Reggelente a szállodába menet (regényrészlet)

Pierre bácsi reggelente jókedvűen, s frissen borotváltan jelent meg a reggelinél a tengerre
néző, ragyogóan elegáns  szalonban, amelyre úgy rácsodálkoztam minden alkalommal, mintha
soha nem jártam volna ott, nem tudtam betelni vele, akár csak Isabelle néni szemével, azzal a két
sűrű, olajos, finom falattal, amelyet legszívesebben megettem volna reggelire vajas pirítósra
kenve, hiszen rögtön az első hetekben kamaszosan, reménytelenül és nevetségesen belezúgtam
abba a nőbe.
Nem is tudom, mit szerettem benne.
Talán a mézes húsát, azt a tömött, zsíros, fénylő bőrt, amelyet oly gondosan kenegetett a
legkülönfélébb illatú és állagú kencékkel. Pierre bácsi természetesen észrevette, hogy reggelente
a feleségét bámulom, s amikor egy-egy zavart pillantásomat elkapta, hangosan fölnyerített.
Rendszeresen odaszólt Isabelle néninek, hogy na nézzenek oda, min jár ennek a kis hülyének az
esze. Nem értettem minden szavát, de a lényeget kihámoztam belőle. Isabelle néni ilyenkor
legyintgetett, Pierre bácsi nevetett, én meg szorongattam a vajkést zavaromban, Nicole általában
megsimogatta a fejemet, majd Pierre bácsi magyar nótát kezdett dudorászni a szerelmetes
mátkájáról, s vigyorogva méregetett.
A barom.
Barom, barom, barom.
Közös reggelink általában fél óráig tartott, étkezés után Nicole leszedte az asztalt, Isabelle
néni visszavonult a mézes húsával, hogy tömött, zsíros, fénylő bőrét kenegesse a legkülönfélébb
illatú és állagú kencékkel, és ebédig elő sem mászott az ágyból, én meg csatlakoztam Pierre
bácsihoz, aki a délelőttöket a szállodájukban töltötte. Habár a  hotel viszonylag közel volt a
lakáshoz, kocsival mentünk, mert ha napközben Pierre bácsinak elintézni valója támadt a
városban, szüksége volt autóra. A szállodáig alig öt perc volt az út, de Pierre bácsi általában egy
óra alatt ért oda, mert minduntalan megállt a járda mellett, ha az ismerőseit megpillantotta, s
jókedvűen kiüvöltözött az ablakon, a hogylétük felől érdeklődött, mire azok ugyanolyan
jókedvűen és harsányan üvöltöztek vissza a mi hogylétünk felől érdeklődve, de igazából nem
mondtak semmit egymásnak, az én szememben olyanok voltak, mint a kutyák, amikor tét nélkül
szagolgatják a másik seggét; Pierre bácsi egy-egy találkozás után mindenkiről elmondta, hogy
kicsoda-micsoda, így lassan összebarátkoztam Marseille-jel, a sok-sok kereskedővel,
kisiparossal, pékkel, pincérrel, szakáccsal, fodrásszal, ilyen-olyan szerelővel, melóssal,
trafikossal, akikből Marseille állt; már a kezdetek kezdetén alaposan megmártóztam abban a dél-
francia közegben, amelyben Pierre bácsi olyannyira otthonosan mozgott, s amelyben idővel én is
megtaláltam a helyemet.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem Nicolas bácsival, az operarajongó
bártulajdonossal, aki kora reggeltől késő  éjszakába nyúlóan állt a pult mögött, kávét főzött, bort
mért, lottót árult, de az ósdi lemezjátszóján minden áldott délelőtt meghallgatott egy Verdi-
operát, ettől kivirult, s egész nap fütyörészett; idővel nagyon megszerettem az öreget, ha éppen
nem ért rá, elszaladtam a kedvéért egy-egy közeli bisztróba, hogy fél adag burgundi marhát
