A traumatikus emlékezet mint kompozíciós elv Nádas Péter Párhuzamos történetekjében (tanulmány)

A Párhuzamos történetek 2012-ben megjelent német és angol fordítása közül az
előbbinek volt nagyobb kritikai visszhangja, nem véletlenül. A különböző történeti
szálak kronotoposzait ugyanis a magyar mellett kizárólag német helyszínek és
történelmi sorsfordulók jelentik (1989, a harmincas évek Németországa és a II.
világháború vége), melyek nyilvánvalóan nemcsak kontrapunktjai a magyar XX.
századot értelmező szövegnek, hanem maguk is tárgyai ennek az interpretációs
törekvésnek – valami fontosat önállóan ezekről is el akar mondani a regény. A két világ,
a két történelem természetesen szinte szétszálazhatatlanul egymást is értelmezi végig a
három kötetben. Ezért is fogalmazhatott meg kellően radikális véleményt a magyar
irodalmat elég jól ismerő fordító, Wilhelm Droste, aki szerint „a Párhuzamos történetek
német megjelenése valószínűleg a könyv tulajdonképpeni megszületését jelenti, hiszen a
német nyelvű recepció rendelkezik a mű megfelelő megközelítéséhez szükséges
hagyományokkal és szenzóriummal.”2 Ez talán már csak azért is túlzás, mert 2005-
2006 folyamán igen sok és ráadásul értő magyar kritika született, nem egy éppen a
szerző németes műveltségének köszönhette elaboráltságát.
A kérdés attól még felmerül, hogy a német fogadtatástörténet hoz-e olyan új
távlatokat, amelyek esetleg haszonnal kamatoztathatók a regény esetleges újabb magyar
interpretációiban. Első látásra mintha megismételné azt a káosz versus rend dilemmát,
ami egy szerzői nyilatkozatnak3 köszönhetően először a hazai recepciót is
 A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap
társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság
Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és
működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
2 „Bámulatos az egymásba ékelődő fogaskerekek finommechanikája” – Válogatás Nádas Péter
Párhuzamos történetek című regényének német nyelvű recenzióiból, Válogatta és fordította KOVÁCS Edit,
ÉS, 2012/23, 8-9., 8.
3 „Ez a rejtett és rejtélyes összefüggés vajon helyet találhat-e az elbeszélés zárt szerkezetében. Netán az
egymástól független vagy éppen egymástól függő, de mindenképpen önmagukba zárt történetek nem egy
olyan szerkezetben lépnek-e kapcsolatra egymással, amelynek a mintája maga a káosz.” NÁDAS Péter, A
szerkezet és a cselekményminták a „Párhuzamos történetek” című regényben = Párhuzamos olvasókönyv
– Nádas Péter regényének forrásai és visszhangjai, szerk. CSORDÁS Gábor, Pécs, Jelenkor, 2012, 83-84.,
83. (Nem mellékesen itt kérdő mód van, a későbbiekben pedig feltételes módban beszél a káoszról mint
követendő mintáról.)
1
meghatározta. Martin Lüdke4 vagy Iris Radisch5 például egyáltalán nem látnak
összefüggéseket a harminckilenc fejezet között. Ezzel szemben itthon mindenki hamar
belátta, hogy itt is érvényes az az alapszabály, hogy minden olvasás egyben koherencia-
teremtés is.6 Sőt, az első könyvbemutatón elhangzott beszélgetésben Németh Gábor
kérdésére, hogy lehet-e struktúrának tekinteni a káoszt, már Nádas is határozott nemmel
válaszol: „Nem lehet, valószínűleg csak negatív formában lehet. […] Ha pedig
valaminek egyszer nincsen helye az eddig ismert rendszerekben, akkor meg kell
keresni, hogy milyen rendszerben van helye.”7 Megkockáztatható az állítás, hogy az
egyik (de nem az egyetlen) ilyen eddig ismeretlen rend a magyar és német történelem
párhuzamba állítása a regény fikciójának keretében, a két ország története mint „jelképi
pólus”8 viszonyul egymáshoz, ahol „[A] német az európai katasztrófa
egyetemességével kiegészíti a magyar egyediségét.”9
Ennek megfelelően a német kritikákat is egy „rendszeralkotási kényszer”10
határozza meg, valaki ezt pusztán a német és a magyar fasizmus párhuzamában látja
meg,11 de gyakori a szerző életrajzából levezetett magyarázat,12 illetve, hogy „a titkos
összefüggések” egy jól felismerhető centrum felé mutatnak, mégpedig a „XX. század
totalitárius diktatúráinak tapasztalata”13 felé. Innen már csak egy lépés, hogy mindezt
olyan traumáknak nevezze a szerző, amelyek meghatároznak minden szereplőt,14
4 LÜDKE, Martin, Die Seele freilegen, Tagesspiegel, 2012. február 12.
5 RADISCH, Iris, Er hat es überlebt, Die Zeit, 2012. február 9.
6 Elsők között teszi szóvá ezt Margócsy István (Margináliák = Testre szabott élet – Írások Nádas Péter
Saját halál és Párhuzamos történetek című műveiről, szerk. RÁCZ I. Péter, Bp., Kijárat, 2007, 181-208.,
először: 2000, 2005/12, 34-54.)) és Szilágyi Zsófia (Hagyományon innen és túl (Nádas Péter:
Párhuzamos történetek), Bárka, 2006/3, 117-123.) illetve a regényről szóló első nagyobb lélegzetű
tanulmány (RADICS Viktória, Kritika helyett = Párhuzamos olvasókönyv, i. m., 161-250., először: Holmi
2006/5, 663-695.) is emellett érvel. Van olyan kritika is (GYŐRFFY Miklós, „Az, és mégsem az” = Testre
szabott élet, i. m. 148-164.), amelyik csak a magyar fejezetek között lát összefüggéseket (149.), de
beismeri, hogy a német részekkel nem tud mit kezdeni (155.). A recepció második hullámában van egy
kivétel, Deczki Sarolta írása (DECZKI Sarolta, A legkülönbözőbb dolgok együttállása (Nádas Péter:
Párhuzamos történetek), Alföld, 2010/7, 84-92.), amely szerint „[A] PT-ben szó sincs rendről és
ökonómiáról; káosz van és anarchia” (88.).
