A pislákoló villanykörte. Futamok a magyar krimiről (esszé)

(A kezdetek) A jó regény, olyan, mint a villanykörte, becsavarom
– ég. Nem tudom, kitől (talán Ottliktól vagy Karinthytól?)
származik e szellemes aforizma, de annyi bizonyos, hogy
legkivált a krimire igaz. Mert míg a remek, sőt klasszikus
regények közt számos olyat tudunk említeni, amely nemigen ég,
vagy csak pislákol, kihagyó szívveréssel (Kafka és Musil
befejezetlen művei, Szentkuthy regényei lehetnek a
legkézenfekvőbb példák), ám valamilyen titokzatos módon ez
kevéssé zavarja az olvasót, addig a krimitől (és általában a nem
„magaskultúrához” tartozó zsánerektől) elvárjuk, hogy
tökéletesen működjenek. E tökély vagy legalább részlegesen
sikerült megcsináltság nélkül nem is fogyaszthatók, vagy csak
nyögvenyelősen. Márpedig itt az élvezeti érték, az esztétikai
sikerültség és az eladhatóság párban jár, hiszen egy megbukott
operett, egy olvashatatlan krimi nem is zenés játék vagy krimi a
szó teljes értelmében. Furcsa befogadói helyzet áll elő: a
tömegkultúra termékeitől (talán éppen termék mivoltuk miatt)
nagyobb tökéletességet követelünk/vágyunk, mint a high brow
szférájának jelenségeitől, noha utóbbiak elvileg az esztétikai
értékek világának csúcsát hivatottak képviselni.  
Hogy nincs magyar krimi (nemhogy pislákolóan csenevész,
hanem majdhogynem semmilyen); miért nincs, ha van; és ha
nincs, akkor legfőbb ideje, hogy legyen – e vágy, e követelmény
a nagy nyilvánosság előtt (ha nem tévedek) 1995-ben
fogalmazódott meg először artikulált és a kigázolás valamiféle
lehetőségét is felvető/javasló/sugalmazó alakban. Nyilván
hazabeszélek, de hát tény, hogy ekkor hirdettük meg Mosonyi
Alizzal a hetilap Beszélőben azt a krimi-pályázatot, mely
beharangozójában (tőlem) és vezető esszéjében (Radnóti Sándor
tollából) taglaltuk a kérdést. Magam a bűnregény neologizmust
dobtam be a köztudatba (mint kiderült, nem is olyan
sikertelenül, mint eleinte gondoltam: a kategória egyre
gyakrabban tűnik fel különféle esszékben, kritikákban; más
kérdés, hogy mai szemmel nézve már látom, hogy nem sikerült
valóban plasztikusan elhatárolható kategóriát
megfogalmaznom). A bűnregény fogalmával az igényes krimit
próbáltam meg elkülöníteni a pusztán a gyilkos leleplezésére
irányuló és a zsáner keretein semmilyen módon nem túllépő, a
Tzvetan Todorov osztályozásában a whodunit nevet kapott
műfajtól, vagyis a „tiszta”, az „ideáltipikus” krimitől. A
bűnregény, gondoltam akkoriban, a bűnt, annak természetét,
létmódját, társadalmi és lélektani vidékét állítja középpontjába,
nem a nyomozást és a leleplezést. A mára sajnos kissé elfeledett
nagy író, Patricia Highsmith műveit hoztam föl példaként,
továbbá kifejeztem reményemet, hogy a magyar krimi is utat tör
ebbe az irányba. Vagyis a puszta szórakoztatáson, epikus
fejtörőn túl rálép a „kritikai realizmus”, vagyis a társadalmi
gondok iránti érzékenység talajára, melyen voltaképpen sosem
járt; megkockáztatom, még Móricz műveiben is csak felemás
módon.  
A meghívásos pályázatban kikötés volt, hogy egy
lehetséges bűnregénynek csupán első fejezetét kell
megalkotniuk a részvevőknek, és aztán majd a kétszemélyes
zsűri dönti el, hogy ki(ke)t bíz meg a teljes mű folytatásos
regényként közlendő megírásával. Volt némi siker, hiszen a
nagyszerű első fejezetet megíró két nyertes, Majoros Sándor és
Tar Sándor mellett olyan kiválóságok álltak ki a síkra, mint
Nádasdy Ádám, Németh Gábor és Petri György. Végül Tar
Sándor fejezte be a regényt (de csak részben, mivel a hetilap
Beszélő megszűnése után az ÉS-ben jött ki az utolsó folytatása,
és éppen a pénz hiánya miatt kellett eltekintenünk Majoros
Sándor egyébként igen érdekesen induló, a jugoszláviai háborút
a középpontba állító regényének teljes közlésétől is), mely
Szürke galamb címmel, bűnregény alcímmel meg is jelent aztán
1996-ban a Magvetőnél.
Megszületett tehát a várva várt mű, noha Tar könyve, bár
természetesen sok erénnyel rendelkezett, mégsem volt magyar
krimi a szó valódi értelmében. Vagy mégis?
Meglehet. Valamilyen faramuci módon talán mégis az volt.
Mert ha megnézzük például, hogy a beharangozó kisesszében
Radnóti Sándor hogyan írta le a magyar „bűnregény” hiányának
lehetséges okait, akkor talán jobbnak ítéljük a Tar-féle
végeredményt.
Radnóti fölteszi a kérdést: Mi lehetne a magyar krimi
anyaga? „A történetek gazdagsága és tágassága, «Az erény meg
a bűn, meg a csók, meg a vér» – hogy az Egy szerelem három
éjszakája híres kupléját idézzem – amúgy sem jellemzi mai
irodalmunkat. A bűnügyi történetekhez pedig kivált szűkös az
életanyagunk. Egy ország, amelyet néhány óra alatt mindegyik
irányba el lehet hagyni – egyfelől –, s amelyben nem lehet
elrejtőzködni – másfelől. Egy ország, amelynek emlékezetében
néhány generáció számára a rendőr, ha nem a fakabátot vagy a
közlekedési zsernyákot, akkor a politikai bűnüldözőt jelenti. Egy
ország, amelynek kékesszürke bűnügyeiből a legutóbbi időkig –
nyilván a cenzúrázott nyilvánossággal is összefüggésben – alig
emlékszem bármire. S még a legeslegutolsó időkben is! A
karácsonyi kettős gyilkosság alkalmával a «klasszis» őrző-védő-
bűnöző a veszélyes üzleti találkozóra autót kölcsönöz, hogy
villoghasson, imponáljon. A kölcsönkocsi automata
sebességváltós, nehéz, de persze nem páncélozott luxusjárgány,
melynek lassú indulása aztán az életébe is kerül. A balfék.”
(kiemelések az eredetiben.) Szűkösség, pitiánerség, a közelmúlt,
azaz a szocializmus (és részben a Horthy-rendszer)
szabadsághiányos világa, a rendőrség életterének
ábrázolhatatlansága, mivel az eleve ellenszenves és ekként az
olvasó számára érdektelen és taszító – ráadásul a szervek
bírálata mindkét rendszerben cenzúra alá esett, noha eltérő
mértékben. Plusz a magyar irodalom realizmushiánya, mely
abból a szempontból perdöntő, hogy alig valamiféle folytatható
hagyományt kínál a „tágas és gazdag” történetek bemutatására.
Tar regénye ebben a tekintetben mégis jellegzetesen magyar
krimi volt, hiszen a tagolt valóságábrázolást erősen megspékelte
a már-már Jókaira emlékeztető fantasztikus, egészen meseszerű
elemekkel, amitől a krimi mint krimi besült. (És amikor aztán az
immár havilap Beszélőben, 1996-ban Irodalmi kvartettet
szerveztem a könyvről, az egyik szereplő, Beck András szemére
is vetette ezt Tarnak.) És lett légyen bár mégoly kicsi és
csenevész, de mégis a miénk volt Tar regénye, tagadhatatlanul,
hiszen kissé szürrealisztikus, „holdbéli” jellege ellenére (vagy
éppen azzal együtt!), nem kérdés, hogy – mindenekelőtt
rendkívül erős miliőrajza révén – az „egész mai magyar világ
aljasodott benne”, hogy Ady régi Krúdy-kritikáját variáljam.