vigyek neki, amit szertartásosan lassan lapátolt be egy-egy pohár vörös borral, miközben fél
szemmel a sarokban üvöltő tévében az összefoglalókat nézte az előző napi focimeccsekről. A
nyakába ilyenkor ragyogóan fehér vászonkendőt között, hogy a lefröccsenő vörös boros szaft
nehogy összepiszkolja a ragyogóan fehér ingét, egyszerű kocsmáros létére ugyanis a világos
szalmakalapjában és könnyű zakójában Nicolas bácsi roppant előkelő úriember volt. Ezüstfejű
sétapálcát hordott, és a zakója felső zsebéből soha nem hiányzott a nyakkendő színéhez passzoló
selyemzsebkendő.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem a zsidó Prosperrel, a ruházati
nagykereskedővel, akihez Pierre bácsi sakkozni járt, s habár mindig vesztett, nem bánta, amit
furcsálltam, mert ez nem vallott rá; Pierre bácsi Prosper társaságában kisimult, megszelídült és
halk szavú lett, vele soha nem volt ingerült, sokáig nem értettem, hogy miért, míg Prosper el nem
árulta, hogy a hatvanas évek végén Pierre bácsit ő mentette meg az éhhaláltól; az utcán tengődő
fiatalembert befogadta, kényelmes vackot csinált neki egy eldugott kis utca, a Rue Saint-
Dominique sarkán lévő raktárában, még orvost is hívott hozzá, s mindezt sábeszkor, mikor
Prosper semmittevéshez szokott, de Pierre bácsi kedvéért Prosper megsértette az előírásokat.
Hitetlenkedve néztem rá, amikor ezt elmesélte, én a kisujjamat se mozdítottam volna érte, ezt
üzente a szemem, mire Prosper bácsi rekedt hangon heherészett,  most már én is bánom, kisöreg,
ezt mondta, ennek ellenére a legközelebbi találkozásuk alkalmával is olyan szeretettel nézett rá,
mint a kisöccsére; nem értettem. Hogyan lehet ennyire szeretni ezt a barmot? Nem értettem.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem Daniellel, az örmény vendéglőssel, aki
gyerekkorában került Franciaországba a Szovjetunióból, de olyan nagy francia lett belőle, hogy a
bevándorlókra, főleg az arabokra megvetően köpködött; vissszanyomnám mindegyiket az anyja
büdös picsájába, ez volt a szavajárása, ha estefelé borozás közben nagyon elengedte magát;  
olykor figyelmeztettem rá, hogy én is bevándorló vagyok, sőt még a barátja, Pierre bácsi is
bevándorló, ilyenkor Daniel bácsi szénfekete szemében tűz lobbant, felhördült, s azt kiáltotta: itt
az ideje titeket is visszanyomni az anyátok büdös picsájába, mit képzeltek, meddig tart a
türelmem!? De sem a türelme, sem a bora nem fogyott el soha, úgyhogy sokat időztem a
vendéglőjében a teraszon, a forróbb napokon két-három pohár Ricard-t is megittam nála, az ital
mellé fölszolgált olajbogyó magját pedig megtanultam olyan messzire köpni, hogy az
asztalomhoz túl közel merészkedő motorosokat pontosan eltaláljam. Ha Daniel bácsi jókedvű
volt, nem engedett fizetni, mindig azt mondta, visszadugja a pénzemet az anyám büdös picsájába.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem egy boldogtalan agglegénnyel, aki
autószerelő volt, Pierre bácsi őhozzá hordta a kocsijait, ha ezt-azt javítani kellett. Nagyon hülye
keresztnevet adtak neki, Luciennek hívták, ami nem illett hozzá, hiszen neki egyszerű Bernard
feje volt, Matthieu feje, Philippe feje, Sebastien feje, semmiképpen sem Lucien feje, mindig
röhögnöm kellett, ha találkoztam vele, s mindig jól kihangsúlyoztam a nevét, jó napot, Lucien
