Szuperszemélyes - Mészöly Miklós hatása fiatalabb kollégaira (Nem végleges töredék – esszé)

(Mi a baj)
„Megkérdeztem tőle egyszer, hogy végül is mi a baja az onániával.” Mészölytől, és nem én,
hanem Nádas.2 „Miért ne csinálná az ember, ha egyszer jó neki. Megvetően nézett rám, nem is
válaszolt. Különösen utálta az ilyen szeszélyes és léha kérdéseket.” Megkérdezed, nem
válaszol, ez amolyan alapképlet: hogy ne legyen az, hogy nem válaszol, inkább nem kérdezni
valakit.
Konkrétan Mészölyt. Róla lesz szó. Róla kell írnom, és az most elég reménytelennek
látszik. Felállok, visszazöttyenek, netezek, olvasgatok – halogatom. Érdekes, milyen nehéz írni
róla. Bárkiről nehéz, Mészölyről igazából lehetetlen: egyrészt annyi mindent lihegtünk már
össze róla, másrészt meg… Na jó.
Tizenöt éve nincs. Tizenöt évig laktam mellettük nyáron Kisorosziban. Javasolta, hogy
vásároljam meg a szomszédjukban, a házuk meg Nádas ex-háza közötti eladó telket.
Csehszlovák típusú faházzal. Nádassal talán egyszer sem találkoztam Kisorosziban, akkor
már rég elköltözött onnan. Elment, elmenekült. Valamiképp – ez mellékszál – mégis ott volt:
többször is átsétáltam ahhoz a házához. Nem volt kerítés, nem lakott ott senki, tök üres volt-
Gazos. Gyönyörű nyári gaz nőtt, alaposan szúrt-vágott-karmolt, mintha védekezett volna a
növényzet, védte volna Nádas, izé, nyomát. Hülyeség persze, valahogy mégis ez jutott az
eszembe. Mondtam egyszer Mészölynek, hogy néha olyan, mintha itt volna a Nádas. Olyan,
felelte. Nádas szerint „nincsen magyar posztmodern szerző, aki ne az ő köpönyegéből lépett
volna ki, de egyetlen szava van hozzájuk: onánia”.3
(Gép)
1 Negyven év. Tájékoztató pályámról s munkásságomról. Bp. Magvető és Szépirodalmi, 1974. 68.
2 Egy antiromantikus szuperszemélyes éntelen antinacionalista patrióta.
3 „A szerelemhez kettő kell. Különben a meddő onánia lámpásházává züllesztjük az országot.”
Mészöly Miklós: Az irodalomról – másképp. In. A negyedik út.
Mészölynek két komputere volt. Az egyiket hordozta, a másikat Orosziban tartotta. Egyszer
csak abbahagyta a kopácsolást. Lemezre dolgozott, nem a vincseszterbe, és hogy azért néha
menteni kéne a vincseszterbe is, amit csinál, azt nemigen értette. Ja, igen, mondta, de akkor
nem tudom bevinni Pestre. Dehogynem, válaszoltam. Jó. Aztán azonnal másról kezdett
beszélni. Nem kérdez vissza, így van, ez van, így csinálja, jó így, passz. „A jelenről nem is
beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik.”
(Bánat)
A bánatos medve, Ifjúsági könyvkiadó, 1954, húszezer példány. Rongyosra olvasott leporelló.
kedvenc verses mesém. „Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmögött,
mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem volt
elég édes, ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az oduját is szűknek találta.”
(Kánon)
Balassa is Kisorosziban töltötte a nyarakat. Jóval messzebb Mészölytől, és amikor
odaköltöztem, már komoly feszkó volt köztük. Magyarán elég brutálisakat mondott róla. Néha
lesétáltam hozzá a faluba, az nem – az sem – volt elég jó. Mészöly alig említi. Egyszer
Balassának a „keservesen idejétmúlt népi–urbánus ellentét”-ről4 Csengeyvel váltott levelezése
apropóján idézi, Veres Péterrel való levelezése kapcsán. Veres Péter, írja, „először össze is
tévesztett Mészöly Dezsővel”.
