Márai mint szerep(lő) (Végel László: Négyszemközt Máraival)

Végel László legújabb kötetének összeállításáról a következőt írta: „ötkötetnyi kézirat
várakozik még az íróasztalom fiókjában. Kiválogatom belőlük a Márairól szóló
fragmentumokat. Egy kis, karcsú kötetet tesznek ki.” (122.) A Négyszemközt Máraival
címmel kiadott naplójegyetek azonban nem Márai Sándorról szólnak, s napló ide vagy oda,
nem is igazán Végel Lászlóról. A vajdasági szerző fontos kérdésekről és jelenségekről
gondolkodik – Márai alakján és az ő hasonló problémákról megfogalmazott feljegyzésein
keresztül. Végel nemcsak idézi, de saját kötete kontextusában újra is értelmezi Márai szavait
és az írótárs irodalmi pozícióját is.
A naplójegyzetek kiindulópontja az a meghatározás, miszerint Márai Sándor kisebbségi
író. Pontosabban, ahogy Végel egy kötetbemutatón fogalmazott: „Márai minden kisebbségi
író nagyapja. Életének jelentős részét idegen nyelvi környezetben élte.”
(http://nepszava.hu/cikk/1042517-negyszemkozt-maraival) Szokatlan Márait ebben a
kategóriában látni. A magyar(országi) megnevezések közül ez (is) inkább a trianoni döntéssel
meghúzott határok mentén élő magyarokra vonatkozik, akik az idegen nyelvű többségi
közegben politikai és jogi értelemben nyelvi és etnikai kisebbségként léteznek, nem úgy, mint
az ún. nyugati vagy emigráns magyar irodalom képviselői. Az idegen nyelvű közeg
önmagában nem indokolja a kisebbségi pozíciót, a megnevezés által sugallt hierarchikus
viszony kialakításához szükséges kölcsönösség nem valósul meg magától értetődően. A
felvidéki magyar irodalmi közegben Márai nem volt jelen. Van azonban egy ténylegesen
többségi közeg, amivel szemben Márai is bizonyos szempontból valóban kisebbséginek
tekinthető, ez pedig a nyelvileg azonos magyarországi (irodalmi) világ. Végel érdekes
kérdéseket nyit meg azzal, hogy feljegyzéseiben az emigrációs és a kisebbségi lét
tapasztalatait hasonlítja egymáshoz, sőt némileg azonos pozíciónak is láttatja a kettőt. (Ezek
párhuzamba állítása nem idegen a legújabb, nemzetközi, transznacionális kapcsolatokat
vizsgáló kutatásoktól sem.)
Az azonban rejt némi kockázatot magában, hogy összegyűjtött naplójegyzeteiben Végel
szinte kizárólag Márai szövegein keresztül beszél, és saját közegére vonatkozó észrevételeit is
egy Máraihoz kötött, felvett szerepből fogalmazza meg: a tanú, illetve a bíráló az a pozíció,
amely hangsúlyt kap. Az emigráns szerző alakjának és szövegeinek értelmezésében is egyik
alapfogalom a szerep, melyet az író részben a magyarországi közeggel szemben elfoglalt
pozíciója alakított ki. „A háború utáni világ közéleti szerepeket kínált a magyar íróknak, s ő
ezeket nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével. […] Egyetlen mozgalomhoz,
csoportosuláshoz sem csatlakozott, s ez szinte végzetes elszigetelődéshez, teljes magányhoz
vezetett. Az utókor ezt az eltökéltséget érezheti mintaszerűnek.”  fogalmazott Szerep és mű:
Márai életműve kétféle megvilágításban című tanulmányában Szegedy-Maszák Mihály. A
Négyszemközt Máraival feljegyzéseiben Márai alakja és a kívülálló, Ady kapcsán is (akit
Végel által szintén emleget, mint „aki a párizsi szállodaszobában is érezte az otthon
rezdüléseit”, 39.) megfogalmazott „szeretve bíráló” szerep is leegyszerűsödik. Azzal, hogy
Végel egy másik szerző szövegei mögül beszél, saját szólamát halkítja, vagyis bizonyos
szempontból maga ellen dolgozik: helyenként kimondottan felszínesnek tűnik a kötet.
