Benned, mint tükörben (Háy János: Hozott lélek)
Háy János öt ciklusra osztott novelláskötetében elmesélt életek szilánkjai sűrűsödnek. Az
elmondott történetek gyakran első szám első személyben hangzanak el: az egyéni nézőpontok
labirintusában a torzulás szinte kikerülhetetlen, s csak találgathatunk, hogy mi az, ami hihető,
sejthetően hiteles a kötet fiktív világán belül: a mese és élettörténet határai sokféleképpen
mosódnak itt el a reménytelenségben. Amikor a narráció eltér az egyes szám első személytől,
akkor sincs egy külső nézőpont, ami eligazítana: az elbeszélő vagy egy kételyekkel teli
mellékszereplő, vagy pedig egy külsődleges narrátor, ám ez az elbeszélő nem fűz
magyarázatot, kiegészítést a történtekhez, nem szól ki a szövegből, nem formál külön
véleményt. Nem könnyíti meg dolgunkat az egyetlen novellán belüli többszöri nézőpontváltás
sem.
Félrecsúszott párkapcsolatok, családi konfliktusok, személyes tragédiák tárulnak elénk
e kötetben. A kellemetlen következményeket, lehetetlen élethelyzeteket eredményező
jelenbeli döntések gyakorta a múlt függvényei. A múlt terhe és súlya azonban elhanyagolható
makrotörténelmi szempontból a „generációk-felmenők reánk rakott terhéhez képest.” Ezt
sugallhatják a kötetbeli arányok is, hiszen egyetlen valódi történelmi novella áll szemben a
többnyire családi rendszeren belüli, család által meghatározott sorsokat felmutató
szövegekkel. A gyermekek igyekeznek eltérni a rossz szülői mintától, kikerülni a szülők
között elmérgesedett viszony hatása alól, elvetni a rosszindulatú meggyőződéseket. Olykor
azonban tudatos törekvéseik ellenére sem menekülhetnek el az elől, hogy szüleik sorsát
megismételjék. Legérzékletesebb példája ennek a kötet harmadik ciklusában szereplő, A lány,
aki hozott lélekből dolgozott című novella, ahol a lány az apjához hasonlóan öngyilkosságot
követ el.
Ismétlődő sorsok, helyzetek jellemzőek erre a kötetre, nemcsak egy-egy novellán és
egy-egy családon belül, hanem a novellák között is. Így ami elsőre megdöbbentően hathat, az
negyedszerre vagy ötödszörre akár teljesen el is veszíthetné a hatását, ám a közhelyesség és
unalmasság érzetének lehetősége Háy elbeszélői stílusából adódóan fel sem merül. A sajátos
humor, a váratlan nézőpontváltások és a jellemző életsorsoknak az adott szereplő számára
elsőként vagy egyediként való megélése mindig tud újat adni, új erővel hatni. Maguk a
narrátorok külön-külön kis világokat jelenítenek meg, valóban egyedi vonásokkal,
történeteikben az ismétlődő helyzetek végső soron magát az olvasót is magukkal ragadják,
magukba olvasztják. Az ismerősség érzete már csak azért is különösen hatásos a kötetben,
mivel önmagunkat olvashatjuk ki belőle, egyes részleteiben, ahogy ez a szerzőnek célja is
volt, önmagunk történeteire ismerhetünk. Ha pedig az ismerősség érzete hiányzik, szép lassan
tudatosulhat bennünk, hogy a tragédiák bekövetkezése Damoklész kardjaként lebeg a fejünk
felett. Hiszen a szereplők is pont arra gondolnak a bekövetkező élethelyzetek sodrában, hogy
ők úgy gondolták, nem ilyenek, hogy ez csak másokkal eshet meg, vagy hogy az adott
helyzetet ők tudnák kezelni: ezekben a tipikus védekezési mechanizmusokban, ösztönös
reakciókban is fellelhetjük önmagunk.
