„Kizárólag, csakis ember”. Szilasi László: A harmadik híd (tanulmány)

Szilasi László új regényének a címe sem ártatlan. A harmadik híd olyan pontok között kíván
átívelni, melyeket nemcsak a személyes egzisztencia (test-lélek), hanem a társas lét (én-te;
mi-ők), illetve a metafizika (idelent-odafent) veszélyes partszakaszaiként ismerünk. A többi
viszont szerkezeti kérdés, úgy hiszem. Az például, hogy a regény narrátora a gyilkos, aki
egykori osztálytársa szájából saját gyilkosságának előzményeit és kimondott-kimondatlan
indítékait hallgatja meg. Ekképp válik viszont lehetővé, hogy a regény narratíváját olyan
nyomozati diskurzusként is érthessük, mely a gyilkos számára is hordoz új információkat.
Egy harmincéves osztálytalálkozó hajnalig tartó részeg éjszakáján ugyanis Sugár Dénes olyan
történetet hallgat végig Nosztávszky Feri szájából, amelyből világossá válhat számára, hogy
az Új Fiú tapasztalatai miért vezethettek Damon Strahl gyilkosságához. Az pedig, hogy az itt
szereplő négy név alapvetően két embert (narrátort) jelöl, újra csak az átívelés kérdésköréhez
tartozik, mely közvetett módon jelzi a(z ön)megértés problematikusságát.
Milyen kritériumok egyidejű fennállása kell ahhoz, hogy az ember önmagát és az
életét formáló cselekedeteit megérthesse, illetve ahhoz, hogy harminc év életanyagának
felöklendezésével két ember beálljon a megértés éles, hajnali fényeibe? A kérdés roppant
ésszerű, ám menthetetlenül metafizikus. Csakúgy, mint Anish Kapoor Ascensio című, 2011-es
installációja,1 mely szigorú, technikai megoldásokkal hoz létre az anyagból valami olyan
nyugtalanítóan szellemi műalkotást, amely joggal érthető a lét különböző szintjeit áthidaló
művészi törekvésként. A templom szakrális terében keringő, fénylő fűrészpor ugyanúgy fogja
át ezt a teret, mint „az olajos, hideg víz (…), mert nem is folyó ez, csak egy gépét vesztett
magányosságában tovább zakatoló, értelmetlen, nyirkos hajtóheveder”. (119) És az ugyanúgy
itt most nagyon erősen szó szerint érthető, mert a kötet nem sok esélyt lát az Odafent
létezésére. A látszólag esetlegesen említett, és önkényesen a szegedi Dómba helyezett
installáció tehát – Szilasi számos egyéb motívumával együtt – olyan fraktál mintázatként
működik a regényben, mely a létezés kényszerű bipolaritására keres alternatívát. Nem
mondom, hogy talál. Nem, hanem azt mondom, hogy keres. És ez teljesen más.
1 Szilasi László: A harmadik híd, Magvető Kiadó, Budapest, 2014, 294-296. A bombayi művész installációja az
alábbi Youtube linken meg is tekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=67MNFmjcVxs
Márpedig épp etekintetben jelentek meg a regény kritikai fogadtatásában iszonyúan
zavaró aspektusok. Ott van például Pethő Anita összecsapott recenziója a Népszabadságban.
Súlyosan lehúzó cím (Álromantika a lecsúszásról), parafrazáló igyekezet, az odafigyelés
legminimálisabb foka nélkül. És akkor az összefoglalás előtti lemondó sóhaj: „Mintha csak
kötelező házi feladat lenne ez a regény, annak a napjainkban egyre gyakrabban
félreértelmezett erkölcsi imperativusnak a kötelességszerű teljesítése, hogy az irodalomnak
most az akut szociális problémákkal kell foglalkoznia”.2 Mindezt megspékelve az
alábbiakkal: „Ehhez hozzájárul még az a jellegzetes álromantikus idealizálás is, ahogy a
mindennapok piti kötöttségeiből valamely szenvedélybetegség révén kiszakadó, ám saját
pokoljárásukból visszatérni is képes emberek sorsáért szoktak rajongani azok, akik soha
nem hagynának fel hétköznapi, bosszúságokkal teli, végeredményben mégiscsak kényelmes
életükkel”. Visszatérve a keresés fenti gondolatmenetéhez, Pethő Anita a regénynek olyan
olvasója, aki szerint Szilasi talált: álromantikusan, távolságtartóan, kötelességszerűen és
kényelmesen talált egy olyan alternatívát, mellyel majd megmenti ezt a saját szarában
fetrengő világot, amelyben élni kényszerülünk.