(Húsz év után) De a régi kisesszében Radnóti földobott
még pár szempontot, melyeket nevezhetünk akár
irodalomszociológiainak is. „Jó bűnügyi irodalomhoz olyan
kulturális közeg kell, amelynek nem az önreflexió a legfőbb
tevékenysége, és az önreflexió nem merül ki a kultúra
magasságának vagy alacsonyságának méricskélésében. Jó
bűnügyi irodalom ott alakul ki, ahol a sokféle – és persze nem
egyenrangú – kulturális tevékenység lappangó tétje nem valami
rangvita. Ahol komoly írók aggálytalanul fordulnak ehhez a
témához”. Hogy ilyen kulturális közeg azóta sem alakult ki, azt
nemigen kell bizonyítani. De ha valaki mégis ezt akarná, akkor
álljon itt egy idézet, majdnem húsz év későbbről. Bárány Tibor
egy 2011-es, Szépirodalom vs. lektűr című remek esszéjében ezt
írja: „A népszerű irodalomként felfogott lektűrműfajok
virágzásának elengedhetetlen feltétele a legalább megközelítőleg
jól működő irodalmi-kulturális piac: átgondolt stratégiát követő
profi kiadókkal, valódi piaci versennyel és tudatos
fogyasztókkal.” És ehhez hozzátett egy újabb vágyat és
követelményt, nevezetesen, hogy üdvös lenne, ha végre
megszűnne „a szépirodalom és a lektűr rossz fogalmi
megkülönböztetése”. Ám e dichotómia felszámolásának
előfeltétele a színes, gazdag és komolyan vehető lektűr-,
bűnügyi irodalom megszületése. Ami mindmáig nem történt
meg. Vagyis nagyjából ugyanott tartunk, mint a bűnregény-
pályázatunk meghirdetésekor.
Az eltelt húsz év alatt a probléma csak elüszkösödött, meg
nem oldódott, amit persze sokan jó orral szaglintanak. Ennek
egyik jele, hogy határozottan megélénkült az elméleti/történeti
érdeklődés, egyre-másra jelennek meg a krimivel, történetével,
esztétikájával, magyar mivoltával, esélyeivel, lehetőségeivel,
elmaradásával, megszületésével, méltánytalan kezelésével
foglalkozó írások, könyvek, tanulmánygyűjtemények, olyan
kitűnő szerzőktől, mint Bánki Éva, Bényei Tamás, Benyovszky
Krisztián, Varga Bálint (aki, mint később látni fogjuk, az Agave
könyvkiadó vezetőjeként is rengeteget tett a magyar krimi
feltámasztásáért.) És az eltelt húsz évben megszületett pár
magyar krimi vagy nagyjából annak nevezhető képződmény; és
már nálunk is akadnak szerzők, akik lemondanak a
magaskulturális sikerről, netán a kanonizációról, és ezért mintha
kizárólag ebben a zsánerben képzelnék el pályafutásukat;
mindenekelőtt (vagy csak?) Baráth Katalin, Kolozsi László,
Kondor Vilmos neve juthat eszünkbe.
Ám „komoly írók” azóta sem fordulnak a bűnügyek világa
felé, ha mégis (mint nemrég Babiczky Tibor és Csabai László),
akkor csak látszólag a krimi zsánerében, mintegy ürügyként
használva a műfajt. A magyar krimi nyomorának egyik oka lehet
a magyar realizmus vértelensége. Ha megnézzük a múlt és
közelmúlt legnagyobbra tartott magyar prózaíróit, azt látjuk,
hogy közülük legfeljebb Ottlik és Móricz tuszkolható bele a
realizmus skatulyájába (ráadásul újabban divat lett Móricz
posztmodern „újraolvasása”, jelentsen ez bármit is....) No meg
persze Nagy Lajos, de az ő nevét talán egyszer sem láttam leírva
az elmúlt harminc évben. (Valamint Déry, de ő „komcsi” a
maiak szemében, és ezért totálisan passzé.) A manapság
legtöbbet hivatkozott, legmagasabbra taksált szerzők (az első
helyen természetesen Kosztolányi, aztán Csáth Géza, Füst
Milán, Krúdy, Szomory, Szép Ernő; az újabbak közül Mándy,
Márai, Mészöly Miklós) semmiképpen sem voltak realisták, és
nem tekintették eminens küldetésüknek a magyar világ
ábrázolását. (Az imént idézett kritikában Ady éppen ezt hányta
A vörös postakocsit író Krúdy szemére.)
Ráadásul a realizmus manapság még a réginél is rosszabb
hírbe került hazánkban, szinte minden komolyan vehető kritikus
(és a jelentéktelenek még inkább) csak vállveregetős lenézéssel
beszél a tökéletesen meghaladottnak vélt realizmusról; a
szocializmus korában leszoktatták a valóságról irodalmunkat,
nem sokkal a rendszerváltás után önmaga szoktatta le saját
magát. És a leginkább kanonizált kortárs szerzők (a nagyjából
15 szereplős listát mindenki ismeri, ezért eltekinthetek a nevek
felsorolásától) közül talán csak Darvasi László, Rakovszky
Zsuzsa, Spiró György és Závada Pál tart némi rokonságot a
realizmussal. A posztmodern szellem eltiporta őt.
Fontos tény, hogy Radnóti már húsz éve sem tartotta
létszükségletnek a krimi terén a realizmust, hiszen úgy vélte,
nem elengedhetetlen feltétel, hogy a magyar krimi magyar
„életanyagot” mutasson be, dolgozzon fel. „Nem kell a mai
magyar életanyaghoz ragaszkodni, s a legtöbb magyar krimi
szerzője angol álnévvel és amerikai (jellegű) környezettel
szerelkezik fel. De akkor is kell valamifajta életanyag, amit nem
helyettesítenek a nemzetközi bűnügyi irodalomból
visszaköszönő sémák. P. Howard parodisztikus
kalandregényeiben jellegzetes osztrák–magyar figurákra süt a
Szahara pokla, a kikötői kocsmákban táncoló úri közönséget
Kispestről szalajtották világcsavargásra, s ide a rozsdás bökőt,
hogy Fülig Jimmyt Angyalföldön dajkálta az édesanyja.”  
És bár a Rejtő-figurák jellemzése szerfölött találó, az
alaptézisben alighanem tévedett Radnóti. Számomra ugyanis
nyilvánvaló hogy az amerikai/francia/angol és újabban a
skandináv krimi saját országa-világa életét bemutatva tett szert
komoly esztétikai rangra, és aztán nemzetközi hírnévre. A krimi
– noha bizonyos alfajaiban sok szállal kötődik a szűk értelemben
vett fantasztikus irodalomhoz – alapérzületében realista, már-
már sült realista műnem (vagy „zsigeri realista”, hogy Roberto
Bolano szavát használjam, de még ennél is ütősebb Bánki Éva
kifejezése, a „redukált realizmus”.) És bár a modern bűnözés
mint az életvilág része kétségkívül „demokratikus” (ahogy
szellemes állítja egyik tanulmányában Varga Bálint) és sokszor
határokon átívelő, a megformálásban a nemzeti jelleg mégis
alapvető tényező marad, hiszen a legkevésbé sem érdektelen,
hogy a saját hazánkban, ráadásul a saját irodalmi közegünkben,
a saját esztétikai hagyományaink közt zajlanak a cselekmények.
