Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. október / A Keleti Ujság élén. Ignotus Huba kolozsvári epizódjáról

A Keleti Ujság élén. Ignotus Huba kolozsvári epizódjáról

Az Osztrák-Magyar Monarchia első világháború végi fölbomlása a magyar történelem egyik hosszú
távon is érvényesülő nagy fordulatát eredményezte (vö. Romsics 2005:112-149., nagy irodalommal,
különösen: 625-632.). Azok a folyamatok azonban, amelyeket e fordulat indított el vagy erősített föl,
nem szoríthatók bele a manapság (ismét) divatos Trianon-metaforába. Ekkor ugyanis egy nagy, máig
lezárulatlan átrendeződés indult meg a magyar társadalomban, s ennek „csak” leginkább szembeötlő,
de egyáltalán nem egyedüli eleme volt a magyar állam területi integritásának fölbomlása, s ami azzal
járt, a magyar népesség egy számottevő részének „nemzetkisebbségi” sorba szorulása. Voltaképpen a
váltás ennél jóval nagyobb, összetettebb s mélyebb volt. A radikálisan átrendeződő államjogi és
politikai struktúrák alatt az egész társadalom és az egész kultúra új feltételek közzé került, mozgásba
jött, a deformáció és/vagy az újjászerveződés alternatívája elé került. Merőben új alkalmazkodási
kényszerek bontakoztak ki – az önállóvá, „függetlenné”, ám területi és demográfiai lehetőségeihez
mérten „csonkává” vált magyar királyságban éppúgy, mint azokban az utódállamokban, amelyekben
jelentős magyar kisebbségi csoportok különléte kezdődött el – vagy éppen az emigrációban. Az új
helyzethez való alkalmazkodás azonban nemcsak különböző reakciókat váltott ki, de az eltérő
reakciók optimalizálása és koordinálása is csak nagyon rossz hatásfokkal történt meg. A legnehezebb
és legbizonytalanabb helyzetben a kisebbségi sorba került „nemzetrészek” voltak, és természetesen az
emigráció, de legrosszabbul nem ők, hanem a király nélküli magyar királyság teljesített. Itt ugyanis az
az elit került ismét felülre, amely az összeomlás elitje volt, s amely történelmi értelemben már
leszerepelt, ám önmagát – az új szituációra válaszként – „magyarként” és „történetiként” tudta
definiálni, s „hagyományokba” ágyazott jogcímet formált a hatalomra. Ez az elit, elsődlegesen,
mondhatnánk zsigerből, hatalma visszaállításában volt érdekelt, de merőben új helyzetben, régi és új
problémák összekapcsolódó szorításában mozgott. S lehetőségeit erősen behatárolta, hogy kettős
ressentiment vezette. (1) A „történeti” eliteket leváltani akarókkal szemben, akik 1918/19-ben
sikertelen kísérletet hajtottak végre az ország modernizálására, és (2) az ország helyzetét
megváltoztató külső erőkkel szemben. Ennek a kettős ressentimentnek súlyos következményei lettek.
A régi-új elit az előre menekülés, az elavult viszonyok radikális modernizálása helyett az
„idegenekben”, mint ellenségekben találta meg vonatkozási pontját. Belül megtalálta a maga belső
kisebbségét, amelyet idegenként, visszaszorítandó ellenségként kezelhetett, s az a ressentiment,
amelyet a külső erők, a nemzetközi szerződésekkel megtámogatott rivális államok váltottak ki, de
amelyet csak retorikailag élhetett ki a régi-új elit, saját belső kisebbsége ellen fordult. A ressentiment
befelé való átcsatornázásának pedig súlyos mentális következményei lettek. A már többé-kevésbé
asszimilálódott, magukat magyarként azonosító zsidók, mint belső „idegenek” konstruálódtak meg a
mentális térben, s megindult leválasztásuk, „idegen” kisebbséggé változtatásuk folyamata. Ez a
gyakorlat, kezdeményezői és fönntartói szempontjából egyszerre volt öngyengítő és önmegtévesztő. A
magyar társadalom legmozgékonyabb, modernizálódásra leginkább fogékony részét korlátozta és
szorította háttérbe, ugyanakkor mindezt, irreális módon, mint (részleges) sikert élte meg. Becsapta
magát. A „zsidók” ilyetén való mentális (s részben már: jogi) megkonstruálásával megtalálta ugyan a
maga belső kisebbségét. Azt a kisebbséget, amelyet bűnbakként kezelhetett, s amelyhez képest
kiélhette az uralmi pozíció kompenzatív és „önerősítő” (valójában: öngyengítő) szociokulturális
élményét. De ez az opció valójában csak egy, az új helyzetben immár teljesen inadekvát, a „nemzeti
nagylétünk” illúziójába való belerögzülést eredményezhetett.
    Szimptomatikus a kor egyik legnagyobb karriert befutó szlogenje: „Csonka Magyarország nem
ország, egész Magyarország mennyország.” (Vö. Bíró-Balogh 2007.) Ebben, paradigmatikus
tisztaságban, a megújulásra való képtelenség van kimondva. A társadalom szükséges
modernizációjának egy illúzió általi elhalasztása, sőt befagyasztása.
    Ezzel persze az emigrációban élők és az utódállamok-beli, kisebbségi magyarok létlehetőségei is
beszűkültek. Állandósult a kényszerpálya és a süllyedés. A „nemzet” mint központi szerepű
ideologéma, amely egy szolidaritási közösség egyben tartója és erősítője lehetett volna, nem az új
helyzet antagonizmusait hidalta át, hanem a törésvonalakat mélyítette el. A „nemzet”, magyar
viszonylatban, a király nélküli magyar királyság rossz reakciói miatt, visszafordíthatatlanul
illuzórikussá vált. S magára hagyta mindazon tagjait és csoportjait, amelyeket nem védtek a
privilégiumok
Ennek a bonyolult és ellentmondásos átrendeződési folyamatnak egyik, kudarcában is paradigmatikus
esete Ignotus Hugó rövid kolozsvári szerkesztősködése – 1922-ben.
   Ignotus, mint közismert, 1918 novemberétől külföldön élt (Kosztolánczy 2003, vö. még: Lengyel
2014b). Előbb, mint hivatalos diplomáciai kiküldött, Svájcban, a Svájci Magyar Iroda munkatársaként,
majd, a magyarországi belpolitikai helyzet radikális átrendeződése következtében, megszűnvén
megbízatása, magánemberként.  Pontos itineráriumát ez időből ma még nem lehet megadni, de annyi
bizonyos, egy ideig, előbb Bécsben, majd 1919 karácsonyától Berlinben élt. Egzisztenciáját baráti
támogatásokból, majd Eugen Robert (1877–1944), azaz Róbert Jenő színházainak dramaturgjaként
tartotta fönn. Önmagát nem tekintette politikai emigránsnak, mindig hangsúlyozta, hogy ő „csak”
ideiglenesen és egzisztenciális okokból él külföldön. Tény, nem vett részt a magyar emigráció
belharcaiban, egyik „frakcióhoz” sem tartozott, napi politikai publicisztikát nem írt. Eljárás ellene
Magyarországon nem folyt. Önmeghatározása azonban fikciónak számított – kimondva, kimondatlan
emigránsként kezelték. (Az irodalomtörténet-írás még ma is általában e címke alá sorolja be.) S ez az
önmeghatározásának ellentmondó vélekedés már csak azért sem volt teljesen alaptalan, mert az
ellenforradalmi rendszerrel szembeni fenntartásai nyilvánvalóak voltak. „Otthon”, a „kurzus”
viszonyai között nem volt számára alkatának megfelelő tér. Ő maga is irreálisnak tartotta, hogy a
„kurzus” idején újságírói vagy szerkesztői szerepet vállaljon Budapesten.
    Ez a kettős inkongruencia (se emigráció, se kurzus) természetesen behatárolta mozgásterét, amelyet
magánéleti gondjai, például házassága megromlása tovább szűkített. S behatárolta lehetőségeit a
magyar kultúrába való mély belegyökerezettsége is. Mindez arra ösztönözte, túl az ötvenen, hogy
önmagát ne „német” újságíróként próbálja újra felépíteni, hanem, ha lehetséges, magyar közegben
mozogjon. Erre – s a mögötte meghúzódó rendkívül bonyolult élethelyzetre – megoldásként a
„kisebbségi” újságírói szerepvállalás kínálkozott. Az utódállamok valamelyikében magyarként való
elhelyezkedés ugyanis azt jelentette volna számára, hogy a budapesti politikai erőtérből kivonva
magát, magyar közegben élhet és dolgozhat. Választása nem is volt egyedi. 1922-re már látszott, hogy
az emigráció egy része valamelyik kisebbségi magyar szellemi közegben próbált elhelyezkedni, új
életet kezdeni. (Sokszor sikertelenül, de némely esetben – például Dienes László vagy Gaál Gábor –
sikeresen.)
    1922 nyarán Ignotus Hugó is erre tett kísérletet.
3
Ignotus – egy valamivel későbbi visszautalása szerint – 1922 júliusában érkezett meg Kolozsvárra.
Megérkezéséről a Keleti Ujság július 18-án adott hírt (Mózes 1978: 123.): „Ignotus, Veigelsberg
Hugó, a ’Nyugat’ főszerkesztője s a haladó magyar szellemi mozgalmak egyik legkiemelkedőbb
egyénisége, ma reggel Kolozsvárra érkezett. […] Ignotus pihenni jött Kolozsvárra.” (1922. júl.18. 7.)
Első cikke a Keleti Ujságban augusztus 17-én jelent meg (vö. Balázs 2008).. Közben, közelebbről meg
nem határozható időpontban, a lap főszerkesztője és a lapot kiadó részvénytársaság elnöke lett (Kassai
Napló, 1922. dec. 24. 25-26.). Hogy került Kolozsvárra, s hogyan alakult ki a lappal való viszonya,
nem tudjuk. A pozíció, amelyet elfoglalt, arra enged következtetni, nem az „utcáról” esett be a
szerkesztőségbe, szerepvállalását komoly tárgyalások előzhették meg. S mivel nemcsak szerkesztő
lett, hanem a részvénytársaság irányítója is, szerepvállalása összefüggésben lehetett bizonyos
tőkemozgásokkal. Ignotusnak, tudjuk, voltak bizonyos kapcsolatai a magyar nagytőke prominenseivel
(mint a Nyugat főszerkesztője, erre szinte rá volt kényszerítve, ilyen kapcsolatok nélkül a Nyugat nem
lett volna fenntartható). Hogy a Keleti Ujság szerkesztői székébe bizonyos emigrációs tőkekihelyezés
ültette-e, vagy, ellenkezőleg, a magyarországi tőke Erdély felé való tájékozódása, e pillanatban
eldönthetetlen. A legvalószínűbb az, hogy a Miklós Andor vezette Az Est részvénytársaság állhatott a
háttérben – később ugyanis Ignotus ellen az a vád is fölmerült, hogy át akarta játszani a lapot Az Est
részvénytársaság kezére (Ujság, 1922. dec. 24.). S az is tény, részvények fejében Miklós Andorék
nyomdagépeket szállítottak a Keleti Ujságnak. Ignotusnak ehhez a kombinációhoz megvoltak a
nexusai. A Miklós-testvéreket, Andort és Lászlót még Az Est megindulása előtti időkből jól ismerte,
nevezetes kapcsolatépítő vacsoráin ők is megfordultak (Lengyel 2014a). Ezt a plauzibilis lehetőséget
azonban, források híján, igazolni egyelőre nem lehet.
    Kolozsvárra kerüléséről e korszakának legrészletesebb beszámolója, Kázmér Ernő riportja (Kassai
Napló, 1922. dec. 24.25-26.) is féloldalas. Fontos dolgokat mond ki, de fontos dolgokról hallgat:
„Berlinből jött ide [ti. Kolozsvárra], Róbert Jenő színházaitól,, amelyek kötelékében
dramaturgoskodott, egyben ragyogó cikkeket, gondolatokat írt Jacobsohn »Weltbühné«-jébe. Stefan
Grossmann eleven »Tagebuch«-jába s a vele oly rokonlelkű Harden »Zukunft«-jába s hébe-hóba a
»Berliner Tageblatt« hasábjain is megszólalt, többek között egy megértő és megértetően szép essayt írt
oda Móricz Zsigmondról. Jelenleg a kolozsvári »Keleti Ujság« főszerkesztője, egyúttal irányítója a
Lapkiadó rt.-nak is, amely vállalkozás az erdélyi magyar kultúra legmegalapozottabb intézménye:
lapkiadóvállalat, könyvkiadói szervezet, amely már régen nélkülözött egy oly minden irodalmi és
kiadói ismeretet egybefogó, európai értelemben vett sajtóvezért, mint amilyen Ignotus.” Kázmér idézte
Ignotus szavait is: „Örömmel jöttem ide, Kolozsvárra, hogy őszintén, loyálisan az új életfeltételekhez
megértően hozzáközelítsem az itt élő és kultúrában, szociális érzésben progresszív, de nemzetéhez
hűen ragaszkodó erdélyi magyarságot az új keretekhez.” Saját felfogását e nyilatkozatában Ignotus,
mint „a túlzó végletek között álló”-t határozta meg. Szerepvállalása mögötteséről azonban sem ő, sem
a riport készítője nem szólt. Olvasóihoz való viszonyáról viszont fontosat mond: „tulajdonképpeni
közönségem mindig azokban a városokban volt, amelyek a pesti centrumtól távol estek s mindaddig,
amíg ennek a nagyszerű kultúrafelfogású erdélyi városi magyarságnak gondolkodását a
Magyarországnak megmaradt városok polgárságának lelki élete nem tükrözteti vissza, addig nekem
otthon nem sok keresnivalóm van.” (Ez a vallomás nyilvánvalóan a kolozsváriaknak tett gesztus, a
kisebbségi polgárság habitusának fölértékelése, de nemcsak az. Nem kétséges, hogy az adott
körülmények között a maga számára csakugyan előnyösebbnek ítélte a kisebbségi újságíró
lehetőségeit, mint a magyarországi kurzusban való elhelyezkedést.)
