A galócagomba meséje; A hársfa meséje; Virágnyelv; A gyükérvágás

A galócagomba meséje
phytolegenda
Amikor Krisztusurunk a fődön járt, mënt a níp közé, Szempétërrē mëg a apastalokkā,
hirdettík a ëvangéljomot. Ëccër betértek ëggy ismerős faluba, ahun a Krisztusurunk
rokonnyai laktak. De csak kettőt talát otthon, a Mártát mëg a Márját. Há a Lázár hun
van? Kérdi ikët. Jaj, te Krisztusurunk, nagy a baj, há a Lázár meg talát hānyi.
Ēszígyőte magát ēre Krisztusurunk, aszongya, no ippen most, amikor gyüttem, hogy
visszaaggyam nëki a tartozásomot? Hogy adom mos meg, ha nincs kinek. Ahogy így
gondúkozik magábo Krisztusurunk, kimëgy a házbú, főtekint a égre, kërësztűníz a
Paradicsomkert fájjin, beníz a mënyország kapuján, beles Atyámteremtőm házábo.
Lásso, öntözi a virágokot a öreg, nem figyēll, mos lëhet. Visszamëgy, Márto, Márjo,
vigyetëk a temetőbe. Odasúkta Szempétërnek, hozzon ëggy ásót, lappátot.
Jézusmárjo, még meglásso valaki, réműdözött a két tesvír. Mëntek, ásó, kapa,
nagyharang, mind a sírásók. Bizommondom nëktëk, Lázár meg nem hótt. Három
napja, hogy ētemettük, má szaga van, rimánkonnak ezëk. No, në lëgyetëk
hitetlenyek, aszongya Krisztusurunk, te mëg Szempétër ássá, émmaj hányom a
fődet. Főtűrőcköttek, nëki lëtt fogva. Le is ástok akoporsóijig, olyan míllet vót, alig
lëhetett látnyi a sötíttű. Kinyissa Krisztusurunk Szempétërrē a koporsót, lássák, hogy
üres. No, láss csudát, megkopogtassa ēre Krisztusurunk a koporsó alját, ammëg
kinyílik, mind a pinceajtó. Leszóll ēre Krisztusurunk, Lázár tesvír, gyere fő, de
nyomba! Ēre Lázár befekütt a koporsójjábo, olyan jóízűen szundikát, min bőcsőbe a
kisded. No kēj fő Lázár, kēj fő. Akkor kivezettík a sírbú, Odasúg Krisztusurunk
Szempétërnek, osztán ëgy szót së sënkinek. Szempétër mëg kíváncsi termíszetű
vót, a pinceajtó nyíllásábô leszakasztott ëgy gombát. Ott virágoztak a koporsóba,
pedig napfín së írte ikët. Jaj, micsoda szörnyűsígës álmojim vótak, aszongya Lázár,
lábom, kezem lenyúzták,
szëmëm varjúk kivályták,
fájdalomba fetrengtem,
éhen, szomjan gyötrőttem,
gyünnek a ördögök,
tüzes kútba tëttek,
onnan is kivëttek,
kerék alá tëttek,
onnan is kivëttek,
kemencébe tëttek,
onnan is kivëttek,
akkor gyüttek a ördögök,
főnyársótak röktön,
minnyá fébe vágtok,
osztán ledarátok,
kicsontoztak íve,
nem lëhettem hāva,
álomba nyugodva.
No, Szempétër, pofás ëggy alak vót, máskülönben nem tutta hirdenyi vóna a
ëvangéljomot, má monta vóna, de Krisztusurunk leintëtte. Në fí, Lázár, aszongya,
ámodba te bizony, hogy beleesté itten ebbe a gödörbe, a kénköves sárkánykígyók,
varangyos mírëgbékák országábo jártá. A poklok picsájjábo! Kijátott Szempétër, mer
nem tutta tűrtőztetnyi magát. Örűjjé, hogy fölíbresztëttünk, mosmá osztán térjé meg,
hogy legközelebb a mënyek országábo kerűjjé. Mongya a Krisztusurunk. Ott asztán
úgy foktok ínyi, mind Ádáméva a Paradicsomkerbe. Úgy fogjátok a mannát ënnyi a
Atyámteremtőm markábú, mind a galambok. No de në szalaggyá még a kápónábo,
elősször megadom a tartozásom, mer én embërfijánok nem tartozhatok, csak
Atyámteremtőmnek. Így tért meg osztán Lázár, így nem tartozott osztán
Krisztusurunk sënki embërfijánok. A kíváncsi Szempétër meg mekszagúta a
koporsóvirágot. Leűt a temetőpartyán, hogy bevárjo Krisztusurunkot, hogy gyün a
Lázáréktú, olyan éhes vót, megsütötte vacsoráro, Krisztusurunk meg nem várhotta.