7„Le kell vetkőzni, föl kell öltözni…” – Nádas Péterrel Németh Gábor beszélget = Párhuzamos
olvasókönyv, i. m., 98-119.
8TAKÁCS Ferenc, Test-világ = Testre szabott élet, i. m. 296-302., 297.
9MARKÓJA Csilla, Idegenbe téved – A Párhuzamos történetek olvasása közben = Párhuzamos
olvasókönyv, i. m., 251-281., 265.
10 FÖLDÉNYI F. László, Im Schnittpunkt der Horizonte – Péter Nádas’ Jahrhundertwerk
«Parallelgeschichten», Neue Zürcher Zeitung, 2012. október 13.
11 KRAUSE, Tilman, Budapest, ein Gefühl, Welt am Sonntag, 2012. május 6., 21.
12 BREITENSTEIN, Andreas, Enzyklopädie des Fleisches – Chaos, Genauigkeit und Seele (Péter Nádas
überwältigendes Meisterwerk «Parallelgeschichten»), Neue Zürcher Zeitung, 2012. március 17.
13 ISENSCHMID, Andreas, Parallelgeschichten Péter Nádas erfindet den Roman neu als ein Sinnbild
Europas, Die Zeit, 2012. augusztus 23.
2
viszont ez pusztán tematikus szervező elv marad nála (tehát a legtöbbjük áldozata vagy
elkövetője volt a nemzetiszocializmus vagy a sztálinizmus bűneinek), nem lép elő
strukturális alapelvvé. Ebbe az irányba egyedül az a Joachim Sartorius mozdul el, aki
egyébként is igen jól ismeri Nádast (illetve fordítva: Nádas a magyar fordítója Sartorius
verseinek). Az idézett ÉS-válogatás címe is tőle származik, azt a hasonlatot pedig
közvetlenül a következő mondat előzi meg: „A »legalkalmatlanabb« pillanatokban
bukkannak fel emlékek, és tolakodnak be traumaként vagy vágyakozásként a
jelenbe.”15 Tehát akaratlanul is a traumát nevezi meg az egyik kompozíciós elvként,
koherenciát biztosító elemként. De ha megnézzük recenziójának magyarul már nem
olvasható részeit, akkor azt láthatjuk, hogy korántsem csak öntudatlan társításról van
szó. S nem is csak azért, mert a két világháborút ő is a szereplőket meghatározó
traumának nevezi, hanem azért, mert – ahogy Bellardi, Erna és Gyöngyvér taxiútja
kapcsán megjegyzi – lehet, hogy minden utasnak más történet jár a fejében az út alatt,
de belül, az egyes személyek elméjében is párhuzamosan fut tudatos és tudattalan, múlt
és jelen.16 Ez pedig már az a traumatikus időszerkezet, amely a narrációra is kihat,
hiszen a traumát átélt személy pszicho-narrációjában a traumatikus múltat jelenként éli
meg, feszültségben állva ezzel az elbeszélt világon kívülálló narrátor által
közvetítettekkel. De alapja lehet ez két szereplő konfliktusának is, mivel ők –
ellentétben a narrátorral és az olvasóval – nem tekinthetnek rá a másik mentális
folyamataira. Véleményem szerint a szövegforma töredezettségét, a közvetlen
dialógusok elenyésző számát ez is magyarázza, viszont a traumaelmélet segítségével
még nagyobb egységek szerkezete is leírható.
Sebek
Ezzel az állásponttal nem vagyok egyedül, a magyar szakirodalomban általában
– hasonlóan a német recenziókhoz – a történet néhány elemét traumáként nevezik meg,
viszont (Sartoriushoz képest) még jobban kidolgozott koncepciót, egy, a trauma
segítségével megalkotott értelmezési modellt egyedül két vagy legfeljebb három helyen,
Markója Csillánál, Darabos Enikőnél és Bacsó Bélánál találhatjuk meg. (Meg kell
14 ISENSCHMID, i. m.
15 „Bámulatos az egymásba ékelődő fogaskerekek finommechanikája”, i. m., 8.
16 SARTORIUS, Joachim, Das Gewicht des Körpers, Der Freitag, 2012. február 20.
3
persze jegyeznünk, hogy a német recepciónak az időbeli hátrány mellett egy műfaji
kényszerrel is meg kell küzdenie, nevezetesen, hogy ott csak napilapok és hetilapok
közölnek kritikákat, nagyobb terjedelmű elemzések megjelentetésére nincs lehetőség, az
akadémiai szféra nagyobb lélegzetű tanulmányai pedig még váratnak magukra.)
Markója Csilla szándékosan fragmentált, olvasás közben feljegyzett gondolatoknak és
meditációknak ható írása eleve nem tud vagy akar átfogó interpretációs stratégiát
kínálni, de egy helyen megjegyzi a szöveg elképzelt írójáról, hogy „[Mint] egy doktor
Kienast, szerette volna megtalálni az összefüggést, hogy melyik mozdulat milyen
nyomot hagyott. Melyik trauma mivé alakult, hova vezetett.”17 Ebből a rövid, tovább
nem vitt megjegyzésből is kitetszik, hogy a traumák átszövik a történetek szálait, és
különböző alakban, a szöveg egészen más pontjain tűnnek föl. Minden trauma
paradigmatikus eseménye, a holokauszt viszont csak első látásra töltené be ezt a látens
szövegszervező szerepet: „Első olvasásra ugyan Auschwitz-regénynek tűnt. Másodikra
szerelmesnek.”18 Darabos Enikő nagyszabású tanulmánya lacani ihletettsége miatt
viszont következetesen struktúraként gondol a traumára, így például Ágost és
Gyöngyvér szeretkezési jelenetében azt a mindkettejüket jellemző tapasztalatot, hogy a
nyelv elégtelen gyermekkori élettörténetük narratív megalkotására, a közös
traumastruktúrával magyarázza.19 Ennél talán mégis általánosabb érvényű kijelentése,
hogy a regény első kötetében (a taxiút elején) a narrátor által egy miniesszében
bevezetett fogalom, az ősállapot egyetlen traumatikus élménnyel vagy az annak helyén
képződő űrrel is azonosítható.20 Bacsó Béla is csak a szubjektumhoz köti a traumát,
viszonyukat Bernet alapján „egyidejűségben rejlő különneműségnek” nevezi, ez pedig
azon freudi meglátás alapján magyarázható, amely szerint „a traumatizáló elem meg-