4
A Keleti Ujság, amelynek története végig húzódik az egész korszakon, 1922-ben még viszonylag fiatal
lapnak számított: első száma 1918 karácsonyára jelent meg (Mózes 1991, leírását ld.: Mózes
1978/1979). A Ferenczy Gyula elnökletével alakult Lapkiadó részvénytársaság adta ki, első felelős
szerkesztője Szentmiklósi József volt, majd őt Zágon István követte. „Szellemi irányítója – Mózes
Huba szerint – 1920 elejétől 1924 októberéig Paál Árpád. Közben 1922 második félévében a lap
főszerkesztői teendőit a polgári radikális emigráns Ignotus végzi.” A lap történetének legfontosabb,
legjobb szakasza alighanem az első, kb. 1925-ig tartó periódus. (Mózes 1991: 239.) „Megjelenésének
első éveiben a lap általános irányvonala polgári radikális jellegű, de a polgári felfogások képviselői
mellett hasábjain szociáldemokrata és kommunista szerzők is megszólalnak.” (Mózes 1991: 239.) A
lapnak ez a leírása s eszmetörténeti elhelyezése némileg félrevezető; összevon s leegyszerűsít – az
alkalmazott kategóriák túl merevek. A lap tényleges irányára inkább az jellemző, hogy a lap az új,
immár kisebbségi helyzetnek megfelelően, a román-magyar viszonyból adódó mozgásteret igyekezett
fölmérni, optimalizálni, keresve az együttélés módozatait. „Irredentizmusról” természetesen szó nem
lehetett, a kisebbségi magyar érdekek érvényesítése ezt kizárta. Ugyanakkor a kisebbség nyelvének és
kultúrájának védelme, amely fontos elv lett, mint minden jogvédelem automatikusan együtt járt a
szabadságigénnyel, s közvetve a lehetséges progresszió képviseletével.
     Az Ignotus szerkesztette Kelet Ujság, az 1922 második félév számainak rövid jellemzése nem
könnyű. A szerkesztőség összetételét Mózes Huba (1978: 123.), hozzávetőlegesen így írja le: „1920
elején, Paál Árpáddal egy időben kerül a laphoz Kádár Imre és Ligeti Ernő (előbbi a belpolitikai,
utóbbi a külpolitikai rovat vezetőjeként). – A lap kötelékébe tartozik még a továbbiakban: Kőmíves
Lajos, Mikes Imre, Murányi Győző, Székely Béla stb. – Dienes László, aki 1921 januárjában a
Bukaresti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, ugyancsak a Keleti Ujsághoz szerződik.” „1921.
október 5-én belép a szerkesztőségbe Ormos Ede mint olvasó (technikai) szerkesztő.” A lapba
természetesen nemcsak a szerkesztőség tagjai dolgoztak – az irodalmi s kulturális anyagot például
zömmel külsősök szolgáltatták. Mózes Huba számba vette azt is, költőként, prózaíróként és
„irodalomkritikus-publicistaként” kik publikáltak a lapban. A teljes, évenkénti bontásban adott lista
fölsorolása itt fölösleges, hiszen a szerzők némelyike 1922-ben is csak egy-egy alkalommal szerepelt a
lap hasábjain. Illusztrációként pár név mégis megemlíthető ez időből. Verssel például a következők
jelentkeztek: Antal János, Áprily Lajos, Balázs Béla, Bárd Oszkár, Becski Irén, Benedek Elek, Berde
Mária, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Rényi Edit, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, stb. Prózával:
Balázs Ferenc, Benedek Elek, Darvas Simon, Dénes Zsófia, Kaczér Illés, Karácsony Benő, Kiss Ida,
Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Márai Sándor, Molter Károly, Sipos Domokos, Tamási Áron, stb.
(Mózes 1978: 127., 128.) E névsor, kivált teljes változatában, a kisebbségi – kényszerű -- eklektika
jegyeit mutatja. Öregebbek s újonnan föllépettek, erdélyiek és emigránsok, egyaránt fölfedezhetők. Az
értékelvű válogatásnak a lehetőségei nem, vagy csak nagyon korlátozottan voltak meg.
    Ignotus hozzájárulása a lap profiljának és irányultságának alakulásához, csak közvetve, a Keleti
Ujságban megjelent cikkei elemzésével mérhető föl.
    Névvel jegyzett írásai nem túl nagyszámúak. (Föltehetően írt névtelen cikkeket is, ezek azonosítása
azonban még nem történt meg.) Ha átolvassuk itteni cikkeit, akkor azonnal feltűnik tematikai
sokszínűségük – s erősen hullámzó terjedelmük. Hosszú, két kolumnás cikket éppúgy írt, mint rövidke
glosszákat. Irodalomról s kultúráról éppúgy, mint csontropogtató politikáról. Ha arra is figyelünk,
milyen relációkat tematizálnak ezek az írások, néhány csomópont megjelölhető. Az első, s időben is
legelőbb jelentkező szempont a háború utáni, súlyosan megosztott progresszió viszonyai közötti
eligazodás és egynek, mint optimálisnak a zászlóra tűzése. A második a románokkal való szóértés
feltételeinek javítása, előmozdítása. A harmadik a magyar múlthoz, pontosabban az uralkodó
politikához való kritikai viszony kijelölése. A negyedik az erdélyi magyar irodalmi kultúra
újjászervezésének sürgetése. Ezek a lapvezéri megnyilatkozások természetesen az addigi (’régi’)
tapasztalatainak és az új, Kolozsváron szerzett élményeknek a metszéspontjában születtek. Megírásuk
előtt bizonyára konzultált lapja meghatározó embereivel, mindenekelőtt Paál Árpáddal, régi román
kapcsolatait is aktiválta (Emil Isackal, Gogával), de cikkei, a legrövidebbek is, jellegzetes Ignotus-
cikkek, tájékozottsága és észjárása megmutatkozik bennük.
    Az első, Ignotus orientációjára fényt vető viszonylatról három cikk árulkodik: A bécsi vita (1922.
aug. 17.), a Polgári szociálizmus (1922. aug. 22.) és a Pofon a bolsevizmusnak (1922. szept. 20.). Ez a
három cikk nem „elvi” cikk, az alkalmi reagálás bélyegét viseli, de mindhárom, különösen az első
kettő antológiadarab lenne egy eszmetörténeti szöveggyűjteményben. Az emigráció belső vitáira
reagál, nemcsak saját álláspontját rögzíti, de a különböző irányokhoz és lehetőségekhez való kívánatos
viszonyt is megmutatja. Cikkei finom észrevételekben és megfontolásokban gazdagok, nem ítélkezni,
hanem tanulni akar a történtekből, s megfontoltan mérlegel. Nem a mindentudás nézőpontjából
szemlélődik – saját álláspontját sem tartja titokban. „Aki e sorokat írja: az októberi forradalom körül
semmi érdemére, vagy szerepére nem hivatkozhatik, sőt azzal szemben az ő helyzete is a tipikus
girondei volt, ki baloldaliságának szelíd szerkezeteit kétségbeesve látja összeroppanni a rázuhanó
áradat alatt. Ám ma már meg kell látnia s el is kell ismernie, hogy az októberi forradalom nemcsak
elkerülhetetlen, de jogos és egyben önfeláldozó vállalkozás volt, mert az egyetlen mederbeterelő
lehetőség a vesztett háború dühös visszahömpölygése számára. Sem rombolni nem akart, sem
büntetni, hanem menteni, amit lehet és építeni vagy legalább ideiglenesen s úgy ahogy összeütni,
amire szükség van. A mentés sokban sikerült is: megmentette a háborútól meghagyott vagyonokat,
életeket, megmentette a termelést, az államiság s a kormányzat folytonosságát. Az építéssel azonban
megakadt. Miért? Mert az épülettartó gerendája a polgárság kellett volna, hogy legyen, a polgárságnak
azonban csak atómjai és molekulái voltak meg, összefüggő masszája nem volt.” (1922. aug. 22.2.)
Ignotus nézeteit s a különböző irányokhoz való viszonyát a polgárságnak ez a ki nem fejlettsége
alakította. Szimptomatikus, hogy a bolsevizmust, bár összefüggően egyik cikkében sem tárgyalta,
elutasította. Ide vágó utalásai nem hangsúlyosak, de egyértelműek. Előbb arról írt, hogy „az októberi
forradalom, Fabian-clubi úri kezdetek után, ordenáré balsikerrel, a bolsevizmus kávéházi
tolakodásával végződött” (1922. aug. 17. 1.), majd a „moszkvai perverzió pénzerejére” utalt (uo. 2.), s
összefoglalóan is kimondta: „Hogy a bolsevizmus szerencsétlenség volt, abban a vitatkozók, még a
bolsevizmus-viseltek is, egyetértenek” (1922. aug. 17. 1.).Álláspontja velük szemben nem alibi-
teremtő taktikázás eredménye, de nem is a szokásos antikommunista lózungok megismétlése. A Pofon
a bolsevizmusnak egyik helye e vonatkozásban is éles szemű szempontot érvényesít: „a bolsevizmus a
világtörténelem legarcátlanabb tolakodása. És tudatos csalás, mert legjobb esetben sem váltja fel a
kapitalista rendszert, valami más móddal, csak visszaveti, irtózatos értékpusztítás árán, kezdetleges
állapotba.” (1922. szept. 20. 1.) Ez utóbbi érve, érdekes módon, igen közel áll a radikális marxista
sztálinizmus-kritikához, jóllehet egészen más kiindulópontból tette meg észrevételét.
    Ignotus természetesen tudta, s nem is tagadta, hogy a helyzetben benne volt a balratolódás, a
radikalizálódás lehetősége – erre vonatkozóan egy sor finom észrevétele is van. Sőt, éppen ennek a
dinamikának a leírása az egyik nóvuma cikkeinek. Ő maga azonban a „polgári szocializmus” mellett
érvelt, amit „a” demokráciával” azonosított. Álláspontja sajátos prokapitalizmus, a „polgári” és a
szociáldemokrata politika valami egyesítése. A balra tolódó polgáriakat (Károlyi Mihálytól Szende
Pálig) „szenteknek” tartotta – olyan „szenteknek, kiknek nem maguk felé hajlik a kezük. Akkor [ti.
1918/19-ben] sem hajlott maguk felé” (1922. aug. 17. 2.). Ez a distinkciója nyilvánvalóan nem puszta
udvariassági gesztus, hanem – kivált 1922-ben – morális igazolás is. S Ignotus valószínűleg komolyan
is gondolta, amit írt. Megvédte az oktobrista emigrációt az ország földarabolásában játszott szerep
vádjától is, méghozzá személyes tanúságtétellel: „A magyar épségről nem lehetvén akkor már szó.
Annak sorsa – ezt én láttam legjobban, mikor 1918 novemberében Bernbe kimentem – már
elvégeztetett.” (1922. aug. 17. 1.) Gyakorlati megfontolásai viszont a „jobboldali” szociáldemokrácia,
a „munkás konzervativizmus” felé hajlították. Ezért dicsérte Garami Ernőt, „ki munkás és szocialista
létére az októberi koalíción belül a polgáriaknál keményebben állt volt jobboldalt” (1922. aug. 17. 1.)
S úgy vélte, ha „a koalíció intellektueljei, arisztokratái s radikálisai is ily határozottan szembeszálltak
volna olyan baloldali túlkövetelésekkel, miket maguk sem kívántak, vagy az időket ezek számára
megéretteknek még nem ítélték”, talán a balratolódás sem következett volna be. Ignotus a „munkás-
munkások” (értsd: szocialista munkások) „konzervativizmusára apellált. Nyugati (föltehetően német)
példák alapján úgy látta: „a vezérlő munkásság: amily forradalmi elvben, annyira óvatos gyakorlatban.
Igen természetesen: mert már van mit vesztenie. Találhatja megváltoztatandónak a társadalmi s a
gazdasági rendet, de érdekelve is van benne. Törekvései nem vallásosak s vértanúságra törők, hanem e
világból való kézzelfogandóak.” „A munkás-munkás is jobb szeret tűrhetően igazságtalan
körülmények közt élni, mint krisztusi jövendőkért meghalni.” (1922. aug. 17. 2.) Fölfogása persze,
rövidtávon, magyar viszonyokra vonatkoztatva, amennyire gyakorlatias, annyira utópista is.
Magyarországon, s Erdélyben is, a munkásokat a társadalomba integráló szociálpolitika még nem
igazán volt jellemző. Konklúziója azonban ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) messzemenő
aktualitással bírt. „a polgár csináljon polgári politikát. Teremtse meg, elmaradtabb hazákban, a polgári
munkához és termeléshez megkívánható szabadsági, biztossági és műveltségi föltételeket. Ne szidja a
kapitalizmust, hanem építse ki. Ne kérjen bocsánatot, amiért lenni merészkedik, hanem merjen lenni,
őmaga lenni, polgári polgár lenni, nem pedig függeléke az úriságnak vagy a munkásságnak. Ez még a
szociálizmusnak is előföltétele. […] A polgár ne szociálizmust csináljon, hanem szociálpolitikát, --
úgy is mondhatni, hogy ne munkás-szocializmust, hanem polgári szociálizmust. Mert ez is van, csak
mifelénk demokráciának hívják.” (1922. aug. 22. 2.)
    Igazolást a maga számára – érdekes, de nem logikátlan módon – Eduard Bernsteinben keresett (akit
személyesen is ismert, s akivel Berlinben kapcsolatban állott). Átvette tőle az úgynevezett
„revizionista” álláspontot. „Vagyis hogy a munkás-szocializmus számára nem a kommunista végcél a
fő, hanem a termelésben való térfoglalás. A fontosságához mért érdekeltség abban, amit dolgozik.”