Ám ehhez szükséges az élő örökség, és éppen ezt nem
leljük fel, ha megtagadjuk alig is létező realizmusunkat. Pedig a
realizmus ez esetben több mint pusztán valamiféle ragaszkodás
egy stílushoz vagy irányzathoz. Elengedhetetlen feltétel, hiszen
nem más, mint a társadalmi problémák iránti fogékonyság,
amiből a szórakoztatásnál többet célzó krimi táplálkozik. Ahogy
Varga Bálint tökéletesen megfogalmazta: „A krimi a
legprogresszívebben fejlődő műfajok egyike. Az elmúlt ötven-
hatvan évben a krimi lett a társadalmilag legérzékenyebb zsáner.
Hihetetlenül gyorsan válaszol a kor problémáira, roppant sokrétű
és alkalmazkodó.” De nem nálunk, ahol még az úgynevezett
„szépirodalom” is eléggé süket és vak a korszak valóságára.
Ráadásul ősapa sem árt, sőt talán egyenesen
elengedhetetlen egy irodalmi zsáner szárba szökkenéséhez. A
nagy bűnregény-kultúrával (és egyáltalán lektűrirodalommal)
rendelkező országokban ez egyértelműen kitapintható. És
nemcsak az olvasók, hanem, ami ennél sokkal fontosabb, maguk
a szerzők is érzékelik ezt; pontosan tudják, hogy kiknek a vállán
állva alkotnak. Mindenki, még a külföldiek számára is
vitathatatlan, hogy a modern amerikai krimi alapító atyái
Raymond Chandler és Dashiell Hammett voltak, az angoloknál
Conan Doyle és Agatha Christie, a franciáknál Simenon, a
skandinávoknál a nagyszerű szerzőpáros, a svéd Maj Sjöwall és
Per Wahlöö (épp a minap nyilatkozta a Magyar Narancsban
Arne Dahl, az egyik legjobb svéd krimiíró, hogy előttük nem
létezett náluk realista krimi). És természetes a háttérben ott
gomolyognak a realista-romantikus irodalom hatalmas árnyai:
Edgar Allan Poe és Melville; Jane Austen, Dickens, Thackeray
és Joseph Conrad; Balzac, Stendhal és Zola; északon meg Ibsen
és Strindberg. Nagy, szerves kultúrák, autonóm módon fejlődő,
egymásba fonódó műfajokkal, melyek nem kioltják, hanem
éppenséggel erősítik egymást. Hogy az alapító apa vagy a műfajt
megalapító mű mennyire hiányzik számunkra, azt nagyon
pontosan érezte át Varga Bálint, amikor nyomába szegődött a
problémának, és egy remek esszében megpróbálta megtalálni
„az első magyar krimit”. De a helyzet fonákságát pontosan
mutatja, hogy ehhez komoly könyvtári munkára, valóságos
nyomozásra volt szüksége. A végeredmény, miszerint az 1866
és 1930 között élt, ügyvéd, újságíró, Guthi Soma írta az első
modern értelemben vett magyar krimit, lenyűgözően meggyőző,
ugyanakkor szellemi értelemben nem több puszta érdekességnél,
hiszen attól, hogy első, Guthi még nyilvánvalóan nem lesz
alapító atya. A magyar kriminek továbbra sincs Ádámja vagy
Mózese, és ennyi idő elteltével már talán kijelenthető, hogy nem
is lesz.
Mindez a magyar művészeti kultúra szervetlenségét
mutatja. A magyarhoz hasonlóan szervetlen kultúrák jellemzője,
hogy nem lassan erjedve, kiforrva a maguk formáit és
világszemléleteit fejlődnek, hanem szinte hisztérikusan,
kétségbeesett bakugrásokban. (Ez természetesen csak a prózára
igaz. A magyar költészet tökéletesen szerves képződmény;
egyenes út vezet Csokonaitól Tandori lírájáig, sőt Térey
művészetéig, és tovább. De alighanem igaza van Ciorannak,
amikor azt gondolja, hogy egy irodalom infantilizmusát a líra
túlzott bősége jellemzi, míg nagykorúságát a próza szavatolja.)
Az 1980-as évek elején úgy tűnt, hogy már beköszöntött a
posztmodern világlátása korszaka, holott ehhez Nyugaton pár
évszázad nyugodt munkája kellett. Itt pár hónap alatt teremtették
meg, miközben ennek alig volt alapja a magyar epikában. Hiába
kéri, szinte követeli több ragyogóan szellemes tanulmányban is
Bárány Tibor a szépirodalom és a lektűr „rossz fogalmi
szembeállításának” feloldását, a magaskultúra és a tömegkultúra
ellentétének meghaladását, Varga Bálint meg egyenesen
paradigmaváltást sürget a magyar irodalomkritikában a krimi
értékelésének terén. Mindez nemes, de jámbor szándék, hiszen
legyen bár mégoly őszintén és felkészülten megfogalmazott egy
esztétikai igény, csupán a teória parancsára nem változik meg
egyetlen kultúra szerkezete sem, miként önmagában pár mégoly
tehetséges szerző sem kreálhat radikális szemléletváltást, ha nem
épít a saját kultúrájában létrejött biztos alapokra. Ennek
hiányában a vállalkozás sokszor alapok nélküli Felhőkakukkvár
lesz, és úgyszólván utólag teremti meg a maga talapzatát,
szellemi múltját. (Ez, nem pedig valamiféle „plagizálás”, áll
Esterházy sokszor fölemlegetett „vendégszövegei” mögött.
Ottlik regényének lemásolásával Esterházy saját múltat írt maga
mögé. De fontos látni, hogy ez szélsőségesen egyéni, mások
által nem követhető út.) Így és a Bárány által példaként
felmutatott, organikusan keletkezett nagy irodalmi kultúrákban
mindezek már régóta meghaladott nyűgök. Georges Simenon és
Alain Robbe-Grillet összeegyeztethető; Elmore Leonard és
Raymond Chandler ugyanannak a roppant tágas és plasztikus
tagoltsággal berendezett epikus világnak legitim és öntörvényű
szereplője, mint Hemingway vagy Thomas Pynchon. Wolf Haas
ugyanannak az osztrák bornírtságnak a szatirikusa, mint Thomas
Bernhard. Esterházy és Kondor Vilmos azonban gyökeresen
eltérő világok lakója.
(Kinek kell a magyar krimi?) Ha egy műfaj nem autonóm
módon, szervesen nő ki a művészeti fejlődésből, nem spontán
módon keletkezik, öntörvényűen, akkor nem marad más,
minthogy valaki erőszakosan megteremtse. Hogy mintegy vizet
fakasszon a sziklából. Elnézve az elmúlt évtized fejleményeit,
erre mintha két út kínálkozott volna.
De előbb föltehető a kérdés: miért ír ma egyáltalán valaki
krimit Magyarországon? Mi a szándéka, miféle indíttatás
vezérli? Mit remél tőle? Az első válasz praktikus lehet: pénzért.
És ebben persze nincs semmi szégyenteljes, hiszen a zsáner
lényege, hogy minél több olvasóhoz jusson el, hogy minél több
embert szórakoztasson, magyarán, hogy minél több példányban
adódjék el. De akkor feltámad a másik kérdés is: milyen esélyek
nyílnak erre? Vagyis: vannak-e vásárlói? Azaz: van-e komoly
szükséglet Magyarországon a magyar krimire? A rendszerváltás
táján talán még volt. De ne feledjük, ekkor szinte cserepes
ajakkal itták az emberek az írott szót, mindenféle szót, mert úgy
érezhették (sok alappal), hogy a Kádár-rendszerben
megfosztották őket tőle. Valami csodát vártak a Szótól (igen,
nagybetűvel!), útmutatást reméltek, bíztak hatalmában, hogy
aztán hamarosan csalódottan forduljanak el tőle, mint
ugyanebben az időben a rendszerváltás hatalmas eredményeitől
is. Virágzottak a folyóiratok, naponta alakultak az új
könyvkiadók, szerfölött vegyes és szinte rostálatlan kínálattal,
olykor kalózkiadásokkal, amolyan vadkapitalista módon. Talán
tíz évig tartott a lázas állapot, aztán kihamvadt az egész.