A Jelenkor online-on Palotay Kinga már sokkal körültekintőbb a Helyetted, neked
című írásában. Ismeri az író első regényét, felsorolja a hozzá kapcsolódó bevett, kritikai
lózungokat (tűpontos, érzékletes, játszik a műfajokkal, nem elköteleződő, üdén
kiszámíthatatlan stb.), melyekért, lássuk be, mégiscsak jobbára maga az író, illetve az első
(egyébként olvashatatlan) regénye a felelős. Palotay mindenesetre elegánsan eltartja magától a
könyvet, az írót, és hát, éppen ezért nem is nagyon tud mondani róla semmi mérvadót. „Nyers
realizmus, naturalisztikus leírások jellemzik a szöveget, de semmi pátosz, semmi mesterséges
dramatizálás. Az elbeszélői reflexió tárgyilagosan és hangsúlyosan igyekszik nyomatékosítani
az olvasóban, hogy a hajléktalanság is csak egy életforma a sok közül.”3 Kiemelném még
egyszer: „(…) semmi pátosz (…) Csak egy életforma a sok közül.”
Nem tudom, ugyanazt a könyvet olvastuk-e, de ezek után a mondatok után arra
gyanakszom, nem, szerencsére nem. És nem irigylem az olvasatáért a kritikust. Palotay
olvasata ugyanis a talál-keres függvényben egy olyan vonalat jár be, melynek értelmében
Szilasi legújabb könyvében nem talál, és nem keres semmit. Fogta magát, és tűpontos, játszi,
üde stb. kiszámíthatatlanságában megírta. És közben ezt a fenti semmit nyomatékosította a
2 Pethő Anita: Álromantika a lecsúszásról, Népszabadság, 2014. február 22. http://nol.hu/kultura/20140222-
alromantika_a_lecsuszasrol-1446403
3 Palotay Kinga: Helyetted, nekem, Jelenkor online, 2014. április 16.
http://www.jelenkor.net/visszhang/232/helyetted-neked
(Palotay Kinga nevű) olvasóban. Amiért, biztosan, rá is hárul némi felelősség, de elsősorban
mégiscsak az olvasóról árul el ezt-azt, hogy egy könyvnek mit sikerült benne
nyomatékosítania.
Innen nézve pedig csak annyit szeretnék még ex-kurzíve hozzátenni a fentiekhez, hogy
mindenképp érdemes lenne átgondolni, vajon az olvasó nemrégiben még olyan nagyon várt,
ünnepelt, megszerkesztett stb. lázadása vajon nem fulladt-e erőtlen apátiába, amennyiben
ilyen kritikai vélemények kapnak teret az amúgy is alaposan megtépázott kritikai
nyilvánosság amúgy is alaposan ledózerolt fórumain.
Visszatérve a keresés kérdésköréhez és a fentiekkel ellentétben úgy látom, Szilasi még
sose volt ennyire színvonalasan (és sokkolóan) patetikus, mint A harmadik híd című
kötetében, amikor az ember nevű létező megértésére tett kísérleteiben odáig merészkedik,
hogy megkeresse azt a legkisebb egységet, amelytől kezdve még használható az ember mint
fogalom. Mikortól vagy az, és mikortól nem vagy már az. És ki fogja megmondani. Milyen
jogosultságokkal kell bírnia ehhez. És ki osztja ki a jogosultságokat. De nem mondja meg,
nem osztja ki, hanem keresi. Ebben viszont elszánt, kemény és kitartó.
Ilyen értelemben a hajléktalanság mint létmód – kerüljön bármilyen esetlegesen is az
osztálytalálkozó amúgy is zavaros kontextusába – kijelöli a történetben azt a határhelyzetet,
ahonnan ezek a kérdések megközelíthetőek. Mielőtt azonban magam is feltenném a
kérdéseimet, felhívnám a figyelmet arra, amit ezzel kapcsolatban történetének egyik
legmegrázóbb jelenete után mond Noszta:
„Néztek minket a városiak egy-egy gyors pillanatig, és én azt láttam azokban a zavart, ijedt
szemekben, hogy aki puszta emberi mivoltánál már többet felmutatni nem tud, akin nem látszik
már semmi más, csak az, hogy éppenséggel ő is ember, az már minden jegyét elveszítette,
amelyek révén mások magukhoz hasonlónak tekinthetnék őt. Ha kizárólag, csakis ember vagy,
egy mocskos, büdös, szakállas hústömeg, egy önálló anyagcserével rendelkező, üzekedő test,
hát, akkor te már nem vagy ember, komám. Nincsen már esélyed, hogy közéjük tartozzál.” (220)
A gondolatmenet azt a téves berögződésként beivódott felfogást kezdi ki, miszerint az ember
fogalmának lényegét olyan, egyébként járulékos jegyek alkotnák, mint a munka, lakás, pénz,
család. Hogy ebből épülne fel az emberi méltóság törékeny szerkezete. Hogy ez a társadalom,
amelyben Szilasi szereplői mozognak, nem akar más ember-fogalmat elismerni, és akkor ez
egy szégyenteljes, rohadt, mocsok társadalom lenne. Ha csak egy remegő, fázó,
szükségletekkel megvert, piszkos test vagy, akkor te már kikerültél az ember fogalomköréből.