(1922. szept. 20. 1.) S a szociálpolitika mellett a munkástanácsok szerepét is hangsúlyozta. A német
szociáldemokrácia lehetőségeit mérlegelve úgy ítélte meg: „A szocializálás helyett, úgy vélem, meg
fognak maradni a szociálpolitikánál, mely a háború előtti német birodalomban egyformán boldoggá
tette a munkásokat a munkaadókkal, s amely a békekötés óta megint hatalmasat haladt az üzemi
munkástanácsok megalakításával, melyek kitűnően beválnak arra, hogy a munkást résztvétessék a
vállalat vezetésében, anélkül, hogy a vezetést felrobbantsa. A német munkás letett arról, hogy a
termelés legnagyszerűbb kényelmi eszközét, a tőkét tönkre tegye, ellenben keményen megfogja, hogy
hasznából adjon le őneki is, a közönségnek is.” (1922. szept. 20. 2.) Hogy ezeket a megfontolásait egy
polgári vagy egy szocialista politika céljaiként azonosítjuk-e, esetleg a „polgári szociálizmus” körébe
utaljuk, vitakérdés lehet. Bizonyos pragmatizmus azonban megtagadhatatlan tőle. Jóllehet magyar
viszonyok közt mindez erősen utópiaközeli célkitűzés volt. (Egyebek közt nem számolt a tőke
romboló dinamikájával, a „nemzeti” tőkék közötti konfliktusok fölerősődésével, pusztító
energiájával.)
    Ignotus politikai elképzelései, nem kétséges, több irányban is polémikusak voltak, külön utat
képviseltek. De érvelése is, egész beállítódása is egy tágan értelmezett baloldaliságba kapcsolódott.
Joggal írhatta: „S a tanulság? A tanulságot tanulja meg mindenki, aki baloldalt áll: nem mulatságból,
mert onnan szebb a kilátás, nem hiúságból, mert onnan szebb silhouttet mutat, hanem kötelességből,
mert a fejlődés rendje szerint az arhimédesi pontok, honnan világokat lehet emelni,
balhelyeztetésűek.” (1922. aug. 17. 2.)
     A másik viszonylat, amelyre tudatosan reagált, a magyar-román viszony volt, pontosabban: a
kisebbséggé lett magyarság románokhoz való viszonya. Ebben segítségére lehetett előélete – a
Monarchiában egyike volt azoknak, akik a magyarországi román kisebbség helyzetének rendezését
szorgalmazták, s aki román írókkal is kapcsolatot ápolt, egyiket-másikat a Nyugat szerkesztőjeként
közölte is. Most, kisebbségi magyar lap szerkesztőjeként persze fordult a kocka, most gyengébb
pozícióból neki kellett keresnie a modus vivendit. S kézenfekvő, hogy ehhez a munkához régi
ismeretségeivel próbált élni. Hogy informálisan, nem-nyilvánosan milyen tárgyalásokat folytatott, nem
tudjuk, de Octavian Gogával bizonyosan fölvette a kapcsolatot. 1922 szeptemberében, előzetes
egyeztetés után, meglátogatta Csucsán, s eszmecseréjükről szeptember 24-én hosszú, több mint két
kolumnás cikkben nyilvánosan is beszámolt. Nem kétséges, cikke nem szokványos élménybeszámoló
vagy/és magamutogatás, hanem tudatos kapcsolatkeresés és dialóguskezdemény. Goga ugyanis akkor
már miniszterviselt ember volt, a román közélet egyik prominense, aki már akkor utcanév-adóvá vált.
A vele való eszmecsere egyszerre tekinthető helyzetfelmérési lehetőségnek és alkudozásnak
(kölcsönös „üzengetésnek”). A cikk értelemszerűen az érintkezési felületeket hangsúlyozta, nem a
polémiát kereste. Ezt utólag akár „naivitásként”, a személyes nexus lehetőségeinek túlbecsüléseként is
értelmezhetjük. Ugyanakkor tény, ez olyan lehetőség volt, amelyet nem lehetett kihagyni, amellyel
mindenképpen élni kellett. S egy biztos, a csucsai látogatás és az abból született cikk kétségtelenné
teszi, Ignotus, bár még csak két hónapja tartózkodott Erdélyben, érzékelte az új helyzet specifikumait,
a magyar nyelv és kultúra kiszolgáltatottságát. De kereste a megoldásokat, a járható utat.
    A cikk, a Beszélgetés Goga Oktáviánnal (1922. szept. 24. 1-3.) többfenekű írás. Belefér Goga
költőként való elismerése, sőt a „miniszterné” (Goga felesége) sombefőttjének gáláns dicsérete is. De
benne van a háború előtti, magyar- és zsidóellenes, „sovén” Goga diszkrét megidézése is. (Ez a
magyarellenes intranzigencia, vagy az Ignotus írásainak „gettóiságára”való hajdani célozgatás persze
éppen csak utalásszerű. De jelzésértéke van a fölemlegetésnek. Ignotus nem naiv, s nem is
szolgalelkű.) A kapcsolatfelvételt azt tette lehetővé Ignotus számára, hogy az impériumváltás után
Goga, „ha, mint az Averescu-kormány tagja […] igazságot nem is tett a magyar ügyben, de
szívességeket sokat tett magyaroknak s magyar dolgokban”. „Magyar kultúrtörekvéseket lehetőségig
támogatott, magyar emberi csapásokon, mint kultuszminiszter, a lehetőségig enyhített, s minden
komoly alkalommal ízlésesen mutatja azon a magyar költői kultúrán való csüggését, melynek ő is
egyik neveltje.” Ignotus csucsai látogatása így a politikai tapogatódzás lehetőségét ígérte. A cikk pedig
a beszélgetés felidézésével a kölcsönös együttműködési szándék demonstrálása volt, oda-vissza
üzengetés. A lehetőségek, amelyeket a cikk szerint Goga fölvázolt vendége előtt, Goga üzenete volt, s
egyben a magyar igényekre adott válasz. Az eszmecsere alapja, jól érzékelhetően, a magyar
irredentizmusról való lemondás lehetett – Ignotus, nem is véletlenül, jelezte is ide vágó erdélyi
tapasztalatait:  „A látogató [ti. maga Ignotus] elmondja, mennyire meglepte őt, mikor most két hónapja
idejött Erdélybe, hogy [az] itteni magyarság szívében mennyire igazán nincs irredenta, holott, ugyebár,
a románok sem csodálkoznának, ha volna?” S mindjárt hozzá is tette: „Hogy viszont mily nehezen
viselik Erdélynek a régi királysághoz képest való koloniás állapotát, mely különben az erdélyi
románság előtt sem kedves.”  Ez a rövid passzus egyszerre az együttmükődési szándék kinyilvánítása
és a korrekciós igények jelzése.
    A beszélgetés igazi hozadéka azonban a fölmerülő igények és lehetőségek témakatalógusa, s ezek
nyilvánossá tétele. Ezek a problémák, mai szemmel nézve is, alapkérdéseket tematizáltak.
    Mindenekelőtt szóba került az erdélyi román földreform jellege, korrekciójának lehetősége
(„többtermelési és igazságossági szempontok” alapján). Figyelemre méltó, hogy az alapprobléma
világosan megjelenik a cikkben: „Erdélyben a birtokos: magyar, a paraszt: román, úgyhogy mikor a
birtok ugyanúgy birtokosi kézről paraszti kézre jut, mint a regátban, itt Erdélyben olyan a színe, hogy
a magyart expropriálta a román.” Szóba került az is, hogy Erdélyben „radikálisabb és a birtokos iránt
kegyetlenebb a földosztás”, mint a Regátban. E tények a cikkben persze, Ignotus érvelési
stratégiájának megfelelően, Goga magyarázatainak részeként mondódnak ki, Goga adja az értelmezési
keretet, de a tény tény marad, s Goga korrekciós jövendölései kísérik. Goga mondja ki azt is, hogy a
„kezdet túlzásai és túlkapásai” után „annak igenis itt az ideje, hogy a lakosság nyelve szerint, vagy,
ahol többnyelvű, nyelvük szerint rendeztessenek a helységnevek, az utcafelírások és így tovább… Úgy
képzelem [ezt a cikkben Goga mondja!], hogy mihelyt meglesz (erősen készül s nem azzal a tervvel,
hogy összefüggő nyelv- és népterületeket szétaprózzon) az új megyei beosztás, természet szerint kerül
ki, például a székely megyékből egy tisztára magyar terület, hol a magyarság teljesen átveheti a saját
maga mindennémű igazgatását, s ahol, még tovább, természetes, mert súrlódásoknak ki nem tett helye
volna egy magyar egyetemnek is. S ha tisztán magyar területen könnyű a magyarság e jogos
térfoglalása, nem lesz lehetetlen, megfelelő arányban, a vegyes területeken sem, kivált ha a tisztán
magyar területen való kezdet biztatni fog rá.” Itt, észre kell venni, a magyar autonóm terület és a
magyar egyetem ideája fogalmazódott meg. Máig eleven igények! Az egységesítés és az „okvetlenül
szükséges decentralizáció és regionalizmus” közötti egyensúly kialakításának részeként került szóba a
városok önigazgatásának kérdése is. S bár Goga megváltoztatandónak vélte a „magyar idők”
városokon belüli mesterséges magyar túlsúlyát, de elismerte: „kell módot találni, hogy a városok
közönségének legyen valami beláthatása és befolyhatása a saját életébe, – demokrácia, aminő
Románia, nem kívánhatja visszafejlődésüket.”  S szóba került az erdélyi magyarok politikai
képviseletének ügye is. Goga a magyarok „társadalmi elzárkózását” és „politikai távolmaradását”
nehezményezte, kilátásba helyezte viszont a parlamentáris rendszeren belüli „igazi képviseletet”, „mit
parlamentáris országokban a szavazati jog ad meg”. (Számítása szerint a magyaroknak 20-25
képviselői hely jutna, ami már „igen jelentős parlamenti frakció volna”.)
    Ignotus, mint jelezte is, nem kommentálta s főleg nem vitatta Goga elképzeléseit, cikke nem
vitacikk. De a magyar-román viszony ilyen tematizálása kétségtelenné teszi, rövid idő alatt eljutott
odáig, hogy „képben” legyen. Cikke, szerencsés esetben, egy erdélyi magyar-román „kiegyezés”
előjátéka lehetett volna.. Ignotusban pedig egy kisebbségpolitikus szempontjai formálódtak.
     A harmadik viszonylat, amelyre – ha nem is az eddigiekhez mérhető súllyal – reflektált,  a múlthoz
(s következésképpen a jelen bizonyos fejleményeihez) való viszony volt. Hogy e vonatkozásban
kritikus hangot ütött meg, már az is előre vetíti, hogy már egyik első kolozsvári cikkében meghúzódik
egy, rövidségében és visszafogottságában is árulkodóan határozott mondat: „Azt a csalhatatlanságot
sem látom a mai Magyarországon, amely előtt komolyat mívelt emberek Canossát járjanak” (1922.
aug. 22. 1.).Ez a rövidke mondat ugyanis félreérthetetlenné teszi, mindaz, ami a kurzus kialakulásához
vezetett, messze volt attól, amit ő optimálisnak vélt. A kurzus nem lehet mérce. Az odahazai
viszonyoknak ebből a megkérdőjelezéséből egyenesen következett, hogy mindazzal szemben is
kritikus volt, amelynek restaurációja a magyar közéletben zajlott. Van néhány, zömmel rövid írása,
amelyből ez az attitűdje kitetszik. Vilmos német császár emlékiratai kapcsán, mintegy mellékesen, de
megfontoltan szóba hozta Tisza Istvánt is. Jellemzése roppant érdekes – s egyértelműen elutasító.
Tiszáról szólva egy sor, úgynevezett pozitívumból indult ki.: „volt egy vezérünk, kit a magyarság
túlnyomó többsége s bizonyára nem értéktelen része tekintett utolsó percig, s tekint ma mártírhalála
után még inkább, lelkében vezérének. Egy igazán kiváló, ragyogó tehetségű valaki, egész ember,
megejtő férfifigura, amellett tele a legkitűnőbb képességekkel: jó adminisztrátor, alapos felkészültség,
elbűvölő szónok.” Verdiktje azonban mindezt ellenpontozza: „ez a férfiú, ez a Tisza István […] egyik
legnagyobb antitalentum volt, akit valaha a rossz végzet államférfiúi hatalomba állított.” Tiszának a
döntő pillanatokban való rossz reakcióit kifogásolta, például a magyarországi románokkal való
kiegyezés elmulasztását. S általánosítva is kimondta: „Egészen bizonyos,, hogy aki ennyire döntő
pillanatokban ennyire nem érzi meg a pillanatok lehét, nem született arra, hogy a pillanatok
művészetét, a politikát gyakorolja”. „A vaknak is látnia kellett, hogy amit a kezébe vesz, azt tönkre is
teszi, legyen az akár bank, akár politikai párt. Egyéb dolgokhoz, mint politikához, például
művészetekhez, ha olykor hozzá szólott: az értőnek elakadt a lélekzete ennyi ártatlan és értetlen
közhelyességen.” S Tisza végső mérlege is lesújtó: „ez a legszentebb hazafiságú magyar egyik fő
tönkretevője volt a magyarságnak és Magyarországnak.”
