Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. október / Óda és hanyatlástörténet (Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából)

Óda és hanyatlástörténet (Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából)

A 2015­ös Könyvfesztiválra jelent meg Gazdag József kötete a Kalligram Kiadó gondozásában. Az Egy
futballfüggő naplójából a szerző tárcáit gyűjti össze. A szövegek mindegyike ismert, korábban már
megjelent nyomtatásban. Túlnyomó többségük a pozsonyi Új Szó Focitipp című mellékletének
vezércikkeként látott napvilágot 2005 és 2014 között.[1] A mellékletnek ezek az írások adtak karaktert, egy
évtizeden keresztül ezek határozták meg a kiadvány arculatát és nívóját. A „focitippes” szövegek mellett
bekerült a gyűjteményes kötetbe néhány olyan írás is, amely 2014 nyarán, a VS.hu által a brazíliai futball-
világbajnokság apropóján indított „Íróválogatott” című rovat szerkesztőinek felkérésére készült.
„Írásai a rövidpróza, az egyperces novella, a filozófiai kisesszé, a lírai önvallomás és a napló határán
mozgó sajátos szövegek, amelyek a futball jelenségét originális világszemléletté tágították”. Németh Zoltán
ezekkel a szavakkal jellemezte a könyv fülszövegében Gazdag József kötetét. A műfaji határok
elmosódása is különös érdekességet kölcsönöz Gazdag szövegeinek, a legfontosabb azonban az idézett
mondat záró szakasza. A szerző közel 280 oldalon keresztül beszél szinte kizárólag a futballról,
pontosabban inkább a futball apropóján beszél. Az Egy futballfüggő naplójából című kötet személyes
írásaiban elsősorban a „futballfüggő” futball­laikusok számára felfoghatatlan szabályok által irányított
mindennapjaiba nyerhetünk betekintést.
Oda, ahol az idő mértékegysége nem egy óra, hanem 90 perc. Ahol minden nap meccsnap. Ahol nincsenek
hétköznapok és hétvégék – csak szombat délutáni, vasárnap délutáni és hétfő esti angol bajnokik vannak.
Ahol egymást követik a futballtúrák, a magyar válogatottal Svédországban, Hollandiában, Romániában. A
Liverpoollal Liverpoolban, Londonban. Futballtúrák a ragyogó nyugati stadionok és a felvidéki libalegelők
között. A San Siro „űrkorszaki operaháza” és a Crystal Palace fapados lelátója után Ekel, Nemesócsa,
Vezekény. Az „égetett szesz” és a „vérömlenyes térdkalácsok” világa. Új helyszíneket is megismerünk:
Gazdag József elképzeli nekünk a futballt a Marson, bemutatja a bundaügyi tárgyalótermeket és a Névtelen
Szerencsejátékosok terápiás gyűlésének otthont nyújtó pincehelyiséget. S mire megismerjük a szerző
unokahúgát, Fannit, addigra megismerjük a szerző, a futballfüggő „originális világszemléletét” is. És ekkor
már rég nem a futballról beszélünk, túl vagyunk a zöld gyepen, a huszonkét futballistán, a bírókon, az
asszisztenseken és a szurkolókon.
*
A könyv szövegei a műfaji határok sokszínűsége mellett tematikájukban is jól elkülöníthető egységekre
bonthatók. A futball a kötet nagy részében nemcsak apropó, hanem önmagában is lényeges elem. A
futballról való írás azonban itt, még egy szokványosnak tűnő mérkőzés­előzetes esetén is, túllép az
évtizedek óta megszokott zsurnálkonvenciókon, új formákat talál magának. Gazdag a magyar válogatott
sorsdöntő mérkőzései előtt – nyilvánvalóan érzékelve, hogy a pályán, a racionalitás mezején csapatunk
nem mondható éppen esélyesnek – a felsőbb erőket szólította meg. A lapban megjelent tárcái közül az
egyik legszebb fohásza, a Levél az Úristenhez című írás került be a válogatásba. „Nem kényeztetsz el
bennünket, Uram. Pedig nyakunkon a pénteki zárt kapus vébéselejtező a románok ellen, s nézz végig ezen
a névsoron: Halmosi, Király, Szakály, Lipták... Ne nevess, mert ezek volnánk mi” (81.) – próbált nyomást
gyakorolni egy 2013­as mérkőzés kapcsán az Úristenre, akit egyébként Gazdag a futballkedvelő Ferenc
pápa kinevezése miatt dicséretben részesít. A könyörgés ekkor sem segített: a románok a 92. percben
egyenlítettek...