Leglátványosabb a kötelezőnek érzett Trianon-téma érintése, melyet Végel célzott
cinizmussal láthatóan csak letudni akart: „Mégiscsak szólni kell Trianonról. Úgy, mint ahogy
Márai tette. «De mit tanult ez a nemzet Trianonból» kérdezte szorongva. «Semmit. Felnevelt
egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől,
ami igazi műveltség.»” (45.) Persze, lehet mondani, hogy Végel sokkal inkább megkettőzi az
olvasatot, oly módon, hogy, ha Márait mintegy kivonjuk a kötetből, elérhető a vajdasági
szerző mondandója is. Ezt a műveletet azonban az olvasónak kell elvégeznie.
A kényes dolgok kimondása, kimondhatósága központi kérdése Végel legújabb
kötetének. A vajdasági szerző többször is idéz a Hallgatni akartam című 2013-ban kiadott
Márai-kötetből. Azokat a részeket emeli ki, amelyekben a leírt felvidéki tapasztalatok
egybecsengenek a negyvenes évek vajdasági revíziós élményeivel, továbbá azokat,
melyekben Márai a zsidódeportálásokról, illetve a német bevonulás idején tanúsított magyar
hozzáállásról írt. A tanú megszólal című 2014-es feljegyzés a következő: „«Azon a napon,
amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a
nemzetiszocialista eszmékkel.» Márai Sándor: Hallgatni akartam.” (142.) Másik hasonló
tartalmú idézet a Márai-kötetből: „«Az emberek úgy tűnnek el, mint a nagy járvány idején.
Mindez monoton. A zsidókat tízezrével deportálják…», jegyezte fel Márai, majd hozzátette
azt, amit ma is kevesen mernek kimondani: «S mindezek végrehajtásához akadtak
magyarok… Akadtak? Sorba álltak, hogy segédkezzenek.»” (102.) Naplójegyzetekről lévén
szó, az kevéssé vethető Végel szemére, hogy utólag nem egészítette ki szövegeit: ma már
ugyanis úgy tűnik, nem a kimondáshoz kell bátorság, hanem ahhoz, hogy a kimondásnak
következménye is legyen. A kötet műfaja sok tekintetben mintha alibiként szolgálna: azt
lehetne gondolni, hogy a naplójegyzetek kevéssé igényelnek szerkesztést. A sorrend a
dátumoknak köszönhetően adott (Végel címmel ellátott szövegei végén csak egy évszám
szerepel), s a tartalomhoz sem lehet nagymértékben hozzányúlni, ha a napló műfaját hiteles
formában meg kívánjuk tartani. Csakhogy a Négyszemközt Máraival egy tematikus válogatás.
Végel valójában mindössze három-négy Márai-idézetet forgat a jegyzetekben, sokszor idézve
ezt a keveset, s a hozzájuk fűzött értelmezések sem különböznek olyan mértékben, hogy
minden esetben indokoltnak tűnjön a gondolatok külön szövegekben megfogalmazása. A
kötet redundáns, s a gyakori önismétlés miatt, a tárgyalt problémák releváns volta és
potenciális érdekessége ellenére, helyenként unalmas.
Azzal, hogy Végel Máraiéhoz hasonlítja a saját pozícióját, a kettejük világát
meghatározó egyéb elemek is párhuzamba kerülnek, úgymint Kassa és Újvidék, vagy
távolabbról nézve a Felvidék és a Vajdaság. „Néha úgy érzem magam Újvidéken, mint Márai
Kassán. Amikor hosszú idő után hazalátogatott, minden ismerős volt számára és ugyanakkor
minden idegen.” (15.) Persze, a két közeg közti legalapvetőbb különbséget is megfogalmazza
Végel: „Keserűségemet csak tetézte, hogy a vajdasági kisebbségi életben hiányzott a
polgárság, emitt nem lehet az elvesztésén sem töprengeni.” (105.) Ami összeköti a két
térséget, az az egykor élénk multikulturális jelleg, ami azonban mára mindkét területen
nagymértékben elhalványult. „Kassán – bár tiszteletre méltó multikulturális hagyománya van,
hiszen a németek, a szlovákok, a magyarok, a zsidók közös kultúrát hoztak létre –
napjainkban ez a hagyomány eltűnőben van. […] Kassa legalább felvállalta, kelletlenül,
viszont mégiscsak őrzi emlékét, de mi van Újvidékkel?” (101.) A multikulturalizmus az,
amiről gondolkodva Végel több helyen is nosztalgikus hangot üt meg. Ez a tónus is arra
figyelmeztet, hogy nem objektív leírás olvasható a kötetben. A napló műfaja e szempontból is
felmentő lehet. Ha nem is hiteltelenítő ez a fel-felbukkanó hangvétel, a más témák elemzése
során tapasztalható keménységgel és kritikus-feddő hozzáállással szemben az olvasót
némiképp szkeptikusabbá teheti. Az értelmezések helyenként túlságosan egyoldalúnak
tűnnek.