Az eladási számok (melyeket többnyire persze csak
saccolhat az ember), a szellemi sikerek azt tükrözik, hogy a
magyar krimi (és általában a lektűr) nemigen kell a magyar
olvasóknak. Ráadásul most a réginél még inkább kell
versenyezni az elsősorban amerikai, no meg a skandináv
kínálattal. Tegyük hozzá még a filmek hatalmát, de még inkább
a tévé-sorozatok erejét, és akkor egyértelmű lesz, hogy a
Maffiózók, a Breaking Bad, a Drót és társaik minőségével kell
versenyeznie a magyar kriminek, ami voltaképpen lehetetlen. És
akkor még nem is szóltam a mai magyar társadalomnak az
utóbbi években már rémisztő mérvű bénultságáról, a szinte teljes
érdektelenségről, ami közügyeinket illeti. Vagyis erős a gyanú,
hogy a közönség nem vonzódik a mai magyar társadalom
nyűgét-baját feltáró olvasmányokhoz, hiszen a saját
élete/közelmúltja sem foglalkoztatja.
Ez természetesen az úgynevezett magasröptű literatúrát is
érzékenyen érinti. Mindenki tudja, hogy a kilencvenes évek
közepének példányszámai ma szinte misztikus fényben
ragyognak; tízezer eladott kötet ma a csillagos égnek tűnik. Ami
azt jelenti, hogy manapság még a legbefutottabb szerzők is alig
élnek meg irodalmi produkcióikból. („A regényírás ráfizetéses
meló”, nyilatkozta Baráth Katalin.) Marad a külföldi piac, és az
irodalmi díjak elnyerése, ám erre nagyjából tíz embernek van
folyamatos esélye. (Ez manapság a boldogabbnak vizionált
helyeken sincs gyökeresen másként. A már említett Narancs-
interjúban Arne Dahl érzékelteti, hogy a svéd viszonyok is
erősen zordak, de azért van kiút, a külföld, természetesen: „aki
megveti a lábát a német piacon, annak megszűnnek a gondjai”.
De mennyi a sansza erre egy magyar krimiszerzőnek?! Szóval a
pénzszerzést mint motívumot alighanem elvethetjük.)
Második motívum lehet az elhivatottság, amikor valaki
olthatatlan belső meggyőződéssel érzi, hogy ebben a műfajban
kell elmondania, mi foglalkoztatja, mi gyötri, mi bántja őt a mai
magyar világban. De ide azért tényleg roppant elhivatottság kell,
hiszen ezzel még csak pénzt sem lehet keresni, ráadásul nem
hervadó irodalmi babér sem várja a szerzőt. Vagyis ez elég
gyengécske indítéknak tűnik, arról nem szólva, hogy miért
éppen a krimit, vagyis egy nálunk tökéletesen homályos zsánert
választaná műfajaként képzeletbeli szerzőnk? Ugyanakkor e
kettőn kívül nem látok más lehetőséget. Vagyis ekkor erősen
úgy tűnik, hogy nincs sok (se belső, se külső) értelme annak, ha
egy egészséges és némi irodalmi vénával, elhivatottsággal
rendelkező ember úgy dönt, hogy mától kezdve mai magyar
krimiíró lesz. És mégis akadt ilyen néhány ember a pályán,
mindjárt négy is. (Ami, persze, roppantul kevés, ám, átgondolva
az esélyeket, voltaképpen végtelenül sok…)
(Három szerző, négy újságíró) Ám két szerző esetében az
kellett, hogy egy kiadó melléjük álljon és társadalmi
megrendelés híján ő maga biztosítsa számukra a magasabb és
földhözragadtabb (vagyis anyagi) értelemben vett motiválást. Ez
a lenyűgözően nagyvonalú és kreatív kiadói magatartás
úgyszólván unikális jelenség Magyarországon. Mint az Agave
egész működése. Ugyanis e kiadó komolyan gondolta, hogy
megpróbálja világra segíteni a komoly szülési gondokkal küzdő
magyar krimit/lektűrt, ráadásul példát mutató
következetességgel és igényességgel honosította meg a műfaj és
más tömegkulturális zsánerek (sci-fi, fantasy, kémregény)
legragyogóbb külföldi szerzőit; Lawrence Block, John le Carré,
Ray Bradbury és Philipp K. Dick szinte teljes életművének
kiadását/újrafordítását ennek a vállalkozásnak köszönhetjük. A
legfőbb éceszgéber, Varga Bálint úgy döntött, hogy kiadóként is
megteszi tétjeit a magyar krimi számára. És útjára indított két
szerzőt.
Nézzük először Baráth Katalin produkcióját. Itt még kis
tétekben megy a játék, és Baráth regényeire szinte bizonyosan
illik Bárány Tibor szellemes, jól használható (noha még a szerző
által is vitatott) definíciója a lektűrről, mely eszerint: „Olyan
mű, amelynél a felidézett műfaji kódok alkalmazásának nincs
további poétikai tétje. Amennyiben szeretnénk tudni, hogy a
vizsgált szöveg – a konvenciókövető művek halmazán belül – a
lektűrök közé tartozik-e, tegyük fel a kérdést: van-e önmagán
túlmutató jelentősége a poétikai konvenciók alkalmazásának. Ha
nemmel válaszolunk, lektűrrel van dolgunk.” Baráthnál
egyértelműen nem lesz a válaszunk. Könnyű és ügyes kézzel,
olykor erős nyelvi fantáziával (egy briliáns megszemélyesítés az
eddig utolsó regényből: „két párnaszemmel nézett vissza rá az
ágy”), sokféle alapos kultúrtörténeti tudással, elég jó ízléssel
felvértezetten megírt hard-boiled lányregényeket olvasunk;
eddig négy kötet jelent meg, mindegyik címében egy-egy
hangszer szerepel (A fekete zongora, 2010; A türkizkék hegedű,
2011; A borostyán hárfa, 2012; Az arany cimbalom, 2014), mely
kellemesen erősíti a vállalkozás sorozat jellegét. A főszerepet
Dávid Veron, ez az Ókanizsán lakó, módos parasztgazda
lányából előbb könyvesbolti eladóvá, majd Budapesten A Nő és
a Társadalom című „feminista” újság zsurnalisztanőjévé
avanzsáló, kedves és okoskás kékharisnya kapja; Miss Marple
K. U. K. megfelelője, aki a bűnügyek megoldása közben
beutazza a fél Monarchiát, melynek a Radnóti által vágyott
„tágas” földrajzában akkoriban még olyan egzotikus városok is
szerepeltek, mint Szabadka meg Abbázia. Kétséges, hogy
krimiket olvasunk-e, hiszen maguk a bűnügyek és megfejtéseik
nem túlzottan fontosak ebben a formálásban. Inkább azt
mondanám, kultúrhistóriai „pöttyös könyvek”-et kapunk, a
posztmodern világállapotba betévedt Kertész Erzsébet munkáit,
akinek egyébként mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszerben
igen jelentős sikerei voltak. De míg Kertész Erzsébetnél világos
volt, hogy kiknek – a magyar múlt iránt elkötelezett magyar
kamaszlányoknak – szólnak a magyar történelem és magyar
kultúra példamutatóan hazafias és minden tekintetben kimagasló
nőalakjait megidéző kalandregényei, addig Baráth Katalinnál ez
komoly homályba vész. Nem tudok olyan kamasz
(lány/fiú)olvasót elképzelni, aki Az éhezők viadala vagy a Harry
Potter, netán egy Neil Gaiman fantasy után bármiféle
érdeklődést mutatna e regények iránt. Így Baráth Katalin
vállalkozása, noha nagyon is naprakésznek akar látszani, erősen
anakronisztikus, és legfeljebb az ironikus, az összes finoman
parodisztikus utalást, stílusjátékot értékelő és élvező felnőtt
(bölcsész?) olvasót sejthetem lehetséges közönségének. De ez a
képzeletbeli olvasó e téren igencsak el van kényeztetve nálunk
(java irodalmunk legalább fele egyébként is az irónia és a
paródia/pastiche/imitáció Múzsájának szolgál), és sokkal többet
kap, teszem azt, Esterházy Péter, Márton László és Szécsi
Noémi regényeitől, hogy csak a legmagasabb szintet említsem.
