  Később, a Boldog óra című fejezetben, amikor az elbeszélőt elhagyja
fiúszeretője, Gitón barátja, Ascylpius kedvéért, bánatában a képtárban sétálva saját belső
monológjait idézőjelben ékeli be az egyébként is általa mesélt alapnarratívába – mintegy a
lelki meghasonlottság, meghasadtság jelzéseképpen. A Boldog óra-fejezet végének
jelenetében, amikor a cselédség támadja meg a Gitónra ugyancsak szemet vető fűzfapoétát, a
védelmére kelő Bargates (a fordítás stílusának érzékeltetése kedvéért hosszabban idézendő)
így utasítja rendre feleségét: „Házsártos, vén házidoromb, sárkány a javából, / mindent jobban
tud, szuka, céda, ribanc, buja luvnya ,/ bárcás candra, cafat, sarkcsillag, strihhes akarnok, /
franka, vadászbombázó, pillangó, ribi, prosti, / tapló kurva […]” (114). Rózsafelhők úsztak át
az égen.[3]
Csehy részéről a hexameter versmérték tudatos választása az eposz szatírájává is teszi
a regényszöveget – Odüsszeusz kalandjainak pikánsabb variánsává. Ezen a ponton
mindenképpen érdemes megemlíteni Mihail Bahtyin híres tanulmányát az eposz és a regény
közötti horizontváltásról: a regény felforgató, alakulóban lévő műfaj, az eposz felbomlásának
legfontosabb mozzanata, radikális, hierarchián kívüli műfaj volt keletkezése korában[4] – Csehy
a hexameterformával ironikusan az eposz kanonikus rangjára emeli ennek a műfajnak a
gyilkosát. A hajón című fejezetben teljesedik ki a homéroszi heroizmus (ellaposodása),[5]

Két 20. századi dráma is miután Ulixes-Gitón megmenekül a Küklopsz markából – ezúttal az ágy aljára
felkapaszkodva. A hajón megkezdődik a szabadulási kísérlet kitervelése Eumoplus, a vén
költő és a szerelmespár között, hogyan meneküljenek meg a kalóz markából – többek közt
felmerül, hogy a költő tintájával a két férfi szerecsennek festi ki bőrét. Mire Gitón így
válaszolt: „Még mit nem? Tán csuklyás farkunk körbemetéljük, / hogy mi zsidóknak
látsszunk? Átfúrjuk füleinket, / hogy pajzán araboknak? Vagy tán krétafehérre mázolt arccal
játsszuk a gallt? Nem elég csak a látszat. […]” (125)[6] Végül álcázásképpen megkopasztott,
tetovált rabszolgáknak maszkírozzák magukat, de a bajból az menti meg a két héroszt, hogy
Gitón ön-kasztrációval fenyegeti meg az érte lihegő vén szajhakalóznőt. Bár mindenki Gitónt
akarja: nem közkincs, amit „pompássá tett a teremtés” (121). Így válik a korai
keresztényüldözés korszakában a jóságossá lett Eumolpus újabb verselményében a történet a
halott férj siratása helyett a friss bujálkodás dicsőítésévé.[7] A hajós fejezete kapcsán ide
kívánkozik A felvilágosodás dielaktikájának igen hatásos részlete, amelyben a szerzőpáros az
Odüsszeia és a mítosz viszonyát veszik górcső alá: „Ha irracionalitásából adódóan az áldozat
eleve múlandónak bizonyul is, racionalitása miatt továbbra is fönnmarad. Az Én kihasítja
magát a vak természetben való föloldódásból, amely újra meg újra bejelenti igényét az
áldozatra”.[8] A hajótörés után elért (anti)utópia helyszínén, Crotón városában újra felbukkan
egy homéroszi mitologéma: a bájos szirén, Circé csábításának nem tud ellenállni Encolpyos,[9 ]
ám sajnos merevedési zavarok miatt elmarad a gyönyör beteljesedése – ezután a
levélregények ősképe is megjelenik Petroniusnál. Hogy a „faszén” (165) tűzre lobbantása
sikerül-e a boszorkányok feketemiséjén, legyen az olvasói izgalom része. A történetet a
humanistának nehezen nevezhető kannibalizmus rítusa zárja.
Ánusz, vagina, száj
(recepciótörténeti anatómia)
A Satyricon első magyar fordítója és Petronius egyetlen magyar monográfiája Révay József
1927-ben megjelent könyve. Ugyancsak említésre méltó Faludy György 2002-es átültetése,
amelyet Federico Fellini halhatatlan filmjének képei illusztráltak.[10]
feldolgozta a teljes eposz alapszituációját: Ibsen: Peer Gynt és Misima: Madame de Sade – az örök féltékenység
drámái.