bácsi, hogy van, mire savanyúan nézett rám, s azt válaszolta, hogy jól, jól, de persze nem volt jól,
mert boldogtalan agglegény volt: nem szerették a nők. Nem tudom, hogy miért nem, pedig
Lucien bácsi nem volt ápolatlan, nem volt mosdatlan, nem volt ágrólszakadt, volt egy kicsiny
háza Trets mellett, s egy kicsiny műhelye Marseille-ben, az első kerületben, nem messze a Saint-
Charles pályaudvartól, asszonya azonban nem volt, szeretője sem, csak kurvái, de azokkal nem
volt boldog. A Rue Curiol utcába járt kurvázni, ezt akkor tudtam meg, amikor évekkel később
odaszoktam a Place Jean Jaures egyik kocsmájába biliárdozni, s egyszerre csak föltűnt ott Lucien
bácsi is, aki keserű képpel üdvözölt, kérdeztem, hogy mit keres erre, mire nyíltan és
szókimondón elárulta, hogy baszni volt a Rue Curoil utcában, de nem volt jó. Később hetente
kétszer is találkoztam ott vele, s ahhoz képest, hogy volt közöttünk harminc év korkülönbség,
emberszámba vett, esténként, ha megállt a pultnál, már csak néztem rá kérdőn, szótlanul, mire
legyintett: baszni voltam, de nem volt jó. Ilyenkor ivott egy sört, bárhogy kértem, nem állt be
biliárdonzi, csak bámult némán maga elé, s hazament, s mindig olyan képet vágott, mint akibe
éppen belerúgtak.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem Monsieur Véronique nénivel, a
kiöregedett transzvesztitával, aki fiatalkorában nőnek öltözve énekelt Marseille meleg bárjaiban,
lefeküdt fűvel-fával, s vénségére annyi pénzt gyűjtött össze, hogy nyitott egy fodrászatot, ami
gyermekkori álma volt; három alkalmazott dolgozott nála, mind a három férfi, és mind a három
meleg, mert Monsieur Véronique néninek az volt az alapelve, hogy a melegek a világ legjobb
munkaerői, elvégre megbízhatók, becsületesek, szorgalmasak, s főleg nem pofáznak vissza, a
leszbikusokra azonban haragudott, azt mondta, kiállhatatlanul kíváncsi picsák, akikben túlteng a
bizonyítási vágy, ő már csak tudja, mert volt dolga velük az ágyban, még jobban haragudott
azonban a feminista leszbikusokra, akikről azt állította, hogy összeférhetetlen kötekedők, s Isten
büntetésből teremtette őket erre a világra, akár a katolikus papokat, méghozzá azzal a világos
céllal, hogy a világegyetem legnagyszerűbb teremtménye, vagyis az ember, el ne bízza magát.
Monsieur Véronique néni fölfogásában az emberi faj egyetlen személy volt milliónyi alakban,
egyetlenegy személyiség, egyetlen ember, akiről pontosan meg lehet állapítani, hogy milyen:
férfi vagy nő, vagy mindkettő, öreg vagy fiatal, vagy mindkettő, jó vagy rossz, vagy mindkettő,
fehér vagy színes, vagy mindkettő, gazdag vagy szegény, vagy mindkettő, egészséges vagy
beteg, vagy mindkettő, dolgos vagy dologtalan, vagy mindkettő, vallásos vagy vallástalan, vagy
mindkettő, kisebbségi vagy többségi, vagy mindkettő. Monsieur Véronique nem osztotta föl az
emberiséget egyedekre, hanem mindenkit ugyanazon személy egy-egy tulajdonságaként
azonosított, ennélfogva mindenkit szapult, de mindenkinek meg tudta bocsátani, hogy gazember,
ugyanis Monsieur Véronique mindenkiről az első pillanatban pontosan és ellentmondást nem
tűrően megállapította, hogy gazember. Vagy ha még nem az, akkor az lesz.
