A budai muzsikusok

– Renner! Indulás.
– Megyek.
Korlátba kapaszkodva ereszkedik le a lépcsőn. Mint az öregemberek. Talpát két napja nem
verik, korábbi kezelések miatt érződik minden lépés új botütésnek. Lüktetés feszíti dagadt
lábfejét. Saját cipő rá se megy. Raktárból hoztak fel neki nagyobbat. A manzárdból a
földszintre ér, és megérti, hogy a lábakra nehezedő súlyt és fájdalmat nem csökkenti a kar
erőfeszítése. Viszont lassan, lépésről lépésre hozzá lehet szokni.
Járni jó, még ha fájdalmas is. Jobb, mint lökéstől, rúgástól előre zuhanni, padlón
gurulni, bakancsok közt mászni.
A kocsibeállóban az ő kisteherautója áll. Mondták neki, hogy elhozzák a gyárból, és
hallotta fentről, ahogy beálltak vele, de elhinni nem akarta. Tényleg az ő Adlere. A falaktól
egyenlő távolságban álltak le vele. Ügyes volt, aki csinálta.
A rakodótér ajtaja nyitva. Bent a padlón a testek. Ponyvát nem terítettek alájuk. Ha
valamelyik vért ereszt, bemocskolja a kocsit. Mindegy, alkalomadtán ki lehet takarítani, vasba
a vér nem eszi be magát. Fejjel az ajtónak három hever, mások, nem látszik, pontosan hányan,
fordítva lettek betéve. Cipő egyik lábon se maradt. Meztelen talpak, szakadt harisnyák, sötét
foltos zoknik vegyesen.
Mintha a hozzá tartozó nők nem lennének köztük. Vagyis az ígéretnek megfelelően
életben hagyták őket. De azért megkérdezi attól a fegyverestől, aki lehozta, hogy bemehet-e
hozzájuk. Hogy elköszönhet-e tőlük.
– Csak egy perc…
– Nem lehet. De ne félj! Megvannak.
Barátságosan hangzik ez a kiegészítés. Robinak hívják a fegyverest, az arca értelmes.
Renner nem emlékszik, hogy ez is ütötte-e. Valószínű, hogy ütötte, de biztos nem tartozott a
legbuzgóbbak közé. Akkor tehát indulni kell.
– Több nem jön? – kérdezi Renner.
– Ma ennyi – válaszolja Robi.
Becsukják az ajtót. Robi kopog a kapun, és kiszól, hogy indul a fuvar. A kapuőrök
először csak résnyire nyitják a kaput, az egyik lövésre készen tartja a puskát.
– Én vagyok, nyithatod.
A kapu kitárul. Hideg levegő jön be a Városmajor-utca felől. Egy valamire nem lehet
panasz a Városmajor-utca 37.-ben: fűtenek rendesen. Jut a melegből a kocsibeállóba is.
– Kocsikázni megy a Robi.
A kurbli a helyén van. Robi elveszi, és a jármű orrához lép. Renner beül a
vezetőülésbe.
Ha a motor beindul, és ő gyorsan sebességbe vált, keresztül hajthat Robin, és
elroboghat. Ki az éjszakába. Most nem számítanak rá az őrök. Mire lőhetnek, már késő.
Robi beilleszti a kurblit. Fölnéz. Neki is beugrott? Hogy mi van, ha az a lila, lüktető
láb tiszta erőből a gázpedálba lép?
Robi lehajol, teker egyet a kurblin. A motor elsőre indul, és visszarántja a kurblit, de
nem túl erősen. Renner üresben tartja a váltót, míg a másik kihúzza a kurblit, és beül mellé.
Az egyik kapuőr búcsút int. Lehet, hogy ez már Rennernek is szól, De csak Robi int
vissza.
Renner balra veszi az irányt, a Csaba-utca felé.
Nem hajtott keresztül Robin. Már itt ül a jobbján, az oldalán pisztoly – ilyen sansz sokára
adódik újra. Ha lesz még egyáltalán.
Hogyha áthajt rajta, és most teljes gázzal robog lefelé a Csaba-utcán az Adlerével,
akkor nyugodt lehetne? Nem, hiszen ott maradt a házban a két nő, miatta biztos kivégzik őket.
Föltéve, hogy eddig nem lettek elintézve. De még ha értük nem kéne aggódnia, akkor is ott
van az anyja és a kislánya. Odaát az Újlipótvárosban. Pontosan tudják az utcát, házszámot,
emeletet, ajtót. Ő pedig már azt tudja, hogy ezeknek semmi skrupulusuk nincs a tekintetben,
hogy helyénvaló-e nőket és gyerekeket bántalmazni. És azt is tudja, hogyan csinálnák.
Végignézetnék az idős nővel, mint vetkőzetik le és kezdik gyötörni a hároméves kislányt.
Utána a kicsinek kéne néznie, ahogy a nagyanyjáról letépik a ruhát. Ahogy különféle
eszközökkel gyötrik ráncos, fehér testét. Igaz, most megpróbálhatott volna odarobogni, és
elhozni őket, és velük együtt menekülni tovább. A Margit-híd nincs, félig berobbantották, a
Lánchídon kéne átmenni. Kérdés, az őrségen hogy jut át. Átszáguld a budai hídfőnél?
Rendben, a pesti oldalon állók már felkészülten várják, és kilövik. Viszont ha Budán
higgadtan megáll, és kiszól, hogy „kitartás, hullákat hozok a Tizenkétkerből”, akkor nagy
valószínűséggel átengedik. Igen, meg is lehetett volna csinálni. Miért nem csinálta meg?
Még mindig megcsinálhatja. Csak a Robit kell hozzá kiiktatni.
És kitalálni, hogyan tovább, ha elhozta az anyját és a kislányát az Újlipótvárosból.
Hova tovább.
Vagy begyorsítani, míg lejt az út a Széll Kálmán-tér felé, lendületből felrobogni az
emelkedőn a Főposta mellett, mintha síugró sánc volna, és aztán elszakadni az úttól, szabadon
repülni a tér fölött, majd lezuhanni, szétzúzódni, felrobbanni az autóval. A halálba vinni ezt a
nyilas Robit. Hozzákeveredni a rakomány halottaihoz. Másra hagyni az eltakarítás gondját.
Tiszta az ég, csillagos. Reggel és délelőtt erősen ágyúztak, most csak nagy ritkán hallatszik
egy-egy lövés.
Szó nélkül ülnek egymás mellett. Nemcsak a gondolatai kötik le Rennert, az útra is
erősen figyelnie kell. Elsötétítés van. Váratlan helyeken romok és roncsok terpeszkednek az
úttestre.
A Krisztina-körútnál kérdezi meg, hogy merre.
– A Dunához.
– Rakpart?
– Híd.
– Lánchíd?
– Tegnap kellemetlenségünk volt ott. Ma ne arra menjünk! A németek miatt. Úgy
csinálnak, mintha az övék lenne. Menjünk az Erzsébet-hídra!
– Rendben – feleli Renner, a készséges sofőr. Egy hete még úr volt, vasgyáros. Habár
a teherautóját legtöbbször maga vezette. Robi pedig munkás volt, még ha nem is az ő
gyárában. Egyébként két hónapja nem jár be, fegyveres pártszolgálatos.
Párásodik a szélvédő. A törléshez használt szarvasbőr a helyén, vezetés közben
Renner egy részt megtisztogat. Robi nyújtja a kezét a szarvasbőrért: jó mitfahrerként tovább
dörgöli az üveget.
A Krisztina-körúton halad, és nem gyorsít harminc fölé. Az emberek a platón így is, úgy is
halottak. A folyó ugyanúgy folyik, mint amikor még éltek, és ugyanúgy fog folyni, ha már
benne lesznek. Nincs miért sietni. Oldalán a fegyveres nyilassal, háta mögött a raktérben hat-
nyolc hullával. Kisteherautója körül a várossal, amiből most éppen az hiányzik, ami az ő
szemében várossá teszi a várost: az esti fények. Gázlámpák puha fénybolyhai, lakásablakok
függönyei mögött világló csillárok, homlokzatokon vonagló dzsesszes neonbetűk. Mint ahogy
a lehetőség is hiányzik, hogy irányt vegyen egy bár felé, italt kérjen, és bámulja a ringó
testeket, beszélgetést kezdjen egy nővel. Vagy felmenjen a szeretőjéhez. Ennek ellenére
jólesik kint lenni, napok után először, és vezetni. Hát ezért nem gázolta el Robit? Hogy ne
kelljen az ismeretlenbe menekülnie, és komótosan vezethesse a kisteherautóját?
Nem tudja, hány óra lehet. A karóráját a kezdet kezdetén elszedték tőle, ahogy a
gyűrűjét, a cigarettatárcáját, minden értékét. Ezekből semmit se kapott vissza. A télikabátját
az egyik vezető vette használatba, látta rajta előző este. Neki pedig hoztak egyet helyette.
Miután életben hagyták, és feladatot adtak neki. Vállban szűk, és az ujja rövid. A jobb
zsebében zsebkendő. Renner a balban szokta tartani. Egyelőre hagyja, ahol van, nem teszi át.
Kezd kicsit bemelegedni a vezetőfülke, Renner kigombolja a felső gombokat. Sajogva
hiányzik a saját kabátja. Amiben most a nyilas vezető jár-kel. Árpádsávos szalagot tűzött a
karjára. Most aztán láthatóvá lett, milyen egyszerű a világ: a vadászok lehúzzák az elejtett
vadak bundáját, és magukra öltik.
Konkrétan a saját helyzete egy fokkal mégis bonyolultabb: ő, Renner, egyszerre
nyúzott vad, és a vadászok csapatának tagja, akit más valaki gereznája melegít. Ha jól
viselkedik, idővel karóra tiktakolhat ismét a csuklóján? És egyszerűbb lesz a képlet?
Renner nem szereti az egyenruhákat, és rangjelzésekre se vágyik. Mostani szorult helyzete
részben ennek köszönhető: az október közepén hatalomra került kormány mozgósítási
rendelkezése szerint be kellett volna vonulnia. Valahányszor valaki rákérdezett, hallott-e a
mozgósításról, azt mondta, nem foglalkozik vele. Évekkel ezelőtt, Észak-Erdély
megszállásakor mozgósítva lett Renner is az oldalkocsis motorjával együtt, azt végigcsinálta,
de nem élvezte. Akárhány frissen ácsolt diadalkapu alatt pöfögött át, akárhány üdvözlő
szavalatot hallgatott végig. Egyenruha annak való, aki a maga tudása szerint nem képes
rendesen felöltözni, úgy, hogy kedvük legyen ránézni a nőknek. Rangjelzés annak való, akin
nem látszik, hogy legalább kicsivel többet ér az épphogy embernek számító alakoknál.
Tényleg, miért irigyelné a katonatiszteket? Renner tizennégyben született, egy olyan
országban nőtt fel, amit a büszke vitézei háborús helyzetben nemhogy gyarapítani nem voltak
képesek, de a határait tartani sem, majd ezek után, ahelyett, hogy szerényen félreálltak volna,
rászabadultak az országra, és minden szinten a kezükbe vették az irányítást. A gazdaság
összeroppant, Rennerék családi vállalkozása tönkrement. Renner apja megbetegedett, és
meghalt. Az anya ott maradt két kisfiúval. Renner nem tett fogadalmat, nem ígért az anyjának
semmit, csak tanult és készült, és segített nevelni az öccsét. Dadogott – elhatározta, hogy
abbahagyja, kész, nem dadog tovább. Külső segítség nélkül megoldotta a feladatot. Mint
amikor a csuklást küzdi le valaki pusztán úgy, hogy odafigyel, és nem hajlandó tovább
csuklani. Az önfegyelmező módszer mellékhatásaként a beszéde lassú, egész mozgása lomha
lett. A megfontoltság viszont javára vált. Azután egy nagynénje meghalt, és Rennerékre
hagyta a vagyonkáját – Renner anyja bízott a fiában, engedte, hogy elinduljon a maga útján.