Sőt, veszélyt jelentesz mindarra, ami még beletartozik, ezért jobb lenne, ha eltűnnél, nem
hagynád ott létezésed állandó, rémületes jegyeit a társadalom gondosan ápolt terében.
Ezeknek a megfontolásoknak a kibontásakor azonban Szilasi nem áll meg a dolgok
tudomásul vételénél, hanem szenvedélyesen, újra és újra az orrod alá tolja, hogy ha ez így
van, akkor milyen társadalom is vagy te. Szégyenteljes, rohadt, mocskos, csak ismételni
tudom. És ráadásul, ahogy a regénybeli kemény „máltás” mondja, csak „reménykedünk
abban, hogy a szégyen a barátunk”. (319) De mivel a regény sokkal szerteágazóbb
megfigyeléseket végez az emberi létezés témakörében, haladjunk csak szépen sorban.
Szilasi László új regénye tehát két, a harmincéves osztálytalálkozójuk ürügyén
találkozó negyvenes férfi élettörténetét köti bele a szegedi hajléktalanok hétköznapjaiba. A
kötet narrációs megoldásait tekintve az elejétől világos, hogy Sugár Dénes lesz az elsődleges
narrátor, aki az alcím (Magánérdekű feljegyzések Foghorn Péter haláláról) által sugalltak
alapján feljegyzi, miket mesélt neki Nosztávszky Feri az árpádharagosi találkozón
meggyászolt osztálytársról, Foghorn Péterről, aki a szegedi hajléktalanok között Robot néven
élt egészen haláláig, vagy legalábbis titokzatos eltűnéséig. Noszta egyre részegebb
retrospekcióját megszakítva Deni időnként helyzetjelentést tart az osztálytársakkal töltött
éjszaka körülményeiről, az elfogyasztott alkohol mennyiségéről, a csajokról, hogy rövidesen
újra átadja a szót társának. Noszta elbeszélésében megjelenik egy bizonyos Damon Strahl
nevű nyomozó, aki valamilyen érthetetlen okból segít Robotnak megölni a dörzsölt, Sertés
gúnynevű, kőgazdag, korrupt és perverz városi hivatalnokot, Barták Gábort.
Visszailleszkedve Deni elbeszélői diskurzusába, az utolsó fejezet nemcsak azt fedi fel Sugár
Dénesről, hogy azonos ezzel a Damon Strahl nevű nyomozóval, hanem azt is, hogy ő követte
el azt a gyilkosságot, amelyet az első történetváltozat Robotnak tulajdonított. A Noszta által
elbeszélteket azzal is érvényteleníti a nyomozó végső feljegyzése, hogy tudomása szerint az
eltűnt Foghorn Péter ma is ott él az ő jóvoltából kirendelt, újszegedi önkormányzati
lakásában.
Ilyen figurák, illetve Szeged városának (helyenként fiktív) földrajzi koordinátái között
épül ki a szegedi hajléktalanok életének sokkal nagyobb hangsúlyt kapó narratív tömbje,
melynek nehézkedése felől nézve, a fenti létösszegzés pitiáner, úri huncutságnak tűnik. Ami
viszont a történetek párhuzamossága és egymásba íródása ellenére is markánsan összerántja
az említett sorsokat, a látszatra véletlenszerű eseményeket, a „csatolt részeket” (254), az a
vérfagyasztóan tárgyilagos (mégsem távolságtartó) írói szemlélet. Olyasféle tárgyilagosság
ez, amely az ember fogalmának kritikai szemlélete közben is képes arra, hogy a legszigorúbb
elemző mozzanaton, a felgyülemlett dühön, és az emberre szórt szitkokon is átszűrődjék a
szolidaritás, az empátia, sőt, a féltés hangja.