Közreadott jegyzeteiben Végel meglehetősen szigorú a vajdasági közeggel szemben,
főként a Magyarországgal való kapcsolatát illetően, az indokolatlan mértékű megfelelni
igyekvést teszi szóvá. Emellett, vagy ezt tovább árnyalva a vajdasági irodalom kirakatéletéről
mond bírálatot többféle formában, a Košice, Novi Sad című feljegyzésben például így:
„Amikor reprezentatív sátortábori rendezvényeink író szereplőit veszem szemügyre, kiderül,
hogy a Vajdaságban nincs is magyar író. Csak pártíró van! Hogyha éppen irodalom kell,
akkor ügybuzgó politikusaink Pestről szállítanak be alkalmi verseket.” (32.) A két közeg, a
vajdasági és a magyarországi közti kapcsolat felemássága ritka téma, Végel László
megjegyzései e téren időszerűek és üdvözlendők. Ahogy az a finom, ám annál jelentősebb
megoldása is, amellyel a vajdasági magyarokat Vajdaság kontextusában láttatja, az egész
térségre vonatkoztatva bizonyos jelenségeket, melyekkel a vajdasági magyarokat szokás
jellemezni. „Itt Újvidéken mostanság vagy Belgrádot imitálják, vagy Budapestet. A szerbek
délre néznek, a magyarok északra, ami nem is megbotránkoztató, csak az a gond, hogy saját
értékeiket lebecsülik.” (159.) Az a szélesebb perspektíva, amellyel Végel László rendelkezik,
és amely eddig is meg-megmutatkozott szövegeiben, a Négyszemközt Máraival nem egy
szempontját is a továbbgondolásra érdemesek közé emeli.
Gyakrabban kerül szóba a Vajdaságban maradtak és az elköltözöttek közti viszony.
„Amennyiben maradt még eleven vajdasági magyar érték, akkor az elköltözik, vagy belső
exiliumba vonul. Amennyiben Pestre költözik, akkor harciasan bevonul az összkomfortos
tájházba, ha marad, akkor titkolt szellemi életet él.” (32.) A „menni vagy maradni?”-kérdés is
Márai kapcsán jelenik meg először, a Márai példája című jegyzetben. Végel az érintettség és
hitelesség fogalmai mentén gondolkodik a vajdasági helyi kérdések megoldhatóságáról,
érezhetően amellett teszi le a voksot, hogy a problémákat helyben kell és lehet megoldani,
nem pedig egy másik országból leckéztetni az érintetteket. „A nemzeti ügyben nem mindig a
budai villákban, vagy a Hősök Terén, hanem az újvidéki aszfalton kell szót emelni. Szemtől
szemben állva azokkal, akik a nemzeti mivoltot hatalmi szóval veszélyeztetik.” (60.) Végel
„műgyökerekről” ír egyik jegyzetében: „mostanában azonban már senki sem tudja mi az
autentikus. A «leghitelesebbek» eliszkoltak a «Hitelesből». Közben akadtak egyedülálló
bravúros megoldások is. Gondoljunk csak a műgyökerekre! Az ember ösztönösen cipel
magával rejtélyes utazótáskáját, hogy azután bárhová is veti a sorsa, általában oda veti, ahol
éppen – ubi bene, ibi patria – felnyitja, majd kirakosgatja a gyökereket. Mutogatja, mint
színes üveggolyókat szokás, néhány nap elmúltával pedig expressz-gyökeret ereszt a
legutóbbi talajban.” (34.)
A Négyszemközt Máraival legelevenebb gondolatmenete az EU-val és Európával
kapcsolatos. A naplójegyzetek dátumozásának is az ehhez fűződő szövegekben van valódi
jelentősége. Az európai kulturális értékekről gondolkodva Végel pozícióját az teszi igazán
izgalmassá, hogy egyszerre lát(tat)ja a tíz éve EU-tag Magyarország viszonyulását és a
csatlakozás előtt álló Szerbiáét. A két nézőpont gyakran össze is csúszik a feljegyzésekben.
