A demokrácia félresiklása

Jóllehet már a hatvanas évektől egyre világosabban látni, mennyire
időszerű még ma is Az amerikai demokrácia, fájdalmas tény, hogy Alexis
de Tocqueville fő művének mind a mai napig nincs használható magyar
kiadása. Igaz, a XX. század legvégén két kiadó is foglalkozott a könyv
megjelentetésével (a nyolcvanas évek elején egy válogatás erejéig a
Gondolat,[1] majd egy évtizedre rá, 1993-ban az Európa, amely az 1983-as
szemelvényes kiadáshoz – két új fordító felkérésével – hozzáfordíttatta a
hiányzó fejezeteket).[2] E két – részben azonos  kiadás azonban pontatlan,
zavaros, olvashatatlan. A szöveget mind a Gondolatnál, mind az Európa
Könyvkiadónál látni valóan senki se gondozta, senki se vetette össze az
eredetivel. Senki sem foglalkozott azzal, hogy a hét fordító eltérő minőségű
és hajlékonyságú szövegeit – akár csak a szakszavak szintjén is –
egymáshoz igazítsa. Nem csoda, hogy az 1993-as teljes kiadásban olyan
sok a melléfogás, és hogy a szöveg stilisztikai szempontból is erősen
kifogásolható.
Ha csak az alábbiakban újrafordított szemelvényt nézem, számos
olyan tévedés éktelenkedik a szövegben, amit lelkiismeretes és hozzáértő
kontrollszerkesztő nagyon is kigyomlálhatott volna. Hogy csak a kirívó
példákat említsem: a conditions (tsz.) nem „létfeltételek” (977. o.), hanem
[1] Alexis de Tocqueville, A demokrácia Amerikában (válogatás), Budapest, Gondolat, 1983. Válogatás és
utószó Kulcsár Kálmán. Fordította Frémer Jusztina, Martonyi Éva, Miklós Lívia, Nagy Géza, Schulteisz
Gyula és Szíjgyártó László.
[2] Alexis de Tocqueville, Az amerikai demokrácia, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993. Fordította Frémer
Jusztina, Kiss Zsuzsa, Martonyi Éva, Miklós Lívia, Nagy Géza, Schulteisz Gyula és Szabolcs Katalin.
’az egyénnek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye’; a constitution
nem „alkotmány” (978. o.), hanem ’(belső) összetétel’; a fonctionnaire
nem „alkalmazott” (978. o.), hanem ’köztisztviselő’ vagy ’közhivatalnok’;
a plier nem „idomít” (980. o.), hanem ’leigáz’; az imprimerie nem
„nyomdaipar” (980. o.), hanem ’könyvnyomtatás’; a correctifs (tsz.) nem
„szabályozó” (980. o.), hanem ’korrekciós mechanizmus’; a grandes
assemblées politiques nem „nagy politikai gyűlések” (981. o.), hanem
’nagy politikai testületek’; a prégoratives parlementaires nem
„országgyűlési előjogok” (981. o.), hanem ’képviselői jogosítványok’; a la
souveraineté du peuple nem a „nép uralma” (981. o.), hanem
„népszuverenitás’; a formes (tsz.) nem „hivatalos formák” (980. o.),
hanem ’a társas érintkezés konvencionális (magatartás)formái’; és a sort
folytathatnám.
Bár Az Amerikai demokrácia írásművészetéről viszonylag kevés szó
esik a szakirodalomban, tény, hogy a műnek elsőrangú stiliszta, XVIII.
századi szerzőkön – legelsősorban Montesquieu-n és Rousseau-n –
iskolázott esszéista a szerzője. Erre a kétségbevonhatatlan irodalmi
tehetségre nemcsak az 1948-as forradalommal kapcsolatos és csak a szerző
halála után, 1896-ban közreadott visszaemlékezés[3] a bizonyíték, bizonyíték
az a páratlan műgond is, amellyel a szerző Az amerikai demokrácia
végleges szövegét kialakította. Az amerikai demokrácia, semmi kétség,
minden gondolati értéke mellett, a XIX. századi francia esszé műfajának is
remekműve. Mindennek tükrében az Európa Könyvkiadó által jegyzett
fordítással nemcsak az a baj, hogy a könyv logikailag zavaros,
követhetetlen és élvezhetetlen, és hogy rengeteg félreértés és melléfogás
[3] Alexis de Tocqueville, Emlékképek 1848-ról, fordította és a jegyzeteket írta Ádám Péter, Budapest,
Európa Könyvkiadó, 2007.
van benne, hanem az is, hogy a kötet hét fordítója teljesen figyelmen kívül
hagyta a mű stilisztikai, szépírói dimenzióját.