Reggelente a szállodába menet megismerkedtem Thibault bácsival, a tévészerelővel, aki
büszke volt rá, hogy egy híres francia grófi család sarja, pontosabban szólva: vadhajtása,
merthogy Thibault bácsi zabigyerek volt; a grófi család nem ismerte el őt, ennek dacára Thibault
bácsi a névjegyén föltüntette a nemesi rangot, gróf úrnak hívatta magát, igyekezett előkelő
hanghordozással beszélni, s a mondataiba minduntalan olyan választékos szavakat kevert,
amelyeket több év marseille-i tartózkodás után sem értettem meg. Thibault bácsi a kuncsaftjait
arról győzködte, hogy eljön még az az idő, amikor a tévékészülékekben kamera lesz, és az ember
saját magát nézi majd benne. Kérem szépen, ezt úgy tessenek elképzelni, magyarázta, hogy leül
az ember a tévé elé, kényelmesen elhelyezkedik, a keze ügyébe vesz egy pohár bort, és saját
magát nézi a tévében, amint kényelmesen elhelyezkedik, a keze ügyébe vesz egy pohár bort, és
saját magát nézi a tévében, amint kényelmesen elhelyezkedik, és a keze ügyébe vesz egy pohár
bort. Amikor ezt először hallottam tőle, éppen nálunk szerelte a tévét, és Nicole megkérdezte,
hogy a gróf úr szerint tehát az lesz a tévéműsor tartalma, hogy egy ember megiszik egy pohár
bort, merthogy olyasmit most is látni a tévében, hogy a szereplők bort isznak. Erre Thibault bácsi
a fejét rázta, s azt mondta, nem, mert akkor volna a műsornak története, cselekménye és értelme,
márpedig ebben az esetben éppen arról van szó, hogy nincsen a műsornak története, sem
cselekménye, sem pedig értelme, ugyanis a következtő században a tévébe szerelt kamera azt is
mutatja majd, ha senki sem ül a tévé előtt. Egyfolytában be lesz kapcsolva egy kamera, mondta,
sőt az emberiség a Holdra is telepít majd egy hatalmas kamerát, amely napi huszonnégy órában
mutatja a Földet, amint nem történik rajta semmi, s közben egészen közelről fogja mutatni azokat
az embereket, akik a Holdra telepített kamerába bámulnak, s azt nézik, hogy a lencsék vajon mit
néznek, miközben ők a lencséket nézik. Ártalmatlan fantasztának tartottuk, egészen addig, míg le
nem tartóztatták őt és a feleségét emberölés vádjával: kiderült róluk, hogy három halott csecsemő
tetemét tárolták a fagyasztójukban, mind a három egészségesen jött a világra, Thibault bácsi és a
felesége azonban nem akart gyereket, így mindegyiket élve berakták a fagyasztóba; végül csak az
asszonyt ítélték el, Thibault bácsit nem, őt kényszergyógykezelésre küldték, az eljárás során
ugyanis megállapították, hogy elmebeteg. Az újság megírta, hogy a bíróság előtt egy olyan
túlvilági kameráról szónokolt, amit a haldoklók szemébe kell szerelni, így a kamerák élő egyenes
adásban sugározzák majd a halál pillanatait, sőt később a túlvilági életet, Thibault bácsi ugyanis
meg volt győződve róla, hogy létezik túlvilág, sőt fölvehető filmszalagra.
Az apám mennyire imádta volna ezeket az embereket! Mindegyiket! Uramisten, micsoda
tárcákat írt volna róluk! Nem nekem kellett volna Marseille-ben élnem, hanem neki. Elvégre
utoljára azokban a hónapokban láttam elemében, amikor azt hitte, hogy a lapja kiküldi Párizsba
franciaországi tudósítónak. Képtelen vagyok fölfogni, hogy miben reménykedett, hiszen a kis
megyei lap – amelynek a párt által mesterségesen kialakított, hamis piaci viszonyok közepette is
csak alig ötvenezer előfizetője volt – nem engedhette meg magának, hogy saját tudósítót
fizessen, pláne nem egy ellenséges, imperialista NATO-tagországban, merthogy ne feledje,
Claire, a maga születése előtt Franciaország és a többi nyugati hatalom Magyarország és a
