Apa Szarajevóba ment. Ratio divina (regényrészlet)

„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek,
azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni Őt.”
(Assisi Szent Ferenc: Fioretti)
– Álljon meg az idő! Legyen ez a Te akaratod! – gondoltam, vagy tán ki is
mondtam, miközben óvatosan kihúztam a karom a feje alól. Úgy elzsibbadt,
hogy már nem volt az enyém. Egyetlen ölelésért cserébe vette el, egyetlen
nyomorult, kurta ölelésért, azután a mégse-vagy-te-kripli szopás után, amibe
kisvártatva belealudt, és attól fogva magánál tartotta minden soron következő
éjszakán. Az ágyban ennyire rövid az ima. Forróbb, meglehet, de rövid. Nem
tudtam eldönteni, hogy felriadtam-e, vagy végigforgolódtam az éjszakát,
álmatlanul. Több mint egy hete úton voltam, az apámtól kapott pénznek –
kivagyiságból vagy épp kicsinyességből, ugyan, ki tudná ezt megmondani,
kiváltképp akkor, ha az ember a semmiből akar kimászni, aminek hol föléje, hol
meg alája licitál –, úgy a seggére vertem, hogy egy vonatjegyet sem tudtam volna
megvenni, ami kivisz ebből az istenverte országból.
Askkal lassan a fél Boszniát bejártam, vagyis hát annyinak tűnt, egy fél
országnyinak ez a kajtatás az idegen testek és romok után, én viszont alig néhány
olcsó szállodára emlékszem, ahol végighemperegtük az éjszakát. Azaz dehogy.
Még a hempergés sem illett arra, amit mi ketten csináltunk, egymásra lögybölve
a kényszeres kitárulkozást, az elvesztett élvezetek hajszolását, az ebből fakadó
csalódottságot: amikor sziszegőn, egy idegen húsához dörgölődzve már csak
azért fohászkodsz, hogy na, még egy kisit, még egy kicsikét bárcsak így
mozogna, így lökődne, és tenné már ide meg ide a kezét, a végén azonban, a
legeslegvégén ott a semmi, a tátongó űrben ott lebegnek a méheddel együtt a
beleid, mert olyan mélyre ivódott annak a másiknak a lüktetése, olyan mélyre
mart a teste, ahol már nincsen felejtés, már felejtés sincsen, slussz-passz, te pedig
ezzel a tudással fogsz tovább élni, túl fogod élni a felejthetetlenséget, találni
fogsz valamit, ami helyettesíti az ő emlékezetét. Valamit, ami eleve kicsi és
jelentéktelen, hogy még esélye se legyen hasonlítani arra a másikra, hogy a
közelébe se érj a viszonyítgatásnak, mert a túlélés – ezt be jól is mondta akkor az
apám! – maga az ördög, a tudás szilárdnak hitt része, az egésznek hitt szilárdság.