Szemléletesek azok az írások, amelyek a magyar futball jelenlegi állapotát elemzik. S ezalatt a szerző –
nagyon helyesen – nemcsak a pályán zajló, egyszerre komikus és tragikus eseményekre fókuszál, hanem
a „magyarfoci” tágabb kontextusait is figyelembe veszi. Ez a futballvezetők, futballisták, riporterek,
sportújságírók világa – az az álomvilág, amelynek meghatározó képviselői évtizedek óta azon
munkálkodnak, hogy felépítsenek és életben tartsanak egy párhuzamos valóságot. Ez az a valóság, amely
a szemünk előtt hullott lassan darabokra, ma már lassan teljes a szurkolói egyetértés abban, hogy a futball
globális és magyar verziója csak látszólag ugyanaz a sportág. A Ha nincs a meccs című írásában Gazdag
József a magyar válogatott kapusedzőjét idézi, aki a Románia elleni 0:3 és a Hollandia elleni 1:8 után
engedte meg magának azt a kijelentést, miszerint, „ha nincs a bukaresti és amszterdami meccs, most
egészen másról beszélgetnénk...” A szerző válasza csak első olvasásra tűnik szarkasztikusnak, ez a
szarkazmus ugyanis nem más, mint a párhuzamos magyar futballvalóság: „Ha nincs a meccs,akkor
világelsők vagyunk, a futball császárai, a Naprendszer urai. Ha nincs a meccs, akkor Guzmics egy
Beckenbauer, Koman pedig Pelé és Maradona és Puskás Öcsi egyben.” (181–182.). És így tovább, a kötet
tele van a magyar futball irányítóitól származó idézetekkel, amelyek magukért beszélnek, önleleplezésként
is felfoghatók. „»Megkaptuk az egyenlítő gólt, utána meg a többit, de ettől függetlenül nagyon jó mérkőzést
játszottunk.«” (Magyar badar, 195.). Gazdag József szövegei megerősítik azt, hogy a magyar futball
végletes lemaradása kulturális probléma. A magyarországi futballklubok a rendszerváltás óta a korrupció
melegágyai, az edzői társadalom felkészületlensége elképesztő. Nincs még egy szektor Magyarországon,
beleértve lényegében mindent, a gyógyszeripartól a matematikáig, a hegymászástól a
bölcsészettudományig, amely az elmúlt huszonöt évben ne tudott volna letenni az asztalra legalább európai
szinten komolyan vehető teljesítményt. A magyar futball ilyen, és a Gazdag József tárcáiban megidézett
nyilatkozatok alapján nem túlzás azt állítani, hogy a magyar futball intézményrendszeréből a
szürkeállomány hiányzik a legjobban.
