Tüneményes utazás (regényrészlet)

A Deutsches Museum Münchenben, az Isar szigetén áll.
Te pedig földbe gyökerezett lábakkal a múzeum üvegfalú épületében,
egy óriási asztal előtt, amin kis vonatszerelvények futkároznak, személy-
és teherszállítók, és pici négykerekű sínautók. Az egyik ilyen kis hajtányon
egy kopasz alak ül két másik emberke társaságában, járművük villogva
halad a haragoszöld dombok felé. Akkor a látogatók közül valaki azt
mondja, hogy azok ott biztosan a Kísérő, az Író meg a Tudós, így mondja,
hogy tudós, mire Te körülnézel, mert azt hiszed, hogy apád miatt mondják
ezt (mindig annak tartottad), de nincs ott, sohasem szokott veletek menni,
édesanyáddal kettesben jártatok a múzeumokba.
Egy jelmeztervező kreatív gondosságával öltözködtök, és az uralkodó
műanyag divat nélkülözhetetlen kellékeivel bukkantok fel rendszerint a
folyóparton. Édesanyád kezét fogod szorosan, el nem engednéd,
miközben egy germán eredetmondából előpattanó mesehős
jellemvonásaival bírsz. Alacsony termetű, durvább felépítésű vagy, és bár
gombócnak nem nevezne senki, a séták alkalmából olykor oldalazva
pattogsz előre, mintha szökkenéseiddel a szembejövők előtt valamivel
előnyösebbnek próbálnád feltüntetni, légiesebbnek kívánnád láttatni
tömzsi alakodat. Ám az ilyesféle gondolatoknak még a szele sem legyint
meg. Jól érzed magad saját kis testedben, és mire a serdülőkor küszöbén
átlendülsz, már kifejezetten izmos és fess alkattal bírsz.
A békaemberke édesanyja szőke hercegévé változik, bár a
klasszikusnál valamivel tömörebb kiadásban.
Szögletes fejecskéd értelmes, őszinte arcot hordoz, feltűnő, hogy
mongolredős, nagy zöld szemekkel figyeled a nemritkán hűvös
környezetet, melyek kapcsán (gondolván itt a kivétel nélkül kék szemű
apai felmenőkre) édesanyád meghatározó génjei valószínűsíthetőek. E
biológiai diszharmóniát ellensúlyozandó, a férfitól örökölt csontos
szemöldökív foglalja magába barátságosan sugárzó tekintetedet, melyet a
bal szemöldököd közepén látható forgó tesz mindig vidámmá. Keskeny,
mondhatni csík szádat gyakran húzod nevetésre, főként, ha a tanítási
szünetekben édesanyáddal megcéloztok egy még felderítetlen útirányt.
Úgy, mint most is.  
Ott szaladgálnak előtted azok a miniatűr szerelvények, alagutakba be,
alagutakból ki, több szintjén az ő hepehupás világuknak, és nagyon meg
van szervezve az egész, jönnek-mennek, minden baleset meg torlódás
nélkül, nagyszerűen, flottul, még a felnőtteknek is eláll a lélegzetük, a tiéd
meg kiváltképpen. Mint az úgynevezett Z generáció tagja addig szinte
kizárólag a digitális játékokat ismerted, és ragaszkodtál is a 3D-s
megosztókhoz nagyon, de a terepasztal mellett valami olyat érzel, amit
azelőtt még soha.
A valóságos és mégis érinthetetlen három dimenzió.
Hogy mennyivel izgalmasabb, ha valami a maga térbeli valóságában ott
van előtted, és mégsem érintheted meg.
Különleges hangulatodat édesanyád is megérzi, mert miközben szőke
üstöködön végigsimít, hirtelen azt súgja a füledbe, hogy most pedig
kimentek a Hauptbahnhofra, a főpályaudvarra, felültök egy igazi vonatra,
megviccelitek apát, és mit szólsz hozzá? Akkor ránézel, és olyan
izgatottságot és hálát érzel, hogy páros lábon ugrándozva többször
megcsókolod a száját.