„Végre Szerbia is kiérdemelte a kandidátusi státust! Az újvidéki éjszakában hallom az autók
tülkölését. Kilépek a teraszra, ahonnan jól látom az EU-zászlókkal robogó
személygépkocsikat.” (87.) A vajdasági magyar kisebbség értelmiségijeinek Európa-kultusza,
a vágyakozás ezután az elképzelt közeg után, ugyancsak megjelenik a szövegekben. Végel a
feljegyzéseiben nem nagyon tesz különbséget az EU és Európa fogalma között, ami azért is
feltűnő, mert a kultúrát és annak hagyományozódását emeli középpontba. Utóbbi értékek
inflálódását tekinti az Európa-gondolat fokozatos elhalványodása okának. „Minél inkább
csökkent a kultúra rangja, annál inkább erősödött az Európából való kiábrándulás. […]
Mindeközben erősödött az Európa-ellenesség! Az ifjúság jelentős része nemzetállamot akar,
és ennek érdekében jobbra tart. […] Immár nem az ortodox kommunista vezetők ítélik el az
európaiságot és a kozmopolitizmust, hanem az ifjak, akik a későn születettek kegyelmének
köszönve tiszta lelkiismerettel utasítják el azt, amelyről nem kis bűntudattal álmodoztam.”
(80.) A multikulturalizmus elfojtását is úgy jeleníti meg Végel László, mint egy
hagyományosan európai értéknek tartott jellemző fokozatos felszámolását, eltüntetését, ami
ellen az EU utóbbi években kiírt, ennek a jelenségnek az újrafelfedezését, megőrzését célzó
kulturális pályázatai, lehet, hogy elkésett próbálkozásoknak bizonyulnak. Végel a vezetők és
értelmiségiek felelősségét firtatja, és az ő lehetőségeiket próbálja sorra venni feljegyzéseinek
az ehhez a témakörhöz kapcsolódó darabjaiban. „Eluralkodott a közöny, a demokrácia
eszméje kifulladt, az Európa-gondolat homályosul. Úgy tűnik az EU jövője kizárólag az
eliteket aggasztja, sejtelmeim szerint főleg a gazdasági eliteket, akiket viszont csak és
kizárólag a profit érdekel. Amennyiben nyereséges, akkor érdekünk és szükségünk lesz
Európára, profit nélkül azonban semmi hasznunk. Maradtak még a humanista értékekhez
ragaszkodó értelmiségiek, akik elvesztették tekintélyüket, akkor is, ha baloldali, de akkor is,
ha jobboldali értékrendet vallanak.” (136.) A Négyszemközt Máraival című kötetnek ezek a
legújabb feljegyzései, 2014-es dátummal. Végel Márai kapcsán gondolkodik el, vajon „ha
megéri és figyelné napjaink eseményeit? Mit jegyezne le a naplójába? Semmit? Bámulná az
üres papírt?” (130.) És mi a helyzet Végel Lászlóval? A Négyszemközt Máraival befejeződik
168 oldal után, de vajon a vajdasági szerző miket jegyezne föl az azóta történt eseményekről?
Ukrajna lerohanása a legutolsó, legaktuálisabb esemény, amelyről a naplójegyzetekben
olvasni lehet. Ugyanakkor Európáról gondolkodva Végel több olyan szempontot is érint,
melyeknek mára újabb árnyalattal gazdagodva lett jelentősége. Ilyen például a bevándorlók
kérdése, melyről egy 2008-as feljegyzésben még ekképpen gondolkodott Dragan Klaić
Zágrábban megjelent Exilium gyakorlása című kötete kapcsán: „a mai Európában már nincs
«disszidens», «emigráns», «áttelepült» vagy «menekült» a szó régi értelmében. Vannak,
akiket az érvényesülés űz, vannak, akiket a jobb élet vonz. Vannak viszont olyanok, akik a
változást tartják értéknek. Tulajdonképpen ez is hagyományunk része. Az Osztrák–Magyar
Monarchiában ez természetes életformának számított.” (62.) Még ha az idézett részben
elsősorban Európán belüli migrációkról is lehet szó, kétségtelen, hogy ezek a fogalmak ma,
2015-ben újra jelen vannak, s épp a Végel által kiemelt szemlélet újraértelmezésének
szükségességére hívják fel a figyelmet.
Végel László Négyszemközt Máraival című legújabb kötete érdekes gondolatmeneteket
és izgalmas szempontokat is tartalmaz, melyeket naplójegyzetek helyett talán érdemesebb lett
volna esszékben megfogalmazni. Az ezzel a döntéssel járó plusz szerkesztői és írói munka
megtérült volna. Jelen formában a kötet gyengeségeit az önismétlések és a címbe is kiemelt,
központinak szánt ötlet balul sikerült kivitelezése, vagyis Márai jelenlétének ki- és
eldolgozatlansága adják.