Tükörként működik a kötet abban a vonatkozásban is, hogy a mesenovellákban, a
szülők által gyermekeiknek elmondott mesékben is fellelhetőek az analógiák más történetek s
a mesét mesélők sorsai között. A fából faragott királyfi és A szürke tündér a legösszetettebb és
legérdekesebb novella ebből a szempontból. A második ciklusban szereplő két történet
egymás variánsai. Az első mese a második által válik igazán izgalmassá, itt ugyanis az elvált
anya meséli el a történetet legalább annyira önmagának, mint gyermekének. Az elnyújtott,
kiegészített mese az ő szemszögéből megélt szerelmi háromszögként is értelmezhető, amihez
képest az első mese felfogható az apa vagy a másik nő szemszögéből megélt élethelyzet
mesebeli „változatának is.” A második mese látszólag ártalmatlan kiegészítő eleme az is,
hogy a királylány azért nem tud eleinte a királyfival személyes ismeretségbe kerülni, mert –
sárkány híján – a közösségi háló rabja. Ebben a mozzanatban benne van az is, hogy az
emberek közötti személyes kapcsolatteremtés, a jól működő kommunikáció nem csak az
emberi természet szempontjából problematikus: korunk sajátosságai is korlátozzák
boldogulásunkat. A hozott lelkek múzeuma egyben erre is figyelmeztet: a rohanó, egyre
gyorsuló világban, a technika vívmányainak rengetegjében álljunk meg egy pillanatra – egy
könyv erejéig nézzünk magunkba, figyeljünk másokra, figyeljük meg, mi rejtezik a mások és
saját lelkünk mélyén.
Figyelünk, kukucskálunk – nemcsak a szereplők, hanem mi is, az olvasók, de
többnyire nem azt látjuk, amit szeretnénk, és nem addig, amíg szeretnénk. Olykor zavaróan,
öntörvényű módon ér véget egy szöveg, függőben hagy sorsokat: épp az emberi élet nagy
sorsfordulóin, komoly döntések meghozatalának pillanatában, krízishelyzetekben
búcsúzhatunk tőlük. Máskor azonban nemcsak a hatásosan megválasztott pillanatok, a
kihagyásos szerkezet, a nézőpontok váltakoztatása, s a szubjektív nézőpont szolgáltatják az
olvasó bizonytalanságát, hanem a szereplők kudarca abban a tekintetben is, hogy pszichikai
probléma következtében nem képesek megkülönböztetni a valóban megtörtént dolgokat a
hallucinációtól, vagy hogy a zárás pillanatában épp ébrenlét és álom állapotának határán
lebegnek.
Az elmesélt életek, a mesébe gyúrt, a mesévé „változott” történetek azonban bizonyos
értelemben egymást oltják ki, hiszen azt sugallják, hogy nincs helyes recept a megfelelő
döntésre, szinte lehetetlen az élet válságos helyzeteiben helyesen cselekedni, jól dönteni. A
novellák hősei széles skáláját vonultatják fel a kíméletlen őszinteségnek és a kényszeres
látszatra való törekvésnek, ahogyan a társadalmi normának való megfelelésnek és a szívüket,
vagyis inkább sajnos csak az ösztöneiket követő embereknek is, akik egyaránt boldogtalanná
lesznek és boldogtalanná tesznek másokat is. A gyermekeiket elhanyagoló és a
boldogulásukért mindent elkövető szülők egyaránt szembesülhetnek utódaik
érdektelenségével. Ez az érdektelenség adja azt az alapvető jellemzőt, ami a könyvben
minden „hozott lélek” kapcsán megmutatkozik, ez az, ami kíméletlenül igaz nemre,
korosztályra, etnikumi és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül egyaránt: az
érdektelenség, és az annak következtében beálló magány. Ilyen például a Mi és te történet,
ahol az apa örökös kirekesztettséget él meg a vele szemben egységet alkotó, az ő véleményét
mindig figyelmen kívül hagyó felesége és gyermekei részéről.
„Egyedül vagyok, mondta egyszer a nőnek, mert épp úgy érezte, hogy ez a nő
végeredményben szereti, kitartott mellette annyi éven át, csak nem tudja kimutatni. Egyedül
vagyok, mondta, a nő meg, hogy mindenki egyedül van.