Test vagy hús
A harmadik híd szereplői nagyon hangsúlyosan testi lények. Alapvetően szinte
egyetlen gondjuk az, hogy a testüket valahogyan megőrizzék, és átsegítsék az anyagi világ
hideg és éles kiszögelései között. Mindeközben pedig, elsősorban a narrátor(ok) sokszor
meglepően és oda nem illően mély reflektáltsága miatt, kirajzolódik az a pszichikai profil,
mely az adott szereplő tetteit és világban való létét indokolni is képes. Mindazonáltal van
valamennyi igaza Radnóti Sándornak és Károlyi Csabának, amikor az ÉS-Kvartettben a
narrátori hang megoldatlanságairól beszél,4 mégis meg tudom ezt bocsátani a könyvnek. Ha
kicsinyes akarnék lenni, persze, azt mondanám – és a kötet érzéki nyelvhasználata felől nézve
ez lehet a kötet egyik legszembetűnőbb melléfogása: nem hihető, hogy Deni elsődleges
narrációja esetében ilyen szikár nyelvet beszéljen egy „nagydarab, elhízott, esetlen testű” (73)
férfi.
Mint ahogy lehetne azt is mondani, hogy Noszta az elbeszélő helyzethez nem illő
részletességgel eleveníti fel azt a január eleji napot, melynek időbeli korlátai egyre kijjebb és
kijjebb helyeződnek, hogy végül több hónap történetét foglalja magába. Lehetne
akadékoskodni, hogy nem emlékezhet olyan pontosan egy-egy jelenetre, hangulatra,
benyomásra, de akkor mindjárt először Homéroszt kellene kihúzni az irodalomtörténetből.
Szilasi könyve olyan olvasót képzel el magának, aki mintegy paktumként fogadja el, hogy az
időben egymásra torlódó ismeretek szövete tetszőleges sűrűséggel és színezettel alakítható, és
az ismeretekhez való egyéni hozzáférés bármikor magában hordozza a tévedés lehetőségét.
Ennek a meglátásnak a nagyon is testi definícióját adja Noszta a Műkorcsolyás
Gyakorlóval kapcsolatban (akiről később kiderül, hogy nem más, mint a városi graffitis, akit
egy darabig legalábbis, a műveiben megnyilvánuló kultúrkritikai dühe miatt, cinkosuknak
tekintenek a hajléktalanok, leginkább az Új Fiúként emlegetett Noszta): „(…) el lehetett nézni
jó sokáig, ahogy kitartóan törekszik valami szépre, ahogy újra és újra megpróbálja hibátlanul
hozzáigazítani engedetlen, puha testét az agyában villogó éles fantáziaképekhez, mert még
nem tudja, hogy nem a hibátlan a tökéletes. Igaz, nem is a hibás.” (83)
4 ÉS-Kvartett Szilasi László A harmadik híd című regényéről, Élet és Irodalom, 2014. április 30.
Szilasi elbeszélői tehát nem görcsölnek azon, hogy emlékezésük pontos-e vagy
pontatlan, sokkal inkább arra törekednek, hogy narratív identitásukat létrehozzák,
megerősítsék, s ilyen értelemben valami rendet teremtsenek a káoszban. Amiben nyilván van
tévedés, hiba, önbecsapás, de ott van az összeszedett, narratív identitás látszata is. Noszta e
tekintetben különösen fontosnak tartja az emlékezet megbízhatóságát: „Márpedig jól
emlékezem, volt rá épp elég időm, hogy megtanuljam. De még ha nem is: ahogy én
emlékszem, úgy van pontosan.” (189) Az, hogy emlékeit az elsődleges narrátor, Deni utolsó
fejezetbeli feljegyzései jobbára hibásnak minősítik, azt az írói szemléletet jelzi, melyben a
tévedést és a személyes igazság garanciájának kérdését izgalmas hermeneutikai problémaként
őrzi meg. Mindenki pontosan emlékezik, mert mindenki saját életének a főszereplője, és a
korrigálás joga kizárólag csak rá tartozik, mert nincs az a külső ágens, nincs az a Nagy Másik,
aki az igazság egyedüli letéteményeseként garantálhatná kijelentéseink igazságértékét.
Legalábbis Noszta igazságigényét valami hasonló, lacani modell felől lehetne megérteni.