17 MARKÓJA, i. .m., 261.
18 Uo., 264. Az első olvasat egybeesne egy korábbi szerzői vallomással: „Mintegy tíz éve megint csak a
soáról vagy a holokausztról olvasok. Szcenikusan alig lesz jelen belőle valami a könyvben, de a könyv
legbensőbb körét, a történeti és a személyes következményeivel együtt, alaposan kijelölte.” NÁDAS Péter,
Jelentés a grunewaldi évről = Párhuzamos olvasókönyv, i. m., 91-97., 96.
19 DARABOS Enikő, A néma test diskurzusa – A saját mássága mint az individualitás kritériuma Nádas
Péter Párhuzamos történetek című regényében = Testre szabott élet, i. m. 305-357., 340.
20 Uo., 354. A regényben többek között ezt olvashatjuk az ősállapotról: „Az ősállapotok azonban,
amelyekhez mindig mindenki visszatér, olykor még csak nem is hasonlítanak. Van, akiben egyetlen
élményként él, olyan élményként, amelyre valójában nem nagyon emlékezik vagy egyenesen szeretné
elfelejteni. Van, akinek olyan jól sikerült a felejtés, hogy valóságos űr támad az élmény helyén, s csupán
azért van tudomása arról, hogy valamit szándékosan elfelejtett, mert az űr nem tölthető ki bármivel.”
NÁDAS Péter, Párhuzamos történetek (I. A néma tartomány; II. Az éjszaka legmélyén; III. A szabadság
lélegzete), Pécs, Jelenkor, 2005, I., 216. A regényből vett idézetek ebből a kiadásból származnak.
4
nem-történtté tételére, vagy éppen izolációjára törekvő emberi magatartás jellemzője ez,
tehát a felsebzettség helyén képződik valami, ami szimptóma, ami másnak a jele”.21
Ez a „szubjektív struktúra” fogja meghatározni tehát a szereplőket és
történeteiken keresztül az egész regényt. Az olyan idekapcsolódó jelenségek, mint az
elfojtás, a felejtés lehetetlensége és a jövőtlenség alapjában forgatják fel az elbeszélés
lineáris rendjét. Ezeknek a fogalmaknak a segítségével ugyanis világossá válik, hogy
miért nemcsak a szereplők „ősállapota” engedi meg az idősíkok egybecsúszását,22
miért lesz az idő alineáris vagy fordítottan lineáris,23 vagy, hogy miért lehet a regény
olvasásakor olyan érzésünk „[M]intha a történelmi események nem csak kronológiai
időben jönnének-mennének, hanem beírnák magukat az időtlenbe és a testekbe is.
Elmúlnak és mégsem múlnak el.”24 Az elfojtott trauma nem tűnhet el tökéletesen, a
szereplők közötti dialógusok emiatt eleve két síkon futnak, ahogyan Szirák Péter írja, „a
kimondhatatlan, az elfojtott visszamarad, s árnyékként, belső zajként kíséri a
beszédet.”25 Így például, amikor a négy barátnő kártyapartiján Szapáry Mária (a halott
lánya után kutató Demén Erna kérésére) rákérdez a holokauszt-túlélő Szemzőnél, hogy
voltaképp „minek jöttél te haza, ezt akarom tudni, mi a fenének nem mentél el velük” (I.
399.), akkor a párbeszéd mondataiba egyszerre ékelődnek be a feltoluló emlékek
töredékei és a jelen érzékelése, s az „otromba” kérdést tompító választ csak ezután
olvashatjuk: „Jószerivel azt sem tudom, hogy én minek jöttem haza, válaszolta
kitérően” (I. 401.). A sokak által idézett Szemzőné-mondat („Emlékezet azonban nincs”
– I. 403.) után viszont a pszicho-narráció folyamatosan visszaírja az elfojtott emlékeket,
még a magatehetetlen Elisa emelésekor is gyermekei ölelései jutnak eszébe (I. 413.). A
tabu, amelyet világszerte csak az Eichmann-per tör meg (1961-et írunk!), ekkor bárhol
fellelhető, például Kristóf is beszámol hasonló élményről: „Soha, senkitől nem
merészeltem megkérdezni, hogy a csillagos ház mit jelent. A felnőttek hangjából
kiéreztem, hogy a dolog ahhoz a mély rettenethez tartozik, amit éppen csak túléltünk, és
sokan elpusztultak benne.” (III. 272.)
Szemzőné első megjelenése után nem sokkal már meg is kapja ezt a traumatikus
identifikációt az elbeszélőtől: „Az volt az igazság, hogy elméjében minden egyszerre
21 BACSÓ Béla, (Olvasási kísérlet) = Testre szabott élet, i. m., 129-147., 144.
22 RADNÓTI Sándor, Az egy és a sok = Testre szabott élet, i. m. 219-262., 228.
23Uo., 236.
