„Ha visszajönne!” (Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok. Hercule Poirot új esete)

Van Kosztolányi Dezsőnek egy fiatalkori novellája, kötetben először a Bolondokban
jelent meg, 1911-ben: a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása egy temetési jelenettel indul,
a fiatal kabaré-énekesnőtől búcsúzik vigasztalhatatlan szerelme, Tass Vidor orvostanhallgató.
Aztán a fiú nyolc hosszú éven át várja vissza a lányt, szenved és gyászol, időnként pedig
felsóhajt: „Ha visszajönne!”
Ahogy a novella címéből is sejthető: Krisztina egyszercsak visszatér. Egészségesnek
látszik, csak a fehér ruhája penészes kicsit alul (hiába, a koporsó…), nem kísértet ő és nem is
szellem, szögezi le az elbeszélő gyorsan. Él tehát, de csak harminc percig, ennyi időt kapott az
őt rendületlenül visszaváró szerelmesével találkozni. A fiú és a lány megcsókolják egymást.
Beszélgetni kezdenek. Minden olyan lehetne tehát, mint régen – ám a harminc percből alig
néhány telik el, amikor is kifogynak minden témából. Csöndben, kényszeredetten ücsörögnek
egy darabig, majd, bármennyire szégyelli ő maga is, Krisztina ásítozni kezd, végül szó nélkül
elmegy, jóval a kiszabott félóra letelte előtt.
Nem sok jót ígér, hogy az új Poirot-esetet olvasva ez a novella jutott eszembe: hiába
volt minden várakozásom és örömöm, hogy egyik kedvenc nyomozóm visszatér, hiába kötötte
a könyvet mindenféle módon a kiadó Agatha Christie-hez, hiába voltak benne szép számmal
fordulatok és izgalmak, idővel mégis ásítozni kezdtem, miként Krisztina. (Igaz, én nem
léptem le idő előtt, mint Kosztolányi hősnője, tisztességgel eljutottam a végkifejletig.) Ez a
regény, persze, nem az utalásokat és idézeteket felfedezni szerető irodalmárok csemegéjének
készült, nem a karaktert kifordító, a detektívregényt anti-detektívregénnyé változtató újraírás
ez, nincs benne az elődökkel folytatott játékos párbeszéd sem: itt minden olyan akar lenni,
mintha egy igazi, mostanáig ismeretlen Agatha Christie-regény került volna elő. A borítón az
írónő jellegzetes aláírása, az utolsó lapon pedig, ahol azt olvashatjuk, hogy „a szerzőtől az
Európa Könyvkiadótól a közelmúltban megjelent”, nem Sophie Hannah-, hanem Agatha
Christie-kötetek felsorolása következik. Ez utóbbin azért meglepődtem, bár világos, hogy egy
ilyen regény megírása nem puszta szerzői ötlet, mégcsak nem is a tisztelet és a rajongás
kinyilvánításának sajátos gesztusa, hanem kemény üzleti vállalkozás, komoly szabályokkal: a
jogörökösnek, ebben az esetben Agatha Christie unokájának már a tervre rá kellett bólintania,
sőt, mivel krimiről van szó, a könyvnek szerte a világon egyszerre, 2014. szeptember 9-én
kellett megjelennie. (Felteszem, a szöveggel addig dolgozó fordítóknak és szerkesztőknek
pedig titoktartási nyilatkozatot aláírniuk…)
A könyvesblogon a kritikáját barraban névvel jegyző, a regényt nagyon várakozással
kézbevevő, az eredményt pedig felemásnak minősítő kritikus írja: „A cselekmény teljes
egészében Sophie Hannah thrillerszerző agyszüleménye, aki az egészet jóval korábban
kitalálta, csak saját írói univerzumában nem lelt számára helyet.” Ha ez így igaz, érdemes
feltenni a kérdést: mennyire könnyű egy krimisorozatba „beleírni” egy újabb darabot, miért és
hogyan lehet egy korábbi ötletet átalakítani úgy, hogy új és közben mégis a korábbiakhoz
illeszkedő Poirot-sztori legyen belőle. (Persze, számomra nem derült ki pontosan, mi is volt
Hannah eredeti ötlete, és mennyire kellett azt „poirot-sítania”.)
A kriminek szabályai vannak, ez nem újdonság – más-más szabályai az olyan
analitikus kriminek, amilyeneket Agatha Christie is írt, és mások a kemény kriminek. És a
szabálytöréseknek is vannak már szabályai: láttunk már olyat is, hogy a rendőr maga a
gyilkos, de olyat is, hogy az elbeszélő követte el valójában a bűntettet. Nem arról van szó
tehát, hogy feltétlenül egy sémát kell kitölteni, inkább olyan a krimiírók rendelkezésére álló
„keret”, mint a varázsmesék Vlagyimir Propp által leírt funkciósora. Benyovszky Krisztián
említi azt, a Jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai című 2003-as
könyve (Kalligram, Pozsony) módszertani bevezetőjében, hogy a krimik „urbánus
mesékként” is felfoghatók, és jól tanulmányozhatóak Propp elméleti munkái alapján –
ráadásul éppen a sematikusságuk miatt lehetnek alkalmasak arra, hogy a megelőző
irodalmisághoz való viszonyukat vizsgáljuk (hiszen a szüzsével általában nincs különösebben
nehéz dolguk), de az elbeszélői eljárásaikat is látványosan lehet elemezni, hiszen „a
klasszikus detektívtörténetekben nincs semmi más a bűntényen és a nyomozáson kívül, tehát
tájleírásoktól, pszichológiai elemzésektől vagy bármilyen bonyolultabb bölcseleti-értekező
részektől «nem terheltek», a narratív gépezet összetevői szembetűnőbbek, működése jobban
követhető.” (25.)