Hát az rövgtön elalutt tűle. Krisztusurunk főverte, csak csóváto a fejit. Jaj,
Krisztusurunk, kípzēd, ámomba bejártom a mënnyek országát. Ezër évig mëntem,
mire mindën ágobogát bejártom. Nemúgyvana, hazucc Szempétër, mert a poklok
picsájjábo jártá. De amilyen gazembër vagy, még onné is kiloptad vóna magad, oszt
ha fő nem verlek, tán még a Atyámteremtőm ablakán is beleshetté vóna! Így is vót!
No gyere, mënnyünk, mer hirdetnyi kő a ëvangéljomot. Mënni köllött, gyütt a parancs,
majd pihenünk a sírba, mongya Krisztusurunk. Így is lëtt, hirdette Szempétër a
ëvangéljomot, pofájjo be nem át, no de aszt is kikotyogta, amit nem szabadott vóna,
mënt, meséte a Szenlázár meséjjit, mëg a galócagomba erejit. Mer aki galócagombát
ëszik, meglásso, hova kerűll a túlvilágon. De csalfa ez a koporsóvirág, mer mivan, ha
vígű becsukódik a embër mögött a ajtó?

A hársfa meséje
phytolegenda
Ëccër esztán, amikor a Krisztusurunk a Szempétërrē a fődön járt, hirdettík
a ëvangéljomot, elírtek ëccërcsak a Dunáho. No de átmënnyi nem tuttakk, mer nem
vót akkor híd. De Szempétër követte Krisztusurunkot, lemëntek a part mënti
nádosba. Talákoznak ëccërcsak ëgy hatalamasnagy órjásembërrē. Jaj, megësz ez
minkët, kijáccso Szempétër, gyün feléjük a órjásembër, most osztán vígünk! No maj
nyárson sztéjkët csinállok a húsotokbú, ripityomra töröm a csontotokot, porrázúzlak,
mer porbú lëtté, porrá lësző! Kijáttozott az. Szempétër ijettibe főfutott a fáro, már
barna vót a gatyájjo, Krisztusurunk mëg odaáll a órjásembër elé ëccál magábo. No
csëndessen hőzöngjé, te órjásembër, mer levettetlek a poklok valagábo! Má nyúna
felé, csurog a nyálo, táccso a nagy rusnya szájját, mire ēmarkóná a Krisztusurunkot,
lekeny az nëki ëgy akkorát, hogy mënten segreesëtt tűle. Nëkifog ēre bőgnyi a mëlák
nagy keservessen, mind a pólásbaba. Nem szígyëllëd magad, mér nem vagy te
a világ hasznáro, ilyen mamlasz erős embër lítedre ijeszgetëd itt a jónípet! No
megdühödik, tāpraugrik ēre, én má bizon megëszlëk, de aszongya nëki
Krisztusurunk. Ácsi, te órjásmëlák. Tëgyünk próbatítelt. Mutasd meg, télleg olyan
erős vagy-e, min mondod. Ha ēbírsz ëngem, átvisző a túlpartra, megëhecc. Még
a gyávo Szempétërt is megëhetëd.  Ha nem, fogalmat tësző, hogy segíttenyi fogod
a nípet. Főnevetëtt ēre a órjásembër, úgy röhögött, majd ē göngörödött, no maj
tíged, te sëmmi pöhő, apró porszëm, át nem viszlek! Kisújjā is! Főkapja ēre
Krisztusurunkot, fődobja a válláro, nëkiindúl. No de alig líp be a Dunábo, má olyan
nehéz a lábo, hogy húznyi së tuggya. Kitípëtt ēre a partrú ēgy botnak valót, akkora
vót, mind a egísz fa, hogy segíccse magát, de tëhetetlen vót. Gyünnek rúla öklömnyi
veríttíkcsëppek, mire a közepire írtek, má mozdúnyi së bírt. Látod, látod, te
órjásembër, milyen erős a szeretet kërësztye! Kitör ēre abbú a sírásrívás, jaj, jaj,
Krisztusurunk, keserves ám a én sorsom. Neem szeret ëngëm sënki së, amér ilyen
nagy mamlasznak nyőtem. Anyám is ēkergetëtt hazúrú, mer kinyőtem a házot.
