Kettős staffázs

A hegyezett fülekbe fagyott tus. Abba,
ahogy elnyílt bőrbe sziszegik a szemet.

Lombokban leszúrt szárnyasokba,
kapu oszlopaiba fagyott. Az árnyékba.

A jégcsákányok nem olvadnak. Nincs
árnyékuk a beláthatóban. Úgy élnek itt,

mint amiket idecsaltak a kacérok,
a vágyasok, a gyengék, gyere velem,

ha már megszültelek, erre a fekete villanásra.
Leszel a fiam, leszel az anyám,

nekem adhatod az összes szeretőd nevét.
Bábszínházba viszlek, cirkuszba hordlak,  

szénporból kipörgetett vattacukrot eszünk.
Azon nevetek, hogy a fogközökbe

beletapadt sötét anyagtól a fogsorod
ínyre felfűzött kettős filmtekercs.