„Csak úgy lődörgök a világban” (Grendel Lajos: Utazás a semmi felé)

Grendel Lajos újabb szövegeiben leginkább a hanyatlás, a leépülés, a pusztulás lehetséges
elbeszélésmódjait, poétikai változatait kutatja. Teszi ezt a Négy hét az élettel (2011) induló
regénysor első darabjában, ahol a felvidéki polgárság széthullását, egy süllyedő világ
panorámáját próbálja megragadni, miközben kénytelen szembenézni az összefüggő, nagy
történetek megalkotásának nehézségeivel, a múlt felidézésének problematikusságával. Az író
nyilatkozataiban egyértelművé tette, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is regényciklusban
gondolkodott, aminek darabjai – ahogy a fülszöveg ismertetőjéből kiolvashatjuk – az
életösszegzés igényével születtek meg, s leszámolnak a családdal, a szerelemmel, az új
kötetben pedig a barátsággal. A 2011-es opushoz sok szállal kötődnek folytatásai (Távol a
szerelem, Az utolsó reggelen, illetve a tetralógiát lezáró Utazás a semmi felé), továbbviszik az
ott felvetődő alkotói dilemmákat, ám egyúttal másfajta poétikai eljárásokat is működésbe
hoznak. Nagy mértékben megváltoztatják például a történethez való viszonyt, amennyiben a
múltbeli események jelentős kihagyásokkal, ugrásokkal, töredezetten villannak fel, az
elbeszélés erősen sűrítővé, a nyelv szikárabbá válik, a mondatok kopogósabban hangzanak. A
grendeli prózára addig oly jellemző, sajátosan fanyar humor, az irónia, illetve a groteszk
szemlélet visszaszorul, csaknem teljesen eltűnik, helyette a tragikus hanghordozás erősödik
fel.
Az Utazás a semmi felé egyik megközelítésében egy barátság történetét állítja
fókuszba, hiszen három férfi (Zoli, Tomi és Attila) kapcsolata, gondolkodásmódja, világlátása
rajzolódik ki a kötet lapjain. A nyitó jelenetben Attila találkozik régi ismerősével, a „csendes
bolond” Boronkayval, a rádió rendezőjével, aki annak idején „nagy tehetségnek indult, de
felkapták és elkényeztették, aztán jött 68. Utána is megmaradt valami csoda folytán, de az már
nem a régi Boronkay volt, egyre többet ivott, és megbízhatatlanná vált.” (7.) Amikor az
elbeszélő azt mondja róla, hogy valami eltört benne, úgy tűnik, mintha valamennyi szereplőre
vonatkozna a megállapítás. S ennél még tovább is megy, hiszen kijelenti, hogy Boronkay
„már a Manderla-ház udvarán ’halott’ volt. Beszélt, gesztikulált, életjeleket adott, de
lényegében már halott volt.” (8.) Ez az átjáróház szimbolikus helyszínként is értelmezhető, a
közép-európai létezés sajátosságaira, a történelem nyomása alatt sínylődő ember helyzetére is
utalhat. Az első bekezdés végére érve az olvasó még joggal feltételezheti, hogy a könyv egyik
főszereplője Boronkay lesz, ám ezt a szálat az író hamar elejti, figyelme Attila felé fordul, aki
az iménti jelenetet évtizedek távlatából idézi fel, s arra gondol: „Hát olyan kilátástalanná vált
minden? Vagy harminc év alatt egyetlen hatalmas kört írt le, és most oda jutott, ahol a
Manderla-ház udvarán állt harmincegynéhány évvel ezelőtt?” (8.) Hamar nyilvánvalóvá válik,
hogy rá is jellemző az a céltalan és reménytelen vergődés, a valódi élettől elszakadó, de a
halálon még innen lévő állapot, amit korábban ismerősén vett észre: „Már régen meghaltam.
Csak úgy lődörgök a világban, mert a testem ideiglenesen itt maradt” – mondja magáról (12.).
Egy plázában látjuk magunk előtt, s lehetünk tanúi összeomlásának, szinte élőhalottként lép ki
a mosdóból és kóvályog a folyosón, majd pedig leül a kövezetre. Idegen férfiak veszik körül
és bekísérik a klinikára. Így lesz a regény jelenkori rétegének központi színtere a pszichiátria,
az anamnézis folyamata pedig lehetőséget teremt a visszaemlékezésre, az ide-oda csapongó
emlékfoszlányok felidézésére. A mű középpontjába tehát ezúttal is az emlékezés kerül, vagyis
– Grendel előző három könyvéhez hasonlóan, Bányai János meghatározását kölcsönvéve –
újra „emlékezésregény”-ről beszélhetünk.