Felesígët së fokhatok, mer büdös a szám, büdös a lábom. Mire nëkëm ez a nagy erő!
Ēsszegőttem szógányi a Pilátuselftársho, mer megfogadtam, hogy a legerőssebbnek
fogok szógányi. De amikor láttom, hogy a Pilátuselftárs fíll a Hëródijáskirálytú,
ēszegőttem ahho. Ammëg a saját lányátú fít, ēszegőttem a Szalómé
királykisasszonyho. Oszt amikor láttom, hogy ammëg a Kërësztüllő Szenjánostú fíll,
akkor mëntem ahho, osztán ammëg a ördögtű fít, ēszegőttem szógányi
a Lucifërkónak. De aztán, hogy látom, hogy a ördög nem áhossa a kërësztët,
idegyüttem a part mënti kërëszthë, mer láttom, itt járnok át a búcsúsok a Dunán,
mënnek Márjotalba, itt imátkoznak a kërëszt alatt. Min megëttem ikët, lásso a níp, ki
a legerőssebb. Jaj, most itt veszëk szígyënszemre a Dunábo, könyörűjj meg rajtam!
Szöpögte a órjásembër, te vagy a legerőssebb Krisztusurunk. No, aszongya ammëg,
ha ēszegőcc ëngem szógányi míg világ a világ, ē nem feletkëzëk rúlad,
Atyámteremtőm házábo még a legnagyobb mamlaszoknak is akad hely, mer
angyalválylokbú vannak annak falaji, szërhájjo a örök idők csillagán csüng. No
eriggy, gyorsan, tedd magad hasznossá. Vigyē átt ëngëm a Szempétërrē a túlpartra.
Emmá sëmmi munka nëkëm, kapom ezt a két gíbërnyúzt, minnyá átt is vannak.
Akkor olyan fürge lëtt, mind a fiveréb. Főrakta ikët a hátáro, kapta a bottyát, átvitte.
Ott leszúrta a part mellett, lerakta iktet. Látod, látod, előbb nemcsak ëngëm cipēté,
de a világ bűnejinek kërësztyit is. Ezér, mer könnyítëtté nëkëm, megjuztalmazlak.
Lëgyé magso, sudár, szípszál, illatos, mind ez a fa. Hát ēre láss csudát, ekezd
sarnjannyi, burjánzonyi a bot, gyükeret ver a fődbe, kivirágzik. Ēre a csúnya nagy
órjásembërbű szíp szál erős legín sarjatt. Szát a illata mind a levegőbe. Szegőggyé
a kërëszt jegye alá, látod, a szeretet a legerőssebb, a vítëk mëg a legsúlyossabb. Én
vagyok a út, igasság, ílet, óttalmazd a gyëngékët, vezesd a megfárottakot, segícsd
a zarándokokot. Krisztusurunk nyomba meg is kërësztűte itet, lëgyé te mátú
a Szenkristóf, atyafijú szenlílek, ammëny. Így osztán a Szenkristóf ott maratt, ott áll
a mái napig, várjo a segíttenyivalót. Azóta allëtt a útonjárók vídőszentye, búcsúsok
segedelme, útonjárók remínsíge. Azóta segítti a hársfa is a megfárottakot. Virágjo
öröm a szívnek. Hideg kezedlábod főmelegítti, gyëngékët táplájjo. Lázro igën jó,
télvíz idejin, ha átmëgy a esztendő a túlpartra, ēhozza a nyár sugarát. Illattya hirdeti
a megváltás csudájját.