    Ehhez a súlyos ítélethez képest sokadrangú momentum, amit IV. Károly koronázása kapcsán az ott
szereplő hercegprimásról és magáról a királyról egy másik, ugyancsak rövid cikkében állít. Az
előbbiről csak egy futó impressziót rögzített: „rémisztő volt, inkább tót szolgáló, mint egyházi
fejedelem, a hercegprímás.” S az új király sem mutatott szerinte jobban. „S szánnivalóan idétlen és
méltóságtalan Szent István palástjában és koronájában a boldogtalan fiatal ember, fiatal főhadnagy,
fiatal lovász: Károly császár és király.” Ezeket az impressziókat lehet elfogultaknak,
„szubjektíveknek” tekinteni, de a cikk lényege nem e benyomások rögzítése. Ennek az Emlék című kis
jegyzetének az igazi lényege sokkal inkább az ünnepélyesnek szánt aktus és az utóbb bekövetkezettek
összekapcsolása, egymásra vetítése. „Nem volt szép – nagyobbára nem – az ősi köntösökben s ősi
cerimóniák míveletében mai embereket látni. Nem a cerimóniák szoborták őket magukhoz, hanem ők
hétköznapozták magukhoz a cerimóniákat.” S ami a döntő: „Azóta körülbelül minden és emberül sok
legfőbb felborult és elpusztult, kikre ama decemberi délelőttön ez ódon usztenziliák kophatatlansága
rávilágított. Ezer év szerkezeteiből alig maradt épen egyéb, mint e két ősi ruhadarab. Mint a tárgyak, a
cerimóniák, a szimbolumok szívóssága az élet forgandóságában. Mint az emlék, mely akkor kezd élni,
mikor a valóság meghalt.”
    A rezignáltság hangjai ezek. S bizonyos, megjegyzései nemcsak mint a múlthoz való személyes
viszonyának jelzései fontosak. Megírásukban és közzétételükben figyelmeztetés is rejlett. Illúziókat
próbált oszlatni – nyilván teljesen tudatosan. De, ma már hozzá tehető, kevés eredménnyel. A magyar
társadalom fentijei nem voltak vevők erre az illúzióoszlatásra. Nem tudható, Ignotus vajon érzékelte-e
e helyzetet, vagy úgy hitte, mások is hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mindenesetre tény, kontrasztot
teremtett az aktuális félmúlthoz.  S erre egy optimális „kis” magyar út megtalálásához nagy szükség
lett volna.
     Az eddigiekhez képest a negyedik viszonylat, amelybe Ignotus Kolozsváron „beleállt”, az irodalmi
kultúra intézményrendszerének kiépítése, látszólag súlytalanabb reláció. Ezt, irodalmár lévén, akár
személyes vonzalmai kiélésének, „magánügyének” is tekinthetnénk. Ám, immár közel száz év
távlatából már tudjuk, nagyon is fontos, sőt sok vonatkozásban egyenesen kisebbségmegtartó
dimenzióról volt szó. Ignotus egy fiatal s még teljességgel „névtelen” nagyváradi írónő regényének
megjelenésére reagált (Mellesleg. 1922. szept. 28. 4.). De nem a regény esztétikai teljesítményével
foglalkozott, hanem kiadásának körülményeivel – azzal, hogy a könyvet nem igazi, üzemszerűen
megszervezett kiadó, hanem egy napilap adta ki. S ebből, jó érzékkel, arra következtetett, az önálló
erdélyi magyar irodalom számára intézményrendszert kell teremteni. Ehhez, szándékoltan, taktikai
megfontolásokból vagy csakugyan hibás helyzetérzékelésből, nem dönthető el, ő maga is önerősítő
illúziókat mozgósított. „Ma, vegyük észre, ide: Erdélybe s a Bánságba szakadt át a legnemesebb, mi a
magyarból kinőtt: a magyar városiasság. Szegény, drága, imádott, megbecstelenített Budapestem:
felköltözött bele Bugacz és Félegyháza. Nem adok neki öt évet, s büfögni fog. A város itt van: Várad,
Arad, Sziget, Vásárhely, Temesvár, Kolozsvár. Minden feltételével, lehetőségével és kilátásával a
legnagyobb stílusnak. Üzletiekben úgy, mint lelkiekben, lélektől fűtött üzletnek, s üzletbe horgonyzott
léleknek. Mint Florencban, hol nem véletlen, hogy egyszerre indult a kereskedelem s a renaissance.”
(1922. szept. 28. 4.) Bizonyos, ez a helyzetérzékelés nem áll meg, ez csak illúzió. De a gyakorlati
program reális és előre vivő, amikor leszögezi: „nevetséges, hogy Erdélyben s a Bánságban, a
legnagyobb és szomszédba is benyúlható magyar betűpiacon, nincs magyar könyvkiadó”. (1922.
szept. 28. 4.) S a cikkére kapott reflexiókra reagálva, konkrétabban is fölvetette az erdélyi magyar
könyvkiadás kérdését (Könyvkiadás Erdélyben. 1922. okt. 24. 7.) . Észrevételei figyelemre méltóak.
Az, hogy A Hét és a Nyugat írónevelő szerepére utalt, talán túl optimista, de mindenképpen biztató
összevetés. Egy új írói garnitúra föllépéséhez ugyanis tudatos erőfeszítések is szükségesek, s ha ezek
megvannak, akkor Kaffka Margit lesz, „aki akkor nem volt még Kaffka Margit, csak egy ismeretlen
kis tanítónő”. „Ugyanúgy, ahogy Móricz Zsigmond sem volt Móricz Zsigmond, csak Az Ujságnak
helyettes színikritikusa”, de a Nyugat léte és lehetőségteremtő ereje döntően elősegítette az íróvá válás
bonyolult metamorfózisát. S Ignotus nemcsak nagy s ösztönző összevetésekkel szolgált – konkrét
kiadói ötletei is voltak. „Például: nem rossz üzletnek tartanám erdélyi kiadó számára, ha most, mikor a
magyarországi kiadók, piacuk megszűkülvén, kiadó körüket is szűkre fogják s ismert íróknak csak
újabb dolgait adják ki. Kiadni az ismert és elismert írók régi s már elfogyott könyveit, amelyek végre
sem romlottak meg, amiért az idők rosszabbak, s amiket az új nemzedék keres, tehát megvenne, ha
megtalálná. Ma úgy állunk, hogy a legtöbb beérkezett magyar írónak csak jelene van, ha van – múltja
el van temetve.” „S végre: azt sem látom át, hogy a felszabadult jogú többi magyar klasszikusnak
miért ne jelenhetnék meg éppenúgy erdélyi kiadása, mint megjelent a napokban az erdélyi Petőfi? S
erdélyi kiadó miért ne vegye kezébe Erdély irodalmi vonatkozásainak feldolgoztatását, s arra való
tollal miért ne íratna könyvet Bethlen Gábor udvaráról, az enyedi kollégiumról, Petőfiről Erdélyben,
Adyról s a partiumról, és Kemény Zsigmond életéről. Látatlan fogadok, hogy vannak itt is, ott is ilyen
könyvek készen vagy tervben, csak utánuk kéne járni. […] a kiadó nevet az érdemli meg, aki
megteszi.” (1922. okt. 24.7.)
    Kolozsvári írásainak rekapitulálása egy dolgot mindenképpen nyilvánvalóvá tesz.  A Keleti Ujság
főszerkesztője, bár Erdélyben maga is homo novus volt, rövid idő alatt, tehetsége és tapasztalatai révén
az erdélyi magyar közéletnek orientáló és dinamizáló tényezőjévé tudott válni.
5
Ignotus kolozsvári szerkesztői munkájának dokumentumai jórészt hozzáférhetetlenek;
megsemmisültek vagy lappanganak. Szerkesztői levelezéséből például mindössze három darab ismert,
a Móricz Zsigmondhoz, az Áprily Lajoshoz és a Komlós Aladárhoz írott levél. Mindhárom 1922
novemberéből (23-áról) való, s mindhárom kéziratkérő levél. Móricztól a karácsonyi számba kért
novellát, Áprilytól rendszeres közreműködést remélt, s Komlós előtt is kinyitotta a lap hasábjait. E
levelek több szempontból is figyelemre méltóak. Mindenekelőtt: a honoráriumviszonyokba engednek
némi bepillantást. Móricznak, aki „sztárszerzőnek” számított, s Ignotus úgy is kezelte, kiemelt
honorárium járt – egy tárcanovelláért 350 lej. A másik két potenciális szerzőnek a „tárca lábjáért” 25
lejt ígért. (A „láb” itt minden valószínűség szerint nem a kolumnával, hanem a hasábbal azonosítható;
a Keleti Ujságnál három hasáb tett ki egy kolumnát, azaz újságoldalt.) Áprilynak, karácsonyi
tárcájáért, 30 lej járt volna „lábanként”. A három levél abból a szempontból is érdekes, hogy e három
fölkért szerző figyelemre méltó megoszlást mutat. Egyaránt van köztük magyarországi (Móricz),
erdélyi (Áprily) és bécsi emigráns (Komlós). Ez a megoszlás, bár véletlen, hogy éppen ezek maradtak
meg, mint cseppben a tenger, jelzésértékű. A levelek formai sajátosságai is beszédesek. Mindhárom
levél gépelt – Ignotus nyilván a szerkesztőségi gépírónőnek diktálta őket. (Ő maga ekkor még nem írt
gépen.) Ennél is fontosabb, hogy a leveleken adminisztratív funkciójú jelzés van. A Móriczhoz írotton
ez: 680. sz. I/M, az Áprilyén: 683. sz. I/M, a Komlósnak írotton pedig ez: 684. sz. I/M. A betűjelzés
minden valószínűség szerint Ignotus szerkesztői levelezésének kódja. Az I betű az Ignotus név, az M
betű a személyében nem ismert gépírónő nevének jelzése. (Az ilyen kódolás akkoriban bevett
gyakorlat volt.) S ha ez így van, akkor kétségtelen, a szerkesztő Ignotus ekkoriban sok levelet írt –
1922 augusztusa és november 23-a közt 684-et. Ennek a levéltermésnek természetesen csak egy része,
valószínűleg kisebb része íródott a megnyerni szándékozott szerzőknek; a többség vagy üzleti jellegű
volt, vagy/és a magyar és román közélet szereplőinek, pl. hivatalos szerveknek szólt. Csak sajnálni
lehet, hogy e kiterjedt dokumentációból csak ily kevés maradt fönn.
    Érdekes Kázmér Ernő (már idézett) cikkének a szerkesztő Ignotusra utaló részlete is. Kázmér
ugyanis, tapasztalatai alapján, így mutatja be az erdélyi viszonyokba gyorsan beilleszkedő kolozsvári
szerkesztőt: „De Ignotus itt is az, aki Budapesten volt. Pontosan ismer minden erdélyi magyar írást és
minden írót, semmi sem kerüli el figyelmét, ami Erdélyben leíródik, elmondódik, vagy történik.
Kérdezem az erdélyi magyar irodalomról s ez az évtizedeket átfogó tudású, az esztétika próbakövén
borotvaélesre kicsiszolódott elmeélű gondolkodó, a maga gyönyörű, szintetikus gondolkodásával,
amelynek a klasszikus demokrácia és a teremtő igazság az alappillérei, máris oly megértő szeretettel,
koncepcióval és harmóniát teremtő cselekvő szándékkal beszél róluk: Nyírőről, Áprilyről, P. Gulácsy
Irénről és másokról, hogy türelmetlenül várjuk az erdélyi magyar irodalom sugárbaszökkenését.”
„Ignotus ott van és figyel, elfogta az erdélyi mirage s az érzések és gondolatok világának
differenciáltsága mellett keresi a nyugati kapcsolatokat keleten, ahol a magyarság a szakadék szélén
áll és jár – sóvárgással, öntudatossággal, mártíromsággal.” (Kassai Napló, 1922.dec. 24. 26.) Ez a
leírás, még ha leszámítoljuk a jóindulat esetleges túlzásait is, hitelesnek látszik, s beleillik az Ignotus
irodalmi szerepéről eddig tudottakba.
    Ignotus kolozsvári szerkesztői horizontját mutatja, hogy – mint egyik cikkében ő maga is utal rá --
még a nemzetközi tekintélyű (s számára igazodásként szolgáló) Eduard Bernsteinnak is írt kéziratkérő
levelet. (Vö. 1922. szept. 20. 1.) Közlését a Kázmér-cikk egyik utalása is megerősíti, ott ugyanis
Ignotus így referált erről az őt faggató újságíró kollégának: „módomban állott nézetem megerősítésére
az ősz Eduard Bernstein nyilatkozatát is közzétenni.” (Kassai Napló, 1922. dec. 24. 26.)
Értelemszerűen az új helyzetnek megfelelően a román szellemi élet felé is tájékozódott. Nemcsak
íróismerőseivel, Emil Isackal és Gogával cserélt eszmét, de – az erdélyiség új követelményei szerint –
Bukarestbe is többször eljutott. Egyik későbbi cikkében megírja például, hogy főszerkesztői
megbízatása után udvariassági látogatást tett az akkori román belügyminiszternél. „Mikor
főszerkesztői helyemet elfoglaltam volt, leutaztam Bukarestbe Vaitoianu generális, akkori
belügyminiszter úrhoz, s ő excellenciája udvariasan úgy tett, mintha katonaszívének szerinte [való]
volna bemutatkozó formulám”. („[N]ekem, ki bár magyarok közt nem érezhetem magamat idegennek,
itt mégis idegen állampolgár vagyok, nem is illik egyéb szerep, mint hogy leglojálisabb ellenzéke
legyek Excellenciátoknak…”) Ez a szál persze puszta formalitás maradt, nem jelentett tényleges
közeledést. De Ignotus valódi román támogatóra is akadt. Egyik bukaresti útja során, egy
újságírógyűlésen egyebek közt C.G. Costa-Foruval (18.. –1935) is megismerkedett. Róla, nekrológ
helyett írott emlékezésében 1935-ben Ignotus ezeket írhatta: „Costa-Foruval úgy ismerkedtem meg,
hogy ő, az érdemes, nagyállású s idősebb társ odajött hozzám idegenhez s őfeléjük legfeljebb ha
egypár író előtt ismert valakihez bemutatkozni, s személyemnek barátságát, ügyemnek segítségét
felajánlani. Rövidre rá feljött Kolozsvárra, hogy, mint öreg ember létére fiatal szabadkőműves, de
román hazafi létére is új életre ébressze az átalakítások idején elszunnyadt s dicső emlékű erdélyi
magyar nemzeti szabadkőműves páholyt, melynek utolsó vezére a változáskor Apáthy István volt.