– A többi nőcskét, akiket a gyáradból behoztunk, azokat is mind basztad?
Ha választani kell, elismerés több van a kérdésben, mint elítélés.
– Á, nem mind.
– Hány zabigyereked van?
– Egy sincs.
– Na, ne izélj! Orvoshoz vitted őket? Nem tilos az? Neked tényleg mindent szabad
volt? Hány abortuszt finanszíroztál?
– Egyet se.
Egy héttel ezelőtt válasz nélkül hagyott volna minden ez irányú kérdést. Vagy kikéri
magának. Igaz, akkor senki nem is kérdezett tőle effélét. Egyvalaki kivételével. Laci az
alkalmazottja, aki gyerekkora óta ismeri. Egy házban nőttek fel, itt Budán, a Hattyú-utcában,
együtt jártak iskolába, a Jurányiba, együtt moziba és a grundra. Kövérkés, alacsony muksó.
Amennyire hálás lehet neki a foglalkoztatásért, a kényelmes és biztos állásért, annyira
irigyelheti. De ez csak az utóbbi napokban, a fogságban ötlött fel Rennerben. Mikor azt
latolgatta, ki dobta fel. Lacinál végül valószínűbbnek tűnik két másik alkalmazottja, Marcsi és
Zsuzsi. A gyár az ötödik kerületben működik, természetesen vannak ott is nyilasok, azok se a
szelídségükről vagy a kényelmes tempójukról híresek, hozzá mégse ők, hanem a tizenkettedik
kerületi szervezet szállt ki. Mármost Marcsi és Zsuzsi, akiket nemcsak a munkagépnél és az
íróasztalnál használ – egyikük tisztviselőnő, a másik munkásnő –, mielőtt hozzá szegődött, a
MOM-ban dolgozott, de továbbra is a Tizenkettedik kerületben lakik. Laci nem lett behozva,
se velük, se utánuk. Egyébként Marcsi és Zsuzsi sem.
– És a három nővért, akiből elsőre csak a két nagyobbat hoztuk, és két napra rá
Ilonkát, a legkisebbet? Azokat basztad?
– Őket? Ja, őket nem.
Hazudik. Nem akarja, hogy Robi túlzottan irigykedjen rá. Igaz, most már mindegy.
Robi rájuk mászhatott a Városmajor-utcában, ha akart. Ahányszor csak akart.
– Kár, hogy kihagytad. Csoda egy csokor.
Volt. Teszi hozzá magában Renner. A virágok szárát elnyiszáltátok.
Az Erzsébet-hídhoz érnek. Magyar őrség mozdul. Robi az oldalsó ablakhoz tartja a
karszalagját, az elég, az őr továbbot int a puskájával.
Szar lehet éjjel a hidegben a híd végében. Itt fogják megvédeni a nemzetet. Nem
lehetnek ennyire hülyék. De. Lehetnek.
A híd közepe előtt áll le, hogy még kényelmesen átférhessen a felső feszítőív alatt,
amikor majd kimegy a korláthoz. Járni hagyja a motort. Abban a reményben, hogy hamar
végez a rakodással. Behúzza a kéziféket, és kiszáll. A Duna fölött metszőbb a hideg, mint
ahogy a Városmajorban érezni lehetett. Renner körülnéz: se Buda, se Pest felől nem közelít
senki és semmi. Túloldalt Robi is kiszáll. Egyszerre érnek a hátsó ajtókhoz. Kinyitják jobbról-
balról.
Renner tisztában van vele, hogy nincs értelme halogatni a rakodást. A hullákat a
Dunába kell dobni. Jobb lenne kesztyűben, de ha nincs kesztyű, akkor így, puszta kézzel.
Kevésbé hajlamos az iszonyra, mint általában az emberek. Felesége nagybátyját, akinek hasi
műtéte volt rákból kifolyólag, és otthon ápolták, ő kötözte újra mindennap. Vért és gennyet
törülgetett, és miközben mindenki más elfordult, Renner nyugodt hangon társalgott a
beteggel. Autókról, szivarokról, konyakokról.
Elsőnek egy férfit húz ki. Retteg, hogy mégis a nők közt van a felesége vagy a
szeretője. Vagy mind a kettő.
A férfi fejjel kifelé fekszik. Renner a hóna alá nyúlva emeli meg. Nyitva a szeme,
szája. Feje, ami Renner mellére billen, csupa alvadt vér. Na, hát mégis jó, hogy nem a saját
télikabátjában kell intéznie: sajnálná. Első napokban együtt voltak a fogdán, vagyis a
Városmajor-utca 37. földszinti fürdőszobájában. A sarkak koppanva érnek a kövezetre.
Renner szánja, de nem tudja kíméletesebben intézni a dolgot. Hátrálva, a hullát maga után
húzva indul a hídkorlát felé.
Égett szőr szaga csap az orrába. Cigaretta parazsával, meggyújtott újságpapírral
pörzsölték ezt az embert, ahogy másokat is. A derekát a korlátra emeli, és átfordítja, arccal
lefelé, majd alányúl, és a lábakat fölhúzva átbillenti. Nem néz utána, csak a korlátnak dőlve
várja a csobbanást; indul a következőért.
Most már pihenhet, Kelemen úr! Nem akar emlékezni rá, de fejében megvan a férfi
neve. Meg a lakcíme. Bizony előfordulhat, hogy valaki egyszer majd kérdezni fogja róla,
abban az esetben, ha Kelemen valamelyik hozzátartozója túléli a mostani eseményeket, na és
természetesen ha ő, Renner túléli. Hányadika lehet? December húsz… Huszonegyedike. Éjfél
elmúlhatott már, huszonkettedike van tehát. Ha jól kalkulált. Kelemen december
huszonkettedikén került a Dunába. De Rennernek aktuálisan most azt kell kikalkulálnia, hogy
kisteherautójának rakodóteréből melyik hullát húzza ki másodikként.
Csupasz női lábat fog meg. Kisebb, mint a feleségéé és a szeretőjéé, úgy ítéli meg. Az
egyik alkalmazottjáé lehet, akit 14-én, ugyanazon a napon hoztak be, mint őt. Nem akarja,
hogy a test, a fej a macskakövekre zuhanjon, ezért oldalvást húzza, át a többin, és alányúl. Ez
a három nővér egyike, a középső. Juli. Ahogy viszi, menyasszonyt hordozó gáláns vőlegényre
emlékeztethetné a szemlélőt, de mivel a lány hullája merev, karja-lába egyenesen kimered, az
összkép mégis más egy kicsit. Renner röviden mérlegeli, bele tudná-e lökni a szemlélőt,
vagyis Robi testvért a Dunába, ha hirtelen irányt vált, és nekiszalad Julival. Nem érez
magában elég lendületet. Ugyanekkor kísérője úgy értékeli, hogy eleget cipelt egyedül, és
besegít: a harmadik hullát lábtól már ő fogja.
Így mégis más.
Múlt csütörtökön, amikor a pártszolgálatosok lecsaptak a gyárra, a három nővér
egyike nem volt benn. Valamiért fél napra elkéredzkedett, és Renner elengedte, miért is ne.
Ez nem a lógások időszaka, zsidó munkásoknak éppenséggel biztonságosabb a gyáron belül
tartózkodni. A gyár katonai megrendelésekre is dolgozik, hadiüzemnek számít. Március után
az alkalmazottak közt hónapról hónapra több lett a zsidó. Nagyrészt nő és fiatal. Renner nem
értette, miért olyan fontos a városmajor-utcai nyilasoknak a harmadik lány begyűjtése.
Valószínűtlen, hogy különösen jómódú lett volna a család, vagy hogy éppen ez a fiatal lány
további, fontos személyek hollétéről tudhatott volna. Mindenesetre a nyilasok, ha már a
markukban volt hármuk közül kettő, a fejükbe vették, hogy megszerzik a harmadikat is.
Kérdés, honnan tudták, hogy háromnak kell lenni belőlük. Ugyanaz, aki Rennert bemártotta,
beszélhetett róluk, de miért volt ennyire fontos neki, hogy mind bevitesse őket? Akár Laci
volt, akár Marcsi és Zsuzsi, más okot nehéz feltételezni, mint bosszút vagy féltékenységet. És
akkor az lett a kínzások egyik célja, hogy valaki a foglyok közül elárulja, hol találják Ilit.
A mozdulat, amivel a két férfi a korlát fölé lendíti az éppen aktuális testet, darabról
darabra lendületesebb, és a végén már a zsip-zsup-kenderzsup című játékot idézi.
A másik személy, akit a nyilasok akkor még nagyon be akartak gyűjteni, Renner
szeretője volt. Elsősorban a nővérekről lehetett feltételezni, hogy tudnak húguk hollétéről, és
természetesen Rennerről, hogy ismeri a szeretője rejtekhelyét. Ugyanakkor éppen a
nővérekről feltételezhető, hogy a végsőkig próbálják védeni húgukat, és a férfiról, hogy
mindenáron óvni akarja szeretőjét. Vagyis a nyilasok nem a legkönnyebb feladatot tűzték
maguk elé, amikor vallatni kezdték őket. Juli testén a korbácsütések és a pengével ejtett
vágások nyomán többfelé szétnyílt bőr. A sebeknek már nem volt lehetőségük összeforrni.
Akit ennyire megrongáltak, annak már jobb elmerülni a hideg vízben, mint egy fogdaként
használt fürdőszobában guggolva várni a következő kínzást. Renner látta alkalmazottait az
első verés után, a második verés után, a harmadik után, és tudta, min mentek keresztül, mert
őt ugyanannyiszor, ugyanannyit verték, vagy eleinte még többször és erősebben is.
Annyi mindent nem értett. Korábban ami elé került, azzal mind tudott valamit kezdeni.
Onnantól, hogy a Tizenkétker benyomult a gyárába, gyakorlatilag semmit. Nem látta előre a
nyilasok cselekedeteit, ez így utólag egyértelmű. És most, egy hét után, még mindig nem látja.
Ellenben még mindig úgy gondolja, hogy nem kellett feltétlenül így történnie, csak
kevésen múlt minden. Igenis át lehetett volna vészelni a németek kiveréséig hátralevő
időszakot.
Például ha a németek feladják Budapestet, és visszavonulnak saját határaik védelmére.
Racionális lett volna? Maximálisan! És igenis látszottak jelei, hogy úgy lesz. Az ősz folyamán
sok csapatot mozgattak át a városon, vitték az embereket és felszerelést keletről nyugatra.
Végül nem mindet.
Ha az oroszok előrenyomulása nem lassul le pont itt, a város határán.
Ha valamelyik ismerőse nem haragszik meg rá.
Ha az az ismerőse nincs becsatornázva pont ide, a tizenkettedik kerületi nyilasokhoz.