(Épp odaillő szavak)
„Atlétatrikóban például Mészöly Miklós verhetetlen” – így Esterházy. Valamint, hogy
„tündököl” (MM tündöklése), és könyveiből „intenzív életismeret árad”. Vagy ezt Móriczról
írta volna? Nem emlékszem. „Úgy emlékeztem, hogy szeretem Móricz Zsigmond novelláit” –
ezt biztos Móriczról (A halacska csodálatos élete). Áll a könyvespolc előtt, „álltam a
könyvespolc előtt, odakeveredtem, s majdnem látatlanban levettem MM Sutting ezredes
tündöklését, s majdnem látatlanban belelapoztam. Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat,
a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. / Szinte
megijedtem a mondattól, visszahőköltem, mint amikor mondjuk tormába hajol az ember. Ez a
heves hatás, hűség ide vagy oda, meglepett, ennyire nem gondoltam mindig MM-re.” Aztán:
„Én olykor szoktam mondani, nem okvetlenül rá, hogy a lába nyomába se érek, szün, és főleg
azért nem, mert én másfelé megyek. És ugyan ez igaz lehet, de azért: csöndesebben.” És:
„fragmentban – bizonyosan MM a legnagyobb magyar író, mindent és mindenkit belevéve a
Halotti beszédtől mondjuk Benedek Szabolcsig.” Ja(j)!
Vagy az, hogy: „A Mészöly-szöveg, e big brother, figyel minket, s addig jó nekünk, míg
ez így van”. Vagy az, hogy: „Napok óta járkálok a mészölyeim közt, ünnepélyesen és
tehetetlenül”. Vagy az, hogy: „Mészölyország nagy ország”. Vagy az, hogy: „Soha szemernyit
nem csökkent a radikalitása, se a stiláris, se a morális. Az üstöke se változott. Mindig fiatalabb
volt mindannyiunknál (talán csak Nádas, aki igazi tanítvány, egyidős olykor vele)”. Vagy:
„Kurtág György jut eszembe. Mészöly az egyetlen, aki poétikai radikalitásban a zenészekhez
4 A negyedik út. Esélyek és kockázatok az ezredvég küszöbén. Pécs.
mérhető”. (Nádas szerint „mintha Anton Webern zenéjét hallanánk át Mészöly mondatán”.)
Vagy: „Mészölyről bármi az eszünkbe juthat”. Mot juste, megtalálni az épp odaillő szót – ez
Flaubert stíluseszménye.
(Test)
Vagy az, hogy (Esterházy): „lényegében két dologról gondolkodom, vagy inkább álmodozom,
két dologról mint tárgyról: a magyar nyelvről és Mészöly Miklós arcáról, testéről.” Nádas: „Mit
köszönhetünk világos szemének, hűvös pillantásának, szálfa termetének, izomkontraktúrára és
csontgöbök képzésére hajló alkatának, kézműves kezének.” Aztán hozzáteszi valamivel
kevésbé ünnepélyesen: „valamivel kevésbé ünnepélyesen úgy is kérdezhetem, mivel és miként
módosította a magyar mondatot”. „tárgyiasságot. A mondatokét és a képekét. A mondatok
kitartott feszültségét, a képek éles rajzolatát, mélységük részletezettségét, a távoliság és a
közeliség világos arányait. De egy cseppnyi naturalizmust sem, és alig valamicske pátoszt.”
Göcsörtös keze volt. „Láttam egyszer, amint dühében az ártatlan asztalra sújt” – írja Nádas.
„Láttam, ökle mire képes.” Én nem láttam.
(Odamegy)
Egyszer felhívtam telefonon valami ügyben, azonnal ráért. Nem holnap, hanem azonnal.
Hogy találkozzunk a Greshamben ötkor. Jó, mondom, leteszem, odamegyek ötre, ülök a
Greshamben egy és háromnegyed órát, M nem jön. Felhívom, mondom neki, hogy hát itt
várok a Greshamben másfél órája. Valójában egy és háromnegyed órát vártam. Azt mondja,
hogy ja!? érdekes, nem a Gerbeaud-ban beszéltük meg? Mire én, hogy: nem, mire ő, milyen
érdekes, odamentem a Gerbeaud-hoz, ott vártam, nem jöttél, most érkeztem haza. Hát ez
tényleg érdekes, mondom, mire ő, na jó, várjál, mindjárt jövök, szóval Gresham. Ja, mondom,
Gresham. Akkor jövök, mondta, és jött. Odament.