Nem igaz, hogy nem jöttem felspannolva, hogy nem hozott lázba a nyomába
szegődni ennek a flúgos idegennek, bejárni egy olyan vidéket, amit inkább
kalandvágyból, késleltetésből, vagy ki tudja miből céloztam meg; nem igaz, hogy
nem kápráztatott el a saját felelőtlenségem felismerése, ami egyszer csak ott volt,
meglehetősen éberen énbennem, és amit addig, anyám aszottságánál fogva, sose
mertem kihozni magamból, nem, nem szeméremből, sokkal inkább cinkosságból,
talán mert sajnáltam, hogy valami olyannal találkozom, ami őneki soha nem
adatott meg. Az a szövetség, amit abban a másik lankasztó országban belénk
neveltek, a kicsinyesség ágálása, az ájtatosság vertikalitása, varrottas terítők a
szószéken, krisztusarcok prófétáké felett, ahol erény volt kicsinek tűnni, mély
meghajlással, torokhangon énekelve alámenni, majd onnan alulról, hízelgőn
ledöfni, felnyársalni a másikat – hogy na, látod, tenálad még a kicsinységemben
is sokkalta nagyobb vagyok! –, soha nem hagyott teret az érvényesülésnek, és én
úgy szívtam magamba, ha igaz, már a nagyanyám kromoszómáiból, hogy akkor
is a porba fingjak, amikor épp magasra hághatok. Ezt muszáj belátnom, enélkül
nem fogom legyőzni ezt nehézkedést, fogást kell találnom rajta, meg kell
kegyelmeznem, de nem az üvöltést fojtva nyájas torokhangba, se nem némán,
belátva ezzel a tehetetlen folytatólagosságra való ítéltetést, nem bizony. Hanem
ki kell találnom a kegyelemnek egy másmilyen tartalmát, mint a Jézuska Tamás
evangéliumában, mikor a porverebeket dühében elevenné változtatta, Zákeust
pedig úgy megtanította az alfa rajzolatára és jelentésére, hogy az menten
összeszarta magát, s miután Józsefért küldetett, hogy vigye innen a fiát, aki a
világ megalkotása előtt született, mindennek tetejébe szélhűdötten vágódott a
porba, ahonnan korábban a Jézuska meggyúrta a verébnek valót.
Aztán, ha valamilyen oknál fogva mégsem sikerülne a kegyelemnek ezt a régi-új
tartalmát megtalánom, hát majd olyan békétlen súlytalanságban fogom leélni a
maradék időt, mint a méhem és a beleim a kielégülés utáni vágyakozásban,
amiről végképp lemondtunk, mikor Ask Burlefot szkifi-kutató és bioforradalmár
gumószerű farka igazolta, hogy annak a másiknak igenis van határa, mi több, ő
maga ez a határ: térbeli és időbeli kiterjedés.
Röhögnöm kellett. Hogy én milyen görcsösen vigyáztam, nehogy beleszeressek!
Hát nem lepattintottam a Skadarska utcában, s meghágtam minden adódó
alkalommal, valahányszor a fémesszürke, kifejezéstelen tekintetében
megremegett valami – talán a szerepkiesés? Hogy akkor ő most nem szkifi-
kutató, hanem őrült vágyakozó. De ugyanolyan kicsi maradtam, akár fölötte
ficánkoltam, akár a nyelvemmel duzzasztottam egyre nagyobbra, mert közben
másra se gondoltam, csak az én anyámra, aki hámló kezét a lába közé
suvasztotta, és némán félte a halálomat. Szegény anyám! Szerettem volna tiszta
lappal indítani, fodrászhoz vinni, kencékkel megrakni a fürdőszoba polcait –
hiszen annyi asszonyt láttam, aki szépnek öregedett! Hányszor képzelegtem, egy-
egy jobb kiszerelésű férfi szemében a vágyat fürkészve, hogy vajon ez lesz az,
aki boldoggá teszi az én aszott anyámat, amikor mamának szólítja, és
megköszöni, hogy a világra hozott.
Az igazság az, hogy a vágyakozáson kívül sem a férfiakról, sem magamról
semmit nem tudok. Van, akinek a pórusai tágulnak kráterekké, másnak a
szemhéja kel meg, mint a kalács, aztán van olyan, akinek harmat lepi el a
homlokát, szeme beesik, halál előtti lesz az arca, vagy az orrlyukai lesznek
akkorák, mint a kupicák, de van olyan – és az a másik is ilyen volt, veszélyes
fajta –, akinek semmit nem árul el az arca, csak a füle tövében kél valami fanyar
illat, őszi avar, amikor először veri el az eső.