Az is egy ok, hogy tiszta munkára törekszenek. Egy zsidó se maradhat. Ne maradjon a két
testvér után egy, aki utóbb esetleg számon kérheti, hová tették őket. Rennernek nehezére esett
elfogadni ezt a logikát. Ismerte Ilonkát, mosolygós kislány volt. Csírája se mutatkozott benne
a fúriának.
Másrészt ő senkiben sem látott meg soha olyasféle indulatokat, mint amiket az utóbbi
napokban megtapasztalt. Vagyis nem bízhat az érzékeiben. Lehet, hogy Ilonka, ha hagyják,
sorban mind levadássza a nyilas férfiakat, nőket és gyerekeket. Érthető, hogy ezt nem
szeretnék.
Lehet, hogy újra kell tanulnia az embereket.
Páter Kun magas, szép férfi. Az arca szabályos. A hangja kellemes. Ha Karl May regényében
járnánk, lehetne Old Shatterhand, akit kínzócölöphöz kötnek, és némán szenvedve tűr.
Ehelyett másokat kínoz, arra törekszik, hogy a lehető leghangosabb sikolyokat csalja ki
belőlük.
Megadja testvér vékony, szőke fiú. Öt évvel fiatalabb Rennernél. Civilben fűszeres.
Kicsi, nyírott bajuszt visel. A Városmajor-utca 37.-ben élet-halál ura. Úgy látszik, nem elég
egy fűszeresnek, hogy jó minőségű árut tart, kiszolgálja a vevőit, és évről évre gyarapszik a
bankbetétje. Muszáj élet-halál urának lenni. Máskülönben az emberből hullát csinálnak. De
nem észrevétlenül, hanem úgy, hogy megérezze. A pap, a fűszeres meg a többi mindennap
órást játszik, fölnyitja a szerkezetet, itt eltör egy fogaskereket, ott elszakít egy rugót. Lassan,
de biztosan véget vetnek a tiktakolásnak.
– Na Robi, hová lettek a zsidók? – kérdezi az egyik őr, amikor visszaérnek a Városmajor-utca
37. elé, és kiszállnak.
– Manci nénihez vittük őket. Ő dajkálja őket mostantul.
Elégedett nevetés fogadja a választ.
Robi utasítására a kisteherautót az utcán parkolja le Renner. A kapu mögötti részen
napközben sűrű a forgalom, foglyokat hoznak be, várakoztatnak, és persze azok is arrafelé
járnak el, akik ügyes-bajos dolgaikat intézni jönnek a nyilasházba. Nyilasok és a szövetséges
szervezetek tagjai, kérvényezők, rászorulók, bejelentők – rengetegen.
Kiszállás után Robi magához veszi az Adler kulcsát.
– Burkoljunk valamit! – mondja, és a nyilasház alsóbb szintje felé indul, ahol a konyha
is található. Renner követi. Miután behozták, öt napig nem kapott enni. Inni tudott a csapról.
Társait ugyancsak éheztették, de azok közül a legtöbb azóta meghalt. Közben az egyik
keresztény alkalmazottat ártatlannak minősítették, és elengedtek. Őt, aki keresztény létére
sokszoros zsidóbújtató, akinek zsidó a felesége és a szeretője, aki katonaszökevénynek
minősül, egyelőre nem végezték ki, és két napja az ételt se vonják meg tőle: egy-egy szelet
kenyeret kap délben és este.
A konyha ebédlőként is szolgál. A tűzhelyen teáskanna melegszik, és egy nemzetes
asszony vigyázza. Az asztalnál tíz vagy annál több szék, különféle készletekből valók. Fehér
hálószobai garnitúra darabjai és kerti székek keverednek magas támlájú étkezőszékekkel.
– Pörkölt van – emeli meg a nagy fazék fedelét Robi. – Megfelel?
– Köszönöm.
A mosogató mellett, egy kisasztalon nagy rakás tiszta tányér, evőeszköz elmosogatva,
szárazra törölve. Elvesznek egy-egy tányért, és szednek maguknak. Egyiküknek se jut eszébe,
hogy melegítéssel veszkődjön. A tűzhelyhez legközelebbi sarkon foglalnak helyet.
Kanalaznak kettesben, csöndesen. Robi is éhes lehetett, mert csak azután bújik ki a
kabátjából, hogy egy adagot megevett. Akkor egyúttal borospalackot és poharakat hoz.
Nem mondják, hogy egészségedre, csak egymásra néznek, mielőtt isznak. Egyszerű,
becsületes parasztbor, aminél Renner ezer zamatosabbat ivott, de ennyire jól semelyik sem
esett neki.
Robinak barna a szeme. Ritkás a szemöldöke.
– Lehetne még…?
– Hozzál nekem is!
Renner feláll, hogy szedjen Robi tányérjába és aztán a magáéba. Közben a nyilas a
poharakat tölti fel. A pinceszint felől egy csoport közeledik. Bejönnek a konyhába. Ezek
ingujjban vagy trikóban vannak, az arcuk izzadtan, hamvas rózsaszíntől sötétliláig, sokféle
színárnyalatban csillog. Az egyik kiragadja Robi kezéből a borosüveget, és beleiszik. Renner
visszaül a tányérjához. Akármi történik, legalább még egy kis pörköltet magához vesz, és még
egy kis bort. A könyöke mellett nádbot fekszik az asztalon. Az előbb még nem volt ott, a
pincéből érkezők egyike hozta magával. Ismerős korábbi éjszakákról. Látta, mielőtt lecsapott
rá. Meg a többiekre.
Kedves eszköze annak, aki jár vele, azért nem támasztja az asztalhoz. Mindig ott kell
legyen a szeme előtt.
Falatozhatunk a verésünkhöz használt bot közelségében?
Falatozhatunk, úgy látszik. Mint ahogy hallgathatjuk csöndben, gyakorlatilag
egyetértőleg annak az embernek a beszámolóját a nemrég lezajlott kínzásokról, aki korábban
bennünket kínzott. Most nem kínoz.
Az van, hogy megint kipurcant valaki. Nem Renner felesége és nem is a szeretője, és a
neve alapján ő ezt már a fogdából sem ismerte. Dobrocsi túl nagyot bikázott az illető fejébe.
Dobrocsi bakancsára viszont emlékszik Renner, rúgta az ő fejét is. Eszerint nem alkalmi
szeszély volt nála, Dobrocsi szereti a fejeket rúgni. Egy előző éjjel Renner fejére ráállt.
Megállt rajta, egyensúlyozott, előre-hátra billegett. Ropogtak a porcok Renner fülében.
Kesehajú, parasztképű gyerek a Dobrocsi. Momista segédmunkás.
Ha megint van hulla, megint lesz fuvarozni való.
Renner nem marad feladat nélkül.
– Hova tetted a zsidókat? – kérdezi a nádbotos szomszéd. Tőle kérdezi, Rennertől,
neki kell válaszolnia.
– Manci néni várta őket vacsorára, hát elvittem őket hozzá – feleli. Képtelen lett volna
Robinál viccesebbet kitalálni.
A szomszéd a bottal megsimogatja Renner kézfejét: ügyes gyerek vagy, jól van. Ez a
nádbotos nyilas korábban pincér volt. Vincének hívják. Vince úr, fizetek. Sokat járt az
asztalok között, fájlalja a lábát, azért használ botot.
– Mink is eltehetjük már magunkat holnapra – mondja Robi. Kenyerük maradékával
tisztára törlik a tányérjukat, és felállnak az asztaltól.
Felkíséri Rennert a manzárdba. Útközben betérnek a fenti fürdőszobába, ami nem
fogda, és vizelnek egyet egymás mellett. A fenti szobák előtt nem áll őr, kívülről kulcsra
vannak zárva. Robi kettőre zárja az ajtót.
Renner számára nem biztosítnak külön szobát a nyilasházban, annyira nincs úri dolga.
Változó a létszám, este hárman voltak rajta kívül. Ketten ágyon, ketten szőnyegen kaptak
helyet. Aki eltöltött akár csak egy napot és éjszakát a lenti helyiségekben, az nagyra értékeli,
hogy kinyújtózhat. Renner kibújik a kabátból, és a lábára teríti. Jó volna fogat mosni.
Lezuhanyozni.
Amilyen telhetetlen, most, hogy nem verik, még tiszta alsóneműről is ábrándozik.
A gyár igazából nagyobbfajta műhely egy pesti bérház alagsorában. Az utcáról lehet lemenni.
Tíz lépcsőfok vezet az irodához, és onnan másik tíz a munkagépek szintjére. Az iroda több
kisebb-nagyobb helyiségből áll, és nagy üvegablakok szeparálják el a lenti világtól. A
lépcsőfordulót tágasra építették, ha látogatója érkezik, Renner ott fogadja. Máskor csak
megáll, és néz lefelé. Az egész csarnokot belátja. Akár egy hajóskapitány a parancsnoki
hídon. Fiatal kapitány, aki nem tisztként lépett először fedélzetre, hanem hajósinastól kezdve
szinte minden lépcsőt megjárt.
Tavaszig ott dolgozott a szeretője. Vékony derekú és fiúsan széles vállú nő, alig
alacsonyabb Rennernél. „A fekete Irén”, ahogy a munkások és munkásnők nevezik. Mert Irén
haja látványosan, fényesen fekete, ráadásul dús és hullámos. A német bevonulás, a
kormányváltás után hozott törvények hatályba lépése után kellett távoznia. Akkor került a
helyére Marcsi. Akinek megfelelő a származása, és aki mindent megtett, hogy Renner
elégedett legyen vele. Renner egy percig sem tartott tőle, hogy ellenséges indulatok
lobognának benne. Rennerné hónapokkal ezelőtt eljött otthonról, nehogy elvigyék a lakásból,
és azért is, hogy zsidó jelenlétével ne veszélyeztesse a kislányát. Renner anyja maradt a
kicsivel, és a férfi mindennap fölment, ellátta őket. Betettek két ágyat az egyik irodába. A
felesége mindig a gyárban aludt, Renner csak minden második-harmadik éjjel. Az volt
mondva, hogy egyébkor a lakásban alszik, de előfordult, hogy egyáltalán nem aludt, hanem
kimozdult, tárgyalt vagy nőkkel töltötte az időt. Például Zsuzsival. Olyankor hajnalban ment
föl a lakásba, tusolt és borotválkozott, megölelgette a lányát. Megvolt hozzá az ereje, hogy
földobja és elkapja. Ezt a játékot hoppázásnak nevezték. Harmincéves korára Renner erősebb
volt, jobban bírta a strapát, mint valaha korábban. Együtt reggeliztek, és aztán bement a
gyárba vagy máshova, ha ügyeket kellett intéznie.
A gyárban idővel nemcsak a felesége éjszakázott, hanem más zsidók is, köztük
olyanok, akik a vidéki deportálások elől menekültek Budapestre. Felesége rokonai,
munkásainak rokonai, egyre többen. Szerzett nekik matracokat, takarót, törülközőt, élelmet.
Sokáig nem tarthat már, mondta, amikor kérdezték, hogy mi lesz ebből.
A munkásai legalább annyira aggódtak érte, mint ő értük.
És aztán?! Ha kiverik a németeket?
Akkor nyugodtan termelünk tovább.