Ebben a Sophie Hannah-regényben az elbeszélésmód különösebb izgalmakat nem
tartogat: persze, ha valaki sorozatot ír, miként Christie tette, akkor az ismétlődő narratív
szerkezetű darabok közé betehet néhány váratlan és meglepő kötetet (ahogy el is követte ezt
például a sok vitát kiváltó, a krimiolvasók egy részét felháborító Ackroyd-gyilkossággal), ha
viszont egyetlen, az előd előtt tisztelgő kötetet ír meg valaki, akkor nem vállalkozhat rögtön
formabontásra. A monogramos gyilkosságokban Poirot segítője, Edward Catchpool rendőr a
narrátor, miként volt Sherlock Holmes mellett Watson, vagy az „igazi” Poirot mellett
Hastings kapitány. Hannah nem vett át Poirot környezetéből senkit (nincs Hastings, nincs
Miss Lemon, sem Georges, az inas – erre visszatérek még később), de az elbeszélésmód
leggyakoribb változatát megtartotta – csak annyiban csavarja meg (bár ez számomra inkább
ügyetlenségnek, mint bravúros megoldásnak tűnik), hogy rögtön a második fejezetben
megtudjuk, az elbeszélő nem is volt jelen, amikor az első fejezetben leírt események
lezajlottak: „Ettől függetlenül úgy határoztam, megpróbálom kiegészíteni a történetet olyan
részletekkel, melyeket személyesen nem tapasztaltam meg, hogy egészében, írásban
örökíthessem meg Jennie történetét. Szerencsére Hercule Poirot tanúvallomása a
rendelkezésemre áll, és nem létezik nála jobb tanú.” (28.)
A Poirot-krimiknek van egy kötelező cselekményeleme, amely voltaképpen a narratív
szerkezetükkel is szorosan összefügg: a krimik végén a detektív összehívja a még életben
lévő, a nyomozás során az olvasó által is megismert szereplőket, és nekik, velük együtt pedig
az olvasóknak végigmondja az egész eseménysort, most már kibontva a titkokat, befoltozva a
sztori szakadásait. Valójában ebben a pár oldalban újraolvassuk a regényt (és abból, hogy nem
csak ezt a néhány oldalt olvassuk el az egész helyett, jól látszik: messze nem pusztán az a
fontos egy kriminél, hogy megtudjuk, ki a gyilkos). A Columbo-krimikben például az a
leggyakoribb séma, hogy az egyes részek elején végignézzük a gyilkosságot magát, majd
utána azt, a nyomozó hogyan jön rá, mi is történt, illetve, hogy miként tudja rábizonyítani a
gyilkosra a tettét. Vagyis többet tudunk, mint Columbo maga (vagy nem: többnyire ugyanis
az első pillanattól a gyilkossal van kapcsolatban, vele beszél meg mindent, mintha pontosan
tudná, ki az elkövető), mégis végignézzük a nyomozást, hiszen a „hogyan” az érdekes, nem a
„ki” és a „mit”.
A bűnös az „újramondás” végén többnyire minden ellenkezés nélkül megadja magát
(előfordul ugyan, hogy támadni vagy menekülni próbál, de meglehetősen ritkán) – mintha a
történet végigmondásának, a kimondott szónak akkora ereje lenne, amely mindent képes
rendbe tenni. (Jól tudjuk, hogy ez a kemény krimikben már egyáltalán nincs így.) A
monogramos gyilkosságokban is van ilyen „újramondás”, de talán ezt a jelenetet érzem a
legelhibázottabbnak, pontosabban itt látom azt, hogy Sophie Hannah félreértette, mi is a
funkciója ezeknek a zárlatoknak. Ebben a krimiben ugyanis, mivel a gyilkosságok egy
szállodában történtek, Poirot összehívja a teljes személyzetet: szobalányok, szakácsnők és
inasok, vagyis tömeg van, ismeretlen arcokkal. Kamaradarab helyett nagyszínpadi előadás.