Mióta eljöttem hazulról – s vajon nem apám távozása volt az a pillanat? –,
anyámmal alig beszéltem, meg se kérdeztem tőle, hogy mit érez, hogy érez-e
még valamit egyáltalán. Mert hát kinek is mondhatnám el, ha nem neki, hogy itt
fekszem, ennek az idegennek a nyammogásait hallgatva, és szerelmes vagyok az
első felmerülő lehetőségbe, hogy fénysebességgel zuhanok a túlélés felé. Hogy
immár nincs és soha nem is lesz orgazmusom többé – utolértelek, anyám! –, mert
felejthetetlen, ami elmúlt, az emlékezést pedig nem szabad a létezés közelébe
Úgy lettem szerelmes Ask Burlefotba, hogy nem voltam szerelmes egyáltalán.
Még az sem ábrándított ki belőle, amikor a fülem hallatára és a fitymáját
húzgálva beszámolt rólam a feleségének – akiről épp ezúton derült ki, hogy
létezik, ráadásul a második gyermeküket várja, és aznap reggel pecsételő vérzése
volt. Hiába vigyáztam, s ez bizony önmagában is röhejes lett volna, most viszont
még a karomat is magáévá tette, ott hagytam valahol a lapockája tövében egy
dohos medjugorjei hotelszobában, nekem meg csak a zsibbadás maradt.  
A visokói ferences kolostorban hármat kondult a harang. Három öblöset.
Háromnegyed mennyi lehet? A hold bevilágított az ablakon, elterült a szemközti
tükörben, onnan rávetült az ágy előtti szőnyegre, amin egy idétlen ló ágaskodott,
mondhatnám, hogy a mennyezetre, de valójában az ágy alá akart bezúzni,
magával rántva a szőnyegen lévő másik mintát: az egyik, vélhetően helyi,
Nem szoktam figyelni a Holdat. Ha csak lehet, kizárom az életemből, mert olyan
– milyen is? – triviális és nyomasztó: ott ragyog valami, aminek tulajdonképpen
nincsen világa, csak pancsikol egy nálánál sokkalta nagyobb erő fényében, s
néha még el is takarja, mint egy csapnivaló színész Hamlet tündöklését, ha
beugrasztják alabárdosnak, vagy hogy tartsa a nagyság méregpoharát. Idegesít a
valótlansága, hogy idelentről figyelve – lentről? – mégis az egyetlen, ami
szabályosan kivehető. Ez a hamis reflexió annyira hasonlít az emberek
természetéhez, hozzám is, persze – talán ez a legnyomasztóbb az egészben, meg
hogy mindenben magamra ismerek.
És mégis. Mégis. Ahogy néztem a plafont, a lerongyolt, kék tapétás falakat, a
tükörben a holdat, a holdban magamat, rá kellett jönnöm, hogy nem én irányítom
az érzékelést, hogy a dolgok nem énbelőlem erednek, noha velem esnek meg.
Velem, abból a másikból eredően, évekkel ezelőtt egy kehidai panzióban – pár év
alatt minden kihálást pótoltam, amire nem volt fedezetünk apám távozása után –,
ahová azért vitt el, mert megérdemeltem, mert tíz kerek napig kibírtam, hogy
semmi olyat ne mondjak vagy írjak, ami megingathatná azt a meggyőződését,
miszerint a dobogó második helyén csakis mosolyogni ér. Pedig megírtam neki,
még most is ott van valahol a piszkozatok mappában, amit azóta magam elől is
elzártam, mert ha újraolvasnék abból a tíz mosolygós napból akár egyetlen
levelet is, lélekszakadva könyörögném magam vissza a nyolckeres albérletembe,
magasról tojnék az elkószált apámra, nagyanyám kromoszómáira, és
megígérném neki, hogy mosolygok én a világ végezetéig, nem baj, ha
kényszeredetten, csak hadd maradhassak a régi helyemen. De hát összeszámolni
se tudom, hányszor esküdtem sírig tartó mosolyt. Onnan, ahonnan legfeljebb a
harmadik helyezettet lehetett látni – az elsőre dafke nem néz az ember –,
mindenki más masszává olvadt, s nem kellett hozzá nagy tudomány, hogy
kitaláljam: hamarosan én is közéjük olvadok.