És a szeretettel, kedves mosollyal felszolgált imitációs paródia
sokszor félresiklik. Mert hiába idézi meg Adyt A fekete zongora
lapjain, a könyv (és az összes többi is) inkább Szabolcska
Mihály, vagy még inkább Pósa Lajos gügyögését idézi az olvasó
emlékezetébe – természetesen szándékai ellenére. És A
borostyán hárfa zárlatában a bűnügy megoldásának ismertetése
kicsit olyan, mintha hirtelen Karinthy egy lappangó paródiája
került volna napvilágra, nagyjából A lefűrészelt tüdőcsúcsok
forrásvidékéről. Ráadásul a harmadik regényben már az egykor
oly üdén ható frissesség is oda. Úgy sejtem, megszámláltattak
Baráth Katalin Dávid Veron-sorozatának napjai.
Az Agave másik (és egyben messze legjobb) magyar
szerzője, Kondor Vilmos bizonyos mértékben a kiadó
teremtményének tűnik (és elterjedtek olyan pletykák is, hogy
maga Varga Bálint áll a Kondor irodalmi név mögött. És ha ez
igaz, az számomra még rokonszenvesebbé teszi a vállalkozást,
hiszen akkor itt személyes elhivatottságról van szó, melynek
kockázata is roppant komoly). A kiadó (Kondor?) célja nem volt
kisebb, mint az, hogy megteremti a nem létező magyar hard-
boiled (történelmi)bűnregényt. De mivel ennek még csak
tradíciója sincs nálunk (kivéve talán Lengyel Péter igen
invenciózus Macskakő című munkáját), ezért az eredetivel
együtt a korábban nem létező magyar etalont is meg kellett
kreálnia. Jó orral érzékelte ezt Bárány Tibor Kondor első
regényének recenzeálásakor: a „Budapest noir erényei: a jó
ütemben pergő cselekmény, a korabeli Budapest mindennapi
életének finom és szórakoztató ábrázolása, Gömbös Gyula
groteszk és hátborzongató temetési szertartásának magával
ragadó leírása, vagy a remek, ironikus zárójelenet. A magyar
környezetben játszódó, magyar nyelvű hard-boiled
detektívregény világa szemmel láthatóan sokkal politikusabb,
mint amerikai rokonáé. Kondor komolyan veszi a feladatát,
ügyel rá, hogy későbbi ismereteinket ne vetítse rá a szövegre.
(Jóllehet megtehetné, hiszen mellékszereplőként egy pillanatra
még a fiatal Gerő Ernő is feltűnik az egyik fejezetben.) Nem
csupán eljátssza, hogy regényével betölt egy kétségkívül létező
irodalomtörténeti űrt, hanem valóban megpróbálja
visszamenőleg megteremteni a magyar nyelvű hard-boiled
detektívregény műfaját. Egy (mégoly ügyes) műfaji fecske
azonban nem csinál irodalomtörténeti nyarat, várjuk tehát a
folytatást.” Jött is, minden évben, hogy a második regénynél
Bárány már egyenesen arról beszélhessen, hogy két könyv is
csinálhat nyarat. A kezdeti művészi siker titka (természetesen a
remek helyszínrajzokkal megfestett Budapest-körképen és a
cselekményt mindig előremozdító, pergő, a karaktereket élénken
jellemző dialógusokon kívül) elsősorban abban kereshető, hogy
Kondor roppant ötletes dramaturgiai érzékkel választotta meg
főszereplőjét, azaz újságíróból lett nyomozóját, ami minden
krimi punctum saliense, hiszen ennek az alaknak a sikerültsége,
hitelessége, plasztikussága dönt a könyv valószerűségéről, vagy
durvábban szólva realizmusáról. Gordon Zsigmond, az
Amerikából visszatelepült magyar újságíró útlevele és
munkaköre révén eljuthatott olyan helyekre és birtokába
kerülhetett olyan információknak is, melyekre magyar kollégái
hiába ácsingóztak. Ráadásul kettős, se magyar, se külföldi,
vagyis amolyan köztes státusa révén Gordon üdvös mértékű
hűvösséggel játszhatta el a sokat tudó kívülálló szerepét; sem
politikai, sem szociális előítéletek nem béklyózták, mint
pályatársait. És nem elhanyagolható, hogy anyagilag is
függetlennek mondhatta magát. És noha a regények harmadik
személyű elbeszélővel bonyolódnak, a nézőpont szinte mindig
Gordoné: többnyire szenvtelen, pártszimpátiáktól eléggé mentes
álláspont ez; emberileg-személyesen az újságíró csak a
megfelelő, azaz mindig csak négy lépés távolságot tartóan
involvált. Mindenütt jelen van, de hangot csak ritkán ad
meggyőződéseinek, noha morális érzéke és ítélete
kikezdhetetlen. És ezt az olvasó is átveszi, aki ekként igencsak
ép erkölcsi értékrendet kap a regényektől. Egyszerűbben szólva:
az olvasó mindig tudja, ki kivel van, hol állnak a jó, és hol a
rossz fiúk. (Éppen ezért komoly kilengés, hogy az utolsó két
regényben az antikommunista érzület kissé mértéktelenné vált.)
Míg aztán megjelent az utolsó két regény, a szinte teljes
szétesést mutató állapotban, valószínűtlen, meglehetősen
kiagyalt helyzetekkel, ráadásul fáradtan megírva, a bűn és a
nyomozás, az alakok iránti szerzői érdektelenséggel, fád
ábrázolóerővel. Se történelmi krimit nem kaptunk, se magyar
keményvonalas bűnregényt. Mindez nagyon fájdalmas, mert a
Bűnös Budapest ciklus (Budapest noir, 2008, Bűnös Budapest,
2009; A budapesti kém, 2010, Budapest romokban, 2011;
Budapest novemberben, 2012) nagy elhivatottsággal, sokféle
tehetséget megmozgatva kezdődött. Kissé másként alakulhatott
volna, ha akadnak Kondornak társai, nem feltétlenül a történelmi
krimi műfajában, de általában véve. Vagy még jobb lett volna,
ha film, netán saját gyártású tévésorozat készül legalább az
egyik regény alapján. Mindenesetre annyit elkönyvelhetünk,
hogy Kondor, legalábbis első két könyvében, pontosan annyit
adott, amennyit ígért. Se többet, se kevesebbet. És ez
mindenképpen jeles dolog.