komplett keleti blokk ellenségének számított. Apám azonban mégis eltökélte, hogy kimegy
Franciaországba tudósítónak, sőt haza sem jön, hanem disszidál, s amilyen marha volt, széltében-
hosszában híresztelte baráti körében a hosszú távú francia terveit: először Párizsban dolgozik
majd, mesélte, később pedig leköltözik Marseille-be az édesöccséhez. Az újságnál kinevették
érte.  Azt mondták neki, hogy „elment az eszed, Sanyi”, de az apám büszke volt rá, hogy elment
az esze, mert szilárdan meg volt győződve róla, hogy a szocializmusnak nevezett langyos láp ép
ésszel nem viselhető el, ennélfogva saját magát a rendszer áldozatának tartotta, akinek a
pártállami vezetők mentek az agyára. A főszerkesztő nem támogatta apám tervét, ő is azt mondta
neki, hogy elment az esze, ezért apám nagy levegőt vett, és találkozót kért a pártbizottság első
titkárától, attól a seggfejtől, akitől a kitüntetést kapta. Ma is előttem van, ahogyan fölvillanyozva
öltözik: fölvette az ünneplő öltönyét, nyakkendőt is kötött, a nyakába sálat kanyarított, a fejébe
pedig kalapot nyomott. Vihorászva köszönt el tőlünk, nekem azt mondta, hogy „ha megjöttem,
viszlek Franciaországba, kispofám”, amire én nem válaszoltam semmit, hangosan legalábbis
semmit, magamban azonban valószínűleg azt dünnyögtem, hogy menj már a picsába, te barom,
akkoriban ugyanis nem voltam jóban vele; nem tetszett, hogy folyamatosan részeg, s nem bírtam,
hogy olyankor az asztalt veri két ököllel,  Ady-idézeteket ordít, s utáltam a hülye szóvicceit is,
részegen ugyanis sokszor üvöltötte a lépcsőházban, hogy Picsapest az én takonyom; Budapestet
Picsapestnek hívta, alighanem bosszúból, amiért egyetlen pesti lap sem közölte az írásait, de nem
csak az újságok, a fővárosi könyvkiadók sem álltak vele szóba, hiába küldözgette nekik a
szánalmas regényeit és az Örkényt majmoló novelláit. Délután volt találkozója azzal a seggfejjel,
s mivel este tízkor sem volt még otthon, sejtettük, hogy nem járt sikerrel, s most
boldogtalanságában vedel valahol. Hajnalban Bandi bácsi, az újság sofőrje hozta haza vállalati
kocsival, azt magyarázta, hogy az apámnak a kocsmatúra végére elfogyott a pénze, nem tudott
fizetni, ezért a főszerkesztőt riasztották, hogy fizesse ki a számláját, de az lusta volt kikelni az
ágyból, és a sofőrt küldte maga helyett. Bandi bácsi ideges volt, de nem ordított, csak suttogott a
lépcsőházban, miközben vasmarokkal fogta apámat, aki nem tudott megállni a lábán. Aztán
Bandi bácsi nekitámasztotta szegényt az ajtófélfának, mint egy seprűnyelet, s elment, az apám
pedig összecsuklott. Az anyámmal ketten cipeltük be a heverőjére, lehúztuk a cipőjét, az anyám
rutinosan kiforgatta a zsebeit, mert ilyenkor általában még talált egy-egy tizest vagy húszast a
zsebében, de most nem volt nála pénz, csak az elmaradhatatlan jegyzetfüzete. Hajnalban
fölébredt, s minket is fölrázott, azt mondta, hogy a párttitkár belement a dologba, támogatja a
franciaországi kiküldetést. Aztán visszafeküdt. Azt hittük, részegen félrebeszél, de másnap
megismételte konokul, hogy a párt támogatni fogja a franciországi kiküldetést, s erről hivatalos,
pecsétes levelet fog kapni.
Hetekig nem lehetett ráismerni ezután.
Bevette magát a városi könyvtárba, szatyorszámra hordta haza a francia témájú történelmi
könyveket, újra föllábgolt a nyelvtanulási kedve, mint már annyiszor, s odahaza kizárólag
franciául volt hajlandó beszélni velünk; a barátaival komoly tervezgetésbe kezdett arról, hogy mi
legyen a lakással, ha végleg  lelépünk Magyarországról, egyszóval eltökélt volt, tántoríthatatlan.