A következőkben Az amerikai demokrácia 1840-es II. részének utolsó
előtti (VII.) fejezetét (pontosabban ennek a fejezetnek első kétharmadát)
szeretném új fordításban közreadni.[4] Tocqueville szemében a demokrácia
egyszerre óriási tét és óriási kockázat. A szerző a II. rész utolsó előtti
fejezetében még egyszer összefoglalja, mintegy konklúzió gyanánt, mik is a
nélkülözhetetlen előfeltételei a szabadságot és egyenlőséget egyformán
garantáló demokratikus politikai életnek: legelőször is, természetesen, a
hatalmi ágak szétválasztása, de emellett az is, hogy a honpolgárokra bízott
„másodlagos testületek” legyenek a közigazgatási hatalom letéteményesei.
Tocqueville úgy látja, a köztisztviselők függetlenségének választhatóságuk
a biztosítéka, és hogy fejleszteni kell az egyesületeket, kiterjeszteni az
igazságügyi hatalom illetékességét, garantálni a sajtószabadságot meg az
egyéni szabadságjogokat, végül – de nem utolsósorban – megszüntetni az
önkény minden formáját.
A szöveget, minden archaizálást és papírízű irodalmiaskodást
kerülve, igyekeztem eleven mai nyelven megszólaltatni. Munka közben
nemcsak világosságra és gondolati szabatosságra törekedtem, hanem arra
is, hogy visszaadjak valamit a szerzőnek a XVIII. századi francia értekező
próza legjobb hagyományain iskolázott kristálytiszta stílusából. A
szemelvény közlésével egyben arra is fel szeretném hívni a figyelmet, itt az
ideje, hogy ez a nélkülözhetetlen és ma különösen időszerű alapmű – az
említett sikertelen fordításkísérlet után – végre magyar nyelven is
hozzáférhető legyen.
[4] Tocqueville, Oeuvres, II., Édition publ. sous la dir. d’André Jardin, Gallimard, Bibliothèque de la
Pléiade, Paris, 1992, 840849. o. Az itt olvasható előtti VI. fejezetet, „Milyen despotizmustól kell tartaniuk
a demokratikus nemzeteknek” címen, a Holmi 2014. áprilisi számában adtam közre (395407. o.).
Véleményem szerint korlátlan hatalmú és despotikus kormányzatot
annál a népnél legkönnyebb hatalomra emelni, amelynek körében a
különböző társadalmi osztályok közti egyenlőség már megvalósult, és
meggyőződésem, hogy ha az említett népnél ilyen kormányzat létrejön, az
nemcsak szabadságuktól, de idővel még emberi mivoltuktól is
megfoszthatja az embereket.
Abban is biztos vagyok, hogy a despotizmustól épp a demokratikus
koroknak van a legtöbb félni valójuk.
Azt hiszem, én minden történelmi korban szerettem volna a
szabadságot, de ebben a miénkben egyenesen bálványozom.
Másrészt mély meggyőződésem, hogy hiába próbálják a jövő
évszázadokban a kiváltságra meg az arisztokráciára építeni a szabadságot,
ez senkinek sem fog sikerülni. Hiába akarják majd a tekintélyt egyetlen
társadalmi osztályon belül megtartani, ez senkinek sem fog sikerülni. Nincs
napjainkban olyan ügyes vagy erős uralkodó, aki képes rá, hogy a
despotizmust az alattvalók közti állandó rangkülönbségek visszaállítására
alapozza; és nincs sem olyan bölcs, sem olyan nagyhatalmú törvényhozó
sem, aki úgy is képes volna a szabad intézmények megtartására, hogy nem
az egyenlőséget állítja jelképként és vezérelvként maga elé. Csakis az tudja
biztosítani felebarátjai méltóságát, és megóvni őket a teljes
kiszolgáltatottságtól, aki az egyenlőség híveként lép fel; és csak
egyféleképpen lehet az egyenlőség híveként fellépni: ha az illető csakugyan
híve az egyenlőségnek: kizárólag ettől függ szent vállalkozásának sikere,
semmi mástól.