Mert Kolozsi László például sokkal kevesebbet ad, mint
amennyit könyveinek anyaga, témaválasztása, a szerző jól
érzékelhető ambíciója ígér. Kolozsi Kondor fellépése után tűnt
fel (első krimije a rettenetes című Ki köpött a krémesbe? 2011-
ben jelent meg a Jószöveg Műhely nevű kiadónál), és aligha
vitás, hogy Kondor példája is hozzájárult a pályakezdéshez
(Kondor „Bűnös Budapest”-jének párja lehet Kolozsi „Bűnös
Szeged” ciklusa.) Kolozsi esetében elég világosnak látszik,
miért vágott bele a krimiszerzői karrierbe. Hogy miért ír krimit,
arról megrendítő és szenvedélyes vallomást közölt a
Könyvesblog nevű internetes portálon (egészében véve talán ez
legjobb eddig publikált írása). Egy interjúban röviden visszatér
rá: „a családom eléggé terhelt: a keresztapámat (vagyis a saját
testvérét) anyám egy durva vita hevében lelökte a lépcsőn. A
keresztapám, aki apám helyett apám volt, mindig mellettem állt,
és ő adott a kezembe könyveket, meghalt. Apám pedig taxisként
dolgozott Pesten, rendszeresen vett részt tömegverekedésekben,
eléggé erőszakos természetű volt.” (Hogy ez mennyire
ősélménye lehetet a szerezőnek, azt jól mutatja, hogy a motívum
már az első regényben feltűnik, mint az egyik nyomozó újságíró,
Lakan Péter saját története.)
A személyes involváltság mellett éppoly fontos másik ok, a
társadalmi, úgyszólván civil elkötelezettség: „Azért is
választottam a cigánygyilkosságokat mint témát, mert azt
gondolom, hogy az, ami történt, a legnagyobb és
legormótlanabb botrány a rendszerváltás utáni Magyarország
történetében. Az, hogy ma hol tartunk (nemzetközi megítélés
stb.), annak is köszönhető, hogy nem tudjuk kibeszélni
traumáinkat. Nem vagyunk egészséges társadalom. A saját
traumáimban szerzett tapasztalataimból nyertem ki azt a
következtetést, hogy ha nem fakad fel az emberből őszintén a
trauma, ha azt elfojtja, letagadja, akkor sérült marad. Ezzel a
társadalmi traumával kötelességünk lenne szembenézni. Ha
szembenéznénk vele, látnánk – talán ezért sem nézünk vele
szembe –, hogy az egyik legnagyobb mai probléma a cigányság
helyzete. És amíg nem mondjuk ki, hogy itt egy etnikai jellegű
tisztogatás folyt, ha a hallgatásunk csak növeli a bajt, amíg nem
tudatosítjuk, valójában mi történt, nem várható megoldás erre a
mai magyar társadalmat igazán megosztó és szétziláló
problémára.”
Szép és igaz szavak. De a regényirodalom és a
vágyak/szándékok világa nem mindig esik egybe. Kolozsi már
nyomozói kiválasztásakor suta dramaturgusként cselekszik.
Amikor ugyanis úgy dönt, hogy nem egy, hanem rögtön két
újságíró, Fehér Gábor és Lakan Péter, azaz két nyomozó lép fel a
regényeiben (A farkas gyomrában című, az Athenaeum által
2014-ben publikált harmadik, egyébként is legjobban sikerült
regényében már csak Fehér Gábor szerepel), akkor szükségtelen
bonyodalmakba löki magát és szereplőit, hiszen most egyszerre
két nézőpontot kell bonyolítania, ráadásul két plasztikus és
hihető figurát kell teremtenie, amikor még egyetlen karakter
megalkotása sem olyan egyszerű. (És ez manapság még a
legjelentősebbnek kikiáltott prózaíróinknak is csak
ünnepnapokon sikerül. Vagy akkor sem…) Akiknek ráadásul
minden értelemben függetlennek kellene lenniük, nemcsak
egymástól (hogy a cselekmény folyamán ne akadályozzák
állandóan egymást), hanem a környezetüktől is; vagyis két
szuverén, öntörvényű, autonóm figurát kell bevezetni a
regényvilágba, miközben állandóan harmonikusan (vagy
vetélkedve) összedolgoznak. Nagy, ráadásul egy krimiben
szükségtelen plusz feladat, amit nem is sikerült megoldani.
„Mohóság – amatőrség a neved!”, kiálthatnám, ha lenne kedvem
viccelődni. Mert Kolozsi vállalkozása többet érdemelne, több
odafigyelést, (mű)gondot. Nem csak magától szerzőtől, hanem a
kiadóitól is. (A legváltozatosabb fajtájú hibák szinte
valószínűtlen mennyiségére csak utalok, ráadásul a harmadik
regény fülszövegében még a főszereplő keresztneve is hibásan
van megadva.)
De mindenekelőtt magának a szerzőnek kellene kevesebb
mohósággal és több türelemmel, arányérzékkel belekapnia a
magyar élet sűrűjébe. Három eddigi kötetében (az említetteken
kívül a második: Mi van a reverenda alatt? (Jószöveg Műhely,
2012) az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar bűneseteivel
foglalkozott, a romagyilkosságok előtt az első regényben a híres
szegedi cukrász meggyilkolásával, melyhez Magda Marinko
ügye, plusz Farkas Helga máig megoldatlan eltűnése
kapcsolódik; a második, a leginkább fikción alapuló könyvben a
Szeged-Csanád egyházmegye püspökének lemészárlásába még a
Vatikán is bekapcsolódik. Hát, kevesebb sokkal több lenne, és
ami még bántó, hogy e pokolian fontos és nagyszabású gaztettek
mégsem hatnak sokkolóan az olvasóra, és kinyomozásuk leírása
sem képes lebilincselni a figyelmét. A tétek nagyok, viszont az
elbeszélői tétek méltatlanok ehhez az ábrázolás gyarlóságai
miatt. De ceterum censeo: filmen (tévésorozatban) nagyon is
elképzelhető lenne valamelyik regény. Összefoglalásként azt
mondhatnám e művek búvárlatának tanulságaként, hogy –
ellentétben Tar bűnregényével – a mai magyar krimi csenevész,
satnya, és még csak nem is a miénk.
(Két író, két nyomozó) Végezetül két író, akik egyértelműen
csak ürügynek használják a bűnregény zsánerét. Most nem
véletlenül említettem a bűnregény kategóriáját. Csabai László és
Babiczky Tibor prózaköteteiben a bűn (és bűnhődés, valamint az
önbüntetés) játssza a főszerepet, maga a nyomozás, a tettesek
meglelése elhanyagolható vagy minimum mellékes motívum. E
könyvek egyértelműen nem a zsánerirodalom termékei.
Amikor Csabai László első Szindbád-kötete 2010-ben
megjelent a Magvető Kiadónál, a cím láttán sokan felkapták a
fejüket. Szindbád, a detektív? Ez valami kétes tréfa? Hát igen, ha
valaki egy kontextuálisan ennyire megterhelt alakot választ
könyve főszereplőjének, számolnia kell azzal, hogy a kontextus
inkább legyőzi, mint erősíti az írói autonómiát, és a közönség
szemében kioltja vagy legalábbis furcsa fénytörésbe állítja az
eredeti szándékot. És hiába igyekszik már a fülszöveg kivédeni
az ellenvetéseket, ellenszenveket, mondván: „Ez a Szindbád
nem az a Szindbád”, az azért elég világos, hogy a meggyőzéshez
ennél sokkal több kell. A (poszt)modern világállapotban a
névválasztás egyébként is minden prózaíró legvadabb rémálma.