Olvasóként tehát nincs jogunk kételkedni Noszta emlékezetének hitelességében. Mint
ahogy abban sem, hogy évekkel az elbeszélés mostja előtt „valóban” ott volt-e annak a
platánlevélnek a lenyomata a szegedi betonon: „Egy lehullott falevelet befedett a sár, aztán a
szél lassan elhordta róla a megfagyott sarat, majd a levelet is, s a maradék szürkésfekete folt
közepén most ott világított egy hajdani platánlevél tiszta lenyomata. Nem léptem rá”. (95) Az
igazság helyét mindig elfedi valami, például a létösszegzés igyekezetének narratív sara. Ez
van, így működsz, sugallja a könyv.
A fenti idézetekből is látszik, hogy a regény pillanatok alatt képes érzéki benyomássá
formálni a nagyon absztrakt fogalmakat. Szépen átsejlik a szaron a metafora,
fogalmazhatnánk kicsit erősebben. Amikor viszont a testről van szó, Szilasi kíméletlenné
válik. Ott akkor nincs metafora, nincs szépelgés, nincs tanulság, nem fénylik fel az eszme. Ott
akkor csak a test van, és ezen aztán el lehet gondolkodni. A fájó, fázó, kiszolgáltatott
„hústömeg”, mely meleget akar és/vagy enyhülést. Ha viszont mégis összejönne a metafora,
akkor annak nagyon durván köze van a pénzhez. Ami pedig a legtotálisabb, legdurvább
metafora.
Három olyan leírást emelnék ki ezzel kapcsolatban, amely a test mint hús rémületes,
üres, minden jelentéstől fosztott anyagiságát ragadja meg. Különböző kameraállásban ugyan,
de mindhárom az emberi méltóság hiányának apokalipszisét mint sebet tárja fel, de nem tartja
ezt el az ember fogalmától, nem állítja, hogy ez nem te vagy, sőt, azzal sokkol, hogy adott
helyzetekben nem vagy semmi több, ez vagy, a hús embertelenségével élni kényszerülő
ember.
Az első az újszegedi teniszpályák környékén tanyázó „szegényebb városi buzik”
balladai tömörségű megjelenítése, melyben Noszta, rövid helyzetleírás után, vázolja a
tényeket: „Lehetett őket szopni, pénzért. Mindenki tagadta, mindenki csinálta.” (128-129.)
Ezek után a szöveg kicsit perverz gyönyörrel elálmodozik arról, hogy és milyen technikával
lehet végezni, majd rögtön rátér a pénz szerepére. Nagyon cinikus, nagyon kemény. A test
mint az emberi méltóság alapkritériuma erőszakosan kiszolgáltatódik a pénznek.
A regény egyik legmegrázóbb jelenetében az emberi méltóság már csak mint hiány
jelenik meg, a testek között lebonyolított aktus pedig a hőtermelés adott esetben egyedül
lehetséges módjaként jelenik meg, melyet az optimális testhőmérséklet fenntarthatóságának
funkcionális szükségszerűsége vezérel. Noszta és Márs a szegedi Hild-kapu földszinti teraszai
alatt lefolytatott homoszexuális aktusa nemcsak a konzervatívok oly nagyra tartott
funkcionalitás-eszméjét (szex a gyereknemzésért) érvényteleníti, hanem a liberális,
választáson alapuló szexuális identitás kérdését sem hagyja érintetlenül. Az embertelen
hidegben fagyoskodó két hajléktalan aktusa szabad választásukból esik ugyan meg
(amennyiben a fagyhaláltól való félelem hagy még helyet bármiféle szabadságnak és
választásnak), ugyanakkor olyan elemi, létfenntartásra irányuló, funkcionális okokat követ,
melyek minden magasztos és álszent elvet azonnal felülírnak.
Szilasi rövid, tárgyilagos mondatokban írja le a két férfi kétségbeesett
összekapaszkodását. „Keletkezett közben némi hő. De aztán az is elfogyott. Álltunk tovább a
betonok közt.” (220) Az aktus elbeszélését követő magyarázat sem tűr semmilyen
érzelgősséget: „Megtettük még néhányszor egymással, én talán egyszer még Engelsszel is. De
nem lett belőle rendszer. Nem gondoltam én erről semmi bonyolultat. És biztos, nem is
éreztem. Nehéz az életünk, minden eszköz megengedett”. (220) Jól irányzott pofon a
szexualitás szentségéről papoló társadalmi diskurzus gondozóinak, akik ebben a passzusban a
funkcionalitás elvén kidolgozott és beszabályozott szexualitást a haláltól rettegő hús
létfenntartó eszközeként kénytelenek szemlélni. Az életben maradni minden áron rideg,
élettani feladataként. Semmi magasztos lózung, semmi bűn, betegség vagy választás-
lehetőség. Ebben az embertelen közegben, ahol ez a két férfi kisajtol a testből némi hőt, mely
biztosítja ideiglenes túlélésüket, nincs helye sem a társadalmi elvárásoknak, sem a testre
vonatkozó ideológiai szépelgéseknek. Életben maradni a fagyos betonok között, az életösztön
megkerülhetetlen parancsára, egyedül ez vezérli a társadalmi normák által felcímkézett
testrészeiket.