A nyilasház előtt őrök posztolnak. Időnként fölhallatszik a beszédük. Az irodákban
folyamatos a munka. A nyilasok számolják, osztályozzák a zsákmányolt pénzt és ékszereket,
készülnek következő portyájukra. A fogdákban megrongált testek és lelkek várják a
szabadulást. Szabadulásnak számít a halál is: a roncsolt test megszabadul a roncsolódás
tudatától, a lélek kiszabadul a tönkretett testből.
Az éjszaka megölt ember sem szenved tovább. Renner úgy képzeli, kivitték a kertbe.
Decemberben nem gond akár napokig ott tárolni a hullákat. Ő csak egyszer volt kinn a
kertben, nem tudná pontosan felidézni a beosztását. Vannak dísznövények, padok, de
különféle építőanyagok, felhalmozott téglák és csövek is, meg több köbméter homok.
Építkezést tervezhetett a villa tulaja, mikor még ő volt az úr a háznál. A homokdombot kezdi
szétmosni az eső, és deformálja az is, hogy a nyilasok szeretik órákon át nedves homokban
térdepeltetni foglyaikat.
Fönn a manzárdban sem alszanak mélyen és nyugodtan. Egyikük, az idős ügyvéd,
kesereg, hogy soha többé nem lesz képes nyugodtan végigaludni egy éjszakát, örökké arra
riad majd, hogy zacskó van a fejére húzva, és mindenfelől ütik.
A rádiókereskedő a nyilasok nevét memorizálja. Ha majd visszaáll a rend, a lehető
legtöbbről adattal tudjon szolgáltatni a hatóságoknak. A többiek segítenek neki. Ó, csak ne
lennének olyan sokan… Már lenn is próbálták összerakosgatni, kik ezek az emberek. Volt, aki
ráismert egy boltosra, cipészre, akihez korábban járt. Orvos az ápolóra, bankár az altisztre,
háztulajdonos a kertészre. Előfordult, hogy egy fiú a tanítójával került szembe a Városmajor-
utca 37.-ben, ő mint fogoly, a tanító mint pártszolgálatos. És azután, hogy a fiú elkerült a
fogdáról, a bent maradtak egymásra örökítették a tudást: „az a kis vékony nyilas a Máté
József tanító úr!” A rádiókereskedő alkalmazottaival együtt iratokat hamisított zsidók és
katonaszökevények számára. Pestről hozták be őket. Itt, a Tizenkétkerben bukott le valaki a
tőlük kapott katonakönyvvel, és eleget verték ahhoz, hogy köpjön.
– Vidra Mihálynak hívják a kerületvezetőt. Fodrász. A Győri-úton van üzlete.
– Nem ő a legrosszabb. Ha már fodrász, ott van a Hajgató. Az, kérem, itt
harapófogóval tépi az emberekről a szőrt.
– Két Hajgató van. Apa és fia. Az apa Lajos. A fiú nem tudom mi.
– Sajnos én se. Lehet, ezen fog múlni, hogy nem akasztják föl. Egyébként lenn azt
hallottam, a feleség úgyszintén benn van, és veri az embereket, meg még egy Hajgató-lány is
van. Nercbundában jár.
– Menjünk tovább… Kerületvezető-helyettes Dési testvér. Miklós?
– Én úgy hallottam, Dregán. Töpszli, bajszos ember.
– Ugyanaz lesz. Menetközben magyarosított.
– Uraim – mondja Renner –, még nem biztos, hogy túléljük. És honnan tudják, hogy
reggel nem szólok nekik, hogy itt valakik már a feljelentésüket tervezik?
– Igaza van.
– Renner úr, én láttam, hogy mivé verték a maga fejét. Az nekem elég. És hallottam,
hogy miért lett behozva.
– Megtisztel, doktor úr. De kérem, használjuk ki az alkalmat, és aludjunk. Amíg
hagyják. Vagy legalább pihenjünk.
– Emlékszem magára, Renner úr. Amikor behozták. Megértem, ha maga nem
emlékszik énrám. Az a sok élmény egyszerre! Engem aznap este helyeztek át ide, a
manzárdba. Magát meg akkor vették kezelésbe. Megható volt, ahogy próbálta a lelket tartani a
társaiban. Mi lehet velük vajon?
– Ötöt most dobtam a Dunába. Úgy értem, már meg voltak ölve. Egyet, ha igaz,
elengedtek. És folyamatosan hoznak be újakat a gyárból. Maga biztos nagyon jó ügyvéd volt,
kedves doktor úr. De tényleg pihenjünk, amíg mód van rá.
Renner fiatalabb a feleségénél, és idősebb a szeretőjénél. Majdnem pontosan ugyanannyi év
választja el a férfit az egyik nőtől, mint a másiktól. Teréz, a felesége átlagos küllemű barna
nő, Irén feltűnő szépség. A szegény keresztény fiatalember beházasodik a gazdag zsidó
családba, aztán, mihelyt biztos pozícióra tett szert, nem tagadja meg magától az élvezeteket,
sőt, alig várja, hogy megszabadulhasson az öregebb és csúnyább nőtől. Természetes, hogy
mindenki ezt a történetet tulajdonítja nekik. Ez felel meg a tapasztalatoknak. Vagy ha nem a
tapasztalatoknak, akkor a regényes képzelődések körén kívül eső világról kialakult masszív
elgondolásoknak. Ezzel nekik is tisztában kell lenniük. Amikor a nyilasok behozták őket, és a
fejükre olvasták undok bűneiket, csak ordítássá és röhögéssé erősödött a régóta fülükben
kavargó sutyorgás és kuncogás. Mellesleg másképp történt. A későbbi férj és feleség
gyerekkora óta ismerte egymást. Egy házban laktak. És a zsidó családnak ugyanolyan rosszul,
vagy kicsivel még rosszabbul ment, mint a kereszténynek. Helyzetük annyiban is hasonlított,
hogy a lány szintén félárva volt, és szintén volt kisebb testvére, akiért felelősséggel tartozott.
A fiatal lányok a legtöbb esetben lenézik a velük egykorú fiúkat, idétlennek látják őket, és a
náluk évekkel idősebb fiatalemberekhez vonzódnak. Akiknek nincsenek pattanásaik, nem
pihe nő a képükön, hanem már bajuszt vagy barkót viselnek. De kivételek mindig vannak.
Renner nem látszott idétlennek. Teréz szemében biztosan nem. Renner öccse pont olyan
idétlen volt, amennyire egy kissrácnak lennie kellett, emiatt még jobban megmutatkozott, a
nagyfiú mennyire más. És ott volt még a Laci, akinek a nagylány a moziban véletlenül se ült
volna a közelébe, míg a Renner melletti zsöllyét ellenérzések nélkül foglalta el, és nem
húzódott el, ha karjuk-válluk összeért. Félelmetes cselekményfordulatoknál a kezébe
kapaszkodott. A nagynövésű fiú erős csontjai kissrác helyett férfit mutattak. Nem esett
rosszul, amikor a kéz a térdére keveredett, vagy a combjára. Tisztában volt vele, hogy
érezhetné helytelennek, de félretette ezeket a meggondolásokat. Együtt jártak tánciskolába.
Amikor Renner örökölt, és szakmát tanult, majd betársult egy üzembe, közelről látta, milyen
nyugodtan és eltökélten törekszik előre. Azokban az években a fiatalember nem futkosott még
nők után. Nőnek ott volt neki Teréz. Éveken át jó, és egyre jobb megoldás. Amikor más nők
kezdték vonzani, akkor sem hanyagolta el a feleségét sem az ágyban, sem társadalmilag. Már
benne jártak a zsidótörvények korában, amikor gyerekvállalásra szánták magukat. Aztán
ahogy a zsidók helyzete rosszabbra fordult, Renner zokszó nélkül, önzetlenül segítette Teréz
családtagjait. Olyan emberek mind, akiket becsül, és akik becsülik őt. Közülük is egyre
többen tudnak róla, hogy nőzik, biztosan van, aki neheztel rá, de egyikük sem érezteti vele.
Teréz nagybátyját a gyárban alkalmazta Renner. Együtt hozták be őket a nyilasok. Második
napon kivitték a kertbe, és lelőtték. Mielőtt kényszernyugdíjazták, a székesfővárosi
rendőrfőkapitányságon dolgozott. Tanácsos volt. „Gyere zsidó, most le leszel lőve.”
„Értettem. Szervusztok.”
„Tudod, mi a te szerencséd?”, kérdezte az egyik nyilas, a Bittner Ferenc. Renner a
fejét rázta, nem tudja. „Hát hogy nem fordítva van!”, rikoltotta a Bittner, és gumibottal
ráhúzott a talpára. „Hogyha keresztény nőcskéket használsz ki és zsidó vagy, akkor minimum
megnyúzunk, elhiszed?” Bittner munkás, momista. Savanyú a szaga. Renner nemrég még
legyintett volna, ha olyat hall, hogy valakiről lefejtik a bőrt, most már úgy látja, plauzibilis.
Azt sem értette, miért verik a talpát. Fájt, váratlanul és felfoghatatlanul fájt, de neki
nem jutott volna eszébe. Ő, ha fájdalmat akar okozni valakinek, ami eleve nem valószínű,
akkor pofon üti vagy a fenekére csap, ahogy a szülők szokták a gyereküket fenyíteni. De a
láb, és annak is az a félreeső része soha eszébe nem jutott volna. A lánya kicsi lábát látta
maga előtt, amit csecsemőkorában sokszor megcsókolt. Rózsaszín, puha felület. A felnőtté
már nem olyan, és mégis megvan az érzékenysége. Honnan tudják ezek? Tanulták valakitől?
Vagy szisztematikusan végigpróbálnak minden testrészt és minden eszközt?
Gáll, a cipész árral dolgozik meg valami fogóval, amilyet Renner soha korábban nem
látott. A körmöket támadja meg kézen-lábon. Ráki József parancsba adja, hogy nyisd ki szád,
és szemlét tart. Ha aranyból készült koronát, tömést lát, kombinált fogóval benyúl, és kiszedi.
Rennernek, szerencséjére, csak viplája van. Teréz nagybátyjának szájából Ráki testvér több
koronát kiszedett, mielőtt megölték. Teréznek is volt arannyal kezelt foga. Már nincs.
Rennernek két oldalsó fogát törte ki egy rúgás. A nyelve azóta sem szűnik meg a sebet
tapogatni.
Egyszer, egy kérdésre dadogva válaszolt. Legtöbben nem vették észre. De a tanító
nyilas, Máté József, fölnevetett. „Na mi van, a t-t-t-tisztelt v-v-vasgyáros dadog?”
Nem!, dadogni azért se fog nekik.
Három napra rá hozták be Irént. Még parfümillata volt, amikor belökték közéjük. Rennert, a
szeretőjét nem ismerte meg, akkorára dagadt a feje. Terézt ismerte meg előbb. Azt a
kolléganőjét sem ismerte meg, akit első este úgy hagytak helyben, hogy az arcán elfertőződtek
a sebek, és begyulladtak. Valami piszkos szerszámmal ejtettek rajta sebeket. Addigra már
merő egy genny volt az egész fej. Részben azért kínozták, hogy Irén tartózkodási helyét
elárulja. Nem árultalak el, súgta az elgennyedt arcú lány, akit másnap reggel kivittek, és többé
nem hoztak vissza. Renner is azt mondta, nehezen érthetően, a földagadt, rosszul mozgó
ajkával, üdvözlés helyett, hogy nem árultalak el.
„Én nem is árulhattalak volna el, mert nem tudtam, hol laksz”, suttogta Teréz.