Az író harmadik személyű elbeszélőt léptet elő, megteremtve ezáltal a kellő distanciát,
s Attila perspektívájából, az ő tudatán átszűrve láttatja a múltbeli emlékképeket, tárja fel
életútjának bizonyos mozzanatait a baráti társaság meghatározó viszonyai között. Helyenként
a főszereplő egyes szám első személyű szólama kap teret, sőt az is előfordul, hogy valaki más
beszél, akinek kilétét nem tudjuk egyértelműen azonosítani. A megszólaló egyszerre
bennfentes, hiszen jelen van azon a baráti összejövetelen, amelyről beszámol, de egyúttal
külső szemlélőként is képes megmutatni a történéseket: „Még éjfél előtt lefeküdtünk. Cicuska,
akarva akaratlanul, elrontotta az esténket. Az ő hamarosan elkövetkező áldozatáról szólt ez az
este. Zoli levert volt, és a levertsége hamarosan Attilára is ráragadt. A futballról, a nőkről
égbekiáltó bűn volt beszélni. Még parázslott a tűz, amikor lefeküdtünk, Attila az egyik
szobában, Zoli az emeleten.” (53.) Az emlékidézés folyamata nem lehet problémamentes,
hiszen a felmerülő múltképek homályosak, gyakran megbízhatatlanok, amire az elbeszélő
olykor reflektál is: „Na persze ez is régen volt. Csöpi szavait sem lehet már pontosan idézni,
mert az idő kikezdi a szavakat. Hozzátold egy jelzőt, elhagy egy fontos igét (…), az ember
emlékezete nem olyan biztos, mint a leírt szó.” (97.) Vannak azonban olyan részletek,
amelyek rendkívül élesen merülnek fel, mint ahogy Zoli alakja jelenik meg újra és újra Attila
előtt: „Nem tudott szabadulni tőle. Bezárta az agya, és nem engedte ki többé. Mint egy
gramofonlemez, amely elromlik, megdobja a tűt, és ugyanazt játssza a végtelenségig.” (51.)
Az szinte természetes, hogy olykor parányi nosztalgia vegyül az emlékezésbe, hiszen valaha
minden más volt, minden szebbnek mutatta magát, akkor még „élve” éltek, de az egykori
értékek mára megsemmisültek. Mégsem ez a tónus válik meghatározóvá a szövegben, sokkal
inkább a beletörődés, annak higgadt, rezignált tudomásul vétele, hogy mindezen nem lehet
változtatni.
A halálhoz, az elmúláshoz való viszony végighúzódik a könyvön, mint ahogy Attila
életútját is végigkíséri a gyász, a veszteségek feldolgozása, illetve feldolgozhatatlansága.
Barátaival együtt fiatalok voltak még, amikor Zoli szerelme, Cicuska leukémiában meghalt. A
férfi képtelen volt magát túltenni kedvese elvesztésén, a sebe sosem gyógyult be, s „Cicuska
úgy nőtt benne, mint egy láthatatlan fának az árnyéka” (61.). Évekkel később a Balatonon
csónakázni indult, és a nagy viharban elsodorta az ár. Nem derül ki egyértelműen Attila, s
vele együtt az olvasó számára sem, hogy baleset volt, vagy öngyilkos lett a férfi. S ha így is
történt, nem tudjuk, valóban Cicuska halála miatt jutott erre az elhatározásra, vagy egyszerűen
nem akart megöregedni, és véget vetett életének, mielőtt kialudt volna benne az élet. Attila
számára tizenegy éves fia, Bandi halála jelenti az újabb traumát. Felesége, Csöpi a
pszichiátriára kerül, de utána sem tud talpra állni. Eltávolodnak egymástól, házasságuk
megromlik. Attilát ötvenen túl megérinti a szerelem, viszonyt létesít kolléganőjével,
Tündével, ám a lány szakít vele, és a férfi egyik óráról a másikra egyedül marad. Közben
infarktust kap, ami után megváltozik az élete.