Valóban kimentek a pályaudvarra, először csak járkáltok körbe-körbe,
azon spekulálva, hogy melyik vonatra is… Mindegy, hogy hová indul, csak
a színe és az alakja számít. Minél áramvonalasabb, annál jobb. És
lehetőleg piros.
Édesanyád mondja neked, hogy a nagyapád, tudod, a frankfurti
hoteldirektor, akivel már akkor is alig találkoztál, amikor még
Németországban élt, arra a pályaudvarra érkezett 1957-ben
Magyarországról, a családi legenda szerint egy búgócsigával a
bőröndjében. És habár családod története nem igazán érdekel,
édesanyád gyorsan kiszámoltatja veled, hogy az esemény hány éve is
volt, persze azt kapásból tudod – a férfi a számolást elég hamar erőltetni
kezdte nálad. Aztán édesanyád mesél kicsit az ő apjáról is, a másik
nagyapádról, miközben helyet kerestek a pályaudvar egyik meglepően
bensőséges hangulatú kávézójában, narancslevet meg ananászlevet inni
– azt nagyon kedvelted, főképp mixelve.
Édesanyád apjával csak egyszer találkoztál, amikor 2013-ban,
négyéves korodban tettetek egy kisebbfajta körutazást Magyarországon.
Nagyapád elvitt magával horgászni, és kicsi, bajszos halakat,
törpeharcsákat fogtatok egy szintúgy parányi, békanyállal borított
tavacskában, aztán hazavittétek, megsütöttétek, és jóízűen megettétek
őket. Az öreg mindig mosolygott rád, dús fehér haja volt, házuk mögött a
kert valóságos dzsungel, és búcsúzáskor férfiasan kezet rázott veled, amit
Te elég furcsának találtál. Csakúgy, mint a hatalmas ködöt, ami
látogatásotok ideje alatt valamiképp az egész ország felett megrekedt.
Édesanyád az állomáson arról beszél, hogy amikor ő kislány volt, és
még Romániában, Transylvániában éltek, mely terület valaha, sokkal
régebben, egy nagy háború előtt Magyarországhoz tartozott, édesapja
mindig magával vitte a hegyekbe, ahol hidegvízű patakokban ugrándozó
pisztrángokat fogtak, és lapulevelek közé fektetve egy kis kosárba tették
őket, és hogy ez milyen felejthetetlen, és bezzeg a Te apád, őt alig látjátok
mostanában.
Ahogyan ott ülsz mellette, és nézed, egyáltalán nem áll szándékodban
azt firtatni, hogy miért, szerinte az olyan kellemes és emlékezetes nap volt
a pisztrángoknak, mert látod rajta, édesanyádon, hogy miközben
halványpiros ajkai megremegnek, és egyre jobban elszomorodik, csak
nem akarja abbahagyni, és még tovább mesél. Hogy ők a szüleivel a
Párizs nevű utcában laktak Klausenburgban, azaz Kolozsváron, és
biztosan nem véletlen, hogy a férfival Párizsban ismerkedett meg, és hogy
mennyire hiányzik neki, mármint a férfi, meg Párizs is, meg a tánc, de
talán, ha egy testvérkéd születne… Végül aztán elsírja magát.
Te pedig csak szürcsölöd a maradék gyümölcslevet, nézegetsz az
előzőleg már kiválasztott piros színű vonat felé, míg egyszer csak
megrökönyödve látod, hogy a szerelvény elindul, és egyre kisebb lesz a
Hauptbahnhof szürkésen fénylő sínpárján.