„Köszönöm.”
„Nincs mit.”
Reggel meg kell jelennie a Védelem és Megtorlás Csoport irodájában, Bokor és Megadja
főtestvérek előtt. Két Bokor van, a fiatalabbik, Dénes a csoportvezető, a bátyja közönséges
nyilas, de mégsem egy a sok közül, mert az egyik legkegyetlenebb bántalmazó. Megadjáéknál
fordított a felállás: az idősebbik, Ferenc a csoportvezető-helyettes, és az öccse beosztott. Azon
az estén, amikor Irén bekerült, Megadja Ferenc állította le az orgiát. Ha akkor közbe nem lép,
Rennerék már nem élnek. Másrészt Renner télikabátját megtartotta magának. Ott lóg a
fogason, árpádsávos szalaggal az ujján. Egyébként nem ugyanaz a méretük, Megadja Ferenc
jóval alacsonyabb és véznább is, találhatna jobban ráillő kabátot, ha akarna. Richtig a Renneré
kell neki.
A falnak fordulva egy ember áll. Renner nem emlékszik rá, hogy látta volna,
mostanában hozhatták be. Véres. Új lehet neki a környezet, amit Renner ismer már, de azért
frissen benne él még az első belépés élménye. Ilyen helyen korábbi életében sose járt.
Filmben látott hasonlót és az Operában. Mintha belökték volna egy díszletbe. Az ajtóval
szemben bakacsinfekete a fal. Óriási zászlók és arcképek emelkednek ki a sötét háttérből. A
fal előtt hosszú asztal, fekete anyaggal beborítva. Ráállítva ezüst gyertyatartók és egy fehér
koponya.
A fogoly orra megsérülhetett belül, bugyborékolva lélegzik, és vércsíkok húzódnak
orrától, szájától lefelé, végig a nyakán. Megadja magára hagyja, Rennerrel foglalkozik. Arra
utasítja, hogy menjen át az utca túloldalára a hentesboltba, és hozzon át húsárut, a péktől
pedig kenyeret. Ha ezzel megvolt, jelentkezik az Adler kulcsáért. Kísérővel elmegy a Gizella
malomba lisztet vételezni. Mindezekhez írásos utasítást kap, úgynevezett szolgálati jegyet.
Továbbá a gyárat működtetni kell, mert a Honvédség egyes ott gyártott termékeket
folyamatosan igényel. Őt magát oda nem eresztik, annyira nem bíznak még benne. Ki lesz
nevezve valaki, aki a Tizenkétkernek tartozik felelősséggel, és akinek minden felmerülő
kérdését Renner innen fogja megválaszolni.
Nem mondja, hogy igenis, csak bólint. Idegen tőle a katonás stílus meg az alázat, még
így összeverten is. Fordul, indul az ajtó irányába, de Megadja utána szól:
– Várjon, Renner úr, ne siessen!
Idáig tegezte. Renner visszafordul. Megadja a foglyot utasítja:
– Te zsidó, te fordulj meg. – Aztán megint Rennerhez: – Legyen olyan kedves, és
adjon neki egy szép pofont, Renner úr, mielőtt távozik. Körbélyegzőset. Emlékszik még,
milyen az. Vagy nem? Ugye bízhatunk a memóriájában?! Na, menjen csak közelebb! Nem?
Akkor te, zsidó, te mész oda! Menjél csak helybe a pofonodért! Renner úr, tessék csak. Adhat
kettőt is, ha jólesik. De ha nem ad neki, akkor itt, most, azonnal lepuffantom. Magára fog
fröccsenni az agya.
A fogoly egyik szemét nagyrészt takarja a beduzzadt szemhéj. De a másik elég
higgadtan Rennerre szegeződik.
„Ez most megjegyez magának. Ráadásul a Megadja többször a nevemen szólított a
füle hallatára.”
– Sajnálja a tenyerét, Renner úr, vagy mi?
Rennernek innia kell, azonnal. Bár erre nem kapott utasítást, sem engedélyt, lemegy a
konyhába. Ha lebukik, nem érdekes. Lőjék agyon. Vagy verjék agyon.
Senki se áll elé, hogy mit akar, csak a köszönés állítja meg a konyha küszöbén.
„Kitartás! Éljen Szálasi!”
A konyha küszöbén áthaladva mondja ki: „Kitartás!”
Nyugodt lépésekkel a kredenchez megy, hogy bort töltsön magának. Ott veszi észre,
hogy van pálinka is. Az üveg ismerős. Abból a húszliteres készletből lehet, amit Irén lakásán
tárolt. Hát akkor mért ne ihatna belőle?
Az első pohárkát csak magába dönti, gyorsan. A másodikat körbeemeli, mindenki
egészségére.
Egyébként meg, ha italt lát maga előtt, és nem nyírják ki miatta azonnal, miért ne
ihatna most már belőle, függetlenül attól, hogy az övé volt-e vagy sem?
Pálinkás lett a tenyere. A konyharuhába törli. Piros nyomot hagy. Úgy látszik,
valamicske vér a kezére tapadt a megpofozott ember képéről.
Elsősorban nem magánhasználatra szerezte be a nagy mennyiségű égetett szeszt, hanem mert
az hónapokig, akár évekig eláll, nem romlik a minősége. Ha véget érnek a harcok, azt
gondolta, akármire elcserélheti. Például tejre, húsra, kenyérre. Vagy benzinre, vasra. Így
okoskodott hónapokkal ezelőtt.
Simán kiengedik az őrök, természetesen szolgálati jegyének bemutatása után. Egyiküket most
látja először, a másikkal találkozott már. Az is emlékszik a találkozásra. Olyasféle elégedett
szemhunyorítással pillant a lilába borult arcára, mint a festő az általa kipingált lakás falaira.
Erősen dörögnek az ágyúk, és nemcsak kelet felől. Lehet, hogy a hegyek kavarják
össze a dörejeket? Repülők zúgnak, de nem láthatók.
A hentes nincs benn az üzletben, a segéd áll a pult mögött. Szintén nyilas, karszalagja
is van és puskája, a fehér csempés falnak támasztva, a keze ügyében. Ott volt akkor, amikor
egyszerre kínozták Rennert Irénnel és Terézzel. A hentessegédről mindenhol csorgott a
verejték, nekivetkőzött. Nem csoda, hogy első szóra nem adja oda a szállítmányt. Rennernek
megint be kell mutatnia a szolgálati jegyet. Amúgy az áru ki van készítve. Két fonott, fedeles
kosárba pakolták a húsokat. Falusiak jönnek ilyen kosarakkal, hogy eladják a fölöslegüket, és
egy kis pénzhez jussanak, most ezeket a nyilas őrjáratok elkobozzák tőlük a Délivasúton.
Kijelölt üzletben, hatósági áron értékesítik a lakosságnak. A bevétel a kerületé.
A hentessegéd hirtelen közlékennyé válik. Ő viszi az üzletet, mióta a mestere
megsebesült a Dunaparton. Úsztatni voltak, és az egyik kísérő lábon lőtte. Testvér a testvért!
Közben meg a fia, szépreményű gimnazista fiatalember, ma indul Németországba kimenekítő
vonattal. Most, amikor minden keresztény magyar emberre szükség van, jó, hogy Renner
rátalált a helyes útra. Még ha kellett is hozzá egy kis segítség… A segéd hunyorít. Ő tényleg
mindent megtett. Kijön a pult mögül, ajtót tár Renner előtt.
– Akkor innentül te is velünk kosztolsz, testvérem… Bízhatsz benne, nálunk jól
főznek. Egyszerűen, böcsületesen, de ízletesen. – Nagy hentesöklével Renner vállába bokszol.
– Szívvel-lélekkel!
Nehéz kosarai kétoldalt a lábaihoz ütődnek. Amúgy sem egyenes tartásáról ismerhető fel,
most erősen meggörnyedve baktat a nyilasház felé. Látható szemben a Putsay-pékség is,
következő megbízatásának célpontja. A friss kenyér illata nem érezhető, de a kapunál konokul
várakozók egyértelműen kijelölik a helyet.
Szemből, a Csaba-utca sarok felől pártszolgálatosok csoportja jön. Embereket fognak
közre. Látva a kapuban posztoló őröket, az egyik pasas utolsó kísérletet tesz, hogy
kikönyörögje magát. Megáll, összekulcsolja a kezét, mintha imádkozna. Hátulról kap egyet a
válla közé, puskatussal. Előreesik. Ott terül el a kapuban. Renner átlép rajta. Hazaér:
szolgálati jegyének újbóli felmutatása nélkül engedik be az őrök.
Ha már úgyis a konyhában jár, mi lenne, ha ismét magához venne egy korty pálinkát?
Az autós beszerzőútra a Robit adják mellé kísérőnek. A nyilas kedélyesen üdvözli. Úgy
látszik, szívesen indul kocsikázni Rennerrel. Egyébként felderül a láttára Renner is.
Elcsodálkozik magán: nem mindegy? Úgy látszik, nem! Számít, hogy Robi jó kedvvel jön
vele, és az is, hogy nem valamelyik vadabb nyilas felügyelete alá helyezték. Ahelyett, hogy
idegen lakásokban kutatna, rabolna, pofozkodna, nőket erőszakolna meg, Robi közönséges
beszerző úton jár – és láthatólag nem bosszús emiatt. Eszerint nyilas viszonylatban a
jámborabbak közé tartozik. Amikor az Adlert kurblizza, Renner lábában nem remeg az ín,
hogy a gázba taposson és elgázolja.
– Mik vannak – nevet fel Robi, mikor elhelyezkedik mellette –, ma hoztak be egy
ipsét, aki innen a szomszédból lécelt le október tizenhatodikán. A sarokház, a Csaba-utca 9. A
hatalomátvételkor rögtön kijött egy raj, csillagos ház volt, és ki volt szemelve a pártszervezet
számára. Egy valakit ott helyben likvidáltunk, egy csomó embert elvittünk. És ez az ipse,
mintha megszagolta volna, tíz perccel a raj kiérkezése előtt kislisszol a házból! Itt bujkál a
környéken egész ma reggelig. Több mint két hónapig! De most megkerült. Adja az ártatlant, ő
nem zsidó. Na persze, amíg a gatyáját le nem cibálják róla. Lenn csücsül a fogdán, további
intézkedésig.
– A feleségem? – kérdezi Renner. Nyugodtan szeretné kérdezni, mintha annyira
nagyon nem volna fontos, épp csak felvetné a dolgot, de megremeg a hangja. – És a
titkárnőm?
– Megvannak a bukszák, ne majrézz.
– Verés?
– Én mostanába nem vertem őket. Szerintem mások sem. Mondhatni aranyéletük van.
Az utolsó nagy verés óta. Amúgy egy asszonynak se ártott még meg két-három füles.
Renner nem válaszol. Szemből repülőgép jön, alacsonyan. A Várat géppuskázza. A
bástyákról lőnek rá. A repülő sértetlenül tovább halad.
Lennének még kérdései. Okosabb nem felvetni őket.
– Szerintem úgy lesz, hogy legközelebb, ha összeállítanak egy csoportot, ami Pestre
megy, a gettóba, abba legalább az egyik be lesz osztva. Átsétál, és odaát biztonságba lesz.
Nagyjából.
