Többször is; Csütörtök hajnal; Négyharminckor; Végetért (versek)

Négyharminckor

Négyharminckor mint mostanában
mindennap, ébredek,
villog a tévében az adásszünetjel,
nem tudom, miért pont négyharminc,
te ötnegyvenötkor keltél,
akkor kezdett a telefonod
lármázni és ideges voltam
hogy lehet háromnegyed órán át
ébredezni,
szóval négyharminc,
és szeretem ezt a négyharmincat,
mert akkor, a villogó háttérben ocsúdva,
körbenézve
egy percig
fogalmam sincs hogy mi történt,
négyharminc és négyharmincegy között
nem emlékszem semmire,
az elhúzott ébredéseidre,
az első éjszakára, amikor kértem,
hogy ma ne legyen semmi, mert
annál sokkal fontosabb ez nekem
hogy elkapkodjuk,
nem emlékszem
a furcsa, billegő járásodra, a félelmemre,
hogy majd elhízol öregkorodra
hogy szerdán még a sütőről beszéltünk,
hogy kell kettőnknek az a sütő, vegyük meg,
másnap meg egy óra alatt,
összeszedted
azt a pár évnyi holmit, amit hoztál
amikor a szülőktől átköltöztél,
négyharminc és négyharmincegy között
nem emlékszem ezekre,
hogy azt hittem a köztünk lévő tíz
évet jól áthidaltuk,
hogy ez már olyan végleges,
hogy nincs mit
rajta dolgozni,
hogy miután elmentél ledobtad
azt a pár kilót, amit úgy szerettem rajtad,
hogy sosem mondtam,
de sokszor gondoltam hogy majd kövéren is
szeretni foglak, nem baj, ha hülyén festünk együtt
az én vékonyságommal,
ilyenkor négyharminckor
nem emlékszem, hogy mennyit nevettem
a horkolásodon,
hogy elfogyóban vannak a furcsa tisztítószerek,
amiket nekem eszembe sem jutna venni,
hogy elnezően néz a szomszéd
és nem kérdez rá a nyilvánvalóra,
ilyenkor négyharminckor
nem emlékszem,
a türelmetlen, vagy épp
hajnalig elnyújtott szeretkezésekre,
hogy megnövesztetted a hajad a kedvemért,
változtál a kedvemért,
nem emlékszem, hogyan estem ki mindebből
egy pillanat alatt, nem emlékszem
az első dacos, üreslakásos éjszakára,
hogy jólvanakkor menjél el,
hogy már másnap jött ez a
mindennapi
négyharmincas ébredés,
ilyenkor négyharminckor
minden rendben van,
naponta egy percre
töretlenek a dolgok,
majd minden eszembe jut,
és arra gondolok, hogy biztos
azt hiszed jól elvitted, kiirtottad magad innen,
pedig csak ilyenkor
hajnal négyharminckor
csak naponta egy percig nem vagy itt.

Csütörtök hajnal

Megint az a ránc a csípőhajlatánál,
az jutott eszembe,
kövérkés külvárosi lányka volt
amikor megismertem, gagyi fülbevalóval,
érett nőként, lefogyva ment el,
mégsem elég éretten ahhoz,
hogy belássa,
felnőtt férfiakkal egészen
egyszerűen már nem szórakozik így az ember,
hogy a többinek is lesz valami
elnézhetetlen hülyesége,
hiába értettem, hogy haldoklik
az apja, hiába mondtam, hogy ettől
nem lesz jobb, ettől, hogy szétrúgja
az egészet,
nem gyógyítja meg,
legfeljebb én is belepusztulok,
ennyit nyerhet az egészen,
de ezt talán meg sem hallotta,
amúgy átlagos csütörtök éjjel
volt, feloldhatatlan
üres éjszaka, és a ráncra gondoltam
a csípőhajlatánál,
meg az önérzetemre,
arra, hogy talán épp most
gombolja ki másnak a ruháját,
mondom, ez járt
a fejemben,
meg hogy felnőtt férfiakkal már
nem szórakozik így az ember,
négy óra múlt, tejet tettem fel
forralni, hátha elalszom.

Többször is

Persze a budai oldal volt, szabadnap, négy
órája sétáltam le-fel a városban
nyitott fekete télikabátban,
havazni kezdett,
valamit Judittal vitatkoztunk
telefonon a kutyáról,
persze nem is érdekelt a kutya,
másoknak gyerekük van, majd
pont az a szaros dög fog érdekelni,
aztán beültem a Bembe a Margit-hídnál,
bazmeg akkor maradjon nálad,
ez volt a felnőttes konklúzió,
de halkan mondtam, rezignáltan
hogy minél jobban fájjon,
letettem a telefont,
mindegy az egész, végülis
nem érdekel,
többször is elmondtam ezt
magamnak a mosdó falitükrében.

Végetért

Azt hiszem, hogy itt ért véget.
Most nevetsz, és azt gondolod, hogy túl öreg vagyok
hozzá, vagy azt, hogy túl fiatal,
de itt ért véget.
Ahogy ma keltem
és a kulcsot az ajtóban találtam a kinti oldalon,
hogy normál esetben négyszer ellenőrzöm
a zárat, a főzőlapot a a hősugárzót,
ott ért véget.
Ahogy a ruhában amit tegnap hordtam,
ahogy abban felébredtem, ott.
Amikor a barátok posztjait láttam a
fiaikról, volt nők képeit esküvőkről,
ott véget ért.
Ott visszafordíthatatlan lett
és nevetni kezdtem, hogy épp most,
miért csak most.
Amikor körbenéztem a lakásban,
amikor felmértem, mim van,
hogy mi mindent tettem érte, ott véget ért.
Nem tudta senki. Nem vette észre.
A szomszéd ugyanúgy rendszabályozta a gyerekét,
a Horváth utcán a tizenegyes busz
ugyanúgy ment fel a Rózsadombra,
a Coop ugyanúgy kinyitott a sarkon és
az a vékony feketehajú lány furcsa karikafülbevalóval
ugyanúgy eladni kezdett,
de akkor végetért.
Csak én tudtam, hogy végetért,
és akinek elmondtam, azt írta vissza, hogy
ugyan már,
de akkor végetért.
Akkor, ott.