Édesanyád aznap este meséli először az Aranyos haj című régi magyar
fabulát, amit aztán a későbbiekben többször felelevenít. Édesanyád
igazán hatásosan mesél. Hatásosan tud mesélni. Hangjából aznap este
mély letargia árad, ami igencsak nyugtalanít, és az amúgy is fárasztó nap
zárásaként végképp elkedvetlenít. Így csak nagy nehézségek árán tudsz
elaludni.
Már akkor van valami baj édesanyád és a férfi között, de Te nem tudsz
róla, és még jó ideig nem. Mert amikor mindhárman együtt vagytok, úgy
érzed, hogy az általuk formált gyűrű közepén forogsz, és hogy
folyamatosan pulzáló koncentrikus köröket alkottok, és néha elbőgöd
magad éjszakánként, mert eszedbe jut, hogy azok a búgócsigaszerűen
pulzáló körök (a kép talán a nagyapádtól örökölt játék miatt merült fel
benned) idővel ritkábbak lesznek, akár szerteszét is gurulhatnak, ha majd
valamelyikük meghal, igen, erre gondolsz, másfajta különválásra
sohasem.
Gyerekkorod nyarán rögzül benned az a néhány mozdulatsor, amiket
most időszerűnek tűnik felidézni. Meglehet, mégsem egészen időszerűek,
mert már réges-régen kívül estek az időn. Lepottyantak a másik oldalára.
Oda, ahova Te is szeretted volna. Ahol a felejtés lakik.
Elsőnek például a mozzanat, hogy a férfi sír.
Nem láttad még, azt megelőzően a férfi még sohasem sírt előtted, és
akkor se nagyon látod, mert igyekszik háttal maradni neked, miközben a
szemüvegét törölgeti, és öltözködik a gardróbszobában, minek ajtaját
nyitva felejtette.
Előzőleg bevitt magával a dolgozószobájába, ahol megtudtad, hogy
nagyapád, a férfi apja eltűnt. Ez a hír érkezett a világhálón keresztül,
melynek virtuális vonalán az idős magyar embert feltárcsáztátok.
Vagyishogy nagyapád az üzenetmegosztóján ennyit hagyott hátra: „Ne
keressetek, egy általatok abszolút ismeretlen helyre utazok, végleg!”
Izzasztó nyári nap van, épp a tizedik születésnapodat ünnepelnétek, és
az öreg néhány hét múlva töltené a nyolcvanat, amit (miután soha nem
találja meg senki) bizonytalan, hogy végül betöltött-e.
Felfogod, hogy ez most fájdalmas a férfinak, látod, ahogy rázkódik a
háta a sírástól, és úgy hallod, hogy furcsa, számodra addig ismeretlen
hangokat ad ki magából, amitől persze megint bőgni kezdesz Te is. Mert
már ezt megelőzően, a férfi szobájában is bőgtél, mert a tisztázatlan,
tragédiát sejtető helyzettől valami addig ismeretlen félelem költözött beléd.
Ám ez az ideig-óráig kiirthatatlannak tűnő félelem valójában egy
pápaszemes arcfátyol mögül nézett rád. Ahogy lecsapódik, majd némi
megnyugvás és beletörődés után közömbössé válik számodra a gyászos
állapot, ezzel a madár-határozó kézikönyvedből ismert frazeológiával
illeted a férfi arckifejezést.
Pápaszemes arcfátyol.
Észrevehetően zavart a férfi, szeméből homályosan, mégis jól
felismerhetően tükröződik az addig mindig sikerrel leplezett félelem. Amit
most azzal a puszta ténnyel való szembesülés vált ki nála, hogy miután
anyja néhány évvel ezelőtt Berlinbe költözött, és immár apja is eltűnt az
életéből, mindeddig halogatott vallomása végérvényesen
bepótolhatatlanná vált. A felismerést követő években aztán egy tömött
szárny csapkodása következik, mely szárnycsapásokkal a férfi leginkább a
mellette tartózkodó egyedeket sebezi majd meg.
