Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. szeptember / A kritikus halála

A kritikus halála

A kritikust, amíg élt, igen sokan utálták. Ami nem is csuda, hiszen  ki szereti a
kritikusokat? – A kritikus nem is ember, véli a szakma. Aki meg szóba áll vele, az az
emberi faj árulója. Hiába állt ki a kritikus a kaposvári színház vagy a Katona mellett,
egy rokonszenvező gesztusra sem igen tellett tőlük, nehogy azt higgyék róluk, hogy ők a
kritikus bérencei lennének.
A szakma nagy többsége, a tehetségtelenek meg a középszerűek még némi joggal is
utálták a kritikust, hiszen ő sem lelkesedett értük-róluk alkotott véleményét nem is
rejtette véka alá. mindig megírta a vacakról, hogy vacak. S ami végképp felháborító,
nem tévedett ítéleteiben.  Amit a maga mércéje szerint jónak ítélt, az tényleg jó volt,
legalább is azon az esztétikai rendszeren belül. Ha a színész hatot szaltózva repült be a
színpadra, ami – valljuk be – nem akármilyen sportteljesítmény volt, ő akkor is morgott,
és közölte, a színész ezekkel a mutatványaival lépjen fel a Fővárosi Nagycirkuszban, és
ne a Három nővérben kérkedjen velük.
Kritikusunk dicsért is, amikor volt mit, csak éppen a dicsértek úgy vélték, nem mond
róluk elég jót. Meg képes volt öt szóval többet írni a riválisáról, arról az ócska ribancról,
aki jobban tenné, ha a Rákóczi téren strichelne, ahelyett, hogy itt riszálná magát.
Ellenpéldaként MGP-t emlegették, aki jópofa, mulatságos csávó volt, aki azt írta, amit
elvártak tőle. Más kérdés, hogy nehezen lehetett tudni, hogy ki mit vár tőle. (Hogy még
besúgóként is  működött, az halála előtt derült ki róla.)
A hatalom sem kedvelte a kritikust. Igaz, az ellenszenv kölcsönös volt. A kritikus
folyamatosan tiltakozott ellene, hogy a hatalom beavatkozzék a színházak szakmai
belügyeibe, amit kritikusunk mérhetetlenül károsnak tartott, a hatalom meg éppen ezt
akarta. Nehezíti a helyzetet, hogy színházaink többsége, kellő guba ellenében boldogan
teljesíti a felsőbbség kéréseit. Pláne, azok a vezetők, akikket nem fűtenek komolyan
vehető művészi ambíciók. Így aztán ketté is szakadt a színházak mezőnye egy
kisebbségre (ide tartozik jelenleg a kőszínházak közül a Katona a Víg, az Örkény, a
Radnóti és olyan független társulatok, mint Pintér Béla együttese.) A nagy többség a
többiek, ahol a dilettantizmus, a hülyeség az úr. Vidnyánszky Nemzetije bonyolultabb
képlet, de kritikusunk haláláig vallotta, hogy itt legfeljebb az történik, hogy az elkurvult
álművészetről megpróbálják elhitetni, hogy valódi művészet.
Kritikusunk azt is tudta, hogy a tehetség, az igazi művészet szükségszerűén mindig
kisebbségben van, és lesz. De azt is tudta, hogy csak ez a kisebbség számit. Főleg
hosszabb távon.
Kritikusunk – ő volt a Koltai – váratlanul meghalt. Ez szomorú, nagyon szomorú.
De vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy kritikus mindig volt, van és lesz.
Mihályi Gábor (1923-  ) irodalomtörténész, színikritikus. Harminc éven át a Nagyvilág
rovatvezetője, majd a Magyar Lettre International, később  pedig az Európai Kulturális
Füzetek főszerkesztője. Főbb művei: Az életkudarcok írója, Roger Martin du Gard élete és
művei. 1981.  A Kaposvár jelenség. 1984. Két apa közt. A magyar baloldal tragédiája. 2012.