A művészi alkotások befogadásának alapszervei az olvasó és néző szem, illetve a
hallgató fül, de az emberi anatómia alkalmas a recepciót egyéb formákban is megvalósítani.[11]
Az időmértékelés – a hosszú és a rövid (hím-/szó)tagok váltakozása – dallamos költőiségéhez
ugyanakkor jóval poétikusabb nyelv-használat is társul. Például Horváth István Károly 1972-
es fordításával érdemes összevetni egy-egy részletet szorosabb olvasat kedvéért. A
vulgárisabb, szlengesebb szóhasználat mellett új költőnk gyakran használ szinesztéziákat.
Minden bizonnyal a latin eredetiben is szóba kerül egy pamacs, mert Horváth úgy ültette át a
Quartilla bosszújának részletét, hogy „a másik hölgy pedig, pamacsával, azt is satuerumba
mártva, Ascyoltost nyomorgatta…” (HIK, 24). Csehynél viszont ez a részlet egészen festői,
mert a pamacsról inkább a női fanszőrzetre asszociál az olvasó, amelynek nyele a hímvessző,
melyet bosszúból meglovagol a feldühödött hárpia, pirosas-sárgásra festve a férfi alfelét
(némi fehér kéjnedvvel keverve halvány narancs): „[…] pamacsával verte a társnő / Ascyltost,
mely kéjnedvtől tocsogott maszatosmód” (CS, 29). Pár sorral később Horváthnál „[b]elépett a
hímkéjenc” (HIK, 25), míg a legújabb változatban: „kisportolt kan […] segge viháncolt” (Cs,
29, 31). Hogy miképpen tud egy segg viháncolni, amely ige nevetés leírására használt
hangutánzó szó, azt a fordító az olvasó fantáziájára bízza – mindenesetre a „lucskos pamacs”
és a „viháncoló segg” egyaránt a befogadó szinekdochéi.
A Nero-kori irodalom legjelentősebb kortárs magyar szakértője, Takács László, aki két
friss monográfiát is írt a korszakról, nem mellesleg Kosztolányi Dezső A véres költő című
regényének kritikai kiadását is gondozta.[12] Ugyan a Kosztolányi-regényben egyetlen utalás
sincs Petroniusra, a jegyzetanyagban meglehetősen sokszor szerepel – ezért érdemes
odafigyelnünk rá, hiszen dekadens hanyatlás helyett Takács szerint „ezek az esztendők a
római irodalom történetének egyik legfényesebb korszakának évei”. A jegyzetanyag
megemlíti, hogy Kosztolányi már 1910-ben, a Pesti Naplóban elismerően nyilatkozott
Petronius regényéről, és Révay József első fordításrészletét is ő méltatta, ennek ellenére a
„híres ízlés-diktátort (…), bármennyire fontos szerepet játszhatott Nero korának irodalmi
életében és ízlésének formálásában, Kosztolányi kihagyta a regényből, bár alakjának
halványabb mását a »Római Citerások Egylete« fejezetben föllépő Callicles alakjában mégis
megrajzolta”.[13]
Külcsín és belbecs
A kötet címlapjára bedugja fejét a narancsszínűre átszínezett római falfestménybe egy
mozaikcsempékből kirakott kakasfej szobra, míg a hátsó borítót Dallos Ádám Fiú kakasokkal
című olajfestménye (2013) díszíti. A vizuális metafora egyaránt utal a hajnali kakasszóra,
amikor lehetőség adódik elmenekülni egy-egy buja társaságból és a kakasviadalra, ami Gitón
körül kezdetét veszi a Boldog óra című fejezettel. A könyv belső illusztrációi – a többé-
kevésbé – a regény születésének idejéből, romokon fennmaradt római falfirkák a Palatinus-
dombon épült Paedagogiumból, Domus Tiberianából és Pompejiből. Hogy a rajzokat a
fordítói utószó margójegyzetében a (poszt)modern kori graffiti kifejezéssel illeti, utal a
szöveg ellen-kulturális jellegére és soha el nem évülő aktualitására. A fallikus orrméret freudi
előképe később Janus Pannonius egyik Lucia-epigrammájában újra felbukkant, az atléta
vonzereje végigkíséri a szöveget, a hajó és kapitánya pedig utalás az Odüsszeiára.
Különösen eredeti könyvkötészeti megoldás, hogy a kötet gerincében felül piros, alul
ezüstös szürke a textilív, és ennek továbbfejlesztéseképpen a gerincbe épített
szalagkönyvjelzőből ugyancsak kettő tartozik a könyvhöz, az ezüstös szürke és a piros. A
készítők ötletéből arra az értelmezői gondolatra jutott e sorok szerzője, hogy a különböző
prüdériai szintű olvasók bejelölhetik a különböző színű könyvjelzővel, hogy melyik részt
hagyják majd ki a második olvasáskor, illetve melyiket olvassák gyakrabban. Mint ahogy van
olyan olvasó, akinek például a Bibliában az „Énekek éneke” a kedvenc része, és akkor oda
könyvjelzőt tesz.[14]
Csehy Zoltán eddigi munkásságát, non-ficton könyveit, saját költészetét, műfordítói
sikereit tovább gazdagítja a Satyricon merész és eredeti újrafordítása. Ahogy maga írta
utószavában, olykor kacagtató, máskor rémisztő olvasmány – melyet az ókori görög
versforma, a magyar reneszánsz és a kortárs költészet keveredése különösen élvezetes
befogadói élménnyé tesz. Klasszika-filológia a javából.