(Vég)
T. S. Eliot szerint „a regény története Flaubert-rel és Jamesszel lezárult”.5 Mintha Mészöly is
túlságosan így látta volna. Egyharmadára húzta a Saulust, a fölösleget elégette, elhiszem neki,
noha adatközlőket csak fenntartásokkal kezelj.
(Hatás 1)
Nem tudom, miféle hatással volt Mészöly Miklós fiatalabb kollégáira. Volt hatás: erős/hatásos
személyiség erős hatása másokra – aztán pedig, e hatás következtében is, megannyi
életstratégia. Megkértem, hogy mutassa be az első kötetem, nem emlékszem, hogy történt.
Fölhívtam telefonon. Alig ismertem, egyszer-kétszer láttam, nyilván odamentem hozzá
bemutatkozni. 1975-ben elolvastam a Filmet, az megváltoztatott bennem csomó mindent.
Túlzás, hogy elolvastam, nem olvastam végig, letettem, kezdtem elölről, néztem, hogy még
mennyi van hátra. Hagyjam abba? Csak döntés kérdése? Írjak? Kezdjek neki? Film, Film, Film.
5 Lionel Trilling: Művészet és szerencse. In. Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok Bp.
Európa, Modern Könyvtár, 1978. 62.
(Technika)
Mészöly abban a legjobb, leghatásosabb, amit Mark Schorer „technikának”6 nevez:
„elhalkulnak a terminusok keatsi felhangjai” („A Szép: igaz s az Igaz: szép!...”, Óda egy
görög vázához, Tóth Árpád ford.), ha szép és igaz helyett formáról és tartalomról, sőt
technikáról és témáról beszélünk. A mű „megvalósított tartalom”: forma. „A tartalom – vagyis
az élmény – és a kivívott tartalom – vagyis a művészet – közötti különbség egyenlő a
technikával.” Schorer szerint „amelyik író a legalaposabb technikával vizsgálja témáját, annak
a műve lesz a leginkább kielégítő tartalmú.” Mintha Mészölyről írná: „az ilyen műveknek
tömörségük, hangzásuk van, hosszan kizengnek, és rendelkeznek a jelentés maximumával”.
(Hatás 2)
Egy évig, 1995-96-ban Berlinben voltam DAAD (Deutscher Akademischer Austausch
Dienzt) ösztöndíjjal. Ezt (Ilma Rakusa, Michael Krüger és Földényi F. László kuratóriumi
tagokon, és Irene Rübberdten kívül, aki az első német nyelvű könyvem kijárta) Mészölynek
köszönhetem. Sokadmagammal amúgy: ez a csúcs, sok pénzt, nagy lakást, még némi
odafigyelést is adnak hozzá. A magyarok közül Mészöly kapta meg elsőnek a DAAD-t, a
németek pedig „beleszerettek”, minek következtében az ösztöndíjas magyar művészek
alaposan fölülreprezentáltak voltak. Ez hatás. Ha van olyan, hogy hatás, akkor ez az. Ahogy
tudom, Mészöly segítette később hozzá Esterházyt, Nádast vagy Krasznahorkait az
ösztöndíjhoz, ők pedig, még a rendszerváltozás előtt Berlinbe kerülve, egyszerre érdekesek is
lettek hirtelen a németek számára, a DAAD kiadta első német nyelvű kötetüket a híres
„székes” sorozatban (az írók egy-egy székkel ábrázoltatnak a borítón). „A mai irodalmunk
viszont éppen olyan területeken „munkálkodik” ígéretesen, ahol sokáig kint függött a tábla,
hogy „kozmopolita”, „magyarságidegen” – és ehhez hasonlók. Ha csak a fiatalabbak
csapatában pásztázok – Nádas, Esterházy, Petri, Oravecz, Hajnóczy, Tandori, Bereményi,
Csaplár… És még akad” – sorolja. (A pille magánya. 60 év után). „Öt fiatal írót szeretnék
bemutatni Önöknek – a legfiatalabb még nincs harminc, a legidősebb még innét van a
negyvenen” – így 1979-ben Bécsben Esterházy, Hajnóczy, Nádas, Bereményi és Lengyel
irodalmi estje előtt.7 „Megítélésem szerint nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak,
amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját
járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem
»szövegeket« írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják.”