Delirálok, torkollt le, nincs még egy nő, akit ennyire szeretett volna. Nincs más
Aznap este szuperhold volt. Az ablakkeret egy vörös négyszöget metszett ki
belőle. Széttárt lábakkal, kikötözve feküdtem a sárga virágmintás paplanhuzaton.
Minden szava egy-egy marás volt, az utána következő hallgatása lassított döfés.
Nem volt már a testemnek olyan pontja, ami ne lett volna behatolható.
Másnap reggel, amikor kisétáltunk a Szent Miklós temetőkápolnához,
belékaroltam: minden erőm elhagyott. Azt hiszem, a szuperhold volt, ami kihozta
belőle az állatot. Úgy imbolyogtam, mint a fejfák a kápolna kertjében: az
asszonyok még halálukban is a férfiaknak dőltek, aki viszont megállt a talpán, azt
Ha rajtam állt volna, szívesen aludtam volna még egy kicsikét, de mindenáron
mennünk kellett, mert szerinte jó eséllyel találunk kreksz-krekszet, már ha
Ki hitte volna, mondta és közben leápolta a farkát körömvirágkenőccsel. Pedig
nagyon hasonlítok hozzá, ugyanúgy recsegek, amikor hisztis vagyok. De persze
búgni is tudok, ha nagyon akarok.
Búgni. Akkor biztosan valami madár lehet. Vagy sziréna. Hamarosan kiderül.
Ezt tűrni, gondoltam akkor, ezt a nyelvtelenséget, a kétértelmű hallgatást, már
kész betegség, de hát ebben a modoros szigorban annyi báj és évődés van, hogy
az ember készségesen lesz beteg.
A temető nem volt messze, legfeljebb tíz perc járásnyira, mi viszont legalább egy
órán át baktattunk az út menti kopár töltésen. A távolban a Zalai dombság
végtelen nyergén ügettek a felhők, idelenn azonban szélcsend volt. A lábam
meg-megbicsaklott, nyilallt a mellem és sajgott a végbelem.
Azzal vigasztalt, hogy ha majd visszamegyünk a szállodába, beülünk szépen a
bugyborgóba, utána pedig minden fájdalmat kicsókol a seggemből.
Csak ezt a kreksz-krekszet hadd mutassa meg nekem.
Ez a neve? Kreksz-kreksz?
Ne nézz hülyének! Három nyelvből tolmácsolok oda-vissza, kajakra!
Kajakra, mi? Már megint ez a nyavalyás görcs, egyedül csak én törekszem
idomulni, magamtól sose mondanék ilyet.
Haris, magyarul haris, mondta leereszkedő nyájassággal, hangutánzó szó, vagyis
a hangjáról kapta a nevét.
A rossz puskások még a harist is elhibázzák, mondják vidéken az öreg vadászok,
olyan alacsonyan száll. Nem nagy madár, füstös, pikkelyes a tollazata, a
gazosban vagy magas fűben fészkel, fekete szösz fiókái vannak, legtöbbször
olyan későn repülnek ki, hogy még a tojó se várja be őket. A crex crex a latin
neve. Sajnos már kihalóban van.
Ezt egyetlen szuszra mondta, mintha egy pulpituson állna, nekem pedig minden
mérgem elpárolgott, s vele együtt szállt a nyomasztó vacakságérzet, amikor a
madarakról beszélt. Vajon ha őt magát nem szerettem volna, lázba hozott volna
egy nyomorult kis jószág, aki ugyanúgy lapít a szerelmi fészkében, mint mi
ketten, távol az élőktől? Hát nem épp a temetőbe mentünk akkor is?