Ilyen irányból érkezik a hajléktalan létből kilépő, későbbi Noszta elsőre talán
megdöbbentő eszmefuttatása: „(…) néha, nagyon-nagyon halkan, alig hallom, meg tudom
kérdezni magamtól, végeredményben miért is nem vagyunk rájuk büszkék. Meg magunkra,
hogy közöttünk, lám, akár ezen a módon is lehet élni”. (293) Figyelmetlen olvasó úgy
vélhetné, a gondolat a hajléktalan létmódból szerencsésen kivergődött ember gőgjét fedi (f)el,
mely az emberi társadalmat a legélhetőbb és legfejlettebb létlehetőségként fogja fel. A könyv
társadalomkritikája azonban nem enged meg ilyesfajta képmutatást.
Noszta félreérthető mondatai sokkal inkább az emberként létezés nyers valóságát írják
értékelméleti alapkategóriává. Az élethez való jog alapvető törvénykezési kategóriáját
megelőzi az élet mint eredendő érték fogalma. Márpedig a „prosztók” (42) társadalmában,
ahol a másik ember megvetése, megalázása, kirekesztése és megfélemlítése bevett társadalmi
gyakorlat, az emberi élet értékét legfeljebb azok a hajléktalanok tudják még valamennyire
bizonyítani, akik minden halálfélelmük dacára, a legembertelenebb körülmények között is
meg akarják őrizni az életüket. Mert ezek szerint értékes, mert egyebük sincs, mint a puszta
létük. A hajléktalanokra való büszkeség gondolata tehát egyidejűleg az ember fogalmát
minden járulékos jegyével (munka, javak, stb.) együtt magáénak tudó, hétköznapi ember
siralmas voltának szégyenét is magában hordozza. Kiábrándult, kemény kritika: csak kell,
hogy legyen az életben valami érték, ha ezek az emberek képesek „ezen a módon is” élni.
A harmadik híd azonban elmegy a végletekig, odáig, ahol már nem lehet élni. Anna
halála és Robot eltűnése után, aki fanatikus élni akarásával rendszert tudott vinni a csapat
hétköznapjaiba, mindenki szétszéledt: Droll, Engelsz, Márs, Fondü, Angyal és az Új Fiú nem
rótta többé napi körútját. Droll bennégett a sátrában, Engelsz lelépett, Fondü meghalt, Angyal
elment, Noszta pedig, az Új Fiú, megúszta. Noszta „ideátra” való véletlen visszakerülése
egyáltalán nem bír igazoló erővel a tekintetben, hogy ez bárkivel bármikor megtörténhet. Ezt
támasztja alá a csapat utolsó, Szegeden maradt tagjának, Mársnak a sorsa, melyet Szilasi
újfent a szenvedő testben ragad meg.
Amikor Noszta évekkel később visszatér Szegedre, akkor nézi végig többekkel Márs
teljes leépülésének végső stádiumát. Az a hosszú, aprólékos, kíméletlen leírás, amely egy
„középkorú, nagyon részeg férfi” (288) ürítési próbálkozásainak minden részletére kiterjed,
éppen olyasmit láttat, hogy végül minden feltételezett élni akarás ellenére sem marad más,
csak a bomló test. Az európai kultúrkörben az ürítés az emberi szégyen, szemérem és
méltóság egyik legneuralgikusabb pontja. Európa közepén Nosztának pedig épp azzal kell
szembesülnie, hogy egykori társa ilyen értelemben már kiszorult az ember fogalomköréből,
már csak egy darab öntudatlan, kínlódó test, amelynek kitettsége a legkisebb diszkomfort-
érzetet sem jelent tulajdonosának. Minthogy nincs ennek a testnek már tulajdonosa se, és
ilyen értelemben Márs kábult álomba merülése halálának nyilvánvaló előrejelzése.
