Kati követ eszik

Kővel van telerakva a lakás. Kövek szétpakolva a földön, egymás mellé rakva a
szekrényekben, mint a vasalt ingek, a konyhabútorban az edények helyén, a
nappali könyvespolcán ábécésorrendben, a vécé feletti víztartályon, az ablakokra
szerelt külső rácspárkányon, a pincében, a cipők között, a kazánház lépcsőjén, a
függöny fölött és a szenesben is meg a többi közös helyiségben. A hűtőszekrény
rácsain is kövek dideregnek, meg a fagyasztóládában, zúzmarás
meztelenségükben, zacskózatlanul. Kati a Keleti Károly utcában lakik, és szereti
a keddet. Kedden minden felpörög, mindenki ezen a napon akar valamit. Kati
szereti, ha a dolgok felpörögnek, és történnek sebesen, maguktól. Meg azt is
szereti, amikor a kiöntött étolaj a serpenyő közepétől kifelé haladva szép, táguló
korongban birtokba veszi az edény alapterületét.
Kati nem bonyolult ember. Reggelente nem néz ki az ablakon, mondván: mit is
kéne, mit is kéne, mit is kéne ma csinálni. Nem akar elhízni, ezért a nap elején
becsületesen magához veszi a kétféle szénhidrátot, délben vagy a köret, vagy a
hús, este pedig már csak egy alma, ami égeti a gyomrát. Szereti Beethoven ötös-
hetes-kilencesét, és utálja a szavalóversenyt. Talán ezért nyert fiatalon annyi
dobogós helyet, mert őszinte utálattal tudott szavalni. Közben a markában
köveket szorongatott. Tőlük vette az erejét, mint az elemektől a lámpa. Hogy ő
mit adott a köveknek, azt nem tudjuk. Saját magát, szabadidejét, maradék
uzsonnáját. Régi dolgok ezek, melyeknek a fele sem igaz.
Volt néhány szó, amit Kati képes volt utálni. Az olyan szavakat, mint a bakfis, a
tünemény, a csermely, a gyermek (így, emmel), az aszfaltbetyár, az okostojás, a
csemete meg a falanszter. Vagy a flaszter meg a gengszter, de a legjobban azt
utálta, ha az utóbbit valaki úgy mondta, hogy gangszter. Ennél jobban már csak
az fáj neki, ha a pizzát valaki nem úgy ejti, hogy piddza, hanem hogy pizza.
Arra viszont már ő sem emlékszik, kedd volt-e vagy péntek, amikor az első
követ hazavitte. 19 éves korában történt, persze, amikor gőzölgő érettségizőként
egy visszafogott precizitással karbantartott, kisvárosi nudistastrandon feküdtek a
barátnőivel, és meglátta azt a kis szürke csíkos követ a szomszéd bácsi kreol
seggétől húsz centire. Azonnal eltette. Persze nem így történt. Kati egy
multinacionális vállalatnál dolgozott, mert beszélt néhány idegen nyelvet,
szeretett a hűvös gépek között tartózkodni, és nem esett nehezére az
adminisztráció. Azon a bizonyos estén interkontinentális éjszakai
konferenciahívásban vett részt. Az amerikai földrész egyik nagyobb
településéről, például Indianapolisból hívta a kolléga, hogy megtárgyalják a
következő negyedéves teendőket. Be volt még kapcsolva néhány illetékes
személy Koreából, Nigériából és Svédországból. Unalmas hívás volt, főleg
számokat ismételgettek. Négyszázhúszezer, kilencvenötezer, háromszázkétezer.
Ötvenezer, nyolcvanezer, százezer. Ötszázezer! A milliókig szerencsére nem
jutottak el, Katit így is fárasztotta a sok ezresre kerekített mennyiség, mert ő az
emberközelibb számokat szerette. A kettes például el sem hangzott, pedig Kati
kedvenc száma a kettes. Szerinte ez a legszimpatikusabb szám, a legemberibb.
Hisz mindenből kettő van: két kezünk, lábunk, szemünk, még a szüleink is
ketten vannak, meg a párokat is két ember alkotja, hiszen párosan szép az élet,
magában pedig csak az ökör iszik – gondolta Kati a sötét irodahelyiségben,
miközben a szomszéd asztalán észrevett néhány idomtalanra dolgoztatott,
veterán radírguminak kinéző, fehéres-szürkés tárgyat, színes csíkokkal. Kövek
voltak. Kati megérezte, hogy elkezdődött valami. Gyomorsava elkezdett
buborékolni, mint egy ébredező kráter, a végtagjait pedig ellepte valami remegő
összehúzódás, amiért korábban a kínai éttermekben elfogyasztott nátrium-
glutamátot szokta okolni. Mintha cérnaszálakat tekertek volna szét az ereiben az
oxigénmolekulákat a hátukon cipelő apró, dolgos, nagyorrú, halványpiros
manócskák, valaki pedig azzal szórakozott, hogy ezeket a szálakat megfeszíti,
majd ismét elernyeszti. Kati már émelygett. Aztán ismét meglátta a köveket.