Magyar testvéreihez intézett francia beszédében is ezt emelte ki: hogy ő most vén fővel azért állott be
szabadkőművesnek, mert a béke háborújában is kell Veres Kereszt: sebeket gyógyítani, áldozatokat
menteni, szakadékokat áthidalni – s kik szorulnak több megértésre s foganatosabb segítségre, mint
akik egy napról a másikra nemzeti felsőbbségből kisebbségi kiszolgáltatottságba kerültek?...” (Magyar
Ujság, 1935. aug. 25. 4.) Ez a nexus persze inkább kivételszámba ment. Ignotusnak, hivatalból, a
„sziguranca uraival” s a „megyei prefektussal” kellett érintkeznie, s ezek a hivatalos emberek bizony,
bár megkerülhetetlenek voltak, nem a román-magyar közeledés elősegítőinek számítottak.
    A szerkesztő mozgástere, meg kellett tapasztalnia, többszörösen körülhatárolt volt. Lehetőségei
messze maradtak az ideálistól.
6
Nem kétséges, Ignotust okossága, formátuma, személyisége szuverenitása „zavaró” tényezővé tette
abban az érzékeny és bonyolult mentális erőtérben, amelyben lapot kellett szerkesztenie. Ez az erőtér
ugyanis nemcsak súlyos feszültségeket vetett fölszínre szinte nap mint nap, de magában hordta a
problémák „erőből” való megoldásának szorgalmazását is. Igazában a játszma fontosabb szereplői:  a
királyi Nagy-Románia, a királyi Kis- vagy Csonka Magyarország és a többségi privilégiumaiból
kisebbségivé lesüllyedő erdélyi magyar közösség zöme sem a kiegyezés lehetőségeit kereste. Vagy az
új helyzet maximális és tekintet nélküli kihasználását ambicionálták, vagy – a másik oldal – a régi
helyzet maradéktalan visszaállításában voltak érdekeltek. Az államfordulat (1918 vége) óta még
túlzottan kevés idő telt el ahhoz, hogy a befejezettség és a visszafordíthatatlanság élménye
megszilárduljon, habitus épüljön rá. Még, sem itt, sem ott, nem érvényesülhetett a kiegyezéskényszer
logikája a maga tisztaságában. Ignotus pedig, aki jellegzetesen a kiegyezésre épülő fokozatos fejlődés
képviselője volt, s ilyen stratégiával érte el korább sikereit is, valódi kiegyezésre törekedett – a
kisebbség sajátosságának méltóságát emelve központi értékké.
    Ignotus, mint Kázmér Ernőnek elmondta, nagyjából-egészéből tisztában volt helyzetével.
„Természetes”, mondta, hogy egy „közéleti felfogás, mely a túlzó végletek között áll, mint mindenütt,
itt is, jobb és balfelől is támadásoknak van kitéve és én vártam, álltam a harcot”. (Kassai Napló, 1922.
dec. 24. 26.) Az első támadás balról érte. „Első megtámadtatásom a munkásság köréből indult el, azért
a szilárd, eltökélt és régen hirdetett nézetemért, hogy a munkásságnak csak a mai társadalmi helyzeten
belül lehet megtalálnia a boldogulás útját s lehetőleg a tőke segítségével. Ez a nyíltság nem tetszett” –
mondta erről ő maga el. Ennek a támadásnak a nyomait nem sikerült föllelni, de aligha kitaláció.
Ignotus bolsevik-ellenes megjegyzéseiben benne rejlett a visszavágás lehetősége, az lett volna
meglepő, ha szó nélkül hagyták volna. Illúzióoszlató megjegyzései azonban hamarosan a másik oldal
érzékenységét is borzolták. A Brassói Lapok, a kolozsvári Ellenzék, majd a budapesti 8 Órai Ujság
egymás után támadásba indult ellene. Az első támadó cikk a Brassói Lapok 1922. október 22-i
számában jelent meg, egy (k. s.) szignójú szerző tollából, Levél a faluból címmel.  A cikk önmagát
„Marosújvárról” keltezi, de nem olvasói levél, hanem újságírói munka. A cikkíró irodalmi, filológiai
adatokkal operált. Tudta például, hogy Ignotus mit írt 1917-ben a Világban a magyarországi románok
helyzetéről (meg is adja a megjelenés adatait), idézte a Romanul nevű román lap egyik évtizeddel
korábbi Ignotus-ellenes cikkét – itt is pontosan megadva a megjelenés helyét és időpontját…, stb. Az
ilyen adatok ismerete azonban nem szokványos, ez fölkészülésre, adatgyűjtésre utal. S rosszhiszemű
is. Rájátszott Ignotus zsidóságára, többször is szóba hozva eredeti családi nevét, s élve a Romanul
Goga-cikkének finom utalásokban érvényesülő, de jól érzékelhető antiszemitizmusában rejlő
diszkreditálási lehetőséggel. A támadást kiváltója „természetesen” Ignotus „koronázási” cikkének IV.
Károlyra és a hercegprímásra tett megjegyzése volt. „Ízléstelen, kegyeletsértő és cinizmusban tobzódó
sorok” – írta róluk (k. s.). A mélyebb ok azonban máshol rejlett: „Ezek a sorok a gyulafehérvári
koronázás apropójából íródtak.” Ignotus ugyan egyáltalán nem utalt a gyulafehérvári eseményekre, ő a
korábbi, magyar királyi koronázásra emlékezett, (k. s.) azonban összekapcsolta a régi magyar és az
aktuális román királyi koronázást. S jól érzékelhetően ez verte ki nála a biztosítékot. A gyulafehérvári
román koronázás ugyanis – kisebbségi magyar szempontból szimbolikus erőszaknak számított,
amelyet el kellett ugyan tűrni, de amely sértő volt „magyar” szempontból. E relációban tehát a magyar
múlt, a magyar „hagyományok” hasonló aktusának „lekezelése”, szimbolikus dimenziójának kritikája
duplán sérelmesnek tűnt föl. A kritika a kritikust belső ellenséggé, „árulóvá” tette. Ignotus pedig mint
„zsidó” és „emigráns” alkalmas volt az „ellenségként” való azonosításhoz. Szóba lehetett hozni „az
emigránsok útszéli tónusát”, „kerítésen keresztül való acsarkodását”, stb. Mert mit is lehetett volna
mást várni „Ignotus-Weigelsberg Hugó”-tól, aki „1917 novemberében a pesti radikális Világban egy
tárcát írt »Nemzetiségi álom« címen, amelyben beleálmodja magát egy magyarországi román
helyzetébe és rémes képet fest az elnyomottságban sínylődő román lelki helyzetéről?” „S ennek az
Ignotusnak, a könnyhullajtónak, az érző szívű írónak, most nincs egy becsületes, őszinte szava az
erdélyi magyarság komoly problémájáról, árva magára hagyatottságáról?!” Ez az érvelés, nem
kétséges, jellegzetes észjárást takar. Lényege az üres, „szimbolikus” formákhoz való érzületi fixálódás,
a realitások figyelmen kívül hagyása. Éppen Ignotus cikkének lényegét nem értette, a figyelmeztetést
nem vette észre. Az Osztrák-Magyar Monarchia bukásával egy „történeti” birodalom
visszavonhatatlanul a múlttá lett. S ha Ignotus cikkét – (k. s.)”leveléhez” hasonlóan – a mai értelmező
is a gyulafehérvári koronázás kontextusában veszi szemügyre, azt kell mondanunk, a figyelmeztetést
kellett volna kihallani belőle. Méghozzá két vonatkozásban is. A birodalmi Magyarországnak vége, új
helyzet van, s – a gyulafehérvári koronázás sem örök időkre szól. A királyi Románia sem lesz örök.
„Ubi sunt.” Az Emlékből tehát önismeretet és önerősítést lehetett volna meríteni.
    A Brassói Lapok konklúziója azonban más. Egyrészt bagatellizálni próbálta az „emigránsokat”:
„Mi itt falun igazán nem tulajdonítunk nagy fontosságot ezeknek az átkozódó emigránsoknak, a
magyarság hamis prófétáinak.” Másrészt, saját retorikájára rácáfolva, ellenséget konstruált: „Én
bizony csak azt mondom, Szerkesztő uram, főleg kettőtől mentse meg a jó Isten ezt a szegény erdélyi
magyarságot. A mindent ígérő politikusoktól és – Ignotuséktól.”
     A második támadás az Ellenzéktől érte Ignotust; a lap 1922. október 27-én, „Inkább tót szolgáló”
címmel/névtelen cikket közölt ellene. A kiindulópont világos: „Valaki szükségesnek tartotta, hogy
Nagyrománia államegységének ünnepén, a román király koronázásának napján, kegyetlen és
kegyeletlen szavakkal megrugdossa az utolsó magyar királyt, a magyar tragédia koronás szereplőjét.”
Ez az érv, immár explicit alakban, ugyanaz, mint (k. s.) sejtetett érve is volt.. S az inkriminált
szövegrészek is ugyanazok. A cikk újdonsága kettős. Egyrészt meglepő nyíltsággal ismeri be a
kritikától való kisebbségi elzárkózást. „A mi számunkra a magyar múlt és minden fénye, nagysága
vagy tévedése és szomorúsága fájdalmasan édes emlék. Mi elszakítva az anyaországtól, ha két
karunkat nem is tárhatjuk ki feléje, de legalább a szívünk mélyén megérezzük [megőrizzük?] iránta
mindent megbocsátó olthatatlan szeretetünket. Mi, akik a régi haza oltárán már nem áldozhatunk, nem
akarjuk hallani a könyörtelen kritikát sem róla.” Ez a maga nemében tiszta beszéd, a posztraumatikus
érzelmi blokkolás őszinte beismerése – egy öncsonkító beállítódás rögzülésének dokumentuma.
Szubjektíve hiteles, de következményeiben végzetes attitűd ez. A cikk másik újdonsága az a
karakterisztika, amelyet a névtelenségben maradó cikkíró Ignotusról adott. „Ignotus Veigelsberg Hugó
alig két hónappal ezelőtt kezdte meg újságírói tevékenységét Kolozsváron. Berlinből jött ide, ahol a
magyar származású Róbert Jenő színházainak dramaturgja volt. Budapestet az októberi forradalom
idején hagyta el s azóta se tért vissza Magyarországra. Károlyi Mihály Svájcba küldte, ahol nagy
áldozatok árán a külföldet tájékoztató sajtóirodát akartak létesíteni. De nem használhatott a magyar
ügynek annyit semmiféle sajtótájékoztató, mint amennyit ártott a magyar köztársaság svájci követe, az
első szoknyás diplomata, Bédi Schwimmer Róza, aki csakhamar a humoristák és karrikatúristák
kedvenc céltáblája lett. Ignotus rövid svájci szereplése után otthontalanul bolyongott Ausztriában és
Németországban. Nem kutatjuk, minő keserűségek, érzelmi viharzások zajlottak le belsejében idegen
országokban való hányadtatása rossz óráin, minő eltávolodások mentek végbe e négy nehéz esztendő
alatt lelkületében. A száműzöttek szíve örvény, a kitagadottak lelke éjféli kísértet.” (Ellenzék, 1922.
okt. 27. 3.) Ez a jellemzés, ha eltekintünk attól, amit Ignotus mindig hangsúlyozott, hogy tudniillik ő
nem emigráns, tárgyilag majdnem pontos. De két eleme problematikussá teszi. Ignotus svájci
tevékenységének ilyen exponálása a román politika szemszögéből nézve már-már följelentés számba
ment. Gyanút keltett Ignotus ellen. A másik hibás és problematikus momentum pedig a
karakterizálásból levont következtetés. „A nemes jellemeket a nagy nyomorúságok felemelik és
megtisztítják, csak a kicsinyes elméket gyötrik és aljasítják el. A hosszú bolyongás kétségkívül mélyen
beleszántott Ignotus egyéniségébe. De bármennyit szenvedett is nyilván igaztalannak érzett
számkivetésében, személyes érzelmeit el kellett volna nyomnia, amikor elhatározta magát az erdélyi
magyar sajtóban való munkálkodásra.” (Ellenzék, 1922. okt. 27. 3.) .Ez a következtetés nemcsak –
szándékoltan – dehonesztáló, de téves is. Aljassággal vádolja Ignotust, miközben mesterséges
kritikátlanságban jelöli ki a kívánatos újságírói magatartást.  Sértő és buta, a saját közösséget
önkorlátozó attitűd ez.
     Az Ellenzék cikkére Ignotus mindjárt, még aznap este reagált. Rövid, de nagyon határozott hangú
cikkben utasította el a vádakat („Emlék”. 1922. okt. 27. 1.). „Az Ellenzék csütörtök esti száma Károly
király koronáztatásáról szólt minapi Keleti Ujságbeli emlékezésemet támadja” – írta. Majd így
folytatta: „Az Ellenzékről eddig csak azt tudtam, hogy írni nem tud, most azt látom, hogy nem tud
olvasni sem, s hogy, ha csakugyan azt olvasta ki soraimból, amit állít, éppoly gyógyíthatatlan, mint
akik, gyógyíthatatlanságukkal, az ezeréves Magyarországot tönkre tették. Mindenféle keserűségeket s
meghasonlottságokat tesz fel rólam, mint holmi bujdosóról, s nem tudja, hogy nem vagyok sem
»száműzött«, sem »kitagadott«. Kereskedik erdélyi és magyar dolgokban való illetékességem körül, s
nem gondol rá, hogy van annyi olvasóm Erdélyben, mint neki, és van annyi részem a magyarság
életében, mint azoknak, kik magyarságukból élnek.” Önérzetes replika ez, de érződik már rajta némi
ingerültség. S Ignotus ekkor már tudta, nemcsak egy cikkíró és/vagy egy lap véleményéről volt szó,
hanem, ezen túl, bizonyos konzervatív politikai körök „üzenetéről” is. Ő maga is „üzent” tehát, s
svájci diplomáciai küldetését szóba hozva, nemcsak azt szögezte le, hogy „dolgoztam ez életért” (ti. a
magyarság életéért), de az „Ellenzék hátamögöttijei”-re is félreérthetetlenül utalt. Hogy hogyan
dolgozott Svájcban, efelől „megkérdezhetik Gróf Teleki Pált, kit ugyancsak Károlyi Mihály küldött ki
oda és ki ott dolgozott ez Irodával.” (Az Iroda, amelyre itt hivatkozik, a Svájci Magyar Iroda – ennek
kereteiben fejtette ki diplomáciai tevékenységét Ignotus is.) Gesztusa egyértelmű: „Ezeket egyszer s
mindenkorra akarom megmondani, először és utoljára: nem az Ellenzéknek, vagy, amely már előtte
járt, a Brassói Lapoknak, hanem a közönségnek, amelynek írok, a magyarságnak, amelyhez tartozom.”