Melyik?! Követelték, hogy válasszon. Mosolyogva, játszva a jóindulatút. Szigorúan, mint a
tanár bácsi: értse meg, nem tarthatja meg mind a kettőt! Kötelező választani. A fülébe
harsogva, gumibot- és széklábütésekkel nyomatékosítva. Olyan nincs, hogy nem választ. Az
egyiket élve hagyják, csak mondja ki végre, hogy melyiket akarja. És alászolgája, sétálhatnak
kifelé, élhetnek tovább, ahogy nekik tetszik. A harmadikkal pedig ne törődjenek. Soha többé
nem hallanak felőle.
Akkor azt mondta magának: ha nem választott, amikor nagyjából szabadon tehette,
nem fog azután választani, hogy elvették a szabadságát. Nehogy már annyi legyen a
szabadsága, hogy eldöntse, melyik nő életét adja oda.
Azt is mondta, hogy ezektől kitelik, hogy azt öljék meg a szeme láttára, akinek életét
elkérte, és a másikkal küldik haza.
Úgy érezte, megértik őt mind a ketten, és nem haragszanak rá. Elájult, és egy időre
minden könnyű lett.
Kénytelen belátni, hogy egyes dolgokban lehetett volna óvatosabb. Például a katonakönyvébe
nem Irénnel kellett volna bekörmöltetnie az alkalmatlanságát tanúsító szöveget. Irén írása
kivételesen karakteres, és ha valaki belenéz a cég könyvelésébe, észreveheti az azonosságot.
Csak gyanakodni kell hozzá. És ezek gyanakvóak. Vannak köztük fiatalok és öregek, férfiak
és nők, csúnyák és szépek, soványak és kövérek, okosak és buták, ezer vonatkozásban
különböznek, de bizonyos dolgokban egyek, és ezek közül az egyik legfontosabb, hogy
gyanakvóak. Legalább elváltoztathatta volna az írását. Vagy még jobb lett volna, ha
másvalaki csinálja.
Igen, de ez csak egy bűn a sok közül, és ha Renner mindent másképp csinált volna, az
már nem is ő lett volna, hanem valaki más.
A malom igazgatója akkurátusan átvizsgálja papírjaikat. Szemüveges, számonkérő tekintetű
férfi. A Tizenkettedik kerületi szervezet tagja, régebben félévig ő volt a vezető, ehhez képest
egyiküket sem ismeri.
Nem keltenek jó benyomást a Renner szeme körüli monoklik sem. A többnapos
borosta.
De a szolgálati jegy rendben van, Szabó testvér utasítást ad a liszteszsákok
berakodására.
Visszafele jövet a Horthy Miklós-hídról lenézve, a köveknél két vagy három hullát
látnak, félig a vízben, félig szárazon.
– A mieink? – tűnődik Robi.
– Nem hiszem – válaszolja percekkel később Renner. – Ilyen rövid távon az áramlás
nem teszi ki őket.
– Akkor ezeket a partról lőtték be. A Lánchíd magasságában. Mi is csináljuk. Van,
hogy egy éjjel három csoportot hozunk le. Majd meglátod. Ha így folytatod, nemsokára
fegyverrel is el leszel látva.
– Az ebéd mi lesz?
– Előtte még teszünk egy kitérőt. Hozzám, a XI. kerületbe. Látni akarom, rendben
van-e a lakás.
Robi felesége is nyilas párttag, de ő a lakóhelyük szerint illetékes szervezetben
tevékenykedik. Renner nem firtatja, miért mozognak külön pályán. Robi magától szolgál
magyarázattal:
– Nálunk a kerületben nincsenek viták. Más szervezetekben rendszeresen
összeakaszkodnak az aggilis testvérek. Már akkor marták egymást a posztokért, amikor
azokkal még nem járt haszon, csak törődés. A testvérnőkről nem beszélve, azok időnként
effektíve hajba kapnak. Mi ellenberger a Tizenkétkerben ahhoz tartjuk magunkat, hogy
alárendeljük az akaratunkat a közös érdeknek. Aki végképp nem állja valamelyik másik
testvér vagy testvérnő társaságát, az csöndesen elhúz a búsba.
Az asszony nincs otthon. Robi számíthatott rá, hogy így lesz. Egy kis bársonyzacskót,
ami a kabátzsebében volt, a konyhaszekrény polcára tesz, a tányérok mögé. Zsákmányrész,
jutalék. Sokkal több energiát nem érdemes az elrejtésre fordítani, számos alkalommal
bebizonyosodott, hogy ahol igazán keresnek, igazán minden előkerül.
– Van kedved borotválkozni, Renner?
– Hú, az jó lenne.
– Én meg addig ráülök az itthoni klotyóra. Mégis más.
– Tudom.
Most nem puska van nála, hanem pisztoly. 9 mm-es tiszti Frommer. Renner a tükörből
látja, hogy a kezében tartja. Neki van igaza. Egy fordulás, a borotvával egy nyisszantás…
Annál rendesebb tőle, hogy kölcsönadja a borotváját. Kényes művelet, a szálak belepték az
arcot, de alattuk alig varasodó sebek feszülnek. Renner inkább egész szőrcsomókat ott hagy,
csak ne folyjon megint a vére.
Tényleg nem időznek soká.
Robi eredetileg díszműves, de évek óta a MOM-ban dolgozik gépmunkásként. Ahogy
összerakják Rennerrel a dolgaikat, kiderül, egyidősek. Idén töltötték be a harmincat.
Függetlenül attól, hogy Renner a hozzátartozói által ki van szolgáltatva a nyilasoknak,
a hamisított katonakönyv is amellett szól, hogy maradjon köztük. Ha elmenne, akárki
megállíthatná az utcán, és kérdőre vonhatná, hogy miért nincs valamelyik harcoló alakulatnál.
Rövid úton kivégezhetnék. Egyre többen csapódnak a szervezethez ilyen számításból, mondja
Robi. Kezdve mindjárt a kisebbik Megadján, aki katona volt, és egy eltávozás után nem ment
vissza a csapattestéhez. Amit azóta állítólag szépen fölmorzsoltak a ruszkik. A kerületnél meg
egyelőre biztonságban van, a feleségével és kisgyerekével együtt, a bátyja védelme alatt. Ha
egy pincében rejtőzködne, és idegen nyilasok találnának rá, felkoncolnák. Így viszont
karszalagja van és puskája, és ő kutatja át a pincéket, ő hoz be katonaszökevényeket.
Renner cserébe azt meséli el, hogy az ő öccse is katona. Aggódik miatta. Eddig jól
ment a sora, az egysége nem került harcba. Hónapokig lébecoltak Vácon, a srác egy ottani
lánynak udvarolt. Lehet, neki jót tett az egyenruha. Korábban nem voltak sikerei a nőknél.
Szegény srác, amikor bárányhimlővel feküdt, képtelen volt uralkodni magán, elvakarta a
hólyagjait, csupa lyuk az arca. Nemrég átirányították őket a Duna innenső oldalára. Vagyis
még mindig nem az oroszok közelébe, hanem tőlük távolabb. Esztergom irányába vonultak.
– Akarsz egy nőt? – kérdezi Robi. – Napok óta nem baszol. Hogy bírod?
– Köszönöm. Megvagyok.
– Neked, aki akkora forgalmat bonyolítottál, szar lehet hirtelen leállni.
– Még bírom.
Robi értelmesebb Lacinál, az máris látszik.
Vajon Laci lesz a gyár kinevezett vezetője? Nem lenne meglepő. Nála van minden
készpénze, amire a nyilasok még nem tették rá a kezüket, meg némi arany és ékszerek. Egy
vaskazettában adta át négy nappal az elfogásuk előtt. Mert Laci makulátlanul őskeresztény, és
a felesége szintén. A nő korábban a gyárban dolgozott, Renner egyszer-kétszer lefektette.
Egyébként is hozzájárult volna az esküvő költségeihez, de erre való tekintettel az egész
cechhet állta. Kérdés, viszontlátja-e még azt a vaskazettát.
– Gyere velem! – mondja Robi, amikor leadják a kulcsot és a szolgálati jegyet. – A zsákokkal
nem mi foglalkozunk, majd behordatják foglyokkal.
Lemennek a konyha szintjére, és eggyel még annál is lejjebb. Rennerben most áll
össze a helyszínrajz: a lejtős telekre épített villa kerti földszintje egy emelettel mélyebben
van, mint az utcai. A lenti földszinten van a konyha és a spájz, és ahová lejutnak, az az igazi
pince. Láthatólag a nagyobbik részét fogdaként használják. És van raktár, Robi oda vezeti be.
Ruhák, nagyjából szétválogatva. A szemébe ötlik egy kék kockás kislánykabát, a lánya
mérete. Többen válogatnak, cekkerbe, szatyorba tömik a kiválasztott darabokat.
– Ott, nézzed! Szemüvegek. Hoztunk be mindenfélét, van egypár napszemüveg. Meg
vaknak való.
Aha, a szeme körül árulkodó foltok eltakarása végett vételeztet vele szemüveget Robi!
Kicsit persze fura lesz decemberben napszemüveggel járkálni.
Némelyik szár elnyaklott, egyes lencsék repedtek. Nem csoda. De a legtöbb ép.
Levetették őket pofozás előtt. Vannak tokok is, egyes szemüvegek tokban érkezhettek be.
Renner kiválaszt egy bőrrel bevont fémtokot, és rátalál egy szarukeretes napszemüvegre, ami
jól illik az arcára. Pirosas barnában látja ezentúl a világot.
– Pardon, szabad még egy gatyát…?
– Parancsolj. Kettőt is vihetsz.
Az előtér felől sikoltás, aztán sírás hallatszik. Robi kinéz, aztán visszaszól:
– Biztos, hogy nem akarsz egyet?
Renner felteszi a szemüvegét, úgy lép ki a raktárból. A gatyákat a hóna alá szorítja.
Alig lát többet a villanykörténél. Emlékezetére hagyatkozva tart a lépcső felé. A konyhában
majd pálinkát.
Renneréket csütörtökön viszik be a gyárból, Irént pénteken lepi meg az aggodalom, hogy
valami nem stimmel. Este átmegy egy közös ismerőshöz, hogy megkérdezze, tud-e valamit.
Tőle értesül, hogy igen, bekövetkezett. Visszaszalad a lakásba, de csak annyi időt tölt ott, míg
fehérneműt, tisztálkodószereket tesz egy táskába. Az ajtót bezárja, és nyugodt lépésekkel
lemegy a lépcsőn. Odalenn körülnéz: még nincsenek ott érte. Két sarokkal arrébb érve tud
mély levegőt venni, addig küszködik, hogy megfékezze zihálását.
Másnap sem vonulnak ki Irénért. Szombaton aztán a ház elé gördül egy Wanderer
típusú személyautó, és kiszállnak belőle a XII. kerületi szervezet pártszolgálatosai.
Ketten lent maradnak, elállják a kaput. A többiek először meggyőződnek róla, hogy
bentről, az udvarból nem lehet-e átjutni másik utcára vagy házba, aztán csöngetnek be a
házmesterhez, és kérdeznek rá a nagyon magas, nagyon csinos kurvára, aki az ősszel költözött
a címre. És aki mellesleg zsidó.
A házmester útbaigazítja őket, valamint, ha már zsidóügyben járnak, figyelmükbe
ajánl egy másik ott lakó nőt is. Doktor Halasné valami mentességre hivatkozva maradt
mindeddig a lakásában, de ki nem szarja le ma már a mentességeket?