Igazából alig tud repülni, egy machetével is leterítheted. Csak ha a kutyák
megfuttatják, akkor szánja rá magát, de amint teheti, vissza is veti magát a
gazosba, mint egy rongydarab, folytatta és egyre fátyolosabb lett a hangja, szeme
Talán pont azért veszélyeztetett fajta, gondoltam, mert olyan ukmukfukk nevet
adtunk neki. Haris. Hamar harsog a haris. Hhhh! Mint a lehelet, egy aprócska
hang, ami a következő percben, ki tudja, talán harmattá változik.
Óvatosan rákérdeztem. Nem várta meg, hogy kifejtsem, még erre sem hagyott
időt. Pár mondat után mindig lecsapta a stoppert, úgy éreztem, nemhogy esélyem
nincs megnyerni ezt a versenyt, de a továbbjutást is folyton elbukom.
Ne röhögtess! Azért van eltűnőben, mert szétgyepáltuk az élőhelyét. Ha viszont
itt nem találunk, akkor tényleg nagyon nagy a baj.
A temetőbe érve ellöktem magamtól, mielőtt ő lökött volna el. Nem szerette, ha
így látnak minket az emberek. Egyszer csak, az egyik sírkő mögül előbukkant
valami gondnokféle, s lyukas kalucsnijában már cuppogott is felénk. Arca
áttetsző pergamen volt, mintha eleve öregnek született volna, gyér haja
varkocsba fogva, nadrágja a melléig húzva, jobb lábára bicegett. A felhők
alacsonyan szitáltak, tikkasztó meleg volt, párát lélegeztünk, de a
szájpadlásunkhoz szőrös, gyapottszerű lepedék ragadt – olyanok vagyunk,
világosított fel, mint haláluk óráján a baglyok.
Istentől megáldott szép napot kívánok! Lajcsi vagyok, gurgulázta a gondnok, már
messziről odanyújtva a lapátszerű kezét, s az ugyancsak lapátszerű
metszőfogaival elboronálgatta a bőrcefetkéket a csömörös, duzzadt ajkain.
Látott itt harist mostanság?
Harist, te, segglyuk? Kezdetnek egy hali is megtette volna!
Harist? Hát, én azt nem nagyon láttam, kérem. De ha akarják, megmutathatom a
kápolnát. Nagyon szép kápolna, kérem, egy ötszázasért szívesen körbevezetem
Felejtős, akadjunk le róla. Látnia kellett, most van a költési ideje.
Hát, mifelénk semmi nem költ. Csak a városi tubicák, vigyorgott kajánul, és a
domb túloldalára, a termálfürdők irányába bökött. Nincs véletlenül egy szál
Kösz, nem. Mi nem élünk vele.
Jaj már, ne bosszantsa fel magát. Nem akartam én magukat bántani.
Várjon, nyújtottam oda a Jin Linges dobozt, amit a Dohány utcai arab
hűtőboltban vettem, és már éreztem is a tarkómba fúródó megsemmisítő
tekintetet. Na és aztán. Legfeljebb nem fog megcsókolni. De hát úgyse csókol,
csak ha négy fal között vagyunk.
Ó, a Lajcsi nagyon hálás, pózolt az öreg, hogy áldja meg magát a mindenható, és
már indult volna, aztán meggondolta magát.
Húzzon már el a faszba, morgott a másik.
Honnan vannak, kérdezte.
Maga nem magyar, ugye, kislány? Jól mondja a Lajcsi, ugye? Ruszki?…
Román?… Ujjai közt megpörgette a cigit, a füle mögé rakta, majd a lapátfogait
szendén az ajkába süllyesztette, és kalucsnis sarkát összeverve gyorsan kihúzta
Nehogy visszapofázz neki, sose tapad le rólunk.
Kifelé sandítottam. A kápolna szentélye megbillent hirtelen, és a hajónak dőlt.
Úgy állt ott, a zöld domb tetején, kontyolt cserépfejét a hajó vállára hullajtva,
mintha segítséget várna tőle. Oldalra biccentettem a fejem, a szentély dőlését
követve. Tényleg csak delirálok, egyenes ez, semmi baja nincs neki.
