„És nézte őket, ahogy esznek” (Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai)

Nem fogok, és nem szerénységből, azzal dicsekedni, hogy a szerző minden megjelent
betűjét ismerem a zsengéktől kezdve, de azzal sem állok elő (restelkedve), hogy jócskán
lemaradtam a megjelenések szorgos pásztázóihoz képest az olvasásban. Ismereteim jószerével
csak erre a regényre szorítkoznak, lehetek ezért naivan rácsodálkozó, ahogy a nyári hajnalon
felkelő napra pillantok hunyorogva: máris vakít. Szerencsém van, hogy e könyvvel és írójával
most, ezen összegző mű kapcsán találkoztam, nem csak egy folyóiratban megjelent
elbeszéléssel vagy verssel. Péntek Orsolya ugyanis minden bizonnyal olyan művet hozott
létre Az Andalúz lányai című regényével, amelynek erényei, részleteiben ugyan, ott lehettek
kisebb terjedelmű műveiben, de itt mutathatta meg a nagyobb formátum iránti vonzódását és
vitathatatlan szövet-alkotó talentumát.
Ha nem akarok is hosszabban időzni a szövet-metaforánál, röviden mégis szükségem
van rá, hogy ezzel érzékeltessem a szerző bravúros képességét minták és motívumok
egymásba szövésére, nemkülönben a színek iránti kitüntetett figyelmét. A regény két
ikerlánynak, Szterkének és Dorknak a fejlődésregénye harmadik személyben elbeszélve
kisgyerekkoruktól harmincas éveikig. A háttérben három generáció él egymás mellett,
megidéződik tehát szinte az egész huszadik század. A családban nem csak a budapesti és a
pécsi ág van jelen, hanem az utóbbi magával vonja egész Pannóniát és az Adriát, a magyar
mellett tehát a horvát és az olasz nyelvet is. A soknyelvűség és a többféle kultúra egymásba
kapcsolódása nem csak horvát szavak és mondatok formájában jelenik meg, hanem a
matematikus végzettségű, ám több nyelvből szakfordítóként dolgozó apa és a szintén
matematikusként végzett, mégis tolmácsként dolgozó Dork is ezt közvetíti. Nem elég, hogy a
nagy- és dédszülőkkel kiegészülő nagycsalád négy-öt nyelvet beszél, ezek mellé az ikrek még
kislánykorukban kitalálnak egy saját, titkos jelbeszédet, lényegében az idősebbek kizárására,
ezen érintkeznek olykor még felnőttkorukban is. Jele van apának, anyának, a nagyszülőknek,
a hülyének, a veszekedésnek, a szeretetnek és a szerelemnek, az esőnek, hónak, viccnek,
dühnek, kérdőjelnek, elégnek, vagy annak, hogy volt-e szex. Beszélniük sem kell sokat, ami
amúgy is illik rövidre vágott mondataikhoz. A játék vonul tehát végig a regényen, az a fajta,
amely az életet szinte csak kockázatok, vagy a kockázatok elkerülése révén ismeri. Szterke
festőnek készül, ez is lehet az oka a regény finom és gazdag tárgyleírásainak és a sokrétű
anyagismeretnek, a tobzódó színvilágnak. (A két lány nem egyenlő súllyal van jelen a
regényben: Szterkét közelebbről, Dorkot távolabbról és elnagyoltabban mutatja meg Péntek,
vagyis Szterke sorsa az, ami elementárisabban megragadja az olvasót.) Az ábrázolt világ
részletezett gazdagsága, a reflexiók sokasága viszont nem lebénítja az olvasó fantáziáját,
hanem nagyon is ébren tartja: elsősorban az információk mesteri adagolásával, az idősíkok és
helyek keverésével. Ennek az az eredménye, hogy a szöveg sűrű szövésű és tömény, nem
lehet egy bekezdést sem kihagyni annak veszélye nélkül, hogy valamiből kimaradunk.
E bevezető után nézzük kicsit részletesen a regény azon erényeit, amelyek a 2014-es
év egyik legjobb, ha nem a legjobb könyvévé avatja Péntek Orsolya művét. A három rész
közül már az elsőben (A dió árnyéka), annak első, Hó című fejezetében gyakorlatilag minden
meg van előlegezve, amit később olvasni fogunk. Ez az építkezés egyszerre fokozza,
ugyanakkor bizonyos mértékig megszünteti, illetve prolongálja a történet feszültségét.