Más szóval nem az a feladat, hogy építsük fel újra az arisztokratikus
társadalmat, hanem az, hogy annak a demokratikus társadalomnak a talaján
próbáljuk a szabadságot meghonosítani, amelyben az isteni akarat szerint
élnünk adatott.
Két fő igazsággal van tehát dolgunk, ennek a két egyszerű, világos és
termékeny igazságnak a tükrében magától értetődően teszi fel az ember a
kérdést: milyen jellegű szabad kormányzat alakulhat ki annál a népnél,
amelynek körében a különböző társadalmi osztályok közti egyenlőség már
megvalósult.
A demokratikus nemzetek összetételéből és szükségleteiből
következik az is, hogy itt sokkal egységesebb, centralizáltabb, kiterjedtebb,
áthatóbb, erőteljesebb az uralkodó hatalma, mint bárhol másutt. Az
uralkodó itt magától értetődően tevékenyebb és erősebb is, az egyén pedig
gyengébb, és alávetettsége is nagyobb: egyik aktív, másik inkább passzív;
ez elkerülhetetlen.
Arra azonban nem kell számítanunk, hogy a demokratikus
országokban az egyéni függetlenség köre ugyanolyan tág lesz, mint az
arisztokratikus országokban. De ez nem is olyan nagy baj, hiszen az
arisztokratikus nemzetek a társadalmat gyakran feláldozzák az egyénért, a
többség jólétét pedig néhány ember dicsőségéért.
Fontos is és kívánatos is, hogy a demokratikus népet kormányzó
központi hatalom erős legyen és tevékeny. Nem arról van szó, hogy ezt a
hatalmat meg kellene gyengíteni vagy tohonyaságra kellene szoktatni,
mindössze annak kell elejét venni, hogy vissza ne éljen erejével és
buzgóságával.
Az arisztokratikus évszázadokban leginkább az biztosította a
magánember szabadságát, hogy az uralkodó korántsem egyedül uralkodott,
hanem kénytelen volt az arisztokrácia tagjait bevonni a kormányzás és
közigazgatás munkájába; mivel a hatalom mindig meg volt osztva,
sohasem nehezedett teljes súlyával és mindig egyforma módon minden
egyes honpolgárra.
Az uralkodónak nem kellett mindent egyedül csinálnia, de nemcsak
erről van szó: mivel a nevében eljáró köztisztviselők jórészének hatalma
nem uralkodói felhatalmazásból, hanem az illető köztisztviselő arisztokrata
származásából fakadt, az uralkodó nem tudta állandóan kézben tartani őket.
Emellett az uralkodó nem nevezhette ki és nem menthette fel bármikor a
köztisztviselőket, ahogyan arra se kényszeríthette őket, hogy egységesen
engedelmeskedjenek minden szeszélyének. Több más mellett ez is
biztosítéka volt a magánember autonómiájának.
Készségesen elfogadom, napjainkban ezek a megoldások már nem
lehetségesek, vannak azonban demokratikus eljárások, amelyek átveszik a
szerepüket.
Nem az uralkodó kezébe kell letenni a céhektől és a nemességtől
elvett közigazgatási hatalmat, hanem ennek egy részével azokat a
másodlagos testületeket kell felruházni, amelyeket meghatározott ideig
egyszerű honpolgárok alkotnak; akárhogyan is, a magánember szabadsága
így sokkal biztosabb lesz, mégpedig úgy, hogy közben semmi sem csorbítja
egyenlőségét.
Az amerikaiak, akik tőlünk eltérően nem tulajdonítanak valami nagy
fontosságot a szavaknak, változatlanul grófságnak nevezik legnagyobb
közigazgatási egységüket; a gróf fennhatóságát viszont az ott-lakók
választott testületével helyettesítik.
Készségesen elismerem, ebben a mi korunkban, amely az
egyenlőségé, igazságtalan is volna meg ésszerűtlen is, ha a közhivatali
megbízatások örökölhetők volnának; annak viszont nincs akadálya, hogy  
meghatározott keretek közt – választott köztisztviselőkkel töltsék be őket.
A választás ugyanis olyan demokratikus megoldás, amely ugyanúgy
biztosítja, ha nem jobban, a köztisztviselőnek a központi hatalomtól való
függetlenségét, mint ahogyan az előjogok örökölhetősége biztosította
ugyanezt az arisztokrata társadalmakban.
