Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. október / Adatokba fulladó életrajz (Spiró György: Diavolina)

Adatokba fulladó életrajz (Spiró György: Diavolina)

A kortárs magyar irodalom széles körben népszerű szerzője lévén, Spiró György idén megjelent
regényét is nagy várakozás övezte, a Magvetőnél kiadott kötet pedig hamar felkerült a fontosabb
könyves sikerlistákra. Ez azonban valószínűleg az író ismertségének, korábbi köteteinek, a Fogság
hatalmas közönségsikerének köszönhető, mintsem magának a friss szövegnek. A Diavolina Alekszej
Maximovics Peskov, művésznevén Maxim Gorkij (a regényben következetesen Alekszej) életének
utolsó évtizedeit mutatja be, a címben megjelölt elbeszélő nézőpontján keresztül. A borítón az orosz
író látható, ahogyan egy vörös színpadi függöny mögül kinéz, így lép elénk, olvasók elé, Diavolina
elbeszélésén keresztül. Bár Gorkij élete van fókuszban, és a kisregény tulajdonképpen egy emlékirat,
azért természetesen a huszadik század első évtizedeinek Oroszországa, az 1917-es októberi orosz
forradalom, majd a Szovjetunió történelme, politikai élete sem marad ki a kötetből, sőt a Leninnel és
Sztálinnal is szoros kapcsolatban álló író bemutatásán keresztül hitelesen megidéződik ez a majdnem
négy évtizednyi időszak. Nem is akármilyen részletességgel. A hatalom működése és problematikája –
mint az életmű korábbi darabjaiban – továbbra is erősen foglalkoztatja Spirót, és az sem lehet
újdonság, hogy az eddigiekhez hasonlóan ezúttal is hatalmas kutatómunkát végzett a regény
megírása előtt. A szöveg tehát nem csak egy visszaemlékező regény egy híres íróról, hanem
történelmi regényekre jellemző vonásokat is mutat.
         Az eljárás, hogy egy élet történetének bemutatása során a korabeli világ, politika, történelem is
megjelenik, nem egyedülálló, és ezt az utat kívánja követni a Diavolina is. Szeretné bemutatni a
hatalommal kissé ellentmondásos viszonyban álló írófejedelmet, mindennapjait, barátait, szeretőit,
ezzel egy időben pedig dokumentálni igyekszik az orosz történelem fontos évtizedeit is. Az egyensúly
azonban felborul, mintha mindent, de mindent bele akarna zsúfolni a szerző ebbe az alig több mint
kétszáz oldalba, amit a korszakról tud (és ez egyáltalán nem kevés). A könyvben hemzsegnek a nevek,
egyes oldalakon akár 8-10 név is szerepel, és ezeknek csak kis hányada visszatérő szereplő, a nagy
többségük nem mond semmit az olvasónak, és egy-egy említés után ki is hullik a szövegből. A regény
átláthatatlanná válik, az adatok gazdagsága nyomasztó és fárasztó lesz, ha az olvasó nem az adott kor
szakértője. Az elbeszélő minden egyes személyt fontosnak tart megemlíteni, akivel Gorkij valaha – ha
csak egyszer is – találkozott, levelezett, pedig már azok száma sem kevés, aki folyamatosan körülötte
éltek, elkísérték mindenhová, akár Oroszországban, akár az itáliai Sorrentóban élt.
         A némiképp túlzásba vitt adatok, nevek, rövid kitérők halmozása mellett is élvezhető lehetne a
szöveg, ha mindemellett Gorkijról közeli, plasztikus, árnyalt képet kapnánk, de sajnos ez is csak
hellyel-közzel sikerül. Az elbeszélő-választás jó ugyan, hiszen a cselédből lett orvosnő közeli
kapcsolatban áll a főhőssel, 34 éven át tanúja az író életének, majd élete alkonyán szeretője is lesz.
Szenvtelen, objektív narrátor, meglehetősen reális és éles valóságlátással. Nem szépít, nem idealizál,
látja Alekszej hibáit, de erényeiről sem feledkezik meg. Tudja, hogy vannak jó művei, de nem hallgatja
el, hogy egyes szövegei csapnivalóak. Úgy mesél, hogy róla magáról keveset tudunk meg: paraszti
származású, cselédként kerül Gorkij első szeretőjéhez, innentől fonódik össze sorsa az íróéval.  Az ő
segítségével bába lesz, végül orvos, és mindvégig szerelmes az íróba. Szerelme, szeretete rendkívül
önfeláldozó, nem igazán vár semmit, csak ad, hálás azért is, hogy az idős, rossz fizikai állapotú férfi
legalább az övé lett:  „A roncs lett az enyém, de néha beleláttam a fiatal, erős, lehengerlő Gorkijt.