Vannak viszont nézői, akik reakcióikkal, részlegesen ugyan, de visszaadhatnák leépült
társuk ember mivoltát, ezzel szemben azonban hasonlóképpen nélkülöznek minden olyan
attribútumot, amit az emberi viselkedés ilyen helyzetben elvárható formái közé sorolnánk:
„Előkerültek az olcsó fényképezőgépek meg a kamerás mobilok”. (291) Apokalipszis az
utcasarkon, ebben nagyon erős Szilasi regénye. Úgy nagyít rá az emberi társadalom
rohadásának lassú hétköznapjaira, hogy minimálisra zsugorodik a rögzítés és a rögzített
közötti embertelen, technológiai távolság. Úgy mutatja meg, hogy milyen „közöttünk” élni,
hogy ő maga és mi magunk is részei vagyunk a felvételnek. Nem védi biztonságos kamera,
nem távolítja el a nyelv a leírása tárgyától, a megfigyelő mindig része a megfigyelésnek. Az
pedig, hogy milyen is egészen pontosan ez a „közöttünk”, egy külön fejezetet érdemel.
Mi, prosztók
A regény nagyon pontosan definiálja azt a társadalmi-földrajzi közeget, amely az elbeszélt
események kontextusául szolgál. Magyarország, szűkebb értelemben pedig Szeged (és egy
kevés gúnynevesített Békéscsaba), 2010 telén. A Kanadából visszamenekülő Noszta nagyon
pontosan látja az itt élő emberek közösségét:
„Nem voltam tájékozatlan. Pontosan tudtam, hogy a szocialista törtetés, amelynek során a másik
ember puszta akadály úgynevezett ügyességed kifejtésében, meg a kora-kapitalista
szabadverseny, amelynek során minden megengedett, annak érdekében, hogy semmiképpen ne te
legyél a lúzer, együttesen tökéletesen kiölték a magyar emberekből az udvariasságot, ahogy
gondolom, belőlem is. Prosztók lettünk.” (42)
Ez a mentalitás jellemző a regényből kiolvasható emberi közösségre, amellyel kapcsolatban
az előbb említett közöttünkség elhangzik: a városi atyafiakra, a járókelőkre, azokra a
figurákra, akik a hajléktalan csapat mozgását ilyen vagy olyan értelemben követik, látják,
vagy éppen bármilyen értelemben befolyásolják. A városi vezetés korrupt, a járókelők
viszolyognak, vagy gyűlölködnek, a kocsmai közönség „öntevékeny nemzetvédelmi
hevülettel” (199) rasszista megjegyzéseket tesz. Ebben a világban a karácsonyi ráhangolódást
monoton géphangok végzik, a transzcendencia ígérete pedig elektronikus átverés: „Az autóút
fölött, akár a Ringen, lefelé szalad a sarki fény az elektronikus jégcsapok belsejében. Nem
csap be senkit”. (210) „Városlakó, elnyűtt parasztok” (195), „techno-gentryk” és
anakronisztikus Baradlay Kazimirok (207), kiszolgáltatott nyugdíjasok, és viszolygó zöldek
(205) képeznek egyfajta homogén masszát, az „ők” alakzatát, akikkel szemben megképződik
a „mi, nyolcan, utcai emberek” (195) csoportja.
Az „ideát” és az „odaát” között pedig nincs átjárás, szögezi le többször is az elbeszélő.
Ez a tényszerű lehetetlenség jelölődik a „harmadik híd” metaforájában is, amennyiben ezt a
hidat olyan fiktív elemként építi bele az író a történetbe, mely Szeged valós, földrajzi
adottságainak ideiglenes felfüggesztéseként is értelmezhető. Egyszerre jelzi azt, hogy elvileg
lehetne, miért is ne, ugyanakkor mégis erősen ott dolgozik az olvasói tudatban, hogy de
hiszen nincs. Nincs Szegeden harmadik híd. Mi vagyunk, és ők vannak, és a kettő között
nincs átjárás.
Van azonban az „ők”-nek egy olyan csoportja, amely valamiféle átjárás-alternatívát
keres mégis. Ide tartoznak a Mátyás téri ferencesek, a máltások és a „szocmunkik”. Az előbb
már említett máltás mondja ki az átjárás lehetetlenségének tézisét:
„nem kellene őket átengedni oda. Ha meg már átkerültek, vissza kellene hozni őket ide.
Csakhogy ez a két dolog lehetetlen. Tehát: tároljuk és megmentjük őket, újra, és megint újra.