Nagyapád, eltűnése idején, évek óta páratlan kriptanyugalomban él egy
budai bérlakásban Budapesten, miközben sajáttulajdonú, pesti székhelyű
utazási irodáját menedzseli. Elég különös nevet választott az irodának:
Phenomen Travel. Tüneményes utazás. Ám végül is illett hozzá.
Nagyapádat jóformán alig ismerted, és ennek a férfi volt az oka. Míg az
idős ember Németországban tartózkodott, addig sem sokszor
találkoztatok: a férfi kifejezetten ügyelt rá, hogy ne találkozzatok. Mintha
óvni kívánt volna tőle, vagy mintha titkolt volna előled valamit. Ám annak
ellenére, hogy alig-alig volt alkalmatok együtt lenni, mégis úgy érezted,
nagyapád kifejezetten kedvel. Tőle kaptad a téranimációs bibliádat, minek
oldalain rendkívül szerettél utazgatni, és aminek fejezetei és szereplői
között már hihetetlenül fiatalon eligazodtál. Rendszeresen beszélgettetek
egymással a világhálón, és miután a húgod meghalt, vagyis miután nem
született meg, nagyapád „testvéremnek” kezdett szólítani. Testvérem,
hogy ityeg a fityegőd?, kérdezte tőled, miközben nagy, szőrös ujjaival
porcelánmosolyként mozgatta hirtelen előkapott műfogsorát. Az egykori
féktelen kalandor és szerencsejátékos, akárha valamiféle lemaradást
igyekezett volna behozni, kifejezetten bensőséges viszonyt ápolt egyetlen
unokájával.
Amikor azon az emlékezetes napon sírni látod a férfit, azt is
gondolhatnád, hogy most végre az apád sír, és nem Te. A férfi jó párszor
megríkatott, néha kifejezetten durván és kiszámíthatatlanul bánt veled, és
hamar elcsattant tőle egy-két pofon, amitől lefejelted az ajtófélfát, vagy
eleredt az orrod vére, valamint olyan verést is kaptál, többször, amitől
tényszerűen bevizeltél. Olyankor édesanyád mosdatott meg a kádban, ami
viszont tovább tetézte gondjaidat, mivel a langyos víz és a meleg,
szappanos kéz minduntalan merevedést idézett elő nálad. Ámde Te nem
azt gondolod, hogy végre most a gonosz Pápaszemes, hanem sajnálod a
férfit, mert a fülsértő hanghordozás, a váratlan ordibálás, és a minden
esetben emlékezetes, és tényleges nyomokat hagyó verések ellenére
szereted őt.
A békaemberke gyerekkorában még feltétel nélkül és mindenkit szeret.
Amikor a férfi jókedvű, aminek fontos tényezője a szakmai sikereken és
elismertségen alapuló érzelmi telítettség, avagy szellemi kielégültség (ami,
mint az egyik legkarakteresebb apai ágról örökölt vonása, igen nagy
horderővel bír nála), akkor más módon is képes hozzáérni a fiához.
Birkózik veled éveken keresztül, eleinte a roppant méretű vízágyon, és
akkor többnyire győzni is hagy, aztán már a hanyatlófélben levő
tanulmányi eredményeid miatt, mert a hatosztályos kéttannyelvű
gimnázium első éveiben egyáltalán nem jeleskedsz, sőt mintha nemes
egyszerűséggel átnéznél a tananyagon, hogy más, számodra még
elérhetetlen tudományos mezsgyéken tapogatózz. Aztán ugyanúgy a
válogatatlan szavaidért, melyeket többnyire édesanyádnak irányzol, a
gyerekek kifinomult és kreatív kegyetlenségével. Később meg magáért az
asszonyért is, és ezen alkalmakkor már nem hagy számodra győzelmet.
Hiúsági kérdést csinál belőle és soha nem enged.