24 RADICS, i. m., 172.
25 SZIRÁK Péter, A test végtelenbe nyíló könyve = Testre szabott élet, i. m. 276-295., 279.
5
élt, és egyáltalán nem tudott felejteni. Bár nem emlékezett, mert szándékosan nem
emlékeztette semmire önmagát. Mesterségesen hozta létre a felejtést.” (I. 340.) A túlélő,
és regény más pontjainak túlélői traumatikus helyzetekben nemcsak a múlt és jelen, de a
jelen és jövő dichotómiáját is felfüggesztik, legyen szó KZ-láger lakójáról, Kramerről
(„itt azonban már az emberi világ lehetőségeinek a legvégére értek, és belátta, hogy
ilyen lehetőség nincs, nincs jövő idő, és nem is volt.” – II. 381.), vagy az 1956-os
eseményeket átélő-felidéző Kristófról („Nem volt jövő, ténylegesen csak az adott
pillanata volt mindenkinek.” – II. 205.). A trauma emellett felszámolhatja az eddigi
értelmezési keretek, a hagyományok érvényességét, ahogy von der Schuernál az első
világháborús élmények ehhez vezettek: „Ama tény, hogy ő nemes ember, ősi nemzetség
leszármazottja, lovagias viselkedésre nevelték, mi több, mások életét és jó sorsát bízták
a kezére, a maga mögött hagyott háborúban teljesen elveszítette a jelentését és a
funkcióját” (III. 95.). Illetve a reprezentáció krízisét, a nyelvbe vetett bizalom
megrendülését is magával hozhatja, mint Bellardinál, akit az traumatizál, hogy a
felesége egy másik nőért elhagyja: „Hirtelen világosan látta, hogy nincs olyan élő nyelv,
amelyen ő ennek a zárkózott és bikaerős embernek el tudná mondani” (III. 304.); „A
szenvedésnek nincsen nyelve, beszédképtelensége pedig elmélyíti.” (III. 343.). (Itt kell
elöljáróban megjegyeznünk, hogy a két szereplő a későbbiekben mintegy
kompenzációként a nemzetiszocializmus hívévé szegődik, így áldozatokból tettesekké is
válnak, tehát itt már felsejlik az a „trauma-lánc”, amiről a későbbiekben még szót
fogunk ejteni.)
Ha Proust és Jan Assmann után az akaratlan, passzív emlékezetet (így a traumát)
a testbe írt emlékezetként26 gondoljuk el, akkor egy újabb olyan kontextus merül fel,
mely igencsak karakteresen meghatározza a regényt. A test, a test-tapasztalatok
hangsúlyos jelenléte olyannyira szembeötlő, hogy nincs olyan magyar és német kritika,
amelyik ezt ne emelné ki. A múlt szó szerint testet ölt a szereplőkben, vagy, ahogy
Radnóti Sándor fogalmaz, a Párhuzamos történetekben „a múlt is mindig jelenvaló test-
élményként jelenik meg benne.”27 Már az első fejezetben, a hullát vizsgálgató Kienast
tudatáramán belül megjelenik „[A] test nem felejt.” (I. 21.) fontos axiómája. A
26 ASSMANN, Jan, Das kollektive Gedächtnis zwischen Körper und Schrift. Zur Gedächtnistheorie von
Maurice Halbwachs = Erinnerung und Gesellschaft (Jahrbuch für Soziologiegeschichte), hrsg. von
Hermann KRAPOTH und Denis LABORDE, VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden, 2005, 66-76.,
75.
27 RADNÓTI, i. m., 248.
6
nyomozónak az élettelen test immár semmi egyéb, mint jelek és nyomok tárhelye, de a
későbbiekben egyre dominánssá válik, hogy az élő testek is emlékeznek és
emlékeztetnek, különösen (a trauma szó etimológiai eredetét jelentő) sérülések, sebek
és hegek által. Sőt, ezek identikussá is tesznek, mint Döhring dédnagyapját, „aki a
sedani ütközet nyomait viselte arcán” (I. 92.), de a visszaemlékező Erna holland
szeretője, Geerte arcában is ott látja „a harmincéves háború borzalmait” (I. 232.).
Geertének ráadásul nyúlszája van, „[A]mi egyszerre volt megkapó és elidegenítő,
miként minden olyan sérülés, mely a testi épséget érinti vagy akár csak emlékeztet
ennek a veszélyére” (I. 239.). A testi emlékezet nem törölhető el, mint például a
haláltáborokból hazatérő túlélők karjáról a Kristóf által is megpillantott számsor: „Nem
elég, hogy mi történt vele, hirtelen nyilvánossá, bárki prédájává vált az élete. Volt, aki
sebésszel operáltatta le, ám akkor a bőrátültetés ráncosan forradt vagy fényesebb hege
lett a jel” (II. 201.). A hadirokkantak amputációi, protézisei még sokáig emlékeztettek a
háborúra (Uo.). Kristóf két ilyen testbe, egy lefátyolozott ifjú hölgybe („két lábon járó
égési seb” – II. 203.) és egy görgőkön közlekedő, mindkét lábát elveszítő nyomorékba
látja bele eltűnt anyját és vélhetőleg halott apját, ezzel egyáltalán nem túlzó részvétet
mutat, hanem a saját traumáihoz olyan testeket rendel, amelyek nyíltan jelölik azt, nem
titkolják, nem fojtják el.
Ennek a fejezetnek a címe (Mindent szétszakít) szokatlan módon hangsúlyos
helyen van, éppen ez a befejező mondata is (II. 221.). Ez eltér az eddigi és az ezutáni
gyakorlattól, hiszen a fejezetek címei mint mondatok vagy szókapcsolatok valahol
megbújtak a szövegben, de soha nem szerepeltek zárlatként. Ez, és az a tény, hogy ez
rész a mértani közepe a regénynek (a huszadik fejezet, és előtte is, utána is tizenkilenc
fejezet van), arra mutat, hogy a „Mindent szétszakít” kicsinyítő tükörnek is tekinthető
abban az értelemben, hogy az erőszak (itt a szovjet tank lövései) és az annak
következményeként bekövetkező trauma szétszakítja a koherens narratívákat. Beszédes
az is, hogy a következő fejezet címe: Nem tudták elfelejteni. Van egy másik kicsinyítő
tükör is, jobban mondva egy allegorikus alakja a traumának, mégpedig a zsidó
fakereskedő, Gottlieb Ármin felesége a Telített talpfák című fejezetben. Azért is
allegorikus alak, mert ellentétben a legtöbb szereplővel (így a férjével) nincs átjárása
más fejezetekbe, nem is említik máshol. Ellentétben a többiekkel, talán egyedül
Döhring kivételével, ő azért tébolyult, mert traumája elhatalmasodott rajta, azt többé
7
nem rejti el már el a tudattalanba. Az asszony képtelen túltenni magát gyermeke
halálán, amihez valaha köze volt a szintén gyerek Madzarnak és Bellardinak is. A
hazaérkező férj szemszögéből látjuk először, akinek ez a külső perspektívája csak
lassan, de végül mégis feloldódik az asszony „örök jelenében”:
Mintha az üres és sötét ház lenne az egyetlen, vagy emlékezne egy régen elhagyott
csigaházra, ám kívül az utca mégsem Mohácson lenne, és az eltelt idő nem számítana.