Reakciója lélektanilag érthető s jogos volt; miközben a kisebbségi közélet vállalt fontos és érzékeny
szerepének tett eleget, hátba támadták. Önigazolása azonban, minden jel szerint, kontraproduktívnak
bizonyult. A „hivatalos” Magyarország „nemzetijeit” nem tudta meggyőzni „magyar” érzelmeiről,
szerepvállalása motivációjáról, a mindenben „horthyzmust” (értsd: irredentát, revíziós szándékot)
gyanító román politikát pedig a Telekire való hivatkozás gyanúval töltötte el.
    Ez pedig csapdahelyzetet jelentett Ignotus számára.
    A Budapesten megjelenő 8 Órai Ujság, amelynek főszerkesztője, Nadányi Emil korábban a Tisza-
kormány erdélyi félhivatalos lapját, a Kolozsvári Hírlapot is szerkesztette, s erdélyi és „konzervatív”
kötődései közismertek voltak,  nem sokkal később, 1922. november 4-én durván denunciálta Ignotust.
Már a cikk címe s alcímei is tanulságosak: Az őszirózsás forradalom és a gyulafehérvári koronázás. –
mondja a cím. Az első alcím pedig ez: Ignotus gyalázkodó cikke. – Garami Ernő és Jászi Oszkár
buzdítják az „emigránsok”-at. Maga a cikk a csúsztatások sorozata. Mindenekelőtt, tudatosan és
rosszhiszeműen, összemossa Ignotust az emigrációval, az emigrációt – a forradalmak emigrációját –
pedig az összeomlás, az országvesztés okozójaként jeleníti meg. A vádakat pedig egy amalgám
konstrukcióba olvasztja össze. Az „amalgám”, tények és hamis beállítódások jól megfigyelhető, mégis
egy bizonyos beállítódáson belül hatásos kombinációja: „A gyulafehérvári koronázástól […] távol
tartotta magát az erdélyi magyarság, melynek számára ez a koronázási pompa mélységes nemzeti
gyász felidézője volt. És midőn az idegen uralom alá került magyarság a nemzeti élettől való
megfosztottság gyászos betetőzését látta a gyulafehérvári koronázásban, ezt az alkalmat ugyanazok,
akik az őszirózsás forradalommal gyógyíthatatlan sebet vágtak az ország testén, arra használták fel,
hogy újból szennyet és sarat fröccsentsenek azokra a nagy és szent eszmékre, melyeknek éltető erejét a
háború és a forradalmak tanulságai után ma minden becsületes ember hittel vallja.” (8 Órai Ujság,
1922. nov. 4. 3.) Az érvelés Ignotus ellen irányul, Ignotus szövegét azonban nem idézi, az egészet az
általánosságokban mozgó ítélkezés ködébe burkolja. A 8 Órai Ujság névtelenségben maradó szerzője
szerint Ignotus IV. Károlyról „olyan hangon” írt, hogy „nem kell legitimistának lenni ahhoz, hogy a
legnagyobb felháborodást váltsa ki az emberből”. Ám idézet helyet így folytatja: „Nem tartjuk
ildomosnak, hogy azokat a gyalázkodó, ízléstelen és otromba kifejezéseket, melyekkel az elhunyt
királyt illeti, ezen a helyen reprodukáljuk.” Csak általánosságban emlegeti „Ignotus kegyetlen és durva
gyalázkodását”. S a rágalmazás korolláriuma, amikor az „ezer éves” múlt „megszentségtelenítésének”
vádjával áll elő. A cikk szerint ugyanis Ignotus „hasonló hangnemben ír Magyarország ezer
esztendejéről s cinizmusában nem átal[l]ja szentségtelen kézzel érinteni a magyarság dicsőséges
nemzeti múltját.” (8 Órai Ujság, 1922. nov. 4. 3.) E retorikában, nem lehet kétséges, a legrosszabb
magyar politikai hagyomány in statu nascendi formálódása érhető tetten. Minden üres frázissá
lényegül át.
    Ezzel a konstrukcióval már nem lehetett racionális polémiát folytatni. A rosszhiszeműség retorikája
szerkezetileg is immunis az érvekkel szemben.
    A döntő fordulat azonban alighanem már megtörtént. Ignotus a román sajtó (s attól nyilván nem
függetlenül: a román politika) számára „horthysta” lett. Az Infratirea nevű román lap 1922. november
8-i száma Presa lui Horthy in Romania címmel éles támadást intézett ellene. A román lap egy
homályos, utalgatós, de Ignotusra nézve roppant veszélyes ’összeesküvés elmélettel’ állt elő.
Közelebbi bibliográfiai adatok nélkül hivatkozott a csehszlovák kormány francia nyelvű félhivatalos
lapjának egy „nyári” cikkére, miszerint Bécsben a „magyar propagandisták” kongresszust tartottak. A
„kongresszuson részt vettek a jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar sajtó képviselői, valamint a
bécsi horthysta ügynökség propagandistái: »Auslandskorrespondenz«. A találkozón a budapesti
propagandaközpont vezetője elnökölt.” Ez az értekezlet, állítólag, elhatározta, hogy „az utódállamok
magyar szerkesztőségeibe újságírót delegálnak.”. Ez a leírás elég homályos, s ellentmondásos. A bécsi
emigráció és a „horthysta” Magyarország éles szembenállását ismerve elég nehéz elképzelni, hogy a
magyar kormány és az emigráció között valamiféle akcióegység jött volna létre. Kivált azzal az
eredménnyel, hogy a „budapesti kormány” „ingyen szállítson cikkeket” a kisebbségi magyar lapokba –
„tendenciózus, revizionista stílusban.” A román lap cikke szerint viszont Ignotus ilyen szerepkörben
került Kolozsvárra. Ez persze inkább csak sejtetés-szerű vád, kombináció, semmint valódi tényállítás.
„Közben” ugyanis, tudniillik a nyári bécsi „kongresszust” követően, a román lap szerint „komoly
dolog történt: a legkomolyabb, nálunk megjelenő magyar újság, a Keleti Ujság, az, amely
rendszeresen »udvarolt« nekünk, egyből kötekedővé és ellenségessé vált, mint az »Ellenzék« is. Ez a
változás akkor következett be, amikor az újság vezetése Ignotus kezébe került”. Mi ennek a
magyarázata? Az Infratirea szerint az (s ezt az információját egy „helyi magyar újságtól” kapta!), hogy
a Keleti Ujság kiadóját, a Lapkiadót „megvásárolta a budapesti »Atheneum« kiadóház”. Márpedig
Magyarországon „csak Horthy-féle, revansista kiadók működnek”! Az érvelés belső ellentmondása
nyilvánvaló. Miklós Andor „kiadóháza” (s médiabirodalma) tett ugyan gesztusokat a hivatalos magyar
politika felé, magának a kurzusnak azonban éppen hogy egyik céltáblája volt. Esetleges erdélyi
terjeszkedésük tehát aligha a hivatalos magyar politika érdekei szerint történt. Ezt a logikai
feszültséget az Infratirea megint egy kombinációval hidalta át. A Lapkiadó „megvásárlásával
egyidőben”, mint írták, „elárasztottak bennünket a magyar újságírók, egyelőre haladó nézetű emberek,
hogy bejövetelük könnyebb legyen. Ignotus volt az első.” S itt egy sajátos diagnózis áll össze. „A
következőt állapítjuk meg”, írta az Infratirea: „1919-ben hazánkba fogadtunk számos újságírót,
politikai szökevényeket. Ezek egy adott irányban dolgoztak, amelyet mi el tudtunk fogadni. Most
azonban megváltoztatták magatartásukat. Az általuk művelt újságírást átadták az újonnan jötteknek.”
Ezek azonban már nem „politikai üldözöttek. Magyarországról többnyire önszántukból menekültek.
Nem hivatalosan, de a budapesti kormány jóindulatú hozzájárulásával. Ignotus Svájcban magyar
propaganda irodát vezetett a »megcsonkított Magyarország« ügyéért. Azok, akik ezután jönnek,
ugyanolyanok lesznek, mint ő, olyan emberek, akik nem hivatalosan Horthy Magyarországáért
dolgoztak.” A svájci magyar irodára való hivatkozás árulkodó, itt rejlik az Ignotus elleni érzület igazi
oka. Ezt akár érthetőnek is tarthatnánk. A „logikus”, ám egyértelműen rosszhiszemű csúsztatás
azonban innen sem hiányzik. Az, hogy Ignotus „nem hivatalosan Horthy Magyarországáért” dolgozott
volna, merő rágalom. Nem érti vagy szándékosan meghamisítja a tényeket, aki Ignotust Horthyék
propagandistájának állítja be. Ignotus a „kurzus” ellenfele volt. Álláspontját az Infratirea azonban,
némileg váratlanul, Goga tekintélyével tudta megtámogatni. „[M]aga Goga úr, akinek a régi barátsága
Ignotusszal és az eddigi »Keleti Ujsággal« közismert, a Ţara noastră c. folyóiratában felfedi az Ignotus
által vezetett újságban az irredentizmust, és megállapítja, hogy ő, aki harcolt és a jövőben is harcolni
kíván az erdélyi nemzetek megértéséért, kénytelen, e tény alapján, különbséget tenni az erdélyi
magyar nép és vélt vezetői között.”  Ignotus ellen tehát összezárt a politizáló román értelmiség (vagy
annak egy fontos vonulata).
      A cikk szimptomatikus. Nemcsak a benne összeálló konstrukció az érdekes, de a fenyegetés is,
amely – igaz, egyelőre csak kérdések formájában – már itt megfogalmazódott. „Befejezésül feltesszük
a kérdést, amelyet jó lenne, ha a hatóságok is feltennének maguknak: román állampolgárok az
emigráns magyar újságírók? És Ignotus úr, aki csupán néhány hónapja tartózkodik itt, román
állampolgár vagy sem?” Ez, alig leplezetten, a kiutasításra való felszólítás.  (Megtetézve egy Keleti
Ujsággal szembeni potenciális retorzióval, hiszen a lapot kiadó Lapkiadó Rt a román lap szerint egy
budapesti cég tulajdonába került.)
     Az Infratirea cikke rövid, de gyors reagálásra késztette Ignotust. Még aznap megírta válaszát,
amely Szembesítés címmel a november 8-i Keleti Ujságban meg is jelent. Részletekbe nem
bocsátkozott, pár soros cikke egyetlen gesztus. Az egészet, egyben érdemes idézni – gesztusa így
mutatkozik meg a legjobban. „Nadányi úrnak, kit a kolozsváriak nálamnál jobban ismernek, van
Budapesten egy 8 órai Ujságja, mellyel, igen stílszerűen, a mai magyar hatalmasok szolgáltatják ki
magukat. Ez az újság, mint ideszivárog, november 4-i számában azt a tudva hazudott aljasságot írja,
hogy én nem átallottam szentségtelen kézzel érinteni a magyarság dicsőséges nemzeti múltját. Viszont
az itteni Infratirea, éppen jókor, azt fejtegeti ma este, hogy én szállítom a Keleti Ujságot s az
emigrációt Horthy úrnak. Szembesítem itt a két denunciációt, s ezzel meg is mondtam
mondanivalómat. Egyék meg egymást.” (1922. nov. 8. 5.) A gesztus frappáns, s mai távlatból Ignotust
igazolja. Politikai ellenfeleit azonban aligha győzte meg. Bírálói nem egymást, hanem őt „ették meg”.
7
1922 decemberében (de még 17-e előtt!), Kázmér Ernőnek adott interjújában, Ignotus már maga is úgy
érezte, nyilvánosan is szólnia kell az ellene irányuló támadásokról. Igyekezett súlytalanítani a dolgot,
de el kellett ismernie: „itt is, mint máshol is, vannak a magyarságnak oly elemei, akik minden politikai
hóbortot végigcsinálnak (hol vörösek, hol fehérek), no meg van újságkonkurrencia, féktelen pletyka és
közvetlen intrikaszolgálat Budapest és Kolozsvár közt – amelyekből az ily meg nem értő és meg nem
érthető támadások scenálódnak. Ezeket a nekem rohanásokat természetesen nem veszem komolyan, de
számot kell velük vetnem, mert rajtam keresztül, a magyarok egymás közötti küzdelmét meg nem értő
románoknak alkalmat adnak arra, hogy a »Keleti Ujság« megértő, nehéz munkáját támadhassák és
megzavarhassák.” (Kassai Napló, 1922. dec. 24.26.) E nyilatkozatában még nem beszélt róla (nyilván
taktikai megfontolásokból), ám, mint Costa-Foruról írott jóval későbbi cikkéből kiderül, már érzékelte
a román politika iránta érzett „csalódottságát” is. Maga Vaitoianu (1864–1956) belügyminiszter is
mást várt tőle, „s nem volt nehéz csakhamar már a sziguranca főnöke urának vagy a megyei
prefektusnak egyre hűvösödő köszönésén is megmérnem, mennyire nő hivatalos helyeken a bennem
való csalódottság. Persze segítették is – s míg Goga Oktávián költőtársam […] rettentő cikkekben
támadott, mint »horthystát«, viszont magyar urak, kik társadalmi és udvari úton hozzájutottak Bratianu
Ionel, az akkori mindenható miniszterelnök füléhez, nem mulasztották el belesúgni, hogy bolsevik
vagyok”. (Magyar Ujság, 1935. aug. 25. 4.) A hurok 1922 november második felében és decemberben
egyre jobban megszorult a nyaka körül.