A romantikus-realista korszakban egy író még aggálytalanul
írhatta a címlapra: Anna Karenina; Rugyin, stb., hiszen hitt a
személyiség integritásában. Amikor nagyjából Hofmannsthal
Chandos-levele óta megrendült ez a bizalom, és az Én (és vele
az Ő és a világ is) menthetetlennek tűnt, és ennek megfelelően a
névválasztás egyre problematikusabb lett, hiszen a nomen est
omen mondás immár hitelét vesztette. Ekkor jöttek az olyan
regénynevek, mint Josef K., vagy a mitologikus megnevezések,
mint az Ulysses (és emlékezzünk csak, hogy Musil főműve
hősének az Ulrich helyett eredetileg az Achilleust szánta…)
Csabai Szindbádja is kissé mitologikus alapérzületű (hiszen az
Ezeregyéjszaka hőse mellett Krúdy Szindbádja is eléggé
mitologikus névvé vált). Mindamellett Csabai indíttatva érzi
magát, hogy valami köznapi, valószerű magyarázatot adjon arra,
hogy vajon az eredetileg Schiffer Árpád névre hallgató figurája
miért is hordja a Szindbád nevet. A második könyvben
(Szindbád Szibériában, Magvető 2013) ezt vallja a szovjet
kihallgatónak: „A Szindbád csak felvett név. De a rendőrségen
is így szólítottak. Anyám, Pelsőczy Júlia, magyar asszony,
apám, Schiffer Ervin, magyar sebészorvos volt. Kétszáz éve az
egyik ősöm Svájcból érkezett Magyarországra. Innen a német
családi név.” És az ezeregyéjszakás név indoklására még azt is
megtudjuk, hogy Szindbád apjával gyermekkorában távozott
Bagdadba, hogy aztán az arab világból 14 évesen térjen vissza.
És legyenek mégoly plauzibilisek e magyarázatok, az olvasó
nem könnyen fogadja készpénzként őket. Csabai még azt is
fontosnak tartja, hogy a Nyárligeten (ez lenne Nyíregyháza
költőien átértelmezett alakmása) nyomozó Szindbádban folyton
feltörjenek az arab emlékek. Kicsit amolyan folklorisztikus
intonáció szüremkedik be a szövegbe, állandó, szinte
lábjegyzetként működő magyarázatokkal bizonyos arab
megnevezésekről, ételekről, miegyebekről. Amolyan útikalauz
lesz ilyenkor az egyébként igen gondos (sőt talán túlzottan is
ápolt) nyelven, szép metaforákkal, hasonlatokkal dolgozó
könyvből. Ráadásul nálam az író nem tudta elérni, hogy
érdekeljenek Schiffer Szindbád arab emlékei; jól meglennék
nélkülük is.
A cselekmény nagyjából húsz évet fog át, a Bethlen-
konszolidációtól a szovjet csapatok bevonulásáig. Utóbbit az
utolsó, a (fényképek) címet viselő fejezet ábrázolja, érzésem
szerint a könyv legértékesebb, már-már mesteri kézzel megírt
novellája. Ebben a szovjet megszállásra váró, az ablakából a
megyeháza és a városháza előtti teret is tisztán belátó Szindbád
öngyilkosságra készül: a pisztollyal és a ciánnal szemezve a
saját életével, addigi múltjával is szembenéz. És dramaturgiailag
külön remeklésnek érzem, hogy Csabai, bár eddig is jó
arányérzékkel adagolta, mégis csak a könyv legvégén tárja fel
számunkra főhőse múltjának csomópontjait, életének
legfontosabb alakjait, családját, szerelmeit. Ami mindenképpen
hiteles, hiszen az öngyilkosság előtt illik valamiféle mérleget
vonni.
Novellának hívom az egyes részeket, mert úgy érzem,
ebből nem áll össze regény, ami természetesen nem gond. Csak
akkor lesz némileg azzá, ha valamiféle kriminek van elgondolva
ez a kötet. Nem az, hiszen nincs benne egyetlen központi
bűncselekmény, van viszont sok kisebb-nagyobb esetek
halmaza; a szöveg nagy időt fog át (nagyjából ugyanazt a
történelmi szakaszt, mint Kondor ciklusa), és cselekmény
egységét egyedül Szindbád és a város alakja adja. Történelmi
krónika lesz így a kötet, melyben olykor nyomozásról és
különféle bűncselekményekről is olvashatunk. A detektív
vizsgálódásai csak ürügyként szolgálnak arra, hogy bemutassák
e városka életét. És ebben sok jó órát szerez az olvasónak Csabai
László. Szinte teljes helyszínrajzát adja Nyárligetnek, melynek
kis színpadán fellép az akkori Magyarország szinte összes
társadalmi rétege, a cselédektől a mágnásokig. Egy soha meg
nem írt vidéki panoráma a végeredmény, kicsit Petelei, Gozsdu,
Mikszáth és Krúdy, netán Hunyady Sándor modorában (aki A
vöröslámpás ház című novellájával szinte megegyező egyik
történetszálban fel is tűnik, mégpedig a Hunyadi Alexander
néven.) Anekdoták, történetek, hangulatok, futamok, érzések,
kétségkívül szépen átgondolt, költői nyelven, de nem egyszer
túlzottan aggályos, már-már körülményes modorban. Csabai
kétségkívül remek stiliszta, mondatai általában hibátlanok, de
kicsit azt érzem, hogy e mondatok a színre lépés előtt még darab
ideig kelletik magukat a tükör előtt, eltöprengve, hogy vajon
elég tetszetősek, megfelelően ínycsiklandók lesznek-e gazdájuk,
az író, és befogadójuk, az olvasó szemében. Kacér, öntetszelgő,
narcisztikus mondatok ezek. Ráadásul szinte mindegyik úgy
szól, mintha már olvastuk volna valahol, persze nem
ugyanebben a betűsorrendben… De azt már végképp nem
tudjuk, hogy e hangulatos zsánerképekhez miért kell detektívvé
varázsolni Szindbádot? Egyetlen komolyan meggyőző válasz
lehetne az olvasó számára, ha Csabai Szindbádja, hogy úgy
mondjam, önerőből is érdekes, a saját jogán is felejthetetlen
alakká válna. De ilyesmit a magam részéről nem tudtam
érzékelni, az utolsó fejezet némely mozzanat kivéve. Ez a
Szindbád meglehetősen sápadt körvonalakkal téblábol az
események réseiben, se intellektusa, se emlékei, se egész
személyisége nem eléggé érdekes. Szóval inkább amolyan
unalmas, középszerű fickó, mint olyasvalaki, akinek tettei, egész
élete méltó lenne a megörökítésre. Vértelen ahhoz, hogy
emlékezetes alakká váljon.
Az első regény végén elhangzó baljós szovjet mondat,
„Tolko málenkij robot”, nyitva hagyta a lehetőséget a
folytatásra. Ami aztán meg is született a második ciklusban
(Szindbád Szibériában, Magvető, 2013). Szindbádot, oly sok
honfitársával együtt a Szovjetunióba hurcolják, ahol aztán
fogoly, „lágernyik” lesz belőle, de gyorsan jön a fordulat, mivel
az első fejezet végén valami csoda folytán nyomozóvá léptetik
elő, és kezdődhetnek ismét a kalandok, ezúttal már szovjet
környezetben. És ismét felmerül, de immár több
megrökönyödéssel a kérdés, amit a népek tanítója, a nagy
generalisszimusz Sztálin is föltesz a 283-ik lapon: „Ez valami
vicc? Mit keres az Ezeregyéjszaka Szindbádja Szibériában?” És
sem ő, sem a titkár nem tudja a választ, bár utóbbi
megkockáztatja, hogy tán valami „művésznév”. Ha csak úgy
nem.  
Ezt csak részben mondom gunyorosan, mert korántsem
abszurd a vélekedés, hogy Szindbádot egyfajta, valami nagyon
tág értelemben vett művésznek képzelte el az író. Ha ugyanis
ennyire sovány a bűncselekmények zöme, akkor nem jogtalanul
érezheti úgy az olvasó, hogy a detektív inkább amolyan
történetnyomozó. Nem a bűnöknek és elkövetőknek szegődik
nyomába, hanem embertársainak történeteit vizslatja
mindenekelőtt. És való igaz, hogy megjelenésével Szindbád
mintegy katalizátorként előcsalogatja társaiból azt a kedvet,
melyet Goethe a Lust zu fabulieren szavakkal illetett; e nemben
a legkiválóbb Grecki, Szindbád nyomozótársának élettörténete.