Az a ragyogóan távlatos fél év, amikor azt hittük, hogy Franciaországban fogunk élni,  az életünk
egyik legszebb időszaka volt. Apámmal esténként elővettük a térképet, és azt méricskéltük, hogy
hány kilométerre van Párizsból Bordeaux és Marseille, s vajon mennyi idő lehet oda eljutni
kocsival vagy vasúton; az apám a francia ételekről áradozott, többi közt a burgundi módra vörös
borban répával és gombával főtt marháról; emlékszem, meg akarta kóstolni Lyonban a
csukagombócot is, azt mondta, hogy az a világ legjobb egyik legjobb halétele, merthogy halas
mivolta ellenére mégis laktató, ami ritka; én évekkel később Lyonban kóstoltam, s hálát adtam a
sorsnak, hogy az apám nem ehetett belőle, de ő persze soha nem merte volna bevallani, hogy
nem ízlik neki, ő annál sokkal dacosabb ember volt. Rám parancsolt, hogy a lehető legrövidebb
idő alatt tanuljak meg franciául, s ezt olyan komolyan gondolta, hogy magántanárhoz vitt, pedig
az eléggé sokba került: négyszáz forintot is elkért egy óráért, holott apám fizetése akkoriban nem
volt több  havonta ötezer forintnál. De vállalta az áldozatot, azt mondta, jó helyem lesz nekem az
édesöccsénél Marseille-ben, amit nem hittem el, biztos voltam benne, hogy az öccsét életemben
nem fogom látni. A párttitkár által megígért hivatalos, pecsétes papír azonban egyre késett. A
főszerkesztő biztosította apámat, hogy miután „fentről” rábólintottak a külföldi munkára, elvileg
neki sem lehet kifogása ellene, csakhát a külföldi státusz feltételrendszerének kialakítását addig
nem lehet megkezdeni, míg a hivatalos, pecsétes papír meg nem érkezik. Az apám hetente
telefonált a pártbizottságra a hivatalos, pecsétes papír dolgában, mindig a türelmét kérték, azt
válaszolták neki, hogy az ügy sínen van. Hat hónap telt el reményteljes tervezgetéssel, mígnem
egyszer, amikor szegény, lesanyizott apám ismét a hivatalos, pecsétes papír felől tudakozódott, a
párttitkár azt mondta neki, hogy nagyon sajnálja, de a francia imperialisták nem fogadókészek, a
párt hiába vetette be minden diplomáciai és politikai befolyását apám érdekében, a kérelme
úgymond „odakint” zátonyra futott, s az ottani sajtószövetség sem hozott pozitív döntést a
kérelem ügyében. Az apám velünk üvöltözött odahaza, a franciákat szidta, a hidegháborús kurva
anyjukat emlegette, és feldühödve cipelte vissza a francia könyveket a könyvtárba, de előtte
mindegyiknek a fedelét leköpte dühében. A mai eszemmel biztos vagyok benne, hogy apám
kiküldetési „ügye” nem jutott túl a párttitkár irodájának falain, elhitették szegény fejével, hogy a
párt mellette áll, majd rákenték a felelősséget a mit sem sejtő francia sajtószövetségre; elvégre
egy magyar tudósító kiküldetését miért is a franciáknak kellene jóváhagyniuk. Lehet, hogy a mi
párttitkárunk seggfej volt, de okos seggfej volt: neki nagyobb szüksége volt az apámra idehaza,
mint odakinn, ahol semmi hasznát nem vehette volna. Szegény, lesanyizott apám. Élete utolsó
évei úgy teltek, hogy a francia államot a saját személyes ellenségének tekintette, s minden
alkalmat megragadott, hogy a szocialista országok között már megvalósult béke és barátság
nevében vezércikkben keljen ki a Nyugat hódító, békétlen, fegyverkező politikája ellen, különös
tekintettel a gyarmatosító bűnökkel terhes Franciaországra; az apám a béke és barátság nevében
vérszomjasan védte az egykori gyarmatlakók érdekeit, egyenlőséget, szabadságot és testvériséget
követelt nekik, s maró gúnnyal értekezett róla, hogy a boldogtalan gyarmatok népeitől a francia