Az arisztokratikus országokban szép számban élnek dúsgazdag és
befolyásos magánemberek, ezek nincsenek senkire se rászorulva, nem is
lehet őket – még titokban sem – olyan könnyen elnyomni; ők ügyelnek rá,
hogy a hatalom sohase lépje át a mértéktartás meg a visszafogottság
megszokott határait.
Igaz, hogy a demokratikus országokban nincsenek ilyen dúsgazdag
és befolyásos személyiségek, viszont mesterségesen létre lehetne hozni
valami hasonlót.
Szilárd meggyőződésem, a mai világban immár lehetetlen az
arisztokráciát még egyszer létrehozni; de az a véleményem, hogy az
egyszerű honpolgárok igenis alkalmasak rá, hogy egymással szövetkezve
olyan dúsgazdag, befolyásos és erős szervezeteket alakítsanak, amely
betöltheti az arisztokrata személyiségek szerepét.
Ilyenformán úgy élvezhetnénk az arisztokrácia létének
legjelentősebb politikai előnyeit, hogy közben mentesülünk mindattól a
méltánytalanságtól és veszélytől, amellyel az arisztokrácia együtt járt. A
politikai, nagyipari, kereskedelmi, sőt, tudományos és irodalmi egyesületek
megannyi felvilágosult és nagyhatalmú honpolgárnak is tekinthetők, ezek
az egyesületek, amelyeket nem lehet a puszta uralkodói szeszély szerint se
járomba fogni, se észrevétlen elnyomni, sikeresen meg tudják óvni
partikuláris jogaikat a hatalom követelődzésével szemben, ezzel pedig a
közösség szabadságjogait is védelmezik.
Az arisztokratikus időkben minden egyes ember igen szorosan
függésben él egyszerre több honfitársától, mégpedig oly módon, hogy nem
lehet őt úgy megtámadni, hogy a többi azonmód segítségére ne sietne. Az
egyenlőség évszázadaiban viszont minden egyén magától értetődően el van
szigetelve a többitől; könnyű kiragadni a közösségéből, és büntetlenül
meghurcolni, nincsenek örökletes barátai, akiket a bajban segítségül
hívhatna, és nincs olyan társadalmi osztály sem, amelynek védelmére
számíthatna. Manapság a jogaiban sértett honpolgár csak egyféleképpen
tud védekezni; mégpedig úgy, hogy az egész nemzethez fordul, és ha süket
fülekre talál, akkor az egész emberiséghez;[5] végeredményében erre való a
sajtó. Ezért van az, hogy a sajtószabadság sokkal becsesebb a demokratikus
nemzeteknél, mint az összes többinél; a legtöbb bajra, amely az egyenlőség
uralmával együtt jár, a sajtó az egyetlen orvosság. Az egyenlőség
elszigeteli egymástól és meggyengíti az embereket; a sajtó viszont
félelmetes fegyvert ad mindegyik kezébe, olyan fegyvert, amely még a
leggyengébb, még a legelszigeteltebb embernek is keze ügyében van. Az
egyenlőség megfosztja az egyént a hozzá közelállók támogatásától; de
szerencsére ott a sajtó, a sajtóval pedig honfitársait és a vele egyívásúakat
is segítségül hívhatja. A könyvnyomtatás egyrészt siettette az egyenlőség
térhódítását, másrészt e folyamat legjobb korrekciós mechanizmusa.
Úgy látom, a demokratikus országok lakói nem nélkülözhetik a
sajtószabadságot; az arisztokratikus társadalmak viszont, ha kell, nagyon is
jól elvannak nélküle. Ami az előbb említettek személyes szabadságát illeti,
nincs sok bizalmam sem a nagy politikai testületekben, sem a képviselői
jogosítványokban, sem a népszuverenitás kikiáltásában. Ezek ugyanis
bizonyos mértékig mind összeegyeztethetők az egyén szolgaságával; de
amíg a sajtó megmarad szabadnak, addig a szolgaság sohasem lehet teljes.
A sajtó ugyanis a szó szoros értelmében a szabadság demokratikus eszköze.
Az igazságügyi hatalomról is szeretnék valami ehhez hasonlót
[5] V. ö. „Amikor tehát nem vagyok hajlandó egy igazságtalan törvény előtt fejet hajtani, korántsem
kérdőjelezem meg a többség kormányzáshoz való jogát; mindössze arról van szó, hogy a népszuverenitás
döntése ellen az emberiség szuverenitásához fellebbezek.” (Tocqueville, „A többség diktatúrája”, in Az
amerikai demokrácia, II. kötet, VII. fejezet)
mondani.