Mindent tudunk már ˗ még ha első olvasáskor ennek nem is vagyunk rögtön tudatában ˗, ami
később következik: hogy Szterke egy rossz házasságban van nyakig; hogy ebből nem is képes
kimászni örökölt és gyakorolt alávetett feleség-szerepével; hogy az egyik nagyanyja őt
újszülöttként az anya bal oldaláról választotta; hogy anyja szeretethiányától éppúgy függ,
mint apja (be)zárkózottságától; hogy ugyanúgy él, mint szülei, partnerében valamit keresve,
de nem megtalálva; hogy gyakorlatiassága majd végigkísér bennünket az egész regényen:
„felszerelhetnék ezt az (utcai) lámpát rendesen”; hogy „polgári” származása ellenére rendre
„nem polgári” férfiak kerülnek útjába („Bezzeg polgárék nem isznak” ˗ így az iszákos férj
Szterke családjáról); hogy bár robbanásig feszülő megalázottságát nehezen viseli, de ezt
mégis sikerül visszafogottan, alig-szenvedélyesen az olvasó tudtára adni; és hogy mindezt jól
leírja akár egyetlen körkörös kép is: ahogy kapatos férjét várja az éjszakai utcát bámulva,
majd felszolgálja neki a vacsorát, és várja az ütések okozta fájdalom elmúlását. Belátunk a
lélek legmélyére.
A könyv felépítése jól követhető egy bizonyos nyugodt asszociációs láncolat mentén.
A tárgyszerű leírások tömörek, szigorúan követnek egy életszerű, lélegzés-szerű építkezést, és
az író szinte alig használ úgynevezett irodalmi eszközöket: ismétlést, metaforát például. A
hatást nem vadássza, az jön, kialakul. Talán elsősorban kihagyásai és beszédének bakugrásai
révén. Csak annyit mond ki, amiből az olvasó sejtheti, mi maradt el. Két ismeretlenes
egyenletek. Mondatai olyanok, mint általában gondolataink szökellései: hely- és időváltozásai
követnek egy rendet, de azt a rendet nehéz leírni. Ettől függetlenül Péntek Orsolya nem
ösztönös, spontán író, ellentmond ennek szöveg-szövésének előbb említett módszere.
A regény három részre (A dió árnyéka, A templom utcája, A hibiszkusz virága),
azokon belül 16, 19, 17, címmel ellátott fejezetre tagolódik. Bár az ikrek felnőtt korukra
budapestiek, többnyire budaiak lettek, az egyik nagymama révén elszakíthatatlan és
megszakítatlan kapocs fűzi őket Pécshez, az ottani kerthez, annak minden fájához, bokrához,
az átélt természeti jelenségekhez. Ami talán a továbbélő harmóniát adja személyiségüknek. A
fejezetcímek mind egyszavasak, inkább esetlegesek, mint az adott fejezethez szigorúan
köthetőek, dominál bennük a természet (Hó, Ég, Eső, Kert, Hegy, Mandula, Olajfa, Erdő,
Ősz, Nap), a szín (Jégkék, Szürke, Zöld, Színek) ritkán a szenvedély, érzelem, kapocs
(Nagyapa, Kezek, Arcok, Iszony). Az első részben kétszer szerepel a Kert, mind az első, mind
a második részben előfordul a Hó és az Ég (az első kettő, illetve az utolsó két fejezet), sőt, a
Hó a harmadik rész utolsó előtti fejezetcíme is. A véletlenszerű fejezetcímek tehát a szöveg
hangulatát is alig jelzik, hiszen fontosabb rendező elv az asszociációs sor, ami viszont a
helyek és idősíkok kavalkádját idézi elő. Ez teszi természetes módon izgalmassá az olvasást.
Hívó szó bármi lehet (valamelyik nagymama, érzelmek szülők iránt, viszony az
ikertestvérhez, testi kapcsolat stb.), hogy megváltozzon a helyszín és azzal együtt
természetesen az idő. Az emberben lévő folytonos egyidejűség a regény igazi ideje, vagy egy
hely: Szterke lénye maga a regény igazi jelene úgy harminc éven át.
A reflexiók vagy a cselekmény helye és ideje, ezek változásai olykor egy
bekezdésben, olykor akár mondaton belül is, próbára teszik az olvasó figyelmét: ki mondja,
kinek, ki mit csinál, e kérdések folyton felteendők. Már csak azért is, mert érzékelhetjük, hogy
ez nem írói trükk, rejtvény és feladvány, hanem szerves közlésmód. És mert Péntek Orsolya
mondatai esetleges homályukban is pontosak, érzékenyek, konkrétak és hibátlanok.
Kétségkívül megkomponáltak, igényesek, mégsem veszítik el természetességüket,
közvetlenségüket. A ki nem mondottat pedig az olvasónak kell kitalálnia, amennyiben már
rendelkezik azzal az életismerettel, amivel a szerző, ha nem, megszerzi most.