[1] T. Petronius Arbiter: Satyricon, (ford.) Horváth István Károly. Budapest: Magyar Helikon, 1972 (HIK)
[2] A szájbarágás helyett a rések kitöltetlenségének erre a tudatos választására a Csehy-fordítás talán legegyedibb
költői képe: „Egy papagáj csücsükélt a bejárat rése fölött […]” (Cs, 39 – kiem.: B.K.)

[3] A regény fürdőjelenete kapcsán ld. Faris, S. „A textual-critical, archaeological, and literary study of the bath
episode in Petronius’ Satyricon”, in: Paul B. Harvey, Jr. and Catherine Conybeare (ed.) Maxima debetur
magistro reverentia : essays on Rome and the Roman tradition in honor of Russel T. Scott. Como: New press,
2009
[4] Vö. Bahtyin, Mihail: „Az eposz és a regény”, (ford.) Hetesi István, in: Thomka Beáta (szerk.) Az irodalom
elméletei III., Pécs: Jelenkor, 1997
[5] A klasszika-filológia régi dilemmája, hogy Homérosz csak egy szimbolikus gyűjtőnév-e a két legjelentősebb
ógörög eposzhoz, az Íliászhoz és az Odüsszeiához. A magam kérdése, hogy a feleségét a legkülönfélébb
kalandok kedvéért évtizedekre elhagyó Odüsszeusz heroizmusa miben rejlik.
[6] Ennek a résznek a leírása, hogy mi minden kellene ahhoz, hogy valaki afrikainak nézzen ki, megérne egy
összehasonlító elemzést Michael Jackson több évtizedes próbálkozásával, hogy európainak tűnjön – már csak
egy derékig érő szőke paróka hiányzott, hogy bárki Barbie babának nézze.
[7] Encolpyos és Gitón szerelme a vihar jelentében a Titanic című film egyik-másik jelenetét is megihlethette.
[8] Horkheimer, Max –Adorno, Theodor W.: A felvilágosodás dialektikája, (ford.) Mesterházy Miklós et al.,
Budapest: Atlantisz, 2011, 76-77.
[9] „Mekkora báj áradt szavain szét, mily muzsikával / zengtek, akárha szirének dallama szállna fülembe!” (155)

[10] Petronius Arbiter: Satyricon, (ford.) Faludy György. Budapest: Glória, 2002
[11] Vö. Hódosy Annamária: „Homotextualitás”, in: Uő – Kiss Attila Atilla: Remix. Szeged: dekon-könyvek, Ictus,
1996, 160-179.
[12] A három kötet kritikáját ld. Benkő Krisztián: „A véres költő (Széljegyzetek Kosztolányi Dezső és Takács
László Nerójához)” Kalligram, 2013/1., 90-94.
[13] Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. (szerk.) Takács László. Pozsony: Kalligram, 2011, 898-899.

[14] Az Énekek éneke Órigenész- és Ungvárnémeti Tóth Lászó-féle értelmezéséről ld. Benkő Krisztián: „Grácia és
öngyűlölet (Ungvárnémeti Tóth László: Nárcisz, vagy a’ gyilkos önszeretet)”, in: Uő. Önkívület. Olvasónapló a
magyar romantikáról. Pozsony: Kalligram, 2009, 117-148.