[…]
Gottlieb inkább azon csodálkozott nem egyszer, hogy ő maga vagy mások miként
képesek elhatárolni magukat ettől a beláthatatlan jelentől, amelyben örökösen
gyászolunk, csak gyászolunk, holott még minden személyünket érintő esemény előtt
vagyunk. (II. 349.)
A trauma szó ugyan soha nem jelenik meg a szövegben, de a legnyilvánvalóbb
metaforája többször is, így például a hazafelé tartó Gottlieb az utcára kiszűrődő
veszekedés zaját is „feltáruló nyitott sebként” gondolja el (I. 344.), de az egymásba
fonódó történetekből kivezető utolsó előtti fejezet Dávidja is így gondol kivégzett
édesapjára: „Amikor megtudták, akkor sem beszéltek róla, azt sem tudhatták pontosan,
hogy mi volt a vád. Még nyitva állt a seb, és valamennyiükben így maradt meg a
fájdalom” (III. 647.). Ez az a novella, ahol a fiúnak megjelenik édesapja szelleme is, a
Párhuzamos történetek egy másik vitatott pontjához, a kísértetek kérdéséhez is elvezet.
Kísértetek
Ezen belül is a legerősebb averziót az a jelenet váltotta ki, amikor Szemzőné
sötét lakásában a plédet kereső Gyöngyvér (1961-ben) meghallja az 1945-ös nyilas
razzia zajait:
Sem a hiányzó tárgyakról, sem a ház vagy a városnegyed történetéről nem tudhatott, s
alig is tudott valamit. Arról a januári éjszakáról, amikor Madzar saját készítésű
bútorait a nyilasok kihajigálták az ablakon és minden vízcsapot megnyitottak, Szemzőné
mondott ugyan néhány szót, de sokat nem tudott. Kitapogatta a régi zongoraszéket és
8
leült. Az idegen lakás, az idegen ház, az egész idegen város históriától sűrű csöndje
mégis rászakadt.
Az elhagyott tárgyak között a hiányzó tárgyak kísértő lelke szólalt meg a
koranyári meleg éjszakában.
Margócsy Istvánt ez hollywoodi hatásvadászatra emlékezteti, az egész olyan szerinte,
„mint ahogy amerikai horrorfilmekben tér vissza az üres házba a meggyilkoltnak
kísértete.”28 Más értelmezők, mint Radnóti Sándor és Radics Viktória inkább
elfogadják ezt a szöveg egészétől is idegen megoldást, a saját és nem-saját emlékek, a
múlt és a jelen egybefonódásának tökéletes példáját látják benne.29 A Gyöngyvér-féle
epizód nem racionalizálható úgy, mint a Dávidnak megjelenő halott édesapa (III. 645.)
vagy ugyanabban a részben a Balter fejében néha megszólaló halott édesanya (III. 624.),
azok egyértelműen az egyes szereplők hallucinációi, itt viszont nem lehet erről szó,
ezért is kelthet zavart. Az angolszász irodalomban viszont korántsem csak populáris
műfaj a kísértethistória, már csak azért is, mert a kísértetek részévé váltak a
traumaelméleteknek is, mondván a traumatikus élmények kísértik a túlélőt, a kísértetek
pedig olvashatók úgy, mint félig-meddig megszemélyesített alakjai a kísértő múltnak,
tehát ezzel egyfajta etikus viszonyulást is követelnek a múlthoz.30 A múltat
megszemélyesítve úgy is mondhatjuk ezt, hogy a kísértethistóriákban a múlt elutasítja
azt, hogy múlttá váljon, ezért a kísértet nemcsak azt testesíti meg, ami a múltban
megoldatlan maradt, hanem azt is, ami a megoldás hiányában elmaradt vagy
hiányzik.31 A kísértet tehát a maga radikalitásában mutatja meg a traumatikus múlt
asszimilálhatatlanságát a jelenbe, mert érvénytelenné válnak a korábbi kognitív keretek,
jól mutatja ezt a már említett jelenés: „Ezen az éjszakán Dávidot a halott édesapja
látogatta meg. Nem volt kép, mely az érzéséhez társulhatott. S ezen az éjszakán ugyanez
történt Dáviddal. Tapasztalatai és várakozása nem fedte a jelenség realitását” (III. 645.).
A kísértet tehát félig-jelenvalóságával a megértés akadálya, de egyben médium is,
ugyanis privilegizált és közvetlen hozzáférést jelent a múlthoz.32
28 MARGÓCSY, i. m., 196.
29 RADNÓTI, i. m., 229.; RADICS, i. m., 241;
30 BÉNYEI Tamás, Ghosts as Sites of Memory = The Theoretical Foundations of Hungarian ’Lieux de
Mémoire” Studies, ed. by Pál S. VARGA – Karl KATSCHTHALER – Donald E. MORSE – Miklós TAKÁCS,
Debrecen, Debrecen UP, 2013, 152-168., 157., 159.