     December közepén – valószínűleg 17-én – bekövetkezett kiutasítása is. C. G. Costa-Foru 16-án
este, vagy 17-én reggel érkezett meg Kolozsvárra, délután a Városházán tartott előadást. Ignotushoz
írott levele (Keleti Ujság, 1922. dec. 21. 1.) szerint, mint írta, „épp abban a percben érkeztem
Kolozsvárra, mikor Önt a kiutasítás fenyegetése érte”. A levél elé írott szerkesztőségi kopf ezt
megerősíti: Costa-Foru, mondja a kopf, „vasárnap délután a városháza nagytermében elragadóan
szellemes előadásban elmélkedett előttük [ti. az újságírók előtt]  mesterségük filozófiája felöl.
Megérkezésekor értesült […], hogy hetek óta kergetődző rágalmak és vádaskodások befolyása alatt
Bukarestből parancs érkezett Ignotusnak, a Keleti Ujság főszerkesztőjének kiutasítására”. A kopf és
Ignotus későbbi emlékezése egybehangzóan állítja, Costa-Foru azonnal védelmére kelt, s megpróbálta
hatálytalanítani a kiutasítási végzést. Ahogy (később) Ignotus maga írta erről: „Közben az én, akkor
már elrendelt, kiutasításomat is tartóztatni tudta vagy négy napig: tovább az ő tekintélye nem bírta, s
én megindultan szorítottam meg, hálókocsija lépcsőjénél, drága baráti kezét az este, melynek
másnapján magam is vonatra ültem, hogy detektív kísérjen ki Romániából.” (Magyar Ujság, 1935.
aug. 25. 4.) Mikor volt ez a vonatra ülés? Valószínűleg december 21-én. Costa-Foru 20-án még
megírta, eleve nyilvánosságra szánt levelét, amelyet a Keleti Ujság 21-én közölt, s 20-án este
utazhatott el Kolozsvárról. Levelének 21-i közlése demonstratív gesztus volt – Costa-Foru és a lap
részéről egyaránt. A közös gesztust, a nyilvánosság elé lépést azonban, minden jel szerint a kész
helyzet váltotta ki. De ez a 21-i lapszám arról még nem adott hírt, hogy Ignotus csakugyan elutazott.
     Costa-Foru viszont kimondott néhány fontos dolgot. Mindenekelőtt a bukaresti állásponttal
szemben foglalt állást: „Tartozom a kijelentéssel, hogy nem tudtam hinni abban az Ön ellen irányuló
vádban, mely szerint munkásságával magyar testvérei között az irredentát terjesztené.” Meg is mondta,
miért. „Okom erre egyszerű: Ön nem volna az az érzelmeinek értéke, gondolatainak terjedelme s
szépírói tehetsége miatt világszerte ismert író, ha e pontban félreismerné a valóság hatalmát. //
Értelmes ember nem szenteli cselekvényességét olyan célnak, melynek megvalósítása
szemmelláthatóan lehetetlen.” Azaz Ignotusban fel- és elismerte a (kisebbségi) reálpolitikust.
Ugyanakkor elismerte a magyar „érzés” jogosságát is: „az irredenta, mint érzés, olyan legyőzötteknél,
kiket a háború tépett el egymástól, tulajdonkép törvényes, mert természetes.” S az érzésekre a politika
hatalma nem terjedhet ki. „Az érzéseket, a gondolatokat, a vágyakozásokat, az álmokat
kormányellenőrzésnek sohasem szabadna zavarnia, még kevésbé előzetes rendszabályoknak elfojtania.
Támadni csak cselekedeteket lehet, csak tetteket, de sohasem a gondolatot s kivált nem az álmokat.” S
Costa-Foru eszménye, amelynek deklarálásával egyszerre üzent a román kormánynak és az erdélyi
magyar kisebbségnek, a lehetséges legjobb modus vivendit rögzítette: „Ami engem illett: beárulom
magamat, hogy én vagyok a ti irredentátok legveszedelmesebb ellensége, mert én azt akarnám, hogy a
román kormányzat alatt oly jól érezzétek magatokat, hogy ne gondoljatok többé valamely változás
kívánatosságára.” (Érdekes, hogy – az USA példája alapján – megoldásként egy „nagy Európai
Államszövetség” gondolatát is megpendítette, s „ki gondol majd akkor irredentára, revánsra,
háborúra!”)
     A Keleti Ujság december 22-i (tehát 21-én összeállított) száma már A száműzött Ignotus címmel
közölt vezércikket. Ez a kiutasításról már, mint befejezett tényről írt. „Ignotusról immár mi is írhatunk,
mert elszakították körünkből. Megy a vonatja, s őmaga is megy határon túlra, mert kiutasították ebből
az országból. Nem tudták, vagy nem akarták itt megbírni az ő írói, vagy politikai súlyosságát; nem
bírták elviselni, hogy európai csengésű név legyen miközöttünk, ki távolabbi összefüggésekben meg
tudja mutatni nekünk az emberiség szépségét, az emberiségbe a nemzeti életek jóságának a
bekapcsolódását, ebben a bekapcsolódásban a mi magyar sorsunknak is számottevésre hivatását.
Ignotus ez volt miközöttünk, aki a mostani nagy világzavarban tudott világosságot látni és mutatni, aki
az országbomlások idején az országok új összefüggésének a jövőjére tudta tekintetünket ráirányítani, s
aki szerencsétlen osztályhelyzetek alatt is észrevette és észrevétette velünk a kivezető fejlődés
dinamikáját.” (Keleti Ujság, 1922. dec. 22. 1.) A cikk egy pillanatra Ignotus alakját is megidézi: „Mi
pedig utánanézünk és elgondolkozva meredünk az üressé vált íróasztalra, mit Ignotus a mi
szerkesztőségünkben itthagyott maga mögött. Látjuk még a tegnapi alakját, mikor könnyes szemmel
búcsúzott az íróasztaltól. És látjuk kristálytisztán, mint azt a könnycseppet, az ő tragikumában
mindnyájunkét, akik jót akarunk.”
    Nem tudjuk, ki írta a névtelen vezércikket, csak sejthető, hogy talán Paál Árpád. A zárlat
mindenesetre nem egyéni vélemény volt, hanem szerkesztőségi álláspont: „Utánad is ízenünk Ignotus:
Vissza kell jönnöd, nem búcsúzunk tőled…” A cikknek, a búcsúzkodás e szép, ám, ma már tudjuk,
illuzórikus gesztusán túl, van két érdekes eseménytörténeti utalása is. „Kiűzték kicsinyes pletykák és
kinyomozhatatlan ránkórok, meg rágalmazások felgyűlt anyagának az ürügyeivel” – írták Ignotusról.
Majd a szolidaritás gesztusát is megemlítették: „És éppen Ignotus esetében látnunk kellett, hogy a
román szellemi élet kitűnőségei, a románnyelvű sajtó vezérei is meglátták Ignotus kiűzetésének a
méltánytalanságát.” Utólag, mai perspektívából mindkét utalásra érdemes rákérdeznünk: mik voltak a
vádak, s román részről kik álltak ki Ignotus mellett? A Keleti Ujság másnap, 23-án két újabb cikkben
is visszatért Ignotus ügyére. Az első oldalon egy rövid jegyzet, ahogy címe is jelzi, azt adja hírül,
hogy: Ignotusról írnak Bukarestben. Ez, sajnos, általánosságban mozog. „A bukaresti lapokhoz
eljutott a hír, hogy Ignotust kiutasították. Az újságíró szólal meg azokban a román cikkekben, amelyek
szabadabban írni merészelő lapokban megjelennek. Az újságíró az újságírót, a publicista a publicistát
ismeri Ignotusban, a művész pedig az irodalmi és művészi tekintélyt.” „Azok a román újságírók, akik
kifejezésre juttatják megütközésüket”, a Keleti Ujság szerint bizonyos „magaslatról nézik a hatóság
száműzetési hajlandóságát. Aggódva nézik, mert tudják, hogy a romániai uralkodó mentalitás
tekintélyének és hírnevének sokkal többet ártanak ezek [az akciók], mint sok külföldi propaganda.”  
(Keleti Ujság, 1922. dec. 23. 1.) Konkrétumok helyett azonban csak utalás van arra, hogy Románia
nemzetközi tekintélyét hogyan s mint rombolják „apró denunciánsok, kis spionok ellenőrizhetetlen
intrikaszövő meséi”.  A másik cikk, amely ugyanaznap, az 5. oldalon jelent meg Várjuk a reggelt
címmel, s Üzenet Ignotus után alcímmel, a méltatáson túl egy konkrét emléket is fölidéz – nyilván
még december 17-éről: „S itt eszembe jut a Costa-Foru tiszteletére rendezett bankett. Déli idő volt, a
villanyáram szünetelt, nagy homályban ültünk asztalhoz. Ignotus késett, jó félóra múlva jött csak el, és
amint belépett a terembe, abban a pillanatban felgyúltak a lámpák is. És Costa-Foru beszédre állott fel
és ezeket a szavakat mondotta: // – Íme, uraim, megjelent Ignotus és itt a világosság.” (Keleti Ujság,
1922. dec. 23. 5.) Ez az epizód nemcsak, mint ötletes improvizáció (és szimbolikus utalás!) érdemel
figyelmet, de azért is, mert ismét megerősíti, hogy a román szolidarízáló cikkek mögött Costa-Foru
állott. Igazi konkrétumokkal azonban ez utóbbi cikk sem szolgált.
    A rágalmakba az Adevarul 1922. december 23-i cikke világit bele, amelyet a másnapi, 24-i Keleti
Ujság és az ugyancsak másnapi kolozsvári Ujság is szemlézett. Ezekből tudható, hogy a kiutasításnak
nyilvános indoklása nem volt. „Ignotus személyével kapcsolatban a legképtelenebb és
legszédületesebb vádakat hozták fel, mindezek a vádaskodások azonban valamilyen sziguranca-
aktáknak a titkai. Titok azért, hogy ne lehessen leszámolni a vád valótlanságával s ne lehessen igen
könnyen megvilágítani a kézenfekvő cáfolatokat.” (Keleti Ujság, 1922. dec. 24. 6.) Ám az Adevarul,
„a legtekintélyesebb bukaresti román lap, melynek kisebbségi kérdésekben elfoglalt álláspontja igen
gyakran keltett megnyugtató és bizalmat élesztő hatást, most behatóan igyekszik foglalkozni az
Ignotus kiutasításának okaival.”  A bukaresti lap szerint a vádak közé tartozik az is, hogy „Ignotus
szerződést kötött volna Horthy magyar kormányzóval, amelynek értelmében ő csinálta Romániában az
antiszemita mozgalmat”. Ezt a vádat, mint a Keleti Ujság szemlézője megjegyzi, az Adevarul is
képtelenségnek tartotta. S mai szemmel nézve is abszurd kombinációnak látszik, hogy az erdélyi
magyar nyelvű cionista lap, az Új Kelet szerkesztősége elleni, fizikai erőszakba torkolló támadás
mögött Ignotus állott volna. E vád, tehetjük hozzá, annak a propagandaakciónak volt a része, amely –
a Keleti Ujság megfogalmazása szerint -- az antiszemita atrocitások „kezdeményezőiként erdélyi
magyarokat akartak feltüntetni a külföld előtt”. (Keleti Ujság, 1922. dec. 24. 6.) Az Adevarul cikkét
szemléző Ujság egyéb részletekről is hírt adott. „Az Ignotus ellen emelt vádakról a legellentétesebb
információkat kaptuk. Íme a vádak: Ignotus táplálta a kolozsvári antiszemita mozgalmat. Ignotus az
»Uj Kelet« lerombolásának okozója. Ignotus és a magyar kormány között megállapodás volt az erdélyi
irredentizmus föntartására és végül, hogy Ignotus exponense a budapesti Atheneumnak azzal a
megbízatással, hogy Kolozsváron megvásárolja a magyar lapokat. Sőt verziók keringenek arról is,
hogy a »Keleti Ujság« megvásárlása, amelynek éppen ő volt a főszerkesztője, bevégzett tény.”
„Mindezek a vádak a fantázia birodalmából valók, kommentálja az »Adevarul«.” (Ujság, 1922. dec.
24.) Az Ujság két vád cáfolatára külön is kitért. Az antiszemitizmus vádjára és az Athenaeum
„exponenseként” való esetleges szereplésére. Az elsőre nem érdemes sok szót vesztegetni, a második
viszont érdekes. „Igaz, hogy a budapesti Athenaeum három szedőgépet adott el a »Lapkiadónak«
Kolozsvárra, amely a »Keleti Ujságot« adja ki és hogy a Lapkiadó pénz híján saját részvényeit adta
fedezetül, ebből azonban nem következik, hogy Ignotus az Athenaeum exponense, neki magának
pedig a Lapkiadóval semmi dolga.” (Ujság, 1922. dec. 24.) Ez a vád és cáfolata azért érdekes, mert a
cáfolat csak részben helytálló. Ignotus Kázmér Ernőnek adott nyilatkozatából tudjuk, nemcsak
főszerkesztő volt, de a Lapkiadó részvénytársaság vezetője is. Ám, s ez visz be újabb csavart a
dologba, ha Ignotusnak közvetítő szerepe volt az Athenaeum és a Lapkiadó közötti „üzlet”
lebonyolításában, akkor az inkább javára írandó. Olyan tőkeinjekció volt ez ugyanis a Keleti Ujság
számára, amelyért nem kellett, mert nem is lehetett Budapestről instruált irányváltással fizetni.