Hamar megérzed, de nem érted egy percig sem, hogy a férfi miért
tekint rád úgy, mint élete kanyarulataiban váratlan felbukkanó, mindig
legyőzendő akadályra. Vagy éppen geometriai feladványra, amit
alkalmanként jó szokása átpasszolni neked, elektronikus úton, és amiket
mindig kitűnően oldasz meg. És erre valójában édesanyád szavaiból
következtetsz az esti mese után, amikor az asszony a férfi egy-egy
nappali kirohanását próbálja elsimítani, miközben a pehelypaplanodat
néhányszor felrázza, hogy a takaró, ellentétben a férfi dühkitöréseivel,
kellemesen hűvös legyen, ahogyan mindig is szeretted.
De ismétlem, a kettőtök közti feszültséget sehogyan sem sikerül
feldolgoznod. A jelentős súlycsoportkülönbség közönybe hajló
csalódottságot vált ki nálad, amihez aztán igyekszel hozzászokni. Úgy,
mint ahogy azt sem elemezgeted soha, hogy valamivel régebbi, de jóval
sportszerűbb birkózásaitok alkalmával, vajon hogyan sikerülhetett két
vállra fektetned.  
A férfi gerincfájdalmai miatt kényszerül lemondani a vízágyról.
Orvos kollégái hiába ajánlanak neki mindenféle koreai és japán
ágyakat, sőt még valahonnan az Ural hegység mellől is kap egy speciális
bölcsőágyat, neki a legegyszerűbb tölgydeszka válik be. Azon fekszik
minden éjjel, egy vékony szivaccsal a deszka és a háta között, azon a
deszkán birkóztok még néhány évig, és a deszka keménységét nem
felejted soha. A csontjaiban van, meg a bőrödön, de leginkább persze a
fejedben, ahol más együtt töltött percek is elraktározódnak. A közös
úszásoké, amikor a „tengeralattjáró” hátára kapaszkodva utazol a víz
felszínén, a masszírozásoké, amikor a férfi kissé rozsdás gerincoszlopát
vagy meglehetősen vékonyka vádliját nyomkodod, és ahogy kéz a kézben
sétáltok hazafelé az uszodából, minden félelem nélkül, a müncheni
éjszakában.
Egyszer a főpályaudvaron várjátok a férfit édesanyáddal. Még mindig
nem érzed, hogy baj van közöttük, és már több éve volt az eset, amikor
vonatozni akartál, és a kutyád sincs már meg, amelyik kacsahús-
mérgezést kapott, és amelyikről a férfi tulajdonképpen nem is tudott.
Számodra valamiképp idillinek tűnik, hogy sokszor kimentek elé a
pályaudvarra, ahova a külföldi konferenciákról érkezik.
Ezúttal is harmonikus, felhőtlen komponált a jelenet.  
Feltűnik a tömegben, észreveszitek egymást, mi több, elmosolyodni
látod, aztán még egy focilabdát is felfedezel a kezében (a 2020-as prágai
Európa-bajnokság labdája az), amit feléd lendít a peronon, de a labda
mégsem ér el hozzád, mert egy hálóban van valójában, aminek a férfi az
összehúzó kötelét fogja, és így a levegőben megtett rövid útja után
visszapattan hozzá, és csak néhány másodperc múlva lehet a kezedben,
amikor már a férfi is ott áll melletted.
Úgy jó tíz évvel az Európa-bajnokság után már cseppet sem félsz a
férfitól, és a labda minden kétséget kizárólag nálad van. De a férfival
kapcsolatos félelemérzet olyan mélyen ívódott beléd, hogy nyomtalan
eltűnéséhez több idő szükségeltetett (legalább egy nappal), mint amennyi
a férfinak életében megadatott. Vagy mint amennyit Te magad hittél, hogy
a férfinak megadatott. Miközben lehet, hogy a férfi csak befizetett egy
nagyon extrém útra. Meglehet, éppen az ő apja utazási irodájában.
Phenomen Travel. Tüneményes Utazás.