Álljon itt egy idézet a 34. oldalról: (Szterke és barátnője, Anna egy kávézóban ül):
„Ő volt itt már régebben is ˗ mondta Szterke, nézve a sarkot, ahol a mesterrel ült
valamikor márciusban, fél éve, és felugrott egy ki nem mondott mondat elől, az utolsó
pillanatban, amíg kivonta kezét a férfi kezéből, az első férfi kezéből, akire három évig várt
éjjel és nappal, Pécsett és Budán, hogy végül másnak a felesége legyen.
˗ Lehet, hogy nem is azt akarta kérdezni ˗ gondolta, miközben hallgatta Annát, aki valamilyen
ruháról beszélt és lassan átitatta a kekszet a fahéjas kávéval, figyelve, hogy az utolsó
pillanatban, mielőtt szétázna a vaníliás karika, a szájába tegye.
˗ De azt akarta kérdezni ˗ sóhajtotta, és az asztalra könyökölt a kávé fölött.
˗ Tulajdonképpen véletlen, hogy ki lesz a férjed ˗ mondta Annának, aki megszokta már az éles
váltásokat és fel sem nézett a bordó teából.
˗ Nem véletlen ˗ mondta és aznapra ennyiben maradtak, de amikor Dorkot bevárták az
Oktogonon, és Anna elbúcsúzott, odasúgta azért:
˗ Lehet, hogy igazad van ˗ és Dork rájuk nézett, mielőtt kimondta:
˗ Biztos nincs.”
A művek elméletileg legjobb olvasóját és értőjét, a műfordítót is próbára tevő kérdés, ki az
elsőként említett Ő, és csak remélheti, hogy hímneműről van szó. De, segítségképpen, semmi
utalás nincs előzőleg arra, hogy mi a ki nem mondott mondat, és nem derül erre fény a két
vélekedés révén sem (lehet, hogy nem is azt akarta, illetve, de, azt akarta kérdezni). Szterke
itta a fahéjas kávéját, nem pedig Anna, aki egy ruháról beszélt, és (Szterke az, aki) lassan
átitatta a kekszet a kávéval, hiszen Annáról a következő (!) mondatban tudjuk meg, hogy
bordó teát ivott. A véletlen, hogy ki lesz a férjed mondatnak kapcsolódnia kell valamihez,
talán éppen az előzőleg említett ki nem mondott mondathoz, de ez az olvasóra van bízva.
Neki kell eldöntenie azt is, hogy a ki nem mondott mondat majdnem-kimondója vagy
majdnem-hallgatója ugrott-e fel. Kérdés még, hogy ki mondta, hogy Nem véletlen, és ki súgta
oda, hogy Lehet, hogy igazad van, viszont a megszokott testvéri civódásból szinte biztos,
hogy Dork volt, aki szerint: Biztos nincs. Az elképzelt műfordítónak csak annyi szerencséje
van, hogy mindhárom jelen lévő beszélő nő, de lehet, hogy ezzel nem elégszik meg. Péntek
Orsolya párbeszédeire jellemző még, hogy a mondott mondat után csak ritkán nevezi néven a
beszélő alanyt, inkább azt, hogy kinek vagy hogyan mondta, vagy ki kell találni (Lehet, hogy
igazad van ˗ és Dork rájuk nézett). Szabályos és olykor csak erős figyelemmel követhető
mondatai mellett a történet maga, még inkább az írói hang keresetlen őszintesége, erős
érzékisége és látszólagos eszköztelensége fogja magával ragadni azt, aki meg akar ismerkedni
az Andalúz lányaival.
A fenti idézet kapcsán szólnunk kell azokról az érzelmi szálakról, amelyek
végigkísérik a könyv háromszáz oldalát. Bár Szterke a regény fő alakja, de pillanatokon belül
megismerjük a családfáját is, ahol mindenki különböző hőfokon, de szeretettel van ábrázolva.
