Csak ha derűdet; Csak szél süvít. Győzött a gravitáció.
Csak ha derűdet
Hová tevéd, vén cimborám, derűdet?
Épp most, „amikor” vénülsz sír fele,
s (savanyú szőlő?) megvetsz hírnevet,
örülnöd kéne, hisz az élet nyűg lett!
A lét butácska könyv, bármit is írj bele –
ki ne olvasná félre a betűket??
Miért gyógyszert? Mért nem tüzes nedűket!?
Az talán most, élve is elrepítene.
Csupasz fák alatt mész kifosztott szívvel?
E melodráma mit hozhat, butus?
Szép pályád nyápic hüppögésig ível!?
Remény palira nem vesz már, tehát
híven várj gazdit, mint egy jó kutyus –
a halál hazavisz, a póráz vár reád.
______________
Póráz vár rád, agyő, szabad futások;
mit orrodba gyűjtöttél eddig, szagokat,
abból gazdálkodj; nem találsz te mást ott,
ahová immár néma gazdád szépen elvezet.
Beteljesít, ládde, nem halogat –
kihűti szépen bundád s nyelvedet.
Ki elkerülné ezt a sorsot, olyan nincs – te sem
szenvedsz örökké, bár nem is látsz hajnalt;
elenyész, mi csak visszahúzott, sarkallt.
Ugye, nem visszakoznál immár, hirtelen?!
Aligalig van híja már, hogy túllégy mindenen.
Összevegyít napod hajdant és „majdan”t.
Bár utánad maholnap csalán és aszat hajt,
– csak ha derűdet veszni hagytad, úgy vagy nincstelen.
Csak szél süvít. Győzött a gravitáció.
Ha (jó ideje földhözragadt figura, aki pedig
valaha viszonylag sokat röpködött) fölnézek az
esti égre, és[*] valami repülő villogó
jelzőfényeit látom: a múltam.
Szárnyaltak az enyéim is, de amelyek
kérkedve(? vagy csak mert ez a dolgok rendje?)
villódznak most fent, azok mind mások gondolatai.
Az elmém: akár egy jeges szél seperte
elhagyott kifutópálya. Kifakultak rajta a
fölfestett jelek, a betonnégyszögek közeit
fölverte a gyom.
Újra birtokba venni. Használni.[..] Hogyan
kaparhatnám össze (így, földhözragadtan, hogy még egy
kegyetlen törvény rám dermedt hálója is bénít)
a rávalót?!
Az egyre lepukkantabb shuttle busz (Remeron s Rivotrilüzemű) még
erreerretéved, megszokásból, de ki nem száll senki;
nincs, aki ne tudná: megszűnt a légiforgalom.
Hogy egy kerozint szállító tartálykocsi hogy’ fest,
azt ugyanúgy nem tudom már, mint ahogy idegen szó
(vagy merő absztrakció) lett a dugóhúzó, a maligánd,
a teretidőt észrevétlen’ megszüntető olvasgatás
a könyvszagú bolt polcsorai közt,
a verejtékezvehunyorogva üldögélés a
nyárperzselte sziklán: a bámuldozás a hegytetőről
vagy a fölülről napsütötte tejszínhabfelhőtakaró.
* A törvény szövedékét nem keresi fönn a szemem. Hiszen rám hullt; foglya vagyok. Bár fölfeslene!...