Esterházyról: „Önfeledt és átgondoltan programozott. A legvégletesebben Tandorinál, a
legálcázottabb nyomjelekkel Nádasnál. Esterházy frivol középhelyezett”.8 Spiró nem lett
bevéve.9 Csaplár sem – aki szerint úgymond ellentmondásos volt a viszonyuk.
6 A technika mint felfedezés. In Regény és tapasztalat. I.m. 6.
7 In. Érintések.
8 A katarzis előszobájában. 1979.
9 Spiró 84-re datált verse, a Jönnek, a Mozgó Világ 87/4-es számában jelent meg. „Mélymagyarok,
Trianon, szar, szemét – olyan asszociációs patronok és fogalmak ezek, melyek ha csak úgy
henyén vannak odadobva egy nem tisztázott szövegkörnyezetbe, nem csodálkozhatunk, ha az
Mészöly alkati a-karrierista volt: nem föltétlen anti-karrierista, de semmit nem tett
igazából saját magáért, fiatalabb korában csöppet sem törődött azzal, hogy igazi világsztár
lehetett volna, mint pl. Kundera. Ifjú patronáltjait viszont – nyíltan, kvázi sportot űzve
belőle – nyomta-segítette, azok pedig jól is gazdálkodtak a lehetőséggel. És tanultak belőle.
Mások (Konrád, Dalos, Kertész, később néhány fiatal is) más úton-módon bekerülvén aztán
a német piac „megtelt”, és most – igazi magyar ressantiment, – sértődöttek, magukat
mellőzöttnek érző frusztráltak csapata morog tehetetlenül, ha a Kertésznek/Esterházynak
megy, nekem mér’ nem-alapon, összeszorított szájjal igyekezvén az aktuális kultúrpolitikát
mozgósítani. Érthető keserűséggel. Pedig hát ez a mechanizmus: egyeseknek bejön,
mázlijuk van, jókor jó helyen voltak, vannak kapcsolataik, működőképes a lobbijuk,
nyelveket tudnak, eleve külföldön élnek, témájuk kurrens – másoknak meg nem. Nehéz
lenyelni. Értem azokat, akik, anch’ io sono pittore, ahogy Correggio mondta volt Raffaello
festménye előtt, maguk is szeretnék, ami másoknak összejött. Tény: a tutiban ülő
kellenérdekeltek abban, hogy jöjjön a konkurencia, az újak, és csak akkor állnak melléjük,
ha nem bírnak keresztbefeküdni nekik. Összes tiszteletem azé, aki nem így működik.
Elállják az infót, nem ajánlanak másokat, nem szólnak ösztöndíj-lehetőségekről, nem
ejtenek szót kollégákról kiadóknak/lapszerkesztőknek, kizárólag haverről, aki szintén a
tutiban van már. Ezek (is) emberileg érthető dolgok: ilyen kegyetlenek azok a szakmák,
ahol nulla összegű játék megy: egyszerre csak 11-en játszhatnak egy futballcsapatban, aki
tehetség kimarad, érthetően frusztrálódik stb. Folytathatnám, de most ennyi. Proletár!
Folytatnám, de unnád!
(Hatás 3)
Ülök a kertben a német ismerőseimmel, egyszer csak abbamarad a kopogás, és megjelenik M.
Átbújik a drót alatt. Átjövök, mondja. Hozott magával egy tányér mérsékelt süteményt.
Sajnos, nem tudok németül, mondja a németeknek, aztán leül, és huzamosan előad irodalmi,
politikai meg másmilyen elgondolásokat németül. Majd elnézést kért, hogy nem tud németül,
és hogy most ő megy dolgozni. És el. Átbújt a drót alatt. Visszabújt. A németjeim el voltak
képedve és föl voltak izgatva. Ettem a süteményből. Kis idő múlva áthallatszott a kopogás.