Az Andalúz egyébként az anya, szép, sötét, spanyolos vonásai okán, keresztnevét éppúgy nem
tudjuk, ahogy az apa sem szerepel saját névvel. A két nagymama kedves és megértő, a
budapesti a budai világot képviseli, a másik, a pécsi nyitja ki a regény világát a napsütötte,
tágas Dalmácia, Trieszt, Dubrovnik, Firenze felé, míg Timur, a férj a Pannóniával
szembeállított sötét és elmaradott Alföldet képviseli (kissé sablonosan). A család eszméjét
viszik, vinnék tovább a lányok, bár inkább úgy tűnik, még sem a feleség-, sem az anyaszerep
nem illik rájuk tökéletesen, sőt, saját sorsuk alakítása ˗ hosszú jelenüket nézve ˗ sem mentes a
vargabetűktől. A gimnazista korában magabiztos Szterke életének szétzilálódásaként is
olvashatjuk a regényt. Erős vázat mégis a család jelent számukra, és olykor csak finom
félmondatokból érzékelhetjük a Szterke számára legsúlyosabb hiányt: a szomszéd szobában
állandóan dolgozó apát, aki bár szakfordítóként sok nyelvből fordít, de magyarból magyarra
nem: nem érti lányait, feleségét, de főleg Szterkét, akire soha nincs se ideje, se jó szava, nem
öleli meg, az ő sms-eit nem őrzi meg halála előtt sem, hiába látta meg Szterke a hírre, hogy
„apa beteg”, a pokol kapuját. Hogy néha elcsattant egy-egy pofon is a szülőktől, talán
előzménynek és magyarázatnak is tekinthető Szterke durva, sikerületlen kapcsolataira, ahol
férfiak általi megveretése szinte rendre borítékolható, Dorkot pedig Kishülyének nevezi fiúja,
rendes neve amúgy Teodóra vagy Angelika. (Az pedig, hogy ezek a partnerkapcsolatok néha
már öncélúak, üresek, a regénynek is hátrányára válik úgy a háromnegyedénél.) E
hagyományos, itt mégis meglepő asszonyszerepbe jól illik, ahogy Szterke vacsorával várja a
kapatos férjet és barátját, „és nézte őket, ahogy esznek, mint ahogy nagyanya nézte Pécsett,
aki az asztalához ült” (180). Olykor ordít, lefojtottan sikít egy-egy lezáró félmondat Péntek
Orsolya szövegében, ahogy ezt az érzelem-sóvárgást és -sivárságot ábrázolja. Kötésig járunk
a női sorsban, nem kétséges. Ha azt mondom, hogy Az andalúz lányai a szomorúság és az élet
regénye, a kihagyásokkal létrehozott ritmusé, nekem mindenesetre így tűnik, akkor, a
hasonlóság alapján, a fájdalom alig hallható, mégis megrendítő sikolya miatt a svájci író,
Klaus Merz Jakob alszik című regénye jut eszembe például.
A kapcsolatok és érzelmek mellett kitüntetett szerepe van a helyeknek: Pécsnek és
Budapestnek (lakhelyként főleg Budának), a hidaknak, különböző napszakokban és
évszakokban, utcáknak és házsarkoknak Óbudán, amelyeket festőként Szterke gyakran festett,
kerteknek, fénynek. Ha egy hely otthonosan van ábrázolva, az mindig jó, jó olvasni, ha valami
beazonosítható (csak az óbudai templomromot keresem hiába emlékezetemben). Minden
helynek van többletjelentése, mindenhez, legyen az a pécsi ház kertkapuja, a barackfa vagy a
diófa nagymamánál, szagok, fények, susogás, érzelem köti a lányokat, főleg Szterkét (aki
Eszternek még nem elég nagy). És talán a festő Szterkének köszönhetjük, hogy még a
gyermekkorból származó képek részletei is élesek. Bizonyos, hogy anyagának bősége teszi,
de Péntek Orsolya szigorúan megmarad tárgyának száraz ˗ sugárzó érzelmei ellenére csaknem
teljesen száraz ˗ leírásánál. Ez akkor is igaz, ha a testről beszél, amely hol nagyapa térdén, hol
a diófa kedvenc ágán ül, fut, izzad, remeg, félelemmel teli üres lyukat rejt, fecseg,
vágyakozik, enged, megnyílik, eltaszít, megfeszül, fáj, egyszóval él a maga szép
egyszeriségében és teljességében, adva és követelve. Ezért lehetséges talán, hogy nem kell két
kéz, hogy megszámoljuk efféle költői képeit: „húzta maga után a kalácsillatot” (117), „és a
mondat darabokra tört a kőjárda mellé ültetett margaréták között” (120), „anya felbeszélte a
napot az égre” (131), „felfecsegte legalább kásásra a jeget a vacsoraasztalnál” (9), „míg a
bivalyok széles hátán elszállt a nyár” (195), vagy „a troli hátán csorog a meleg nyár” (199).
Minden más: leírás. Meghatódnia nem az írónak kell. Bravúros és szuverén, ha finom
humorra van szüksége („Éjfél felé látta az első csillagot lehullani, aztán nem sokkal fél egy
előtt a következőt, hajnalban, szinte fél éjjel még, amikor felkelt, a többit”), és megenged
magának szelíd titokzatosságot is („Pedig márciustól júliusig aludt. Átaludta a tavaszt... és
majdnem átaludta az illatos júniust is, de huszonegyedikén reggel mégis felkelt...” (134)
Viszont nem tudjuk meg, mi volt 21-én.).
Szterke sorsa egyetlen, Dorkkal közös mondatukkal is leírható, ehhez persze el kell
olvasni a többit, az egész könyvet. Ez a mondat amolyan családi szállóige, netán védjegy, és
megnyugtató, hogy éppen ezáltal nem befejezett a regény. „Akármi lehet, akármit
csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondhatják a
legfontosabb mondatot.”