Fölmennek, becsöngetnek. A házmester lentről figyel. Tudja a dolgát, kiabálniuk se
kell, utánuk megy a kulccsal.
Vele tartanak azok a nyilasok, akik addig a kaput biztosították. Együtt kutatják át a
lakást. Megállapítható, hogy a lakó nemrég még ott volt. A spájzban rátalálnak a sonkára és
más élelmiszerekre, a pálinkára. Irén háromfelé osztva rejtette el a pénzét, mind a három
rejtekhelyet kikutatják.
A pénz miatt vélik úgy, hogy vissza fog jönni. Úgy okoskodnak, hogy Irén nem
értesült Renner beviteléről, és valami más ok miatt ment el hazulról. Ha pedig értesült róla,
akkor csak rémületében rohant el, előkészítetlenül. De mihelyt megcsikordul a hasa, és
belegondol, mennyi értékes élelmet hagyott a lakásban, mennyi pénzt, visszajön. Vagy küld
valakit, hogy pakoljon össze neki. Nekünk az már pont elég, mondják a nyilasok, kiszedjük
belőle, hova bújt a rohadt ribanc.
Wébert, a sofőrt egy másik fiúval visszaküldik a Városmajorba, és, hogy ne menjenek
üres kézzel, kicibálják elegántos utcai lakásából doktor Halasnét, és beszállítják a
nyilasházba.
Szombat van, délelőtt. Ott marad a lakásban Ráki és Bakonyvölgyi testvér. Ráki
magas, sötét hajú, jóképű férfi. Azok közé tartozik, akik adnak a megjelenésükre. Ruházata
már azelőtt is mindig rendezett volt, hogy a lefoglalt holmikból kezdhetett öltözködni. Mindig
tart magánál fésűt, és gyakran simít végig a haján, különös figyelemmel egy hosszabbra
eresztett, homlokára simuló fürtre. A beszéde ugyancsak gondos, legalábbis, míg el nem
ragadja az indulat. Ráki apja falusi tanító, református. Ennek megfelelően az elemi után a
sárospataki kollégiumban folytatta tanulmányait, de történt valami, és kicsapták. A
családjához, a faluba vissza nem mehetett, Budapestre jött hát, és beállt a Beszkárthoz. A
Szépilonán kezdett dolgozni. Befogadták: ott mindenki valami másnak készült eredetileg.
Hamarosan villamoskocsit vezetett, és az üzemi nyilaskeresztes pártszervezet egyik motorja
lett. Mígnem megint történt valami, aminek következtében Ráki sajnálatos módon kikerült a
BSzKRT-tól. A hatalomváltásig hátralévő években nyúltenyésztésből tartotta fenn magát.
Bakonyvölgyi testvér sem Budapesten jött világra. Míg Ráki az ország keleti, ő a nyugati
csücskéből érkezett várost hódítani. Fodrásznak tanult, elég ügyesnek bizonyult, bár a
vendégeknek, különösen a zsidóknak, kelletlenül gazsulált. Különféle szalonokban fordult
meg, és idővel a segédségig jutott. Az utóbbi években a Filmgyárban dolgozott, népszerű
művészek frizuráját igazgatta. Tőlük már jobban viselte a leereszkedő bizalmaskodást.
Házasemberek mind a ketten, de gyermekáldás egyikük nászát sem kísérte. Az utóbbi
időben, mióta hozzáférhetők a zsidó lányok, egyet-egyet megkettyintenek. Nem mintha nem
lennének meg e nélkül. Úgy vannak vele, mint télen a disznótorossal: egyszer-egyszer csak
rákóstol az ember a hagymás sült vérre. Jóban vannak a fiatal testvérnőkkel is, és ez az
egészséges pajtási viszony nem teszi féltékennyé a nejeket. Mindenesetre jelét nem adják
féltékenységnek. Rákiné, Bokonyvölgyiné örül szerzeményeinek, a napról napra beérkező új
bútoroknak, ruháknak, szépítőszereknek.
Ráki testvér egyebek mellett bizalmas jó viszonyt ápol azzal a Marcsikával, aki
korábban a MOM-ban dolgozott, az utóbbi időben pedig Rennernél. Néhány hete, mikor
odatelefonált a gyárba, és véletlenül Renner vette fel a kagylót, a gyáros azt mondta, sajnálja,
de nem adhatja Marcsikát, mivelhogy éppen dolgozik. Azzal letette. Emiatt Rennernek
kiutaltak egy extra verést.
Mikor Wéberék visszaérnek a Városmajor-utca 37.-be, Marcsi és Zsuzsi épp bent van.
Megadja Ferenc Marcsit nevezi ki a gyár vezetőjévé. Egyelőre más tennivalója nem lesz, mint
a rovancs: számba venni, hány munkás maradt a gyárban, és minden zsidó eltűnt-e onnan.
Hallva, hogy ismeretessé vált Irén lakcíme, és remélhetőleg hamarosan elkapják, a lányoknak
kedvük támad megnézni a helyszínt. Visznek magukkal egy kosárka friss péksüteményt, ne
éhezzenek a testvérek. Ezért az ötletért sokszor hálát adnak maguknak, mert egy teljes napig
várnak Irénre. Közben igazi, minden részletre kiterjedő vizsgálatnak vetik alá az egész lakást,
és jóízűen falatoznak, iszogatnak. De vasárnap délfelé már kezd elegük lenni, és azon
tanakodnak, meddig érdemes várni. Nem túlzás-e a legnagyobb dologidőben egyetlen cafatért
négy nyilasnak strázsát állni? Annyit tán mégsem ér egy rüfke, még a híres fekete Irén se.
Meddig vártak volna rá, sose fog kiderülni: vasárnap délfelé Zsuzsi meghallja a cipősarkak
kopogását a gangon. Felemelt mutatóujjal inti csendre a többieket. Ráki marad, ahogy már jó
ideje, a fotelben ülve. Zörren a zár, nyílik az ajtó. Belép a lány, és meglátja szobájában az
idegen férfit. Ugyanabban a pillanatban becsapódik mögötte az ajtó. Visszafordul.
Bakonyvölgyi a szobába taszítja. Megtántorodik, de nem esik el. Meglátja az ágyán a két
ismerősét.
– Kurva sokat vártunk rád, büdös kurva.
És még ekkor is próbálkozik: köszön, bemutatkozik a hamis nevén.
– Kuss.
Bakonyvölgyi Károly a lány hajába markol. Amennyit csak tud, a csuklója köré teker
belőle, és annál fogva lerántja.
Nincs sikítás. Ütések csattogása, puffanása van. Ráki feláll a fotelből, hogy hasba
rúgja.
– Ne – kérleli Irén. – Szépen kérem.
A másik két lány kacag az ágyon.
Irént a tavaszi rendelkezések értelmében lett elbocsátva. Nyár elején aztán távoznia kellett a
lakásából is. Elfogadhatatlan volt számára, hogy másokkal összeköltözzön, kijelölt házba
vonuljon. Egyedülálló lévén, aki nem volt köteles gyámoltalan idősek vagy kisgyerekek
életben maradási esélyeit mérlegelni, hamis okmányokkal elpucolt Budapestről. Hónapokig
dekkolt a Balaton mellett, az üdülőövezetben, amely boldog szédületben ünnepelte hirtelen
beállt zsidótlanságát. Nagyokat úszott, sétált. Úgy lebarnult, mint még soha. Egyszer a
Budapestet támadó repülőgépek éppen közte és a nap között húztak el, árnyékuk a szemhéját
cirógatta. Máskor a vízből nézhette vonulásukat. Csak a gyárat ne érje találat, fohászkodott,
Rennert ne érje baj! Hagyta, hogy árja tenyerek vigyék fel bőrére a napolajat, öleljék derekát
tánc közben. Feleségül kérte egy ízes beszédű vidéki fiú. Egy igazi Lajos. Komolyan
gondolkozott az ajánlaton, a makulátlan családban meghúzódva viszonylag biztonságosan
átvészelhetné, ami a háborúból hátravan. De egy flört erejéig átengedni magát nem ugyanaz,
mint hónapokra, évekre, egy teraszon összesimulni majd szétválni nem ugyanaz, mint hitvesi
ágyba bújni, közös szekrényekbe pakolni, Lajosnénak lenni. Az ősz beálltával fogyatkozni
kezdtek az emberek a tónál, napról napra aggályosabb volt az ott tartózkodás. Érezte, hogy
gyanakvó bennszülöttek vizslatják arcát és gesztusait. Egy reggel az utca túloldaláról látta,
amint a csendőrök feltartott kezű családot kísérnek ki az egyik szállodából.
– Zsidók – mondta valaki mellette. Pont mintha azt mondta volna: egerek.
Irén visszaóvakodott a fővárosba. A Délivasúton Renner várta, és egy fiatal nő, aki,
mint kiderült, azóta került a gyárba. Ő vette át a könyvelést.
– Marcsihoz megyünk – jelentette be Renner. – Marcsi volt olyan kedves, és
megengedte, hogy nála aludjál. Nem fogunk taxit, itt lakik a közelben.
Úgy mentek hárman egymás mellett a budai utcákon, mint bizalmas ismerősök. Irén
tudta, hogy nem borulhat Renner nyakába, és a kezét sem foghatja meg. Már akkor, útközben
köszönetet mondott Marcsinak a szállásért.
Marcsi nyilván tud róla, hogy ő zsidó származású. Hát persze, máskülönben miért is
ne mehetne a saját lakására vagy szállodába, és miért ne dolgozhatna megint a cégnél?
Abból, ahogyan a kereszteződésekben kanyarodtak, Irén kiérezte, hogy Renner nem
azon az estén kísérte Marcsit először haza, és nem először értek egyszerre a kapuhoz, de
ezúttal a férfi nem ment fel a lakásba. Egy táskányi élelmiszert hozott magával, amit a
lányoknál hagyott, mielőtt elsietett.
Marcsi férjnél volt, az ő nevét írták ki a lakásajtóra, ám a férj nem volt jelen, szó sem
esett róla. Meglehet, a harctérre került vagy hadifogságba, esetleg eltűnt vagy meghalt,
anélkül, hogy különösebben fájó sebet hagyott volna maga után. Zsuzsi nevű barátnője lakott
Marcsival, aki szintén az utóbbi hetekben lett a vasgyár alkalmazottja. Korábban a MOM-ban
dolgoztak mind a ketten.
– Renner azért jobban megbecsüli az embert – magyarázta Zsuzsi –, de hát ezt te is
tudod, Irén. – Úgy nézett Irén szemébe, hogy nem sok kétség maradt, közös tudomásuk
szerint mi mindenre terjed ki a vasgyárosnál tapasztalható megbecsülés.
Irén bólintott. Libamájkonzervet ettek, és balatoni fehérbort ittak hozzá. A táska alján
selyemharisnyák lapultak. Három pár – kétségtelenül a három lánynak. Marcsi és Zsuzsi
fiatalabb Irénnél, de nem sokkal, és elég csinosak mindketten. Marcsi Szeleczkyre hasonlít,
Zsuzsi Murátira, Irén pedig Karádyra. Rennernek ellenben nem akad megfelelője a honi
sztárgarnitúrában. Az átlagnál sokkal magasabb, széles vállú, de hajlott hátú. Arcvonásai
olyan élesek, kemények, hogy inkább illene egy western szereplőgárdájába, mint a
könnyelműségükben is szeretetreméltó dzsentriket, skatulyából kihúzott katonatiszteket, mély
érzésű parasztokat szakmányban alakító magyar színészek közé. Mielőtt gyártulajdonosságig
vitte, állt maga is gép mellett, ennek emlékeként egyik ujja hiányzik. Mit ad Isten, pont az
egyik gyűrűsujj. Sokszor, miközben valakinek betanít egy fogást a gépen, felmutatja a csonka
kezét: így jársz, ha nem az előírások szerint dolgozol.