állam éppen azt a hármas eszmét tagadta meg, amelyre pökhendin ő maga folyton hivatkozik; s
amikor a sokadik észak-afrikai tárgyú cikkét a főszerkesztő kivette a lapból, mondván, hogy „a
mi olvasónk Mari néni és Jani bácsi Felsőbaszomfalváról, ahol magasan szarnak a francia
gyarmatpolitikára”, az apám féktelen dühében a párttitkárnak telefonált jogorvoslatért, és
valóban, a következő szombaton a kicsiny megyei újság a szegény, lesanyizott apám révén
immár sokadik alkalommal ugrott neki Franciaország torkának. Anyám próbálta visszafogni az
apámat, s elmagyarázta neki, hogy Franciaországban földönfutók lennénk, elvégre nem
beszélünk franciául, s mivel az apámat a laptól a disszidálás miatt kirúgták volna, márpedig
kirúgták volna, akkor az utcára kerülünk, s nem lesz mit ennünk; de apám az anyámra nem
hallgatott, mert nem tudta neki megbocsátani, hogy éjszakánként a zsebében turkál. Azt
hangoztatta, hogy ő egy igazi nőt vett feleségül, nem pedig egy tolvajt, mire az anyám azt
kiáltozta, hogy ő pedig  egy igazi férfihez ment feleségül, akiből nem nézte volna ki, hogy
elissza a családja elől a pénzt; egészen apró kisgyermekkoromtól fogva  sokat veszekedtek, s
ilyenkor én azt kívántam, hogy ha nagy leszek, akkor hal legyek. Vagy madár. Mások tűzoltók és
rendőrök akartak lenni, én viszont hal vagy madár, a hal ugyanis süket, s nem hallja, ha a szülei
folyton veszekednek, a madárnak pedig szárnya van, és el tud repülni abból a pokolból, ahol a
szülei folyton veszekednek. Éjszakánként álmatlanul feküdtem az ágyban, mert fölvert alvásból a
részegen ordítozó apám, majd csönd támadt, horkolás, és akkor meghallottam az anyámat, jött
halkan, mint egy nyest, mint egy róka, hogy az éjszakai sötétben elvigye a zsákmányt. Kiforgatta
apám nadrágjának zsebeit, s szinte mindig taláált benne némi aprót. A pénzt általában az éjjeli
szekrényemre tette, s én eleinte örömmel költöttem el az iskolai büfében sportszeletre, de
később, amikor indiános könyveket kezdtem olvasni, úgy gondoltam, hogy a harcosok közötti
bajtársiasság nem engedni meg, hogy a lopott holmiból részesüljek; ezért az éjjeliszekrényemre
rakott aprót később visszacsempésztem az apám zsebébe, aki reggelente csodálkozott  rajta, hogy
a tolvaj felesége nem lopta meg. Én persze nem árultam el neki az igazságot, mert az indián
korszakomban szótlan fiú voltam, elvégre az indiánok kevés beszédűek. Elhatároztam, hogy
Franciaország helyett Amerikába megyek, és bajtársiasságból egy indián rezervátumban
telepszem le, de amikor ezt ebédnél  elmondtam az apámnak, hatalmasat röhögött, s azt mondta,
hogy „bújócskázni és fogócskázni sem tudsz rendesen a többi gyerekkel, hát akkor hogyan élnéd
túl a vadont, te kis hülye?”.
Az anyám megütközve bámult rá, én pedig összeszorítottam a számat, hogy ne bőgjem el
magam, elvégre az indiánok nem bőgnek.
De este elalvás előtt bölénybőrből hasított szíjakkal gondolatban gúzsba kötöttem az
apámat, aztán eltávolodtam tőle száz lépésre, és a hódfarokkal díszített íjammal nyílvesszőket
lőttem belé; mindegyik talált. A szeméből is nyílvesszők álltak ki, így már nem láthatta, hogy
odaosontam hozzá, megskalpoltam, és a hajas fejbőrt az övemről lelógó kampóra tűztem. Sokáig
nézegettem, már kicsit őszült. Öreg skalp volt. Az én szememben akkor már öreg volt az apám,
pedig abban az időben alig múlt negyven. Talán ezért tudtam olyan könynen legyőzni; elvégre az
indián apák sokat isznak és kifejezetten gyorsan elgyöngülnek.