Virágnyelv
phytoenigma
A növínyëknek szavuk sincs ëgymásho, mégis örökkí beszíllik a világ dógajit.
Mindëggyik mongya a magájjét, osz mégis értik ëgymást. Mindnek megvan a maga
nyēve. De ez olyan szavak néküli nyelv. Olyan mind a Ige, mer mindën ige igën is
meg nem is, nagy nem ez a világ pofájjáro, és nagy igën a lílek csöngyire, monta
Öregapád. Mer ammég beszíte a füvek nyēvit. Hallotta, hogy a csírák nëszëznek,
ahogy zúg a burjánzás, sustorognak a levelek, inekőnek a hajtások, pusmognak
a sarjak, dalónak a virágok, de még a gyükerek is a sötít mílbe összesúgnak
télvíznek, fagynak idejin. Má, hogy ércsük, Öregapád is mondott, amit mondhatott,
amit mëg nem mondhatott, ārú hāgatott. No de ha muszáj vót beszínyi! Dub, duba,
dubu, duba, dubovi, ē köllött mondanyi. In nó mi në pát risz et fí li et szpi ri tusz szank
ti. Sorba ētyszuszra! Mer Öregapád mikor minyistrát, tunnyi köllött, dijákú mënt még
a misézís, csak a vínasszonyok dalóták magyarú a litánijákot mëg a imáccságokot.
Lébus mëg gyütt a zsidópaptú, a lëf bët gi mel da lët, monta. A oskolábo mëg
szlovákú. A péróba mëg cigányú beszítek, oszt ëccër begyütt ëgy cigán család
a faluba, a Bélussā cigányú beszítek, osz mégsë értëttík ëgymás nyēvit, hijábo
magyaráztok. Mer az olá vót, a Bélus mëg muzsikuscigán. No a magyarok
mindënkitű rosszabbak. Mer ahun két magyar összekerűl, nincs ëggyet értís, hijábo
beszínek ëggy nyēvet, kettőt gondúnak! A zsidók persze tuttak mindën nyelvën,
értëttek mindën nípet. Oszt a Lébus mégis magyarú monta a imáccságot. Amikor
mëg begyüttek a szlovákok, há azok jobban tuttak magyarú, min mink! Azok olyan
szépen beszéltek, hāgasd csak meg a Gëmërkabapkát. Így osztán mindënki
magyarú magyarázott, neve is mongya, hogy ércse ëgymást. Mámo má csak
a magyarok magyaráznok, osz mégsë értik ëgymást. Mámo má a csincsungok is
szlovákú beszínek a faluba. Mëg a törökök! Pedig ha ki nem mëntek vóta, lëhethogy
mink is törökű mondanánk a miatyánkot. Nos az is lëhet, hogy törökbű gyütt
a magyar níp! Mondod nëki kapu, nos megérti. Kapü, kapü, bólogat. Oszt kituggya.
Ha má beszínyi kő, mindëggy hugyan, csak a ba  van azzā. Dub, duba, dubu, duba,
dubu, dubovi, dubom, nohá nem mind ugyan azt jelënti! No ölíg az hozzá, hogy
Öregapád magyarú tanút óvasnyi, szlovákú meg írnyi. Mer a háború alatt kezdëtt
a oskolábo járnyi, magyarba, osz mire kijárto a ēső osztályt, má szlováknok köllött
lënnyi. Mëg akkor nemszabadott vót magyarú beszínyi. Oszt mëntek a dëportácijók,
a marhavagonokba mëg a embërëk, hogy meg në faggyanak, ínekőtík a szlovák
himnuszt, magyarú. Iskolábo ínekőtík, még a háború előtt.
Kgye domov múj,
hun van honom, hun a hazám,
hun patak zúg a hegyháton,
csörgedëz a rónaságon.
üde virág a kertbe
mind ëgy fődi édënbe,
ez az istenáldotta főd,
cseh föld a hazám.