Eredetiek azok a szövegek is, amelyeket a „focitipp on tour” kategóriába rendezhetünk. Gazdag az évek
során futball­addikcióját a pálya szélén, „mastercard nélküli” nézőként igyekszik csillapítani. Állomáshelyei
változatosak, önszorgalomból, illetve a lap képviseletében BL­döntők és El Clásicók kedvéért utazott sok
ezer kilométert, és a magyar válogatottat is megannyi helyre elkísérte Stockholmtól Bukarestig. Az újságírói
szektorból, a kivételezettek soraiból származó tudósításai mégis nélkülöznek minden bennfenteskedést és
manírt, Gazdag mindig a futballt szenvedélyesen imádó drukker szemszögéből tudósít. Ez magyarázza azt
is, hogy a szerző leginkább a falusi futballturnék leírása során van igazán elemében. „Szemerkélni kezd az
eső. A klubház ajtajában végül megjelenik egy hordónyi sörhas. Hamar kiderül: ő a bíró. (»Félig telt
poharak az asztalon, / ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom.«) Egyetlen (ránézésre száztíz éves)
partjelzője befáslizott térddel biceg utána.” (77.) – olvassuk az Irány Ekel című szövegben. A kortársak
közül Sajó László az egyetlen, aki ilyen finom rétegzettséggel képes ábrázolni a megyekettes
mérkőzéseket körülvevő mikrovilágot. Olvasás közben mi is ott ülünk a lelátón a szerző mellett, isszuk a
kiskofolát, bámuljuk az öltöző falának támasztott bicikliket.
*
A futball „hátországát”, a kisembereket, a szerzőhöz hasonló futballfüggők mindennapjait felvillantó írások
főleg nyelvi megformáltságukat, játékosságukat tekintve emelkednek ki a kötetből, egyben meg is
előlegezik azokat a szövegeket, amelyek a szerző szociális érzékenységét, társadalmi problémák iránti
affinitását mutatják meg – a futball jelenségein keresztül. Szóba kerül a kisebbségek helyzete és a politikai
elvakultság kritikája. A Cigánynak születni című írás, talán a kötet egyik legfontosabb darabja, Kelet­Közép
Európa egyik legsúlyosabb társadalmi krízisjelenségét, a romák társadalmi integrációjának nehézségeit
ábrázolja. „Vajon miért nincsenek futballprojektek a mélyszegénységben élő cigányok részére?” (114–115.)
– teszi fel a kérdést Gazdag, jól tudva, hogy a sport lenne az az eszköz, amely a többszörösen hátrányos
helyzetben lévő romák számára nemcsak egyéni felemelkedést, hanem a társadalmi normákhoz való,
pozitív értelemben vett igazodást is segíthetné. A kérdés („Ha Szlovákiában [akárcsak Magyarországon]
becslések szerint a lakosság 7–8 százaléka cigány, akkor miért nincsenek cigány futballisták a
válogatottban?” [115.]) egyáltalán nem költői: sokan ismerünk magunk körül olyan cigány fiatalokat, akik
kellő családi és társadalmi segítség híján képtelenek voltak kibontakoztatni a tehetségüket, elkallódtak. Az
írás szívszorító példával zárul, egy dokumentumfilmből megismert cigány kissrác történetét meséli el, aki a
Szerbiában rendezett ifjúsági tornára annak reményében utazik el, hogy külföldi játékosügynökök figyelnek
fel rá. Csakhogy a kragujevaci tornára „nem jött ki senki, egyetlen néző sem” (116.). Az elárvult Elemér
folytathatta otthon, Cserencsényben, kartonpapírból hajtogatott sípcsontvédővel.