Az igazságügyi hatalom lényegéből fakadóan mindig partikuláris
érdekekkel foglalkozik, és szívesen összpontosítja figyelmét azokra az
apró-cseprő ügyekre, amelyeket színe elé visznek; mint ahogyan az is
lényegéhez tartozik, hogy bár magától sohasem siet az elnyomottak
segítségére, mindig rendelkezésére áll a rászorulónak. Aki legyen
bármilyen kiszolgáltatott, mégiscsak kierőszakolhatja, hogy a bíró
meghallgassa, és reagáljon a panaszára: mindez az igazságügyi hatóság
szervezeti működésével függ össze.
Mindebből az következik, hogy ez a hatalmi ág különösen alkalmas a
szabadság feltételeinek biztosítására, főleg olyan időkben, amikor az
uralkodó nem átallja a legjelentéktelenebb emberi cselekedeteket is
állandóan szemmel tartani és befolyásolni, és amikor a gyönge és önmaga
megvédésére képtelen magánember elszigeteltségében már nem számíthat
társai segítségére. Ha igaz, hogy az egyén szabadságának mindig is a
törvényszék tekintélye volt a legnagyobb garanciája, különösen érvényes ez
a demokratikus évszázadokra, amelyekben a partikuláris jogok és érdekek
állandó veszélynek vannak kitéve, ha csak az igazságügyi hatalom nem
erősödik, és nem növeli illetékességének körét párhuzamosan az
osztálykülönbségek kiegyenlítődésével.
Az egyenlőség egy sor olyan hajlamot alakít ki az emberekben,
amelyek egyáltalán nem veszélytelenek a szabadságra nézve; ezért
elengedhetetlen, hogy a törvényhozó éberen szemmel tartsa őket; ezek
közül a hajlamok közül csak a legfontosabbakra szeretnék emlékeztetni.
A demokratikus évszázadokban élő ember nem nagyon érti, hogy a
formák[6] mire valók; sőt, ösztönösen irtózik tőlük. Máshol már írtam róla,
[6] Az Európa-féle szöveg fordítója ezt a részt is teljesen félreérti (l. Az amerikai demokrácia, Európa
Könyvkiadó, 1993, id. mű, 981982. o.) Tocqueville ugyanis nem „hivatalos formákra”, hanem a társas
hogy miért.[7] Valamiféle megvetést érez a formák iránt, ha ugyan nem
gyűlöletet. Mivel mindig a könnyű szórakozást keresi, és csak a mának él,
mohón veti rá magát minden élvezetre; és már attól kétségbe esik, ha
várakoznia kell. Ezt a vérmérsékletet viszi át azután a politikai életbe, és a
formák iránti ellenszenve is erre a vérmérsékletre vezethető vissza, mivel
úgy érzi, nincs olyan nap, hogy a formák vissza ne vetnék, fel ne
tartóztatnák egy-egy tervének kivitelezésében.
Bármennyire is hadilábon áll a demokráciában élő ember a
formákkal, ez mit sem változtat azon, hogy a formákat épp az irántuk érzett
bizalmatlanság állítja a szabadság szolgálatába, mivel az a legfontosabb
érdemük, hogy valamiféle választóvonalat húzzanak erős és gyenge, vezető
és vezetett között, mégpedig abból a célból, hogy visszafogva az egyiket,
időt adjanak a másiknak, hogy társában felismerje magát. Sőt, minél
aktívabb, minél hatalmasabb lesz az uralkodó, és minél érzéketlenebb,
minél kiszolgáltatottabb az egyén, annál nagyobb szükség van a formákra.
Így áll elő az a helyzet, hogy míg a demokratikus népeknek sokkal nagyobb
szükségük van formákra, mint az összes többinek, a demokratikus népek az
összes többitől eltérően semmire se becsülik őket. Mindezen nem árt
alaposabban elgondolkodni.