31 Uo., 152., 154.
9
Tettesek
Nádas egy beszélgetésben egy másik epizódot is megnevez, Döhring álmát, ahol
(első látásra kissé önkényesen) mosódnak össze „történeti és magántörténeti síkok”.33
Darabos Enikő felvetését, miszerint ez a rész a regény metaalakzata volna, elfogadja, az
abban kíméletlenül feltűnő erőszakot pedig azzal magyarázza, hogy „a fejezet témája, a
történés témája sokkal brutálisabb; halálról, gyilkosságról, gyilkosságsorozatról, a
tömeggyilkosságban viselt felelősségről van szó.”34 Egy másik tanulmányában jól látja
a beszélgetőtárs, hogy Döhring „a holocaust miatt érzett, és már-már skizofréniáig
fokozódó bűntudat allegorikus figurája”,35 Bernhard Giesen fogalmával ezt úgy is
mondhatnánk, hogy Döhringben a németek tettes-traumája testesül meg. Ráadásul a
tettes-trauma nem csak a valódi tetteseket jellemzi, hanem egy olyan metafora, amellyel
a három, a háború előtt, illetve után született, 1968-as diákmozgalmakat irányító német
nemzedék kollektív lelkiállapotát lehet körülírni, ez utóbbi – mintegy keresztény
mintára – olyan bűnöket vett magára, amelyet nem ez a generáció követett el.36
Döhring valóban így viselkedik, a regény egyik első mondata ugyanis a következő:
„…mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő
lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel” (I. 10.). Álma pedig nemcsak
újraélése a feldolgozatlan múltnak, hanem bizonyos értelemben korrekció is, a
kegyetlen KZ-őr nagyapát (például: II. 376.) ebben az imaginárius világban igenis
kínozta a bűntudat: „Álmában azonban, a családi vélekedéssel ellentétben, be kellett
látnia, hogy Gerhardt Döhring nem tébolyult volt. Saját történetének kikerülhetetlensége
kínozta, s csupán az elfogadható megoldások hiánya kergette később őrületbe” (I. 187.).
32 Uo., 159.
33 „Hirtelen valami olyasmi közelébe kerül…” – Nádas Péterrel beszélget Darabos Enikő = Párhuzamos
olvasókönyv, i. m., 122-160., 125.
34 Uo., 126. További bizonyíték arra, hogy Nádas kiemelten kezelte a német bűnösség problémáját, az az
olvasmányjegyzék, amit a Párhuzamos történetekhez állított össze. Szerepel benne ugyanis az a két,
nagyon sok vitát kiváltó könyv is, amelyek erre a kérdéskörre eléggé provokáló válaszokat kínálnak:
Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben és Daniel Jonah Goldhagen Hitlers willige Vollstrecker (a. m.
’Hitler engedelmes végrehajtói’) című könyveiről van szó (Párhuzamos olvasókönyv, i. m. 66., 70.).
35 DARABOS, i. m., 350.; Hasonló következtetésre jut Radics Viktória is (RADICS, i. m., 194.), a német
recenzensek közül viszont egyetlenegy emeli ki Döhring figuráját, Andreas Breitenstein (BREITENSTEIN, i.
m.).
36 Vö. GIESEN, Bernhard, Das Tätertrauma der Deutschen: Eine Einleitung = Tätertrauma: Nationale
Erinnerungen im öffentlichen Diskurs, (hrsg. von Bernhard GIESEN and Christoph SCHNEIDER), Konstanz,
UVK Verlagsgesellschaft GmbH, 2004, 11-53.
10
Kienast és Döhring újabb és a regényben utolsó találkozása A boldogság fűszere című
fejezetben mintha valamifajta enyhülést hozna, míg a nagynénire nem volt hatással
Döhring felszólítása, hogy „a bűnöket kétségtelenül be kell vallani” (III. 420.), addig a
Kienastnak már el tudja mondani, hogy „az én családomban valósággal hemzsegnek a
gyilkosok” (III. 448.). A vacsora pedig, amit egy szimbolikus határátlépéssel (III. 456.)
a holland oldalon költenek el, pedig meglepően oldott hangulatban zajlik le.
Bár a bevezetőben azt írtam, hogy kizárólag magyar és német helyszínek vannak
a regényben, a szereplők imagináriusában ennél azért sokkal több ország jelenik meg,
Hollandiának pedig nemcsak az előbbi jelenetben, illetve Döhring álmaiban, hanem
Madzar és Demén Erna emlékei között is kitüntetett szerepe van, mindkettőt be egy nem
teljesedett szerelem köti oda. Ezért Hollandia (és áttételesen Amerika, lásd az American
dream című rövid fejezetet) mintha egy elképzelt jobb élet reményének allegorikus
helyszíne lenne, ahová el lehetne menekülni a német és a magyar világ szorításából
(Gottliebéknek is a rotterdami kikötőből kellene a tengertúlra indulniuk – II. 344.). A
képzeletbeli német városkának, Pfeliennek és a mellette lévő koncentrációs tábor
poklának mintha ellenpontja lenne az a hozzájuk legközelebb eső (II. 369.) és a
valóságban is létező Venlo, mely a regény egy nagyon fontos pontján szinte
öntudatlanul is felmerül, amely mintha egyszerre jelölné az elveszett paradicsomot és
annak potenciális második eljövetelét:
S csupán e pillanatban, amikor már kimondta, akkor vált világossá Erna számára, hogy
a két fiú története tényleg minden ízében megegyezik, nem csak formálisan. Beleborzadt
a gondolatába. Hiszen Kristóf édesanyja szintén egy nő miatt hagyta el a saját
gyermekét, s akkor miként kell a történetet vagy a történelmet értelmezni.
Úgy nézett a megszemélyesedett gonosszal farkasszemet, mintha Geertével a
venlói ház hálószobájában meg sem tervezték volna a szökésüket és a közös
megmenekülésüket. (III. 325.)