(Hatás 4)
Szövegek megbeszélése, tanács/ötlet/javaslat, akár olyasmi szövegek, mint Voltaire10 vagy
olvasó – Magyarországon – felkapja a fejét. Sajnos nem vagyunk (még nem lehettünk) olyan
egészséges náció, mint az angol például, ahol nyugodtan lírába aranyozhatod, hogy a királynő
szajha, a Birodalom disznóól és a puding nemzeti szégyen. Természetesen nem tételezek fel
semmilyen eltökélt általánosítást ebben a szerencsétlen versben, de nem csodálkozhatsz, ha helyi
olvasatban (és mi másról lehetne szó?) olyan asszociációkat és értelmezéseket hív elő, melyek a
nemzeti önérzetet, a magyarság történelmi magatartás-erkölcsét sértik, illetve, sommázva
megkérdőjelezik. Mármint ha kész vagyok rá, hogy így olvassam és komolyan vegyek egy – már
elnézést a szóért – felelőtlen és tisztázatlan indulatú lírai böffentést (Egy vers füstje).
10 „Aztán végre, ha egy évig tartó visszautasítások és alkudozások után műve mégis megjelennék,
Rilke levelei11 fiatal költőkhöz – ilyesmi föl sem merült.
(Szúnyogok)
Kivittem Mészölyt Kisorosziba az autómmal. Kivitt Kisorosziba. Sokszor. Ötven perc az út,
ha betartod a sebességkorlátozást. Leányfalu és Tahi között párszáz méteren fölnyomtam
százhúszig, nyilván siettem, de hová? A híd, tizenegy kilométeres útszakasz a Szentendrei-
szigeten, egy darabig látszanak a túlsó parton a DCM kéményei, aztán összeborulnak a fák az
út fölött, mintha alagútban lennél. 1985. február 11-én fölhívott Mészöly, hogy eladó
Kisorosziban egy telek, ha érdekel, nézzem meg, most indulnak, kivisz magával. Nem volt
kocsim. A Margithíd budai hídfőjénél vett föl, mellette ültem, Alaine hátul. Szép nő. Mármint
Alaine. Nem tudom, tudta-e, és hogy mennyire tudja. Barátságos volt, láttam rajta, hogy örül
nekem, akkor nem éreztem semmi túlzott mézesmázt. Mészöly olyan volt, amilyen, érdeklődő
és csipkelődő, folyton harcra kész, területét védelmező kakas, ez tetszett nekem. Máskor nem.
Sokszor fárasztott, untatott is, akart a fene harcolni vele, ugyanakkor meg mi az, hogy nem
harcolsz, kisapám. Tizenöt évig mellettük éltem, alig túlzás: mindenképp nagyon-nagyon
sokat voltam a közvetlen közelükben. Pár méter. Kerítés nincs. Viszonylag hangosan
beszélnek, Mészöly kicsit süket volt, nem tudtam nem hallani mindent. Ennyi idő alatt nem
bír nem minden kiderülni. Most is a fülemben cseng Alaine hangja, ahogy édesemezik, hívja
Miklóst ebédelni, szól neki ezért meg azért, vagy csak úgy beszél. „Tizenöt éven át éltünk és
dolgoztunk egymás közelében, ebből jó ideig egyetlen tető alatt „Egyszer megjött
Budapestről, mindent fölfalt, amit a konyhámban talált, aludt tizennégy órát, majd három
napon át hallgattam írógépének megszakítatlan kopogását. Ült a kertjében egyetlen kinyúlt
gatyában, gyakran anélkül is, tőle nyugodtan süthetett a nap vagy gomolyoghattak körülötte a
szúnyogok” – így Nádas. Bemutattam neki a barátnőmet. Férfiakat mutatnak be a nőknek,
most mégis így írom. Tetszett neki, mármint a barátnőmnek tetszett a helyzet, bemutatom
Mészölynek, és azt kell látom, hogy tetszik nekik. Esténként átmentem hozzájuk, ültünk a
kertben, csíptek a szúnyogok, csapkodtam, ő legyezett, nem szúrták. Vagy nem figyelt oda.
Átmentem beszélgetni, aztán vissza, vagy lementünk a Dunához. „Ha átmentem megnézni,
nem halt-e még éhen – megint Nádas Pétert idézem –, olyan kéziratot láthattam az asztalán,
amelyen több volt a húzás, mint a szó. Addig húzza, míg a papír a fölösleges szavaktól
átlyukad. Kérte, hozzak kenyeret a boltból, van még egy kis szalonnája.”