A férfi csalódottan fordult el a nőtől, azt hitte, az egyedüllét kizárólag az ő sajátossága, de a
nő ezt is megvonta tőle egy nemtörődöm mondattal. Bekapcsolta a tévét, amit alibinek
használt, hogy ne látszódjon rajta a szomorúság. A Spektrumon ment egy film, azt mutatták,
hogyan szakadtak le a földrészek, s távolodtak el egymástól. A földrészeknek jobb, gondolta,
mert rajtuk újraindulhat az élet, de benne nem tudott. Ráadásul szemben a földrészekkel,
amelyek szabadon sodródtak valami őstengerben, ő olyan volt, mintha egy kötéllel a
szárazföldhöz lenne erősítve, s ez a kötél a legkeményebb anyagból volt fonva, hanem
szégyellte volna, biztosan kimondja, hogy az ő érzéseiből, de nem mondta, maradt a
tényszerűségnél: olyan vastag volt, hogy nyugodtan átjárhatott, hogy a szükséges
élelmiszerrel és áruval ellássa a földrészen maradt lakosokat. S amikor visszakoslatott, nem
ment vele senki, egyik gyereke se, hogy apu, legalább egy láthatás idejére átmegyek én is
hozzád. Egyedül hányódott tovább a kötél végén.” (86.)
Ez a fajta szigetszerű lét kimondva-kimondatlanul a kötet minden szereplőjére
jellemző, több-kevesebb sikerrel mind próbálnak rálelni egy „hídra”, átjárhatóságot teremteni,
kapcsolatot létrehozni más „szigetekkel és földrészekkel” Ez a törekvés, a változtatásra való
igény, a megismerés és a szeretet vágya gyerekként eleinte mindenkiben ott van, de a
felnőttek gyakran kiölik a gyermekeikből ezt a törekvést. Így van ez a gyermekcipőben járó
kapcsolatokkal is: olykor csak az egyik fél próbálkozik mindhiába, olykor pedig az egyik fél
észre sem veszi, hogy mennyire elhanyagolta a másikat. A megromló kapcsolatok, a negatív
példák sűrűjében aztán az ember szép lassan elbizonytalanodik: érdemes-e ennyi energiát ölni
az egészbe, nem hiábavaló-e minden, s nem jár-e jobban az illető, ha beletörődik,
belenyugszik az adott helyzetbe, és nem törekszik a változásra. A kötődés, a kötődés
vágyának teljes felszámolása mégis lehetetlen. Az elfogadás és megalkuvás, az önmagunk
magányra ítélése azonban szintén nem marad következmények nélkül: a halál közeledtével –
az ötödik egység darabjai tematikusan ide tartoznak – felnagyobbodik minden: végigtekintünk
az életünkön, s önmagunk lesz számunkra a minta. A tükör, amiben elrettenve szemléljük az
eltelt évtizedek minden hibásnak ítélt döntését. S óriássá nő bennünk a megbánás, a bűntudat
vagy épp a másokkal szembeni harag, végül pedig teljessé lesz a magány és összetöpörödnek
bennünk a vágyak.
Háy legújabb kötetében igen hatásosan, érzékletesen ábrázolja azt, hogy mi játszódik,
játszódhat le az emberi lelkekben az életüket érintő jelentős változások, válságok idején. A
novelláskötet attól lesz igazán rendkívüli, hogy a szerző magát is belegyúrja a kötetbe –az
együttérzés, a másik helyzetébe való beleélésre törekvés a nyelvben jelöletlenül, mégis jól
kiérezhetően ott van a kötetben. A novellákban arányosan és hatásosan keveredik az ironikus
és a patetikus hangnem, a mindennapok nyelve és a lírai hangvétel. A szerző pontosan tudja,
mikor kell elhallgatni, s mikor kell teret adni az áradó, szinte parttalan gondolatfolyamnak:
mindkét megoldással elevenünkbe talál. Háy a kortárs irodalom profi akrobatájaként
magabiztosan egyensúlyoz populáris és a magas irodalom határán, kiaknázva azok előnyeit.