A szerző ezúttal is jó érzékkel sűríti elbeszélt történetét a százegynéhány oldalas
kisregényébe. Nem sokat pepecsel regényalakjai megrajzolásával, elnagyolt ecsetvonásokkal
festi le figuráit, inkább típusokat, véleményeket, gondolkodásmódokat jelenít meg, de
mindezt úgy teszi, hogy az olvasó előtt megelevenednek az emberi sorsok, a mögöttük
meghúzódó tragédiák. Amikor például arról beszél, mennyire eltérő környezetből indult a
három szereplő, néhány találó mondattal többet elárul, vagy legalábbis sejtet, mintha
oldalakon keresztül részletezné figurái élettörténetét. Megtudjuk, hogy Zoli szülei munkások
voltak, Tomi paraszt családból származott, és kénytelenek voltak belépni a szövetkezetbe,
mielőtt kényszerítették volna őket, Attila apja értelmiségi volt, és letartóztatták egy semmiség
miatt, miután pedig kiengedték, besúgó lett. Grendel írói eljárásában megszokott, hogy
elválaszthatatlanul fonódnak össze a magántörténet vonatkozásai és a közéleti, politikai
mozzanatok, a történelem emberi sorsokat érintő, azokat erősen befolyásoló eseményei. Az új
regényben is szó esik többek között 1968-ról, a kisebbségi léthelyzetről, a magyar-szlovák
együttélés viszontagságairól. Nagyobb hangsúlyt kap a rendszerváltás felidézése, az a pillanat,
amikor a világ hirtelen megváltozott a szereplők körül, „mondhatni levette az álarcát, semmi
több nem történt, az égvilágon semmi több. De ez éppen elég” (15.). A regény elbeszéli,
hogyan élték meg azt az átmeneti időszakot, amikor a diktatúra lezárult, s kezdetét vette a
demokratikus berendezkedés. Attila és Tomi ekkor is különböző pályát futott be, hiszen Tomi
előbb vállalkozó lett, méghozzá „ügyes vállalkozó, akiben megvan a bátorság és a pofátlanság
egyszerre” (39.), majd pedig a politika felé fordult, vagyis rögtön „új alapra helyezte a
’sínjeit’”, „zseniálisan kihasználta a 89-es fordulatot, és karriert épített a semmiből” (79.).
Attila viszont negyven évesen már nem tudta és nem is akarta újrakezdeni az életet, ráadásul
„elfelejtett kiabálni, hogy ő már akkor is a régi rendszer ellen volt, míg a többiek beléptek a
pártba és 1989 után sietve kiléptek belőle”, így továbbra is maradt hírszerkesztő (78.). Eleinte,
a tüntetések idején mindketten a változás lázában égtek (Tomi volt a józanabb, Attila a
lelkesebb), ám hamar kijózanodtak, és nyilvánvalóvá vált a közös tapasztalat, miszerint nem
lehetséges az újrakezdés, nem teremthetők meg az új élet lehetőségei.
Bár Attila korához képest viszonylag jól tartja magát, kénytelen szembenézni az idő
visszavonhatatlan múlásával, az öregedéssel, a leépüléssel. Fontos ebből a szempontból két
újabb találkozása Tomival, amikor az élet értelméről (vagy inkább értelmetlenségéről)
diskurálnak, s kiderül, hiába választottak másfajta utakat, sorsuk mégsem különbözik annyira.
„Lerakódnak a zsírpárnáink. Nálad ebből sok van, de nálam is több a megengedettnél…
Megkezdődik a rothadás!” – mondja Attila, de Tomi sem juthat más következtetésre: „Már
régen tudom, hogy csak vegetálok.” (105.) Másik alkalommal azt is kimondja: „Néha azt
hiszem, hogy előbb haltam meg, mint Zoli. Persze, csak a rossz pillanataimban. De ezek a
rossz pillanatok egyre gyakrabban kísértenek” (124.).
Az utolsó fejezetben a főszereplő visszatér a plázába. Az egy hét letelt, döntenie kell
további sorsáról, először is arról, hogy hazamegy, vagy tovább marad a klinikán. A legfőbb
kérdés azonban így hangzik: „újrakezdje a játszmát vagy adja föl végleg?” (128.) Ha a
korábbi művekben olykor meg is csillant a remény, az új regényben mindez szertefoszlik,
reménytelennek és kilátástalannak tűnik minden. A zárlat egyértelművé teszi, hogy az út
visszavonhatatlanul a vég felé tart, amikor a sötétség válik uralkodóvá, az éjszaka pedig egy
perccel hosszabb lesz, mint a nappal. „Most mindenekelőtt hazamegy, és nem gondol sem a
múltra, sem a jövőre, mert a múlt úgyis jóvátehetetlen, a jövő pedig így is, úgy is a halál”
(133.).
Grendel Lajos írásművészete mindig próbára teszi a befogadót, az Utazás a semmi felé
sem könnyű olvasmány. A kihagyások, sejtetések, elhallgatott részletek nyomán képződő
hiátusokat az olvasóknak kell kitölteniük, s valamiképpen összerendezni a mozaikokat. A
regény figyelemre méltó kísérletként összegzi s gondolja tovább az előzményekben exponált
kérdéseket, s olyan lényeges problémákat vet fel a szöveg, melyeken a könyv végére érve is
érdemes eltöprengenünk.