A szibériai ciklus vége is nyitott, nem tudni, hogy a határon
veszteglő Szindbádot végeredményben beengedik-e
Magyarországra, vagy ismét deportálják valahová. Azaz a
sorozat folytatásának esélye fennáll, és a továbbiakban az
ötvenes évek detektívjét kell majd nyomon követnünk.
Babiczky Tibor kötete (Magas tenger, Magvető, 2014)
valódi bűnregény, az egyetlen az eddig taglaltak közül, hiszen itt
valóban nem a nyomozás, hanem a bűn és a bűntudat, a vezeklés
adja a főszólamot (ezt nem értékítéletnek, hanem
ténymegállapításnak szánom, noha persze nem tagadom, hogy
ezt a könyvet tartom a művészileg messze legsikerültebbnek a
most szemlézettek közül). A költőként már jó nevet szerzett író
frappánsan oldja meg a név problémáját, ugyanis semmiféle
nevet nem ad főhősének, aki így egyszerűen a nyomozó
megjelöléssel szerepel. Ez a nyomozó tőrül metszett
menthetetlen Én, aki az egyes (csak pár mondatban tárgyalt)
bűntényekben folyvást a maga bűneit kutatja, a saját
lelkifurdalása után ered, a saját elrontott, „bűnös” életének
csomópontjait próbálja meg felkutatni, és a megoldásokat is a
maga életének (no meg az ellenségesnek érzékelt külvilág)
eseményei alapján találja meg. Minden egyes rövidebb-hosszabb
futam (15 bagatellből áll össze a könyv, mely, ellentétben a
Csabai-féle formálással, mégis vérbeli regénnyé szerveződik)
egyre mélyebben gázol „a tökéletes bűnösség” világállapotába.
Nem véletlenül idéztem Fichtét, akinek eme kitétele a fiatal
Lukács regényelméletének fő motívumát alkotta. De ellentétben
a klasszikus krimikkel, Babiczkynél nem azt látjuk, hogy a
nyomozó nem más, mint Don Quijote a való világban, vagyis
absztrakt idealista, akinek lelke szűkösebb, mint a vele
szembenálló kontingens világ, hanem éppen ellenkezőleg, ez a
nyomozó dezillúziós romantikus, akinek lelke tágabb a
véletlenszerűen adott és ezért számára erősen irracionális és
kísérteties külvilágnál, és ezért folytonosan harcban áll vele,
próbálja kifürkészni törvényeit, és szükségszerűen bukik el a
pusztán Fennálló, de éppen ennek révén túlzott hatalommal
rendelkező világgal szemben. Babiczky kötetének mottója talán
az lehetne, amit ismét Lukács írt mottóként Dosztojevszkij-
esszéje élére, a nevezetes sor Robert Browningtól: I go to prove
my soul. Igen, Babiczky főalakja a lelkét akarja próbára tenni a
világban, pontosabban nem akarja, hanem bűntudata arra
szorítja/kényszeríti, hogy így tegyen. Miből ered a bűntudata?
Feltehetően a tönkrement élete, felbomlott családja, elhagyott
felesége és fia miatt. A gyermeke születését sorsszerűnek
érzékeli, és ezért fatális a magától megállt óra, vagyis a
megállított idő, mely a születés pillanatában éppen 6 óra 6 percet
mutatott. És éppen ez a szállodai szobaszám, a 606-os szerepel
az egyik történetben is (Szobafoglalás), és egy másik sztoriban
(Saint-Malo) szintén egy hotelszobában lopja el a valamikor a
múltban éppen 6 óra 6 percnél megállt Doxa órát a nyomozótól
egy kurva. És bizonyosan azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy
a fülön közölt fényképen a szerző melletti asztalon álló óra
éppen ezt az időpontot mutatja.
Ha a főhős lelke, belvilága rendkívül tágas, akkor szinte
szükségszerű, hogy ez mindenekelőtt intellektuális
motívumokban jelenjen meg, különösen, ha a főhős a fikció
szerint eredetileg bölcshallgató volt. Így aztán se szeri, se száma
az elmélkedéseknek, az istennel vívott harchoz kapcsolódó
olvasmányélményeknek (ez a bagatellekben kétszer ölt
konkrétabb, valamilyen bűntényhez szervesen kapcsolódó
formát: Istenek alkonya; Amikor Isten az időt csinálta), a
szakadatlan kulturális utalásoknak, melyek egy idő után sajnos
kamaszosan túltengenek, és fojtogatják az olvasót: az
Ősrobbanás című fejezetben mindössze öt oldalon 7
hivatkozást, valamilyen allúziót találtam, melyekben Debussy
jól megfér a Megadeath nevű heavy metal együttessel. (Nota
bene: úgy tűnik, skandináv kollégáikhoz hasonlóan, a magyar
nyomozók egyébként is nagy zenerajongók, és különösen az
operához vonzódnak: Kolozsi egyik könyvében Lakan Péter a
teljes (!!) Varázsfuvolát végigdúdolja egy vonatúton, és a
magam fejében erre rímel Babiczky nyomozójának egy epés
megjegyzése: „A Parsifalt nem lehet dúdolni…”). De ezek
gyermekbetegségek, melyeket könnyű kinőni. Ráadásul a
bölcselkedések olykor elég finomak és szellemesek, különösen
olyan esetekben, amikor a főhős egy-egy újságcikkhez fűz
megjegyzéseket, vagy amikor egy-egy nyelvi klisé abszurditását
képes érzékeltetni: „sérült áru”, „kívülről szép”, „fizetett
szabadság”, „kézműves termék”, vagy a legerősebb, könyvet
záró, egy tévévetélkedőből vett szlogen mint életvezetési
parancs: „maradj talpon!”. Ami a „Változtasd meg élted!” rilkei
parancsa paródiájának is felfogható.
Hogy a kurta futamokból teljes regény lesz, azt a legkivált
a motívumok igen sűrűre szőtt hálójával éri el Babiczky. A
könyv első fejezete (Zsilett) már megpendíti az alaphangokat.
Úgy kezdődik, mint egy tőről metszett hard boiled krimi, a
helyszín és az áldozat pontos megjelölésével, in medias res, ám
egyben a folyamatszerűség, a már eddig eltelt idő
érzékeltetésével („A hatodik áldozatot június elején találták
meg”). Szuggesztív, rövid, szinte kattogó mondatok, pontos,
takarékos jelzők, plasztikus hangütés, és a főhős azonnali
felléptetése. És egy szerencsésen megalkotott hasonlatban már
itt feltűnik az egyik vezérmotívum, a ventilátor („A holttest
körül a lóherék, mint parányi ventilátorok meredtek ki a
földből”), mely aztán többször is előbukkan, így a már említett
Szobafoglalásban és a kurvás történetben (hogy aztán a könyv
legvégén brutális erővel vágja le a ventilátor egy cukrászdában
annak a kisfiúnak fejét, akit az apja a nyakában hordott és aki
elővigyázatlanságból túl magasra emelte a gyermekét. (Talán
nem egyéb olvasói összeesküvés-elméletnél, de nem zárható ki
teljesen, hogy maga a nyomozó volt ez az újsághírben
felbukkanó apa, aki gondatlanságból megölte gyermekét, és akit
éppen ezért marja a csillapíthatatlan bűntudat a teljes regényen
át.) Babiczky könyve nem makulátlan munka, de Tar Sándor
(ugyancsak nem támadható) műve mellett eddig az egyetlen
komolyan vehető, mélyen átgondolt, morbid humorral és sok
hiteles fájdalommal átitatott magyar bűnregény. És mint Tar
könyve, kétségtelenül a miénk.
Ha végezetül megkérdeném magamat, hogy mit tartok a
mai magyar krimi legnagyobb hiányosságának, szinte
gondolkodás nélkül a humor szólamának vértelenségét
nevezném meg. De ez már egyik másik esszé tárgya lehetne.