A kisebbségi lét, persze, Gazdag József számára többszörösen is érzékeny téma. A szövegek tanulsága
szerint a felvidéki magyarság közelmúltja is elveszni látszik, elsorvad, megszűnik a gyermekkor kedvenc
csapata, a kassai VSS. S lassan eltűnnek, a feledés homályába vesznek a felvidéki magyar kulturális
intézmények is. „Meghal a magyar nagyszülő, s az asszimilálódó rokonság értéktelen kacatnak tartja a
megörökölt könyvtárat” (149.) – olvassuk a Fejezetek a határon túli magyarok életéből című tárcában annak
kapcsán, hogy a szerző az ötvenes évekből származó újságokhoz jut hozzá egy hulladékfeldolgozó­
telepről. Megszűnnek a könyvtárak, s ezzel végérvényesen megszűnik az identitás is: „Nemcsak a
múltunkra zárjuk rá az ajtót, hanem egyetlen igazi otthonunkra, a magyar nyelvre is.” (150.). Némi
reménysugarat jelent a dunaszerdahelyi futballklub, a DAC léte – még akkor is, ha nemrégiben, a klub
fennállása után száz évvel eljött annak a bajnoki mérkőzésnek is az ideje, amikor a sárga­kékeknél
egyetlen magyar futballista sem lépett pályára. Ennek ellenére a jelenleg is első ligás DAC szerepe a
felvidéki magyarság identitásában felbecsülhetetlen. „A DAC több mint egy klub. A csallóközi magyarság
szimbóluma.” (Szívünk sárga­kék, 222.). S aki szerint túlzás a futballt és a kulturális identitást párhuzamba
állítani, annak figyelmébe ajánlhatjuk azt a tényt, mely szerint a két világháború között akadtak olyan
futballklubok (Kassai AC, Füleki TC), amelyek a sport mozgósító erejét felismerve, színielőadásokat és
irodalmi esteket szervezve kulturmissziós tevékenységet folytattak a Felvidéken (Nem térkép e táj, 43.).
Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt. A kötet szövegei ugyanis – az eddig elmondottakkal szemben –
valójában a futball hanyatlástörténetének dokumentumai is. Ebben az állításban azért sem kételkedhetünk,
mert a szerző interjúi és nyilvános szereplései során leggyakrabban a modern futball árnyoldalai kerülnek
terítékre. A sportág az elmúlt húsz évben gyökeres átalakuláson ment keresztül: mediatizálódott, üzleti
termékké vált. Az elmúlt hónapokban történt letartóztatások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Nemzetközi
Labdarúgó­szövetség (FIFA) egy korrupciótól fertőzött intézmény, „amelynek vezető beosztású
hivatalnokait kilóra meg lehet vásárolni a vb­helyszínekről döntő szavazásoknál” (Van­e bunda a
világbajnokságon?, 233.). De a klubfutballban sem sokkal jobb a helyzet. A leghíresebb futballcsapatok
gazdasági vállalkozássá váltak, s nem ritkán kétes hírű személyek befolyása alá kerültek. A csapatok új
piacokat hódítanak meg (elsősorban a Távol­Keleten), nemcsak a szponzorok cserélődnek, hanem a
klubszínek és klubok nevei is. Alig maradt néhány olyan karakteres futballista, aki számára a klubhűség
mindenek feletti értéket jelent. A bajnoki mérkőzésekre és a nemzetközi kupamérkőzésekre már csak
horribilis összegekért lehet jegyet szerezni, ezzel lassan megváltozik a lelátók társadalmi összetétele is. A
futball eredendően a kispolgárság és a munkásosztály számára nyújtott szórakozást, a nemzetközi
tendenciák szerint azonban éppen ezek a rétegek szorulnak ki a teljes kontroll alatt tartott stadionokból.
Elvesznek a szurkolás klasszikus formái, a labdarúgás lassan színházzá válik.