A fenti mondatoknak azért tulajdonítok kitüntetett jelentőséget, mert egyrészt azon ritka
esetek egyike, ahol a látens párhuzamosság két élettörténet között láthatóvá válik az
egyik szereplő által, másrészt ennek az etikai vonatkozása sem mellékes, hiszen Bellardi
fia és Kristóf párhuzamos sorsa egy pillanatra a Bellardiban felismert antiszemitát és az
11
Ernában felismert „zsidónőt” a kölcsönös empátia pillanatával ajándékozzák meg. De ez
valóban csak egy pillanat, mert ahogyan olvasható, Erna a gyermeküket elhagyó
leszbikus anyákban magát a „megszemélyesített gonoszt” látja, teljesen megfeledkezve
arról, hogy valaha ő is majdnem valami hasonlót követett volna el.
A potenciális tettes, aki a Rákosi-korszak börtönviselt áldozataként gondol
magára (Bellardi) és a potenciális áldozat (Erna) az empátia, a párhuzamosságok
felismerésével tehát megállíthatná a maga világának határain belül a traumák azon
láncolatát, melynek során a traumatizált áldozat bosszúvágya miatt tettessé válhat, azaz
ennek következtében másokat tesz áldozattá. (Persze, ezzel már elkéstek, Bellardi talán
bele is hal abba a szívinfarktusba, amit közvetlenül a taxiút után kap, de ebbe már nem
avatja be az olvasót a narrátor – III. 350-351.). A bosszú mellett a traumák okozta
bűnök végtelen láncát az is fenntartja, ha a tettes nem gyakorol bűnbánatot, mint például
von der Schuer, aki az első világháború utáni tetteit egyáltalán nem bánta meg, így
minden további nélkül szegődik el egy még kegyetlenebb diktatúra rémtetteinek
„engedelmes végrehajtójának”: „Haramiák voltak, kommunista bestiák, mondta
magában, mint aki indulatával védelmezi önmagát a saját erőszakosságával szemben.”
(III. 180.) De az önfelmentés gesztusa Bellardit is jellemzi („Így magyarázta meg utólag
önmagának, hogy nem gonoszságból, hanem a vérük szavára hallgatva idegenkedtek a
Gottlieb gyerektől” – III. 283.), sőt, az a kémjátszma, amelybe Ágost és Gyöngyvér is
belekeveredik, arról szól, hogy a kádári Magyarország sem érdekelt a hazai holokauszt
tisztázásában, a művelet arra volt jó, hogy úgy tűnjön, „a magyar kormány az
Eichmann-iratokat a megállapodás szerint el akarta juttatni a jeruzsálemi tárgyalásra”
(III. 579.).
Elszenvedett és választott traumák
Megkockáztatható az állítás, hogy a kádári emlékezetpolitika központi
törekvése, az 1956 körüli amnézia fenntartása kihatott a holokauszt emlékezetére is,
hiszen ha ott megtörténik a múlttal való szembenézés, akkor az kiválthatta volna az
„ellenforradalom” újraértékelését is. Az akkori hallgatással és elfojtással szemben a
szöveg 1961-ben játszódó fejezetei, különösen Kristóf perspektívájából, ébren tartják
ötvenhat traumatikus emlékét, ő az a figura, akiben leginkább szembetűnő módon
12
egybefonódik személyes és történelmi trauma (édesanyja elhagyja, édesapját a saját
elvtársai teszik el láb alól a Rákosi-korszakban, más néven egy ideig egy
nevelőotthonban rejtegetik). Talán azok a kivételes szereplők, akiknek nincsenek ilyen
traumáik, a legtöbbjüknek viszont mindkettőből kijutott: von der Schuer első
világháborús traumáját (III. 92-93.) már említettük, és Bellardi megalázó válását is (III.
298.), de egy elejtett megjegyzésből tudjuk, hogy Klára agresszív párja, Simon ott volt
Voronyezsnél (III. 207.). Az utolsó két fejezet szereplőinek sorsa pedig szinte ismétli az
előzőeket: a Duna-kanyarban lévő kis falu életét felforgató „őrült” például „[E]gy
kamaszkori sokk áldozata lett, s azóta nem hallott, nem beszélt, és az arcok helyén sem
látott mást, csupán bizonytalan foltokat” (III. 592.). A lelkész felesége halála után
elveszti hitét, fiát a forradalom utáni megtorlásokban ölik meg (III. 616. és 618.), Balter
különös viselkedése is traumatikus tünetekre utal, és az utolsó oldalakon Bizsók
második világháborús traumája (III. 691.) is több mint hangsúlyos helyet foglal el. Ez a
katalógus nem pusztán annak a bizonyítéka, hogy a trauma a regény tematikus szintjén
mindenhol jelen van, hanem a szöveg antropológiája szerint az minden embert
meghatároz, a kérdés az, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, mint Bellardi és Erna,
ha felismerik egymásban a traumatizáltat. Ebből a szempontból még lényegesebb
epizód Kristóf és a deportálásokban társtettes Vay Elemér lányának, Klárának a
találkozása, ahol a lány belátja, a másik többet szenvedett:
Mert igaz, hogy eszetlen vándorlásokban telt el, mégsem volt olyan nyomorúságos a
gyermekkora, mint ezé a fiatalemberé, akit némi idegenkedéssel hallgatott. Mert tényleg
vidéki lett, a fiú ebben nem tévedett, habár Budán született.
Még szerencse, hogy megúszták a kitelepítéssel, és még a kitelepítésüket is elég
könnyen megúszták. (III. 501.)
Ezzel mintha feladná addigi bosszúvágyát („Senki ne maradjon az egyetemes
fájdalmától és az egyetemes szorongásától érintetlenül, ez lett volna Klára egyetlen
elégtétele.” – III. 489.),37 de ez sem menekíti meg egy újabb traumától, egy újabb
vetéléstől (III. 562.), ami viszont Kristófban vált ki egy addig sosem volt mániákus
37 Ugyanez a bosszúvágy fűti az utolsó előtti fejezet lelkészét is, de ő annyira nem képes ezen
felülemelkedni, hogy fennhangon nem, de magában megtagadja a legalapvetőbb keresztényi tanítást is:
„Nincs megbocsátás” (III. 637.).