(Kezdet)
„Beszéltem Nemes Nagy Ágnessel, küld egy rövid eszmefuttatást a modern vers
akkor következnék ám csak az igazi munka: vagy el kell kábítania az irodalom Cerberusait, vagy saját
érdekében hangos csaholásra kell bírnia őket.” Levél Lefébre úrnak avagy az irodalommal járó
kellemetlenségekről. In. Francia irodalmi szalonok. Szemelvények a XVIII. század francia irodalmából.
Összeáll., előszó, jegyzet, fordította Madácsy László. Budapest, Gondolat, 1963.
11 „Itt nincsen időmérték, itt nem érvényes az esztendő, és tíz év semmi; művésznek lenni azt jelenti:
nem számolni és nem méricskélni; érni, mint érik a fa, mely nem sürgeti nedveit és bízvást dacol a
tavasz viharával és nem latolgatja, hogy utóbb beköszönt-e a nyár. Igen, beköszönt. De csak a
türelmesekhez jön el, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság feküdne lábuk előtt, gondtalan
nyugalomban és határtalan távlatokkal. Én naponta tanulom, tanulom fájdalmak között, miközben
hálálkodom fájdalmaimnak: minden, minden türelem!” (Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz
Franz Xaver Kappusnak 1903. április 23-án.
problémájáról, Lengyel Balázs Áprily-ról (…). Értesítettem Mándyt, Ottlikot, Gera francia
anyagot (beszámolófélét) készít.” (Mészöly levele Tüskésnek, febr. 19. In. Volt idő. M. M. és
T. T. levelezése. Pannónia Könyvek, 2005.) Az ablakmosót hozza a Jelenkor, bemutatják
Miskolcon, rendező Ruttkai Ottó. Igaz, két előadás után betiltják, és Pándi Pál (–1987) a
december 6.-i Élet és Irodalomban megtámadja (A tagadás tagadása). Aczél György (–1991,
akkor műv.min.h., az MSZMP KB tagja) szokásos raportján súlyosan vádolja a szerkesztést, a
következő évben Tüskést leváltják. Az itt készült Feljegyzések a Jelenkorról szerint „nem
veszik észre, hogy miközben állandóan azt hangoztatják, hogy a provincializmus ellen
harcolnak, a legprovinciálisabbak, büszkék arra, hogy a magyar »Ionescót«, Mészöly Miklóst
közlik. (Ionesco biztosan nem ambicionálja, hogy a francia Mészöly legyen).” Viszont
Mészöly: „Összbenyomásom: erősödik a kritika, de nem jár vele együtt adminisztratív
intézkedés. Kardos azonnal felhívott telefonon, közölte, hogy semmi változás nem állt be a
kapcsolatunkban; a könyv jön; sőt, novellás-kötet is, utána. Az És azonnal cikket kért,
bármiről. Komlós [(!) János 1922-1980, ’60-tól a pártlap kulturális rovatának vezetője] üzent,
hogy adjak tárcát a Népszabadságnak… / Fura világ. / Nagyon szeretném tudni, hogyan
zajlott le a találkozó a bajszossal [Aczél]. Kaptatok direktívákat? Leveledből úgy veszem ki,
hogy személyemre vonatkozóan igen. Rosszul sejtem? De mindenképpen: talán jobb, ha most
mellőzöl, csakugyan. [Fura világ!] (Apróság: Pándi levelet írt Aczélnak, hogy úgy hallja, a
cikke nyomán adm. intézkedéseket, letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik,
mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának…) Egyem a lelkét. Még a morálra is
rászorítjuk őket…?” Mészöly levele Tüskésnek, december 24. Nemes Nagy „kicsit lusta”, írja
1963. április 16-án.
(Reménytelen)
„De a többiek?”, imígyen szól egy kritikus, Bán Zoltán András, Tar Sándor apropóján (A vidéki
szegény rokon, Holmi, 2014/10). „Mészöly Miklóst reménytelenül kiagyaltnak,
természetellenesnek tartottam; képtelen voltam (és vagyok ma is) felfogni Az atléta halála vagy
a Jelentés öt egérről úgynevezett filozófiai mélységét” stb. És az volt a deal, hogy ez a kritikus
Mészöly-díjat kap, és amikor néhányan a kuratóriumból megakadályozták, a kuratórium másik
fele kivonult.