Semmi sem olyan szánalmas, mint a gőgös megvetés, amellyel
legtöbb kortársunk a formákkal kapcsolatos kérdéseket kezeli; már csak
azért is, mivel napjainkban a formával kapcsolatos kérdések, még a nem
különösképpen fontos kérdések is, a korábbinál sokkal nagyobb
érintkezés magatartásformáira, a konvenciókra, a jó társaságbeli etikettre és a jó modorra gondol. Itt
mondok köszönetet Jean-Louis Benoît francia Tocqueville-szakértőnek, amiért készségesen segített egy-
egy nehezebben értelmezhető passzus értelmezésében.
[7] Abban, hogy Tocqueville pontosan mire céloz, nincs egyetértés a szakirodalomban. Míg a Pléiade-féle
kiadás szerkesztője szerint a „Milyen lesz a demokratikus évszázadok irodalmának arculata” c. fejezetről
van szó (in Az amerikai demokrácia, első rész, XIII. fejezet, a Gallimard-féle kiadásban 566574. o.);
Harvey C. Mansfield és Delba Winthrop, a mű két amerikai fordítója inkább az 1840-ben közreadott II.
kötet első részének „Az amerikaiak filozófiai módszeréről” c. első fejezetére gondol (l. a Gallimard-féle
kiadásban 513518 o.).
jelentőséget kapnak. Annyival inkább, mert az emberiség legnagyobb
érdekei közül nem is egy fűződik hozzájuk.
Elismerem, előfordult, hogy az arisztokratikus évszázadokban élő
államférfiak néha büntetlenül semmibe vehették a formákat, és hogy
gyakran túltették magukat rajtuk; a mai államférfiak azonban kénytelenek
még a legjelentéktelenebb formákat is tiszteletben tartani, és csak a
kényszer szorításában engedhetik meg maguknak, hogy figyelmen kívül
hagyják őket. A formákat az arisztokratikus társadalmakban szinte babonás
áhítat övezte; nekünk azonban felvilágosult és bölcs tisztelettel kell
közelednünk hozzájuk.
Van egy másik – az előzőnél sokkal veszélyesebb – természetes
hajlamuk is a demokratikus népeknek, nevezetesen az, hogy megvetik és
semmibe veszik az egyén jogait.
Általában vagy azért ragaszkodunk egy joghoz, és tartjuk
tiszteletben, mert fontos, vagy azért, mert már régóta élünk vele. Azok a
demokratikus jogok, amelyekkel a demokratikus népeknél találkozik az
ember, jelentéktelenek, viszonylag új keletűek és nagyon ingatagok; nem
csoda, hogy olyan könnyen figyelmen kívül hagyják, és minden
lelkiismeret-furdalás nélkül lábbal tiporják őket.
Márpedig előfordul, hogy ugyanezeknél a nemzeteknél, amelyek
természetükből fakadóan megvetik az egyén jogait, a társadalom jogai ,
ezzel egyidejűleg, mind nagyobb területet hálóznak be és egyre erősebbek;
vagyis, más szóval, az emberek épp akkor mondanak le egyéni jogairól,
amikor pedig még nagyobb szükség volna rá, hogy azt a keveset is
megbecsüljék és megvédelmezzék, ami ezekből a jogokból még
megmaradt.
Mindebből az következik, hogy a szabadság meg az emberi nagyság
barátainak épp a mai demokratikus időkben kell ébernek maradniuk és
ügyelniük arra, hogy a társadalmi hatalom néhány egyén partikuláris jogait
könnyedén fel ne áldozza egy-egy nagyszabású terv megvalósításának
oltárán. Ezekben az időkben még a legszürkébb honpolgár elnyomása sem
teljesen veszélytelen, és még a legjelentéktelenebb egyéni jogokat sem
szabad az önkénynek büntetlenül kiszolgáltatni. Hogy miért nem, annak
egyszerű az oka. Amikor olyan időkben tiporják lábbal az egyén
partikuláris jogait, amikor az efféle jogok szentsége és jelentősége teljesen
áthatja az emberiséget, csakis annak ártanak, akit megrövidítenek a
jogaiban; de aki ma tiporja lábbal ugyanezeket a jogokat, az lezülleszti a
nemzeti morált és az egész társadalmat veszélybe sodorja, már csak azért
is, mert napjainkban az efféle jogoknak már a puszta eszméje is könnyen
kiüresedik, semmivé válik.
Bizonyos szokások, eszmék és bűnök elválaszthatatlanul együtt
járnak minden forradalmi átalakulással, annál is inkább, mivel egy hosszan
elhúzódó forradalmi időszakban elkerülhetetlenül felbukkannak és
általánossá válnak, bármi legyen is a forradalomnak célja, színhelye,
karaktere.