Mer ugyi, amikor a front begyütt beszüntettík magyar oskolát, oszt ëggy idejig
szünetőt, ott szátok meg a nímëtëk, minkët, vígű lecserétík a taníttókot, hosztak
helëttük szlovák taníttókot, levëttík a Hortielftársot a kërëszt alú, kirakták
a Beneselftársot. Mikor begyüttek a komunisták, akkor mëg lëtt a Gotvaldelftárs.
A kërëszt helire mëg mënt a Sztálielftárs. De még a Lëninelftársot is odarakták,
kísszen vót a Szentháromság! No akkorra Öregalád kijárto a oskolát. Oszt ha rosszú
dubót, ēdubóta a ucsityëlszúdruh nádpácávó, mer a rígi világbo még nem úgy vót,
min most! Mámo a gyerëk veri a taníttót. Hazamënt, Öregannya szitta a rencërt, hítta
a szentëkët, má mënt is ki a kert vígibe ëccsëpp útifüvet mëg pocikfarkot szënnyi,
ajjó a ijesmire. Összetörnyi, meggőzőnyi, beborogatnyi. Asztán mëg ugyi köllött
mënnyi ípíttenyi a rencërt, Öregapád ējárt Pozsomba fusiznyi, ípítkëzísëkre, jól gyütt
a útifű, madárfű akkor is, húzódásro, zúzódásro ír! Csak megérti a embër a másikot,
ha meg akarja. Gyütt a darus kurz, esztán daruzott, ípítëtte a várost. Hogy lëgyën.
Assë mindëggy, hogy zserijav, vagy zsijerav. Értenyi köllött, mer értenyi köllött hozzá.
Há még ēdőt vóna a ípület, osz bedől a rencër, Öregappád viszik a lágërbe
Szibérijábo. No nem baj, addigra má ruszkiú is tudott! Igaz má írnyi nem tanúta meg,
ki tunna má kiigazonnyi a sok kacskaringó között. Hijábo beszíll így vagy úgy
a embër, akkor is csak a magájjét mondja. Bëzzëg a virágok! Azoknak nincs
sëmmijük, még szavuk së, osz mégis hirdeitk a Igét. Ez a virágok ëvangéljoma. Mer
az is csak szavak, szavak, szavak. De benne van a lílek ereje, a Ige këgyelme.
A virágnyelv a ëvangéljom nyelve, mer a ëvangéljomnyelv a virágok nyelve. Monta
Öregapád. Dehogy, legyintëtt Öreganyád, mer a virágnyelv a szerelëm nyēve. Mer
a nótaszó is mongya, rúzsám, rozmaringom, de az nem rúzsa, nem rozmaring,
hanem a szív kedvese. Monta Öregapád. Vagy a imáccságbo a Márjácsko megváltó
këgyelme. Monta Öreganyád.  

A gyükérvágás
phytoenigma
Van olyan fa, amin úgy ütközik ki a vadság, hogy alig terëm, közbe mëg nyőll, mind
a bolond. Hijábo vágjo vissza a embër gyümőjcsótókNor, nem terëm azon ëccëm së
kisboldogasszonyig, oszt gyün a tél, lehullanak a leveleji, olyan a ágo, mind a bugla.
No akkor má más nem segíthet, mind a gyükérvágás. Le kő ásnyi a töve mellett, és
levágnyi a gyükerit. De halottak napja előtt nem szabad! Akkor a kikeletig ëccsëpët
megfogódzik, megszëlídűl, abbahaggya a burjánzást, terëmnyi fog. Így vót ez
Öregapáddó is, amikor kitelepítëttík. Mer az olyan vót, hogy ëggyik naprú a másikra.
Ēvesztëtte a talajt a lábo alú. Ēkerűt idegënbe, ott taláto magát a sënkifőggyin,
a sënkiházábo. Minek jöttetek ide, cigán népség, takarodjatok vissza oda ahonnét
jöttetek, monták. Gyüttünk, gyüttünk, mer mënnyi köllött. Sokan vótak, ismerősök,
akik megkapták a parancsot, de a otthon itthon maratt. Nos akkor azon a víkonka
megmaratt gyükerin ē kő átvíszējje. De időbe telik ám, míg gyükeret ereszt a fa. Mer
mindën a időn múlik.