Az még rendben lenne, hogy a narrátor morog, minek is ez az egész: „nem értettem, és soha
nem is fogom megérteni, miért volt szüksége ekkora közönségre. Elvégre nem színházi
produkcióról volt szó. Mikor én oldottam meg egy esetet – és volt szerencsém többet is
megoldani, Poirot segítsége nélkül – egyszerűen előadtam a következtetéseimet a
főnökömnek, majd letartóztattam az illetőt.” (407.) Még az is rendben, hogy Catchpool
felfedezi az effajta jelenetek színpadiasságát (az olvasónak pedig nem kell vele egyetérteni
abban, hogy ez nem színház, hiszen Poirot ilyenkor nyilvánvalóan szerepet, ráadásul
főszerepet játszik), ahogy az is, hogy a rendőr-narrátor ütközteti a klasszikus krimi és a
kemény krimi zárlatát – egy olyan detektívregényben, amely a rendőrség valós működését
kívánja megmutatni, valóban egészen nevetséges lenne összehívni a gyanúsítottakat, és
szépen, teázgatva elbeszélgetni velük arról, vajon melyikük is a gyilkos. A baj ott van (nem a
narrátor mondataiban, hanem a regényben magában), hogy az Agatha Christie-féle krimik
nem véletlenül kaphatják meg a „laboratóriumi” jelzőt is: csak átlátható számú, az olvasó
számára is arccal, sorssal rendelkező hős előtt lezajló feltárás képzelhető el, mintha ez
valóban egy „labor” lenne. Egy éttermet megtöltő, kiismerhetetlen és arctalan tömeg előtt az
effajta újramondás értelmetlen és hiteltelen (egy klasszikus kriminek is megvannak a maga
hitelességkritériumai, még ha nem is az a tétje, hogy megtudjuk belőle, miként zajlik egy
valódi nyomozás), és nemcsak fölöslegesen színpadias, ahogy a rendőr-narrátor megállapítja.
És most vissza oda, miként egy elejtett nyomhoz, miért említettem meg azt, hogy
Poirot egyedül maradt ebben a könyvben – van ugyan a detektívnek új, hűséges és
meglehetősen ügyetlen segítője, Catchpool, de az Agatha Christie-könyvekből megismert
„csapata” teljesen eltűnt. Lehet, hogy nem ez az oka ennek az „elmagányosításnak”, mégis
nehezen tudok szabadulni a gondolattól: azért maradhatott egyedül, mert őt volt a
legkönnyebb lemásolni, a többiek nem rendelkezte ennyire egyszerűen reprodukálható külső
és belső vonásokkal. Hiszen egy jelmezbálon is Poirot szerepébe lenne a legkönnyebb
bebújni, annyira jellegzetes attribútumai vannak: tojásfej és bajusz (utóbbi még a borítóra is
rákerült, rájátszva egyúttal az utóbbi évek női ruhákon megfigyelhető bajuszminta-divatjára
is), az angol mondatokba kevert francia szavak, pedantéria és a kis szürke agysejtek gyakori
emlegetése. De Poirot mégsem csak ennyi. Annak ellenére sem, hogy minden állandónak
tűnik körülötte, különösen azért, mert voltaképpen egyfajta halál utáni állapotban ismerjük
meg: az első angliai nyomozása, A titokzatos styles-i eset idején már túlélte az első
világháborút, ahol meg is sebesült, nyugdíjba vonult a belga rendőrségtől, leszámolt a
magánélettel, és onnantól a gyilkosságok kiderítésének szenteli magát. A Függöny című
krimiben pedig meg is hal (ezt az első és az utolsó esetet magyarul egy kötetben lehet
elolvasni) – de a kezdet és a vég között sem mindegy, mi is történik vele, hogy miként
viszonyul az első, majd a második világháború után felbolydult világhoz, hogy mikor és
hogyan kísérti meg eltemetett magánélete. Sophie Hannah ügyesen 1929-be helyezi a
cselekményt, messze mind az első, mind a második világháborútól, abba az időbe, amikor a
Christie-olvasók számára annyira ismerős, századeleji Anglia díszleteit is remekül
használhatja. Nem hibázik tehát, hiszen épp olyan időpont ez, amikor az állandóságból nem
billenti ki Poirot-t (és az angol társadalmat) semmi. A nyomozó olyan ebben a könyvben,
ahogy elsőre eszünkbe jut: de éppen ezért nem is lesz több, mint nyomozógép,
detektívmásolat. Nem történik vele semmi, de hogyan is történhetne, hiszen a kötetnek
hézagmentesen be kell illeszkednie a többi Poirot-eset közé.
Tass Vidor orvostanhallgató megbánta vajon, hogy a vágyakozása visszahozta Hrussz
Krisztinát? Aligha – a novella zárlatában ezt olvassuk: „Valami megkönnyebbülést,
felszabadulást érzett. Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyőre, a viharra,
a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is ásított.” Valami tisztázódott a fiúban – ahogy
bennem is, Poirot-val és Sophie Hannah-éhoz hasonló kísérletekkel kapcsolatban. Ezt az egy
könyvet jó volt elolvasni, mert Agatha Christie sorozatáról gondolkozhattam közben –
mellesleg pedig megtudtam azt is, ki és miért követte el a monogramos gyilkosságokat. De
nekem ennyi ebből elég is volt, új, „élő” nyomozókat szeretnék, akármilyen tervei is vannak a
jövőre nézve Sophie Hannah-nak és Agatha Christie jogörökös-unokájának.