    Az Ujság, az Adevarul nyomán, még két lehetséges vádat vett számba. A „kitalálásokon kívül,
amelyeket szerzőik sem hisznek, az állami szigurancának még van egy érve: Ignotus nem kívánatos
elem és mint minden nemkívánatos elemnek nincs joga itt élni.” Figyelemre méltó az erre adott replika
is: „Nehezen lehet Ignotust a névtelen nem kívánatosok közé sorolni, mikor őt Erdély román
közönsége abból a korából ismeri, amikor mesteri tollal harcolt a kisebbségi jogokért.” Ez, román
érvként, súlyos érv a román hivatalos politikával szemben. Az utolsó, legplauzibilisabbnak látszó
vádpont merőben más jellegű. „Valószínű, hogy a kormány ez intézkedését [ti. Ignotus kiutasítását]
inkább azért tette, mert Ignotus propaganda munkát végzett Svájcban. […] Ha abból a korából vannak
románellenes akták, amelyeket ő gyártott, akkor kötelessége a kormánynak világosan beszélni,
megindokolni eljárását, hadd lásson tisztán a közvélemény.” (Ujság, 1922. dec. 24.) Ignotus svájci
ténykedésének részleteit máig homály fedi, nem lehet megítélni, gyártott-e románellenes „aktákat”, s
ha igen, ezek milyen természetűek. Egy dolog azonban bizonyos, a svájci szereplés ténye a részletek
ismerete nélkül, de az Ignotus elleni „magyar” (s magyarkodó) támadások során került be a román
hivatalos szervek látóterébe. Ha tehát csakugyan ez motiválta a kiutasítást, s ennek bizonyos
valószínűsége, mint részmegfontolásnak mindenképpen van, akkor ez a magyarkodó magyarok bűne.
8
Budapestre a hírek csak késve érkeztek meg. Az Est, aradi tudósítója tájékoztatója alapján 1922.
december 24-én még csak a kiutasítási határozatról számolt be, a kiutasítás megtörténtéről még nem
tudott. A hír címe is ez: Ignotust ki akarták utasítani Erdélyből. Az Est híre mindazonáltal nem
érdektelen, néhány dolog ebben a közleményben mondódik ki. Az Est is úgy tudta például, hogy
Ignotust „azzal az indoklással” utasították ki, hogy „irredenta munkásságot folytat”, s hogy a
„kiutasítás a román lapok uszításának eredménye, melyek hetek óta támadták Ignotust cikkei miatt”.
Ennél is fontosabb azonban, hogy Az Est aradi tudósítója úgy tudta: „Az Erdélyi és Bánáti Újságírók
Szervezete táviratban tiltakozott a kiutasítás ellen.” S Az Est is tudott Costa-Foru Ignotus melletti
kiállásáról és közben járásáról, az eredményt illetően azonban hamis információt közölt. Úgy tudta, a
közbenjárás eredményeként Ignotus néhány napi haladékot kapott (ez még pontos!), „amíg
megérkezett a bukaresti belügyminiszter rendelete, amely további intézkedésig felfüggeszti a
kiutasítási végzést”. (Az Est, 1922. dec. 24. 10.) E tévedés mögött vagy fáziskésés húzódott meg, vagy
a telefonjelentést Budapesten fölvevő gépíró értett valamit félre, s a hír szerkesztőségi
megfogalmazója pusztán „logika” alapján kerekítette ki a hírt.
    Egy biztos, Ignotus kitoloncolásával nem ért véget a történet. Ő maga írta meg később, hogy Costa-
Forunak „attól a perctől fogva nem volt nyugsága, míg másfélévi szakadatlan utánajárással csakugyan
vissza nem vétette kiutasításomat, s én újra meg nem kaptam a román vízumot”. (Magyar Ujság, 1935.
aug. 25. 4.) Szavait egykorú adatok is igazolják. Már az is jelzésértékű, hogy kiutasított
exfőszerkesztőjetől a Keleti Ujság még 1923. január 3-án is közölt egy cikket (Weiss Manfréd), --
azaz, még reménykedtek visszatérésében. Ennél egyértelműbb adat, hogy Az Est 1923. január 9-én
Román újságírók Ignotusért címmel közölt hírt. „Bukarestből jelenti Az Est tudósítója: A román
újságírók szindikátusának vezetősége tegnap arra kérte Vaitoianu belügyminisztert, hogy kártalanítsa
az Új Kelet című cionista napilapot, melynek szerkesztőségét néhány héttel ezelőtt a tüntetők
lerombolták. Ezenkívül arra kérték a belügyminisztert, hogy vegye revízió alá a kolozsvári Keleti
Ujság főszerkesztője, Ignotus ellen hozott kiutasító határozatát. A belügyminiszter megígérte, hogy
mind a két ügyet vizsgálat tárgyává teszi.” (Az Est, 1923. jan. 9. 6.) A két ügy ilyen összekapcsolása,
párhuzamos futtatása a szindikátus részéről, Ignotus indirekt fölmentése az ellene fölröppentett
„antiszemitizmus” vádja alól.
    Costa-Foru akciója 1923 decemberében vezetett eredményre. A Pesti Napló karácsony előtt, 1923.
december 19-én adta hírül: Ignotus Romániából való kiutasítását visszavonták. „Körülbelül egy évvel
ezelőtt történt az indokolatlan kiutasítás, mely akkortájban nagy feltűnést keltett és sokféle
kommentárra adott okot” – írta a budapesti lap. „Most azt jelentik Kolozsvárról, hogy a román
belügyminiszter visszavonta Ignotus kiutasítását s megengedte a kiváló írónak, hogy visszatérhessen
Kolozsvárra.” (Pesti Napló, 1923. dec. 19. 4.) Ennek a rehabilitációnak természetesen már csak
erkölcsi (s mai távlatból: történeti) jelentősége volt. Ignotus számára akkorra a kolozsvári epizód
lezárult. Ahogy sok évvel később maga vonta le a tanulságot: „ott való magyar munkára olyanok
valók, kiket nem lehet kitenni, ha helyüket tisztességgel állják meg.” (Magyar Ujság, 1935. aug. 25.
4.) Ő Kolozsvárra már csak baráti látogatásokra tért vissza.
9
Ignotus kolozsvári lapvezéri szerepének ellehetetlenülése önmagán túlmutató történet. A „kudarc” a
román és a magyar nacionalizmus egymás elleni, mégis egymást erősítő játszmáinak volt az
eredménye. S paradigmatikus, hogy ez az egymásnak feszülés éppen azt az emberi méltóságra épülő,
nem-nacionalista, ugyanakkor a nemzeti tradíciókat a maguk helyén, például a kultúrában kölcsönösen
elismerő, figyelembe vevő kooperatív erőfeszítést iktatta ki a megoldások közül, amelyik a legtöbb
reménnyel kecsegtetett a helyzet tartós konszolidációjára. Ignotus ellehetetlenítése az erdélyi
magyarság nagy vesztesége volt – azoké is, akik ellene fölléptek, akik nem értették meg intencióit.
Távoztával a magyar kisebbség mindenképpen egy alacsonyabb pályára állt rá. De utólag – éppen az
ügy mélyszerkezetének ismeretében – arra kell következtetnünk, hogy szerepvállalása eleve
reménytelen volt. Mind román, mind magyar részről törpe kisebbségben voltak ugyanis azok, akik
felismerték, milyen lehetőség veszett el annak az alternatívának a lezárulásával, amelyet ő képviselt.
Szimptomatikus Ignotus jóval későbbi keserű és rezignált „önkritikája”: „Ha visszagondolok akkorra
és okaira, ma már legfeljebb a kíméletlenséget vehetem rossz néven, ahogy nekifogtak, -- az ő
helyükben nyilván magam is kiutasítottam volna magamat. Informálatlanok lehetettek felőlem, ha
egyáltalában politikai munkába hagytak volt fogni, s abbeli fáradságom, hogy az erdélyi magyarságot
egyetértésbe tereljem, kedves nem lehetett szemükben.” (Magyar Ujság, 1935. aug. 25. 4.) Ő, ahogy a
budapesti „kurzussal” is, a román politikai gyakorlattal is lényegi pontokon állott szembe. Igazában
egyik sem kért belőle.
    S természetesen maga Ignotus is vesztett. A Hét és a Nyugat körül betöltött korszakos szerepe után
itt egy kisebbségpolitikai ideológus szerepe nyílt meg számára – s veszett el szinte azonnal.
Köszönetnyilvánítás. Munkámban nagyon sok segítséget kaptam Lakatos Évától és Herendi Lászlótól.
Mindkettőjüknek őszintén köszönöm. Ugyancsak köszönöm Balázs Imre József (Kolozsvár) és Cseke
Péter (Kolozsvár) fölvilágosításait is. Az Infratirea cikkét számomra dr. Petrusán György (Szeged)
fordította le, a cikket az ő fordításában idézem. Munkáját köszönöm.
Források és irodalom
A képtelen vádak garmadája Ignotus ellen. Mit ír az Adeverul? Ujság (Kolozsvár), 1922. dec. 24.
A száműzött Ignotus. Keleti Ujság, 1922. dec. 22. 1-2.
Az antiszemita Ignotus. Van ilyen magyarázata is a kiutasításnak. Keleti Ujság, 1922. dec. 24. 6.
Az őszirózsás forradalom és a gyulafehérvári koronázás. Ignotus gyalázkodó cikke. – Garami Ernő és
Jászi Oszkár buzdítják az „emigránsok”-at. 8 Órai Ujság, 1922. nov. 4. 3.
Balázs Imre József 2008: Ignotus utazásai. Krónika, máj. 23. Interneten:
http://www.kronika.ro/szempont/ignotus_utazasai/print
Bíró-Balogh Tamás 2007: Egyszerű, rövid, populáris. „Csonka Magyarország nem ország”: a revíziós
propagandagépezet működése. Forrás, 7-8. sz. 86-105.
Costa-Foru, C. G.: Levél Ignotusnak. Keleti Ujság, 1922. dec. 21. 1-2.
Foarte corect. Ţara Noastră, 1922. 11. sz. 360.
Ignotus: A bécsi vita. Keleti Ujság, 1922.  aug. 17. 1-2.
Ignotus: Polgári szociálizmus. Mégwgyszer a bécsi vita. Keleti Ujság, 1922. aug. 22. 1-2.
Ignotus: Pofon a bolsevizmusnak. Keleti Ujság, 1922. szept. 20. 1-2.
Ignotus: Beszélgetés Goga Oktáviánnal.  Keleti Ujság, 1922. szept. 24. 1-3.
Ignotus: Mellesleg. Keleti Ujság, 1922. szept. 28. 4.
Ignotus: Vilmos emlékszik. Keleti Ujság, 1922. okt. 8. 2-3.
Ignotus: Emlék. Keleti Ujság, 1922. okt. 15. 5.
Ignotus: Könyvkiadás Erdélyben. Keleti Ujság, 1922. okt. 24. 7.
Ignotus: „Emlék”. Keleti Ujság, 1922. okt. 27. 1.
Ignotus: Mellesleg. Keleti Ujság, 1922. okt. 29. 5.
Ignotus: Szembesítés. Keleti Ujság, 1922. nov. 8. 5.
Ignotus: Mellesleg a tőkéről. KeletiUjság, 1922. nov. 12. 2-3.
Ignotus: Mellesleg. Keleti Ujság, 1922. nov. 19. 4.
Ignotus: Mellesleg. Keleti Ujság, 1922. nov. 26. 5.
Ignotus: Weiss Manfréd. Keleti Ujság, 1923. jan. 3. 5.
Ignotus: Costa-Foru. Magyar Ujság, 1935. aug. 25. 4-5.
Ignotus Kolozsváron. Keleti Ujság, 1922. júl. 18. 7.
Ignotusról írnak Bukarestben. Keleti Ujság, 1922. dec. 23. 1.
„Inkább tót szolgáló”. Ellenzék, 1922. okt. 27. 3-4.
Ignotust ki akarják utasítani Erdélyből. Az Est, 1922. dec. 24. 10.
Ignotus Romániából való kiutasítását visszavonták. Pesti Napló, 1923. dec. 19. 4.
Kázmér Ernő: Ignotus – Kolozsváron. Új korszak az erdélyi magyar irodalomban. Kassai Napló,
1922. dec. 24. 25-26.
Keleti Ujság tace. Ţara Noastră, 1922. 10. sz. 328.
Kosztolánczy Tibor 2003: Arról, aki valóban ismeretlen. Vigilia, 9. sz. 687-692.
(k. s.): Levél a faluból. Brassói Lapok, 1922. okt. 22. 5.
Lengyel András 2014a: Az induló Az Est piaci bevezetésének” egyik összefüggéséről és technikájáról.
Jelenkor, 9. sz. 986—994.
Lengyel András 2014b: Egy-két adat Ignotus Hugó „magántörténetéhez”. Kalligram, december, 81-
93.
Mózes Huba: A Keleti Ujság és az irodalom. I—II. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények,
1978.2. sz. 123—136. és 1979. 1. sz.
Mózes Huba 1991: Keleti Ujság. = Romániai magyar irodalmi lexikon II. G–Ke. Főszerk. Balogh
Edgár. Bukarest: Kriterion, 239.
Mózes Huba 1983: Sajtó, kritika, irodalom. Bukarest: Kriterion, 92-131.
Presa lui Horthy in Romania. Infratirea, 1922. nov. 8. 3.
Román újságírók Ignotusért. Az Est, 1923. jan. 9. 6.
Romsics Ignác 2005: Magyarország története a XX. században. Harmadik, javított és bővített kiadás.
Bp.: Osiris
Várjuk a reggelt. Üzenet Ignotus után. Keleti Ujság, 1922. dec. 23. 5.