Leemelte a fejéről a mikrofonos fülhallgatót, és a lábával átlökte magát a másik
asztalhoz. A szomszéd számítógépének dobozán pihenő három kövecske szélein
valószerűtlen, színes pasztellcsíkok vonultak végig. Pont olyanok voltak, mint a
kő a fiktív nudista bácsi fiktív segge mellett. Mintha valaki kék és rózsaszínű
szeletet kalapált volna a kövek szilárd testébe, akár egy pink ételszínezékkel
dekorált kókuszos csokimasszába. Csak ezekről hiányzott a celofán. Kati fogta
őket, és óvatosan, egyenként a szájába rakta. Nem olyan nyugati, bőrdzsekis,
utcai lazasággal, mint ahogy a Mentos cukorkákat szokták, de nem is olyan
higiénikus óvatossággal, mint ahogyan a plébános támasztja a vasárnapi ostyát a
hívek szakszerűen kiöltött nyelvére. Inkább valami titkos-biztonságos
nyugalommal pakolta be őket. Kati becsukta a száját, és meredt szemmel nézett.
A kövek majdnem az egész szájüregét kitöltötték. Lehunyta a szemét, és
hátradőlt a székben. A sötét csendet csak a számítógép ventilátorának monotonja
körítette. Az asztallapra ejtett fülhallgatóból zizegve szűrődnek ki az ezresekre
kerekített értékek: négyszázhúszezer, kilencvenötezer, háromszázkétezer.
Ötvenezer, nyolcvanezer, százezer. Ötszázezer! A milliókig szerencsére nem
jutottak el. Néhány perc múlva megmozdult. Állkapcsainak elmozdításával
óvatosan átrendezte szájában a három követ. Néhány percig még nyammogott
rajtuk, majd egy bátor mozdulattal szétharapta, fogaival péppé őrölte őket, az
így keletkezett, szemcsés, kásaszerű eredményt pedig lenyelte. Megijedt, persze,
hiszen manapság már alig eszik valaki követ, nem volt rá ő sem felkészülve.
Aztán ahogy a kövek ízét a szájában kioldotta az amiláz és a maltáz, eszébe
jutottak az otthoni történetek az elvetemült falusi ivócimborákról, akik régen
azzal ijesztgették a környékbeli kocsmák népét, hogy a féldeci leküldése után
elfogyasztották a féldecis poharakat is. Zápfogaik segítségével kásává rágták,
majd lenyelték őket. Sosem lett bajuk. Kati már érezte, ahogy a gyomra elkezdi
tovább bontani az elfogyasztott táplálékot. Az ijedtség kellemes, biztonságot
ígérő jóllakottságérzésbe fordul át. Ő meg csak ült a hálós támlájú irodai
székben, és táguló szembogárral figyelte a félhomályban pislákoló elektronikus
készülékek örökmécseseit. Óvatosan eszébe jutott egy idegen szó, a Pentium.
Eltartott néhány percig, hogy Kati agyát is kitöltötte, köbcentiről köbcentire,
mint a száját előbb a kövek, és jött, közeledett, megfontolt, ám kegyetlen
ritmusban, mint a régi várbörtönökben a rabok fejére csöpögtetett víz. Pentium,
Pentium, Pentium, és ismét egy nagy Pentium. Utána néhány kisebb Pentium, a
végére pedig két erőteljes, kövér Pentium. Pentium Dachstein, Pentium
Kufstein. Pentium Dachau, pentium Wachau. Pentium brünni Špilberk, Pentium
Steven Spielberg. A fülhallgató vidámabb és erőteljesebb recsegésre váltott: a
konferenciahívásnak vége lett, a például indianapolisi kolléga elbúcsúzott a
többiektől, Kati pedig ki sem kapcsolta a gépet, csak egyszerűen felkelt a
székről, és hazament. Annyit lehetett látni, hogy egy középmagas nő lépked
virágos leggings nadrágban, húgysárga lámpafényben tapicskolva, a piros
újságosbódé mellett, lefelé a dombról a járdán, óvatos csípőmozdulattal
kikerülve a kukákat, miközben a korán ébredő feketerigók mondják a magukét.