Rehabilitáció nem lehetséges, csak simogatás, elkísérjük őket végig, mindösszesen ennyit lehet
tenni”. (319)
Mielőtt azonban bárki megnyugodhatna a simogatás érzéki alakzatában, a regény azonnal a
hajléktalan perspektívájából láttatja mindezt:
„Tároltak bennünket a rendszerek. Megmentették az életünket ma. Aztán holnap újra. Majd aztán
megint. És közben tároltak, hogy megmenthessenek sorozatosan. Soha senki, egyetlen máltás,
szocmunki vagy önkéntes civil nem mondta, hogy legyen ma inkább valaki más keresztény,
tegye a jót helyettem ezekkel ma valaki más, legyél nagyon aktív, mondjuk, például most te,
városlakó polgártársam. Tették a dolgukat. De valahogy mégsem csinálták jól a jót. Nehéz volt
tőlük bármit elfogadni. Lefele adtak, mint a Mikulás.” (255)
Van azonban még két figura, akiről eddig nem beszéltem, és aki összekötő lehetne az „ők” és
a „mi” között. Az egyik a Broken Buzzer nevű graffitis, aki lendületes kultúrkritikai
szenvedéllyel fújja tele a város tereit szigorú téziseivel, és akiről egy véletlenszerű találkozás
során kiderül, hogy látszólagos szolidaritása az esztétikai tökélyre törekvő Műkorcsolyás
Gyakorlót, vagyis a művész elidegenítő gőgjét rejti. „Hagyjál engem békén, büdös ember.
Menj te el innen” (256), köpi oda Nosztának a művész, aki műveiben szenvedélyesen áll a
kiszolgáltatottak mellé, szagukat azonban már képtelen elviselni. Izgalmasan kidolgozott,
allegorikus alakját az egyik művéről kapott szerzői neve (Broken Buzzer, Elromlott Csengő)
is erősíti.
Ott van végezetül az a titokzatos, magányos alak, „a piros pufajkás, szemüveges kis
muki” (81), aki a történet egy korábbi, esetleges pontján kilépett a Dóm téri „hányásszínű
társasház” keskeny kilépőjére. Kilép, elszív egy cigit, majd teszkó-gazdaságos
sörösdobozokba dobja a csikket. És közben rálát az eseményekre. Fent áll, kiemelkedik a
Dóm téren zajló eseményekből, ahol Nosztáék csoportja épp kibukkan a Somogyi-könyvtár
oldalában. Az olvasónak szinte szemet se szúr, bár gyanakodni kezd. Amikor azonban ez a
„kis muki” a Broken Buzzer kiábrándító lelepleződésekor újra felbukkan a szövegben, akkor
már határozottan gyanús lesz. Alakja erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy a Broken Buzzer
mint szerző-funkció kilógjon a szövegtérből, átreferencializálódjon, és a szerzői önkritika
alakzatává váljon. Ezzel egyidejűleg viszont Szilasi „belóg” a szöveg terébe, beleíródik, és a
szerzői önvád alakjaként rajta hagyja a nyomát.
„A Műkorcsolyás Gyakorló volt a Broken Buzzer. Távol volt tőlünk ő is. Akár az a piros
pufajkás, szemüveges kis muki, abban a szarszínű, Dóm téri társasházban. Vagy bárki más. (…)
Elhagyott minket ő is. Nem is volt velünk soha. Egyedül maradtunk végleg.” (256)
Később, amikor Noszta győztesen visszalátogat Szegedre, „[a] Műkorcsolyás Gyakorló, úgy
is, mint Broken Buzzer, meg a piros pufajkás muki nem voltak sehol”. (287) Eltűnésük ennek
a magára maradottságnak a tényét rögzíti, nincs változás, nincs segítség, nem történik semmi,
ugyanúgy forgatja a Tisza piszkos hevedere az idő gépezetét, mely ugyanolyan
egykedvűséggel őrli a fázó és kiszolgáltatott emberi testeket, mint addig.
Ha viszont a kötet már felkínálja a szerzői jelenlét ilyesfajta allegóriáját, és ezáltal azt,
hogy a kötet a graffiti popkulturális kritikájának metaforájaként legyen értelmezhető, nos,
ebben az esetben, mindenképp szorgalmaznám, hogy a kötet lépten-nyomon legyen szem
előtt. Legyen egy megkerülhetetlen, erőszakos, nyugtalanító, városi graffiti. Legyen kötelező
olvasmány egykori, jelenlegi és leendő város- és országvezetőknek, nyugdíjasoknak,
zöldeknek és rasszistáknak, fiatal techno-dzsentriknek, papoknak, tanároknak és szülőknek.