Amely nemzet, viszonylag rövid idő alatt, többször is vezetőt vált,
törvényeit is és meggyőződéseit is kicserélve, az a nemzet végül
megkedveli a változást, és megszokja, hogy nincs olyan átalakulás, amit ne
lehetne erőnek erejével kikényszeríteni. Nem szorul különösebb
magyarázatra, hogy ez a nemzet végül megvetően el fogja utasítani az
általa hasznavehetetlennek tartott formákat, és csak húzódozva veti alá
magát a szabálynak, amelynek fennhatósága alól amúgy is sokan
igyekeznek kivonni magukat.
Minthogy a méltányosság meg a morál szokásos fogalmával immár
nem lehet sem megmagyarázni, sem igazolni mindazokat az újdonságokat,
amelyek úgyszólván naponta bukkannak fel a forradalom időszakában,
megszületik a politikai szükségszerűség dogmája, és megszokott dologgá
válik, hogy a hatalom gátlástalanul lábbal tiporja az egyéni jogokat, csak
hogy még gyorsabban tudja valóra váltani a maga elé tűzött célokat.
Ezek a szokások és eszmék, amelyeket – lévén elkerülhetetlen
velejárói minden forradalomnak – forradalminak nevezek, a demokratikus
népek körében ugyanúgy megjelenhetnek, mint az arisztokratikus
társadalmakban; de az utóbbiakban gyakran erőtlenebbek és gyorsan el is
tűnnek, mivel olyan szokásokba, eszmékbe, hibákba és gyarlóságokba
ütköznek, amelyek szemben állnak velük. Így aztán ezek az eszmék és
szokások a forradalom befejeztével maguktól el is halványulnak, és a
nemzet egy idő múlva visszazökken a régi politikai kerékvágásba. A
demokratikus országokban viszont egészen más a helyzet; ezekben az
országokban ugyanis mindig tartani kell attól, hogy a forradalmi ösztönök,
ha kihunyni nem hunynak is ki, lassan megnyugszanak és belesimulnak az
adott jogi formákba, majd fokozatosan kormányzási gyakorlattá és
megszokott közigazgatási eljárássá alakulnak át.
Remélem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a forradalmak
épp a demokratikus országokban legveszedelmesebbek, mivel – eltekintve
azoktól az esetleges és átmeneti bajokról, amelyek elkerülhetetlen velejárói
– mindig fennáll az esélye annak, hogy ezek a bajok állandósulnak, és –
hogy úgy mondjam – örökéletűvé válnak.
Mély meggyőződésem, hogy nagyon is létezik indokolt ellenállás és
legitim lázadás. Már csak ezért sem szeretném általánosan kijelenteni, hogy
a demokratikus korok emberének sohasem szabad forradalmat csinálnia,
viszont mély meggyőződésem, hogy mielőtt ilyesmire adná fejét, alaposan
meg kell fontolnia a dolgot, és hogy még mindig sokkal bölcsebb
megadóan tűrni a jelen megannyi terhét, mint ehhez a veszedelmes
orvossághoz folyamodni.

ALEXIS DE TOCQUEVILLE (1805 – 1859) a modern szociológia és
politológia tudományának előfutára, társadalomtudós, történetfilozófus, író
és politikus, a demokratikus politikai élet teoretikusa, rövid ideig az 1849-
es második Barrot-kormány külügyminisztere (az 1848-as forradalom
leverése után – miként Bem és Kossuth – több emigráns is fordult hozzá
menedékjogért). Két fő műve: „Az amerikai demokrácia” (La démocratire
en Amérique, 1835, 1840), valamint „A régi rend és a forradalom”
(L’Ancien Régime et la Révolution, 1856).

ÁDÁM PÉTER (sz. 1946) tanár, műfordító, újságíró. Az ELTE magyar-
francia szakán szerzett diplomát, a nyolcvanas években a Nagyvilág című
világirodalmi folyóirat francia rovatvezetője. A „Francia-magyar kulturális
szótár” (Corvina, 2004), valamint a „Franciaország alkotmányos rendje és
politikai intézményei” (Corvina, 2007) című könyv szerzője. Jelenleg
Alexis de Tocqueville „Az amerikai demokrácia” című könyvének
újrafordításán dolgozik.