13
együttérzést (ami miatt viszont botrányosan érzéketlenül reagál nagybátyja halálhíre
hallatán – III. 568.).
A bosszú vágyától, mint már szó volt róla, korántsem szabadul mindenki olyan
könnyen. Ennek szintén strukturális okai vannak, legalábbis, ha Volkant követve
„választott traumákról” beszélünk, amikor is egy közösség identitását egy öntudatlanul
kiválasztott traumatikus esemény határozza meg, ott a kollektív áldozati emlékezet
ellenségképre is épül (ő az 1389-es rigómezei csatát hozza példaként arra, hogy a
Milosevic-vezette Jugoszlávia hogyan használta azt hatszáz évvel később „választott
traumaként”).38 Ennek megfelelően azt a tetteseken vett revans is meghatározza, mint a
két világháború közötti Magyarország sérelmi politikáját – az a regényből kiderül, hogy
Trianon választott traumája, még két nagyon különböző emberben, Madzarban és
Gottliebben is közösséget ébreszt: „Miközben hallgattak egy sort, s nem tudtak
mindketten nem arra a méltánytalanságra gondolni, ami a hazájukkal esett meg, amikor
a békeszerződéssel a területét megcsonkították…” (II. 335.). Azonban Bellardi példáján
láthattuk, hogy ugyanez a választott trauma veszedelmes következményekkel is jár, az
az „időomlás” (time collapse),39 a múlt és a jelen összemosódása, ami jellemezte a
kilencvenes évek balkáni háborút kirobbantó szerb sovinizmust, kihallható az agitáló, a
mohácsi vereség „választott traumáját” értelmező Bellardit kommentáló narrátor
szavaiból is: „Középkor és újkor között nem volt többé különbség” (II. 312.).
Ez utóbbi példából is jól látszik, hogy milyen nehezen szálazható is szét az
egyéni és a kollektív trauma a regény szövetében. Lehetséges persze olyan ellenvetés,
amely szerint ez mégiscsak a szöveg tematikus szintjéhez tartozik és nincs olyan
funkciója, amit a tanulmány címe is ígér, nevezetesen, hogy a trauma szövegszervező
elem lenne a Párhuzamos történetekben. Bizonyos esetekben már láttuk, hogy a
párhuzamos szerkesztés (egyszerre van jelen több idősík) eleve a traumatikus
időszerkezetet követi. Emellett a látenciát és a tünetszerűen, mechanikusan ismétlődő
motívumrendszert is ilyen, a trauma „ihlette” megoldásnak tarthatjuk. Ennek
megvilágítására csak egyetlen példát hadd hozzak fel, mégpedig a téboly motívumát.
38 Vö. VOLKAN, Vamik D., Blood Lines. From Ethnic Pride to Ethnic Terrorism, New York, Farrar,
Straus and Giroux, 1997.
39 VOLKAN, Vamik D. – AST, Gabriele – GREER, William F., The Third Reich in the Unconscious.
Transgenerational Transmission and its Consequences, New York-London, Brunner-Routledge, 2002.
14
Mint említettem Deczki Sarolta az egyetlen a recepció második hullámából, aki
továbbra is a kaotikusságot tartja a regény domináns jegyének. Van egy mondata, ami
viszont – ha kicsit kifordítva is – de jól felhasználható a saját, vele ellentétes érveim
bizonyítására. Deczki figyelmes lett ugyanis arra, hogy a sárga kerámia motívuma a
legkülönfélébb fejezetekben tűnik fel, de nem jelent semmit: „A sárga kerámiából rakott
út nem vezet sehová, mint a mesében, hanem őrülten és tébolyodottan fel-feltűnik
olykor minden cél és értelem nélkül.”40 Nem tudom, hogy szándékos-e, vagy véletlen,
de a téboly motívumának említése még indokoltabb lett volna a sárga kerámiánál, de itt
ugye az csak mellékesen szerepel. Pedig nem túlzás, a téboly kellően archaikus, ezért
ritkán használt szava és képzett alakjai csaknem száz alkalommal fordulnak elő a
szövegben. Utoljára Bizsók második világháborús emlékeinél fordul elő, amikor félholt
német katonákat találnak egy rejtélyes épületben: „Hörgés, sírásra emlékeztető tébolyult
panasz, mint valami bölcsődal, távolabbról egy kitartó vinnyogás, az eszmélet határán
vergődő kiáltozás” (III. 688.) Nem állítom, hogy téboly egy az egyben megfeleltethető
lenne a traumával, nem. Inkább a fenti idézet alapján egy olyan emberi kondíciónak
nevezném, amelyben valamilyen oknál fogva sérül a test vagy az elme egész-sége,
rendszerszerűsége. Ha ez helyreállíthatatlan vagy csak félig-meddig állítható helyre,
akkor beszélhetünk traumáról – a pszichopatológia előtt ezt nevezhették tébolynak. Egy
olyan állapotnak, amely az eredeti rendet felbontja, helyére legfeljebb a rendetlenség
rendje, a káosz kerül.
A Parmenidésztől származó mottó („Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda
érkezem.”) tehát olvasható akár az akaratlan traumatikus ismétlés rendetlen rendjeként
is. Ott ugyanis hiányoznak a múlt és jelen megkülönböztetéséhez szükséges
koordináták. A párhuzamos történetek tehát nem a végtelenben találkoznak, hanem a
kiindulópontjuknál, ami viszont nem lehet megjelölni, mert ezek a párhuzamosok nem
egyenesen futnak egymás mellett, hanem körkörösen egymásba fonódnak,
szétszálazhatatlanul.
Takács Miklós (Hajdúnánás, 1976): A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és
Kultúratudományi Intézetének adjunktusa. Jelenleg a trauma és az irodalom
kapcsolatáról szóló monográfián dolgozik. Legutóbbi kötete: Ady, a korai Rilke és az
„istenes vers” (2011, Debreceni Egyetemi).
40 DECZKI, i. m., 91.