Lajcsi toporgott még egy kicsikét, majd hogy leteszi a kápolna kulcsát a
polgármesteri kapusszobára, mondta, azzal előhúzott egy kaszát az egyik fejfa
mögül, a vállára vetettette és tempósan elcuppogott.
Fasz kivan a csőcselékkel!
De hát nem mondott semmi rosszat!
Gyűlölöm, ha lerománoznak. Büdös pronyec! Tele van velük az ország. Te is
minek szívsz csempészcigit?
Nem románozott le, csak megkérdezte.
Gyerünk innen, horkantotta, s azzal sarkon fordult, nem számolva velem,
néhány méter után azonban felüvöltött, és akkorát ugrott helyből hátra, mintha
– A kurva istenit! Azt a kibaszott, kurva istenit! Hogy kaszáltad volna le azt a
droid agyadat! Hogy az a sumák geci bassza meg! Ó, hogy csorbulna ki a rohadt
kaszája ennek a fasszopó korcs droidnak! A gecibe! – és még hosszan cifrázta,
nagyjából ugyanezeket váltogatva, olyan vékony, meg-megbicsakló hangon, mint
Utánaeredtem. Két lépés volt, tán még annyi se: ő addigra a fűbe vetette magát,
előbb térdepelve matatott valami után, aztán leült, lerántotta a bakancsát, és
faunábrázatát hol a földnek, hol meg a bakancsának szegezve bámulta a
rozsdavörös, pettyes tojáshéjakat, a mályvaszínű, hártyás szárnyakat, csőröket.  
Eltapostam őket, nézett rám ijedten, majd elkapta rólam a tekintetét.
Melléje kuporodtam, erre megint rám nézett, méregetett egy ideig, aztán az orrát
a vállamba fúrta, a kulcscsontomon éreztem a taknyát és a könnyeit.
Tényleg, te sose beszélsz arról, hogy miért jöttél ide, mondta később, már a
szállodában, és úgy hurkolt magához a karjával-lábával, hogy azt kívántam,
bárcsak mindörökre így maradnánk, vagy állna meg az idő.
Nem tökmindegy hol vagyok, ha semmi sem változott?
Ha legalább az igazság töredékét ismertem volna, ha lett volna bennem egy
szemernyi hajlandóság, hogy ne akarjak többnek látszani, akkor talán a kérdés
lényegét is meghallottam volna, és nem arra törekszem, hogy minél
fölényeskedőbben – bizony, hogy kajakra –, előkapjam a leghangzatosabbat, ami
így a legbanálisabbnak bizonyult.
Te kis haris, sóhajtotta, majd homlokon csókolt, és úgy ahogy voltunk,
összehurkolódva, pillanatokon belül elaludt.
Aznap éjszaka már összébb húzta magát a hold, de még így is akkora volt, hogy
az ablakkeret bal, függőleges szára akár az aranymetszése is lehetett volna.
Feküdtem ott, levegő után kapkodva abban a fullasztó, nehéz boldogságban, és
számoltam a másodperceket. Szentivánéj volt, a legrövidebb szerelem éjszakája,
a mi szerelmünknek divina ratio-ja, ami eleve okafogyott volt, szürreálisan
aránytalan, az észérvek pedig végképp nem hatottak; sem azok, amiket mások
nekem mondtak, ahogyan azok sem, amiket – igaz, rikácsolva – én vágtam a
Feküdtem ott, néztem a holdat, benne az aranymetszést, próbáltam felidézni a
képletét, és olyan picsogni való keserűség fogott el, olyan vacaknak és
hiábavalónak éreztem minden egyes levegővételt, hogy jobban undorodtam
magamtól, mint addig bármikor. Ettől az undortól aztán megdühödtem, mire ő,
mintha csak megérezte volna, álmában fingott egy picit, s kisvártatva úgy
rázendített, hogy hullámozni kezdtek a gipszkarton falak. Na, még csak ez
hiányzott, hogy befűtsön nekem, pöfögtem és felhúztam szépen a térdem a
mellemig, majd teljes erőmből hátrarúgtam, eltalálva valahol a térde alatt.