S még ha a kötet ezen szövegeinek („A modern futball ellen”, „A Nagy Testvér szemmel tart”) főbb állításait
akár még árnyalhatnánk is, a legújabb fejlemény, a fogadási maffia beépülése a futball világába, a szerző
szerint is végképp zárójelbe tesz mindent, amit Gazdag a futball hagyományos értékeiről, a futball
identitásképző erejéről elmondott. Declan Hill Bunda című könyvéből tudjuk, hogy a kanadai oknyomozó
újságíró beépült a távol­keleti szindikátusba, így tanúja lehetett annak, amint a bundaszervezők
megállapodtak a ghánai válogatott néhány játékosával a csapat eredményeinek manipulálásáról. Mindez a
2006­os világbajnokságon történt, de a tavalyi, brazíliai vébén is akadtak csapatok, amelyeknél a
bundamaffia tagjai vélhetően sikerrel jártak. A Horvátország–Kamerun (4:0) mérkőzést a német Spiegel
című lap értesülései szerint az afrikaiak hat játékosa adta el – a végeredményt pedig, valamint azt, hogy az
egyik kameruni játékos már az első félidőben piros lapot kap, a szingapúri Wilson Raj Perumal (akinek
nemrég A bundakirály címmel könyve jelent meg a magyar piacon) előre megjósolta. Aki látta az említett
mérkőzést, annak számára egyértelműnek tűnik, hogy mindez nem a véletlenek összjátéka. Perumal
személye egyébként magyar szempontból is érdekes. A jelenleg Magyarországon élő, s korábban
„mérkőzésszervezőként” ismert férfi a Fővárosi Főügyészségen tett tanúvallomása a magyar
sportújságírók, a vezető lapok képviselői, a magyar futballszövetség és a magyar klubelnökök jelenléte
nélkül zajlott. „Az egész bundaügyben ez a legijesztőbb. A cinizmus és a közöny.” (236.). Gazdag nem
túloz: a bundamaffia tevékenységéről szóló hírek, a bírósági tárgyalásokról kiszivárgó részletek
megismerése után ez a sportág már nem ugyanaz, mint ami azelőtt volt. Öngól, kapushiba, kiállítás, az
utolsó percben szerzett egyenlítő gól – minden gyanússá vált, amióta „a futballmeccsek manipulálása
jövedelmezőbb iparág lett a maffia számára, mint a drogcsempészet, a prostitúció vagy a
fegyverkereskedelem” (Tahiti, Gauguin, 229.).
*
Gazdag József könyvének elolvasása után nemcsak a futballról tudunk meg számtalan dolgot, hanem
magáról a szerzőről is. Látjuk magunk előtt a klasszikus műveltségű írót, aki tekintélyes mennyiségű
irodalmi, filozófiai és kultúrtörténeti utalás ellenére sem válik modorossá vagy tudálékossá. A szövegek hol
tragikusak, hol komikusak, hol játékosak, hol nosztalgikusak, végletekig kicsiszolt, takarékos
megformáltságuk, szuggesztív erejük azonban vitathatatlan. Talán itt találjuk az egyetlen túlzást: a tíz éven
keresztül olvasott melléklet majdhogynem teljes anyagához képest a kötetben enyhe túlsúlyba kerültek a
kétségtelenül fontos kérdéseket (szurkolók személyiségi jogai, a lelátók eredeti hangulatának és a
szurkolók társadalmi összetételének megváltozása) felvető, ugyanakkor néhol kissé „kiáltvány”­szerű írások
(talán az is segített volna az egyes szövegek kontextualizásában, ha a könyvbe bekerülnek az eredeti
megjelenési dátumok). Mindemellett látjuk a megrögzött futballszurkolót is, aki saját esküvőjét is képes
félbeszakítani azért, hogy megnézze kedvenc csapata, a Liverpool mérkőzésének második félidejét a
Manchester United ellen. Azt is bevallja olvasójának, hogy ez a tíz évig tartó projekt, a lapszerkesztés
valójában egészen másról szólt: „Futballmeccseket nézek, vagyis dolgozom. Jól hangzik, nem? Ez a
munkám. Vagy inkább: a fedősztorim.” („Aje­aje”, 208.). Futballfüggősége azonban, amelyből saját állítása
szerint lehetetlen kigyógyulni, mindnyájunk számára egyetemes tanulságot hordoz. A könyv megszólítja
olvasóját, s megköveteli tőle, hogy szembenézzen saját, másra irányuló függőségeivel is. Gazdag József
látszólag csak a futballról beszél, ennek kapcsán azonban olyan – a futball iránt kevéssé érdeklődő olvasó
számára is fontos – problémákról ejt szót, mint a kisebbségi létből fakadó kihívások vagy a ránk
hagyományozott kultúra lassú eltűnése. A nyelvi megformáltság, a kifinomult humor és a kíméletlen
önreflexió mellett ez az univerzalisztikus hatás teszi igazán fontos könyvvé az Egy futballfüggő naplójából­t.