Nem sok közük volt egymáshoz, az öregnek, meg a fiatalnak, leginkább csak én. Nem gondoltam
1902-ben, amikor először láttam és Marija Fjodorovna beleszeretett, hogy róla fog szólni az életem.
Harmincnégy év múlva megkaparintottam az eleven múmiáját.” Nem tolja magát előtérbe,
mindvégig szerelméről és az őt körülvevő világról mesél. Nem kíván szerepelni, nem tünteti fel
jelentősebbnek magát, mint amilyen; az ő élete voltaképpen önfeladás, csak Gorkijért él, és ennek
megfelelően beszéli el a történetet is.
         Az elbeszélő mindezek ellenére sem képes igazán magával ragadó képet adni az íróról. Kiderül
persze sok minden, többek között az, hogy milyen ambivalens viszonya volt a hatalomhoz, hogy
mennyi mindenkin segített, miközben mindenki úgy látta, a hatalom talpnyalója.  Sokan megutálták
azok közül, akiken segített, mert gyakran a rendszert kijátszva, Sztálint félrevezetve volt kénytelen
elérni, amit akart. A rendszer kegyeltje volt, de egyben foglya, áldozata is. Gyáva volt, de a maga
módján mégis bátor. A nőkhöz való viszonyáról, egész életében egy hatalmas társaságot fenntartó
nagyvonalúságáról is képet kapunk. Valamint láthatóvá válik az is, hogy bár mindig óriási társaság
veszi körül, voltaképpen mégis mennyire egyedül van, és hosszas haldoklásában milyen elesetté és
magányossá válik, hiszen barátai, ismerősei nagy része erre a Gorkijra már nem kíváncsi. Az
elbeszélés felrajzolja még életének legfontosabb szereplőit, félrecsúszott életű fiát, Makszimot
boldogtalan menyét, Tyimosát, két legfontosabb szerelmét, Murát és a már említett Marija
Fjodorovnát, feleségét, Katyerina Pavlovnát és mindezek mellett sok érdekes anekdotát is
megismertet velünk a korabeli orosz, szovjet időszakból. A legjobban sikerült részek azok, mikor az
elbeszélő kiesve alapvető szerepéből, nem csak hűen beszámol arról, hogy mi történt, hanem
értelmezi az egyes helyzeteket, reagál az elmondottakra. Ezek a reflexiók általában igen rövidek és
tömörek, de nagyon erőteljesek, találóak, nem nélkülözik az iróniát sem: „Írta, írta az oldalak százait
az álomvilágba merülve, és azt hitte, hogy alkot. Nyomorult páriák az írók, akármilyen ravaszak is,
gyermeteg a lelkük.” A helyzetértelmezések, a mondatok megformáltsága egyaránt azt mutatja, ami
eddig sem volt kérdéses, hogy Spiró György jó író, kiváló meglátásokkal, jellemábrázoló erővel. Sajnos
ebben a regényben ezt nem tudta minden oldaláról megmutatni. Olyan erőteljesen akarta ábrázolni a
bolsevik rendszer kiszámíthatatlan működését, Sztálin diktatúrájának értelmiség-ellenes voltát, a
túlélés lehetséges alternatíváit, hogy nem sikerült egyben tartani ezt a viszonylag rövid szöveget.
Lehetséges, hogy egy nagyregény elbírt volna ekkora adatmennyiséget, de ez a szöveg beleroppant.
Nem lett igazi cselekmény, nincs rendes ív, irány, mintha semerre sem tartana a történet. A
szövegben egy helyen Diavolina egy Csehov-kötetet jellemez, de ez a jellemzés (eltekintve a műfaji
különbségektől) mintha a Spiró-regényre is igaz volna: „Ráérősen mesélte a kalandjait, kevés volt
bennük a poén, egy-egy alak nevében hosszan tudott beszélni és érvelni, az alakból ki nem lépve,
mintha olyan drámát improvizálna, amelyiknek se cselekménye, se csúcspontja, csak szereplői
vannak.”