Erre kinyitotta a szemét. Nettó riadalom remegett benne, ugyanolyan picsogó,
mint az enyém, még sose láttam ilyennek a tekintetét.
Kicsim, sóhajtotta, és már aludt is vissza, nyammogva még valamit, talán, hogy
A hold már középen pocsított. Ha hunyorogtam, karokat növesztett, fénylő és
reszkető karokat, azokkal kapaszkodott az ablakkeretbe, mint egy cefre, aki
hátulról várja, hogy meghágják.
Kötözz meg, kérte pirkadatkor, és közben szerelmesen sóhajtozott.
Megkötöztem, persze, ő révülten nézett, a tekintetében hála és kéj váltakozott.
Az én csípőm viszont nehezen indult, ha a keze nem volt rajtam, még a saját
élvezetemet sem tudtam irányítani.
Fogd meg a seggem, sziszegtem és a fülébe martam, de nem reagált, csak feküdt
ott kiterülve, mint egy béka a bonckés alatt.
Kicsim, én olyan boldog vagyok veled, sóhajtozta a plafont bámulva, fogalmam
Aztán kicsusszant belőlem, behajigálta a dolgait a hátizsákjába, ellenőrizte a
hálóját meg a távcsövét – ezeket mindig magánál hordta –, és rámripakodott,
hogy csipkedjem már magam. Utána hónapokig nem dugott meg. Ült a kanapén,
vaskos ujjaival egykedvűen körözött a borospohár peremén, nem nézett rám, nem
mondott semmit, kiülte az időt, amit máskor is, csak távozáskor, az ajtóban állva
vibrált valami a szemében, amivel, ha tudtam volna, se akartam szembesíteni.
Az ablakpárkány és a lerongyolt kék tapéta találkozásánál hirtelen zizegni
kezdett valami. Kisvártatva egy patkány bújt elő, a holdvilág fénycsóváját
ösvénynek használva az ágy felé tartott, majd megállt a szőnyegen, ráült a
piramis csúcsára, összehúzta magát, és egy hatalmasat tojt.
Úristen, úristen! There’s a rat shitting on the pyramid!
Aludj vissza, it’s a just a nightmare, my dear!
Nem nightmare! Vagy ha igen, patkánnyal álmodni halált jelent.
Kipattantam az ágyból, magamra kaptam az előző napi ruháimat, s a hátizsákom
körül nagyokat dobbantottam, mint egy eszelős.
Holy shit, te meg mit csinálsz?
Megvárlak lenn, mindjárt pirkad. Lehoznád majd a nesszeszeremet?
A Hotel Dzale lobbyjában, ami egy narancssárga hodály volt, és egy korai
Mondrian – azt hiszem, a Malom a fényben – sorjázott pop art generátorral
felturbózva különböző színekben, még javában shisháztak valami sihederek.
Fanyar illatok terjengtek, látni lehetett, mint egy Disney-nagytotálban, ahogy
öblös spirálban tekergőzik a füst. Valamit tehettek a dohányba vagy a melaszba,
mert feltűnően vérmes volt a szemük. Odahívtak, és a kezembe nyomták az
elefántcsont-ében intarziás szívókát.
Húzd meg, húzd meg, skandálták.
Semmi kedvem nem volt betépni. Épp elég flash az egész életem. Plusz, a
visokói piramisok tényleg érdekeltek. Vagyis hát nem tudom. Nem tudom. De
úgy éreztem, udvariasságból végig kell csinálnom, hogy legyen majd bátorságom
Asktól kölcsönkérni. Különben sose indulok el apám felé.