Megosztoznak a selyemharisnyákon és a libamájkonzerven is. Sokat nevetnek, bár
nagyon kell vigyázniuk, nehogy a kerülendő témák közé tévedjenek, és ilyenből számos van.
Vajon szopnak ezek a lányok?, fontolgatja Irén. Vagy odaadásuk abban kulminál,
hogy karót lehet a combjuk közé verni?
A lányok kedvesen fogadták, örökre mégse maradhatott náluk. Hétfő este érkezett
Budapestre, szerdán már kióvakodott a városba. Másodunokatestvére kereszténynek számít,
és a munkahelyén simán el lehet érni telefonon. Megbeszéltek egy találkát délutánra, a Duna-
korzóra.
– Még sose voltál ilyen barna – állapította meg a másodunokatestvér.
– Még sosem nyaraltam ennyit – felelte Irén –, mondjuk kinyaraltam magam egy évre
előre is, már ha élek addig. Ha nem, akkor bónuszt kaptam napból – tette hozzá. És lágyan
visszamosolygott az előtte elsétáló német katonára. – Na te se valószínű, hogy nyaralsz majd
a jövő nyáron, kis pofám.
– Tudok lakásokat – mondta később a másodunokatestvér –, amik üresen állnak.
Tudod, a zsidó lakók kimentek belőlük, és valamiért keresztények még nem foglalták el. A
legtöbbre persze rögtön lecsaptak, de néhol egy-kettő kimaradt.
– Hogyhogy?
– Legtöbbször nem lehet tudni. Az egyik esetben véletlenül tudom: egyszerre ketten is
rástartoltak, a helyszínen jól összeszólalkoztak. Fenyegették egymást a gangon, befolyásos
rokonokra hivatkoztak, ilyen minisztériumban, olyan kormánybiztosságon, akik majd jól
elintézik a másikat, képzelheted. Okos enged, szamár szenved alapon aztán visszavonult mind
a két fél. Mentek máshova, más zsidólakás-címekre. Neked ugye vannak őskeresztény
papírjaid? – A pillantása Irén mellére tévedt, oda, ahol a csillagnak kellett volna virítania.
– Derék kislány vagyok – mondta Irén –, a romlatlan magyar vidék virága.
– Akkor jó. Kresz Géza-utca? Mit szólsz hozzá?
– Hú, az jó közel van a vasgyárhoz…
Nem ment ingyen, de Renner finanszírozta az akciót. Végül mindösszesen egy hétig
lakott Marcsi budai lakásában Irén. Addigra már tudta, hogy Marcsi és Zsuzsi ugyanazokat a
krémeket, kölniket használják, és napra pontosan egy időben szoktak menstruálni. Lelépett,
mielőtt hozzájuk igazodott volna. Megölelték, megpuszilták egymást, amikor elbúcsúztak.
Renner már másnap délután felugrott hozzá. A szobaajtóban vetkőztette le. Az ágyig
nem jutottak el, de a vasgyáros ebben az esetben sem mulasztotta el a kellő pillanatban
megszakítani a közösülést. Az egyik barna combot végigspriccelte térdtől majdnem csípőig.
Hosszú volt pedig az a comb, na de a távollét se volt rövid.
Két szeretkezés között referált a gyár helyzetéről. Fölvett egy csomó embert, akikről
tudta, hogy zsidók, és hamisak a papírjaik. Máshol nehezen helyezkedhettek volna el. Az
viszont, hogy ő ellátja őket a munkaviszonyt tanúsító okmánnyal, ráadásul olyan üzemben,
ami igazoltan a Honvédség beszállítója, növeli a biztonságukat. A megrendelések nőnek,
munkaerőre tényleg szükség van. Az újonnan jöttek egy részét a régebbi alkalmazottak
ajánlották be, még szocdemek is vannak köztük. Legalább komoly emberek, akik nem
hajlamosak könnyelműségre. Arra sem mulasztott el kitérni, mennyire elégedetlen azzal,
ahogy Marcsi a könyvelést intézi. Irénnek a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy más
tekintetben mennyire elégedett Marcsival a vasgyáros, ehelyett inkább azt mondta: – Majd
belejön, kis türelem kell. Igazán helyes lány.
– Az, jóravaló. Néhányszor elvittem táncolni. Neki se árt egy kis szórakozás.
– Jól tetted. Gondolom, ügyes a parketten. Kicsi és fürge.
– Az. De az írását, azt nem szeretem – folytatta a vasgyáros.
– Ha muszáj, majd gyakorolja – hangzott Irén válasza. Combja a vasgyároson
keresztbe vetve feküdt, épp alkalmas helyen ahhoz, hogy megtapasztalja a megint kezdődő
merevedést.
– Lehet, hogy semmi bajom nem lenne a Marcsi betűivel, ha nem szoktam volna hozzá
a tieidhez. Sose gondoltam volna, hogy ilyen kifejező lehet egy a betű. Vagy egy g. Hogy
megjelenik bennük az egyénisége annak, aki papírra tette őket. Még az arcodat is felidézik.
– Miért, milyenek a betűim?
– Valamiféle szexepiljük van. Néha, ha Marcsi oldalai után visszalapoztam a
könyvben, és nézegettem a te bejegyzéseidet, azon kaptam magam, hogy erekcióm van.
– Óh, ne mondja, főnök úr…
– De mondom. Látom a 2-esed vonalát, és megérzem a parfümöd szagát. És az
időtényezőről még nem beszéltem: az a lány fiatalabb nálad, az írása mégis húsz-harminc
évvel régebbinek tűnik. Mintha nem villanyfény mellett körmölne, hanem
petróleumlámpánál! Mintha nem lennének körülöttünk modern házak és bútorok és
gépkocsik!
A vasgyáros szereti az autókat és a motorkerékpárokat. Irénnek pedig titkos vágya,
hogy egyszer majd felülhessen mögé a motorra. A mellével a hátára simulhasson, a derekát
ölelje. Az oldalkocsiba kevésbé vágyik. Évekkel korábban, amikor a Felvidéket
visszacsatolták, Renner beültette a feleségét, a lábát pokróccal betakarta, és motoros
körutazásra vitte. Azután lett terhes az asszony, és született a kislányuk. Később, Erdély
visszacsatolásakor a Honvédség a motorral együtt vonultatta be Rennert, úgy vették ki
részüket a megszállásból. Akkor nem nő ült az oldalkocsiban, hanem egy vigyori baka.
Így támadt a vasgyárosnak az az ötlete, hogy ha Irén már úgyis itt van a közelben,
vezesse megint ő a könyvelést. Irén hiába figyelmeztette, hogy Marcsi megbántódhat, és hogy
ő a világért sem szeretné megsérteni ezt a jólelkű lányt. A vasgyáros azt mondta, a számokkal
végképp nem lehet viccelni, és volt rá példa, hogy Marcsi elrontotta az összesítéseket. Erre föl
ajánlotta Irén, hogy majd ő elkészíti piszkozatban a könyvelést, Marcsi pedig átvezeti a
tisztázatba. Ráér, legalább nem jön ki teljesen a gyakorlatból. És akkor legalább a számok
stimmelni fognak, végül is az üzleti könyvek esetében az az elsődleges. Az írásjegyek
tekintetében pedig a vasgyáros egy időre szállítsa lejjebb az igényeit. – Képzeld csak el, ha
hivatalos ellenőrzés jön, és meglátják, hogy szeptemberben újra megjelenik az az írás, ami
márciusban eltűnt…!
Már tudják, hogy doktor Halasné lakásában van telefon, onnan szólnak be a Városmajor-
utcába. Beröppent a madárka, jöhet a kocsi. Irént nem kötözik meg, vannak elegen, hogy
közrefogják. Mindegyik férfi alacsonyabb nála. Ráki kihúzza magát, úgy már egyforma
magasak. Néhány lakó kidugja a fejét. Megnézik a lekísérést. Egy öregasszonynak, aki épp
kapaszkodik fel a lépcsőn, és közelről bámul az arcába, Irén, maga se tudja miért, köszön: –
Viszontlátásra, Böbe néni.
– Jónapot – csóválja fejét az öregasszony.
Wéber a volánnál, Ráki mellette, Bakonyvölgyi és Fehérhegyi János hátul foglal
helyet. Marcsi Ráki ölébe ül, Zsuzsi Fehérhegyiébe, Irén Bakonyvölgyiébe. Mindenki
cigarettázik, csak Irén nem, a Wanderer nyomban megtelik füsttel. Ez nem az úriemberek
dohánya, ez a honvédeknek gyártott cigaretta.
Mikor kikanyarodnak a Nagykörútra, Irén megkérdezi: – Most meg fognak ölni?
– Miért, cica, mit vártál? – kérdez vissza Marcsi.
– Azt te csak szeretnéd – adja meg a maga válaszát Ráki, hátrafordulva, és a füstöt
Irén arcába fújva. – Nemsokára alázatosan könyörögsz egy golyóért. De előre megmondom,
nem kapod meg.
– Az a szabály, hogy minden fogolynak húsz perc szenvedés jár. Akkor is, ha nagyon
sokan vannak benn, ha hullafáradtak vagyunk, ha az illető egy félhalott öreg vagy egy
kisgyerek. Húsz percnél kevesebb kínzással senki nem ússza meg. De neked tízszer húsz perc
jut, legalább. Amennyi gondot nekünk okoztál.
– Le lesz szakítva az összes körmöd. A Gáll Gyurka kezeskedik róla.
– De csak miután szögeket vertünk alájuk.
– Újságpapírt tömünk az ujjaid közé, és meggyújtjuk.
– Petrik Sári kiszedi a szemedet.
– De csak miután végignézted a szerelmetes Rennered halálát.
Bizonyos értelemben ez jó hír: Renner életben van.
A Lánchídon mennek át. A dunai panoráma elvonja a figyelmet a fogolyról. Az
Alagútba nem hajthatnak be, német katonák elterelik őket. Wéber a Tabán felé kerül.
– Bunkert csinálnak. Hordják befelé a muníciót.
– Lehet, hogy már az újfajta fegyver is megérkezett – mondja Bakonyvölgyi. – Az a
sugárkibocsátó.
– Olyan is van, ami mínusz háromszáz fokos hideget irányít a célra. Az ellenség azon
veszi észre magát, hogy darabokra tört, mert megfagyott két mozdulat között!
– Kár, hogy nem fogom látni – mondja Fehérhegyi János. – Holnap indulunk Nyugat
felé.
– Helyes! Rátok, ifjakra nagy szükség van.
– Azért ezt a kurvát megbaszom még búcsúzóul.
– Kapd el gyorsan, mielőtt a páter gumibottal megköpüli.
– Igaz is, ma lakodalom van.
– Úgy van, esketünk. Ünnepel a kerület.
A Wanderer a Krisztina-körútra fordul. Bakonyvölgyi nagyot szív a cigarettáján. A
fényesen felizzó csikket Irén kezén nyomja el.