(Jó)
Vonul az utca felé. Poros dűlőút, neve Rigó. Van nála bevásárlókosár. A leviselt
vászonnadrágjában vonul végig a kerten, látom, pont úgy állok. Tulajdonképpen peckes. Le a
vadszőlőlugashoz, amiben a kocsija áll. A felesége utána kiált, halkan kiált, kincsem, hozzál
még hagymát is. Mészöly bekászálódik a Citroënjébe. Jó, válaszolja. Ez hatással volt rám.
Peckesség, vászongatya. Ha Alaine azt akarta, hogy én menjek a boltba, akkor más volt a
stratégia: kincsem, nem mész le a boltba?, mondta, és az persze igazából nekem szólt, M épp
püfölte az írógépet, oda se bagózott. Ez is hatással volt rám. Olykor, ha át lettem hívva egy
levesre, és nem tudtam megúszni (köszönöm, már ebédeltem, nem vagyok éhes, elrontottam a
gyomrom, nem vagyok itthon), ámulva néztem, ahogy Mészöly a tányérjához egészen közel
hajolva zokszó nélkül belapátolja, amit kapott.
(Viszony)
Nádas a mesterének tartja. Drámai a viszonyuk. Krasznahorkai smúzol. Nem írt róla.
Mindenki smúzol. Én is smúzoltam. Esterházy mórikál: „nem mesterem Mészöly Miklós”
(Ünnepi beszéd és rekonstrukció). „Nincs tehát mester, sok van ilyen, nekem is sokak nem
mestereim, nem az, mondjuk, Ottlik, nem mesterem Vasadi Péter, és így tovább, mert
természetesen tanulnunk van kitől; nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt Ottliktól,
szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől, hogy mi a
fény”, azt már nem mondom meg, kitől – még valamiféle oknál fogva Szőcs Géza is föl van
sorolva. Rajongás, eltávolodás, csöndes rivalizálás a nyolcvanas évektől, miután Mészöly
külföldön már „kiesett az időből”. Mészölyt bosszantja is a nem- komolyság. Balassa főleg rá
és Ottlikra építi a konstrukcióját. Darvasi – unka a nagypapának – neki ajánlotta a
Könnymutatványosok legendáját. Márton, Péterfy, Gerőcs stb. nagypapája.
(Vég 2)
Hallom, ahogy lesétál a kert végébe. Fölkel az asztaltól, azt is hallom, most nem dőlt fel a
szék, megindul lefelé, azért hallom, mert olyan a csönd, nevetségesen sok mindent hallani.
Távolról a tűz ropogását, égetik a falevelet, a túlsó partról a vonatot. Hallom, mert nem nézek
oda, direkt úgy áll a székem, nem nézem, nem hagyom abba azt a valamit. Abbahagyom,
leteszem a könyvemet, megfordítom a széket, nem, inkább felállok, de nem megyek oda, egy-
két lépés csak, egy lépés, látom a levelek között a hófehér haját, oldalvást áll, nézi az utat.
Nincs ott semmi, csak homok. Út, homok, árnyékok, napsütés, semmi. Megfordul, errefelé,
felém, nyitva a szája, fölemeli a kezét. Hogy vagy, Miklós? Jól. Na. Frappáns kérdés volt.
Gyorsan vége. Eleve meg van mondva a válasz, és gyorsan véget ér, egyből, nincs min
unatkozni. Csomó akác, olajfa, őszibarackfák, nem lettek beoltva. Két napja láttam a tévében.
Mutatták pár percig, mert meghalt. Néhány évvel ezelőtti felvétel, egy hetvenvalahány éves
férfi arca. Hihetetlen arc, milyen arcok között. Nem vagyok kompetens férfiszépség-ügyben,
de itt igazán minden elképesztően rendben van, jól néz ki, kész. Szikár. Jól néz rám. Jó volt
vele üldögélni, akkor is jó volt, amikor nem volt jó. Abbahagyják a közvetítést, valami másról
kezdenek beszélni. Azt nem lehet.