Szép volt ez a hazamenés. Minden lépésében megkomponált, ugyanakkor
spontán, egyszerű, gyakorlatias, tudatos, kimunkált. Annál egyszerűbben és
nyilvánvalóbban talán soha senki nem ment még haza, mint ő akkor. Nem volt
más abban a hazamenésben, tényleg semmi, csak a puszta, mindent másodlagos
szerepbe léptető, megkérdőjelezhetetlen hazamenés. Erre Kati maga is felfigyelt,
és amikor a lakásba lépve behúzta maga után az ajtót, elmosolyodott, mert
megtalálta a szépséget a saját hazamenésben. Elégedett volt, mert érezte, hogy jó
dolog történt vele.
Napokkal később kezdte érezni, hogy valamije hiányzik, amire a testének
szüksége van. Pedig azt eszi most is, amit eddig, a kétféle szénhidrátot reggelire,
a köretet vagy a húst ebédre, vacsorára pedig már csak egy alma hatkor, persze
égeti a gyomrát. Mi maradhatott el? A zsírok? Cukrok? Vitaminok? Milyen
zsírok? A disznózsír? A heringolaj? Vagy a mogyorózsír, esetleg a kisütött
emberi súlyfelesleg? Ilyesmit ő nem fogyaszt. Nyomelemek, ásványi anyagok?
A nyomelemekről nem tudja, micsodák, de talán az ásványi anyagok… igen.
Vagy inkább az ásványok. A kövek. Követ kellene ennie, állapította meg. Ja
persze, követ fogok enni, nevette el magát, és kiült az erkélyre cigarettázni. Nem
is vette komolyan az ingert, de eltelt néhány óra, és a testében a zavaró
kényelmetlenség egyre gyakrabban jelentkezett. Kati nem volt biztos benne,
hogy akarja a köveket ismét, de érezte, hogy a kövek ismét kérik őt. Mint
amikor egy véletlen, részeg csókolózás után néhány nappal jelentkezik az a
másik, hogy… hogy neki még lenne néhány ötlete. Kati gyorsan elment ruhákat
vásárolni, jobban is lett. Délután aludt egyet, majd megette a hat órai almát.
Megint kiült cigarettázni, és akkor kezdte el emészteni a gyomrát egy agresszív,
lüktető, megállíthatatlan üresség. Mintha egy éles peremű fémkanállal próbálták
volna kikaparni a medencecsontjai közti részt, a gyomrával, a veséivel együtt
mindent, bele egy kopott, kék zománcos lábasba, ami ráadásul talán el sem volt
rendesen mosva, hiszen foltos volt a széle, és két kis sárga csiga is ráragasztotta
magát. Kati elnyomta a cigit, kihajolt az erkélyen, és lélegezni kezdett, amilyen
mélyeket csak bírt. Amikor elmúlt a szédülés meg a kaparós fájás, hirtelen
elkezdett gyűlni a szájában a nyál. Valaki megengedte a nyálcsapot.
Pillanatokon belül rengeteg nyála lett, megtelt a szájürege, mint egy
gömbakvárium. Kati nemrég olvasta, hogy a halak állítólag tovább élnek a
szögletesben, mert a gömbakvárium optikailag stresszeli őket, de ezt se
bizonyította be soha senki, és ha igen, mi a francért árulnak a boltokban
gömbakváriumokat? Mi a kurva istennek?! – gondolta Kati, és mivel nem tudta
tovább tartani a szájában az egyre termelődő nyálat, kénytelen volt az egészet az
erkély barnásvörös csempéjére köpni. A csapot elzárták, Kati visszadőlt a
karosszékbe, és már biztosan érezte, hogy követ kell ennie, minél hamarabb.
Már ő is akarta őket. Beléjük harapni, péppé rágni, most. Puszta, nyers köveket
akart enni. Szilárd, évezredek, évmilliók érlelte kötésekre éhezett, nem holmi
vizenyős hidrogénhíd- és nyálkás ionkötésekre, kemény kovalens kötések ízét
akarta érezni a szájában. Ő akarta szétrágni, amit a tektonika a bolygó
serdülőkorában összeragasztott. Hallani akarta, ahogyan a fogai közt szétmálló
kövek kiadnak néhány olyan hangot, mint például proterozoikum. Még az
erkélyen volt, amikor hirtelen elmúlt az inger, Kati pedig érezte, hogy kimerült,
és ismét le kell feküdnie. Rázta a hideg. Hajnali négykor ébredt, és gyorsan írt
egy üzenetet a főnökének, két napig nem tud munkába menni, majd visz papírt
az orvostól.
Reggel már tudta, hogy nem lesz elég a kétféle szénhidrát – a következő
napokban be kell szereznie a köveket, amelyeket elfogyaszthat. Már csak a téma
praktikus oldaláról jelentkezett néhány kérdőjel. Egyáltalán… minden kő ehető?
Biztosan nem. Hiszen a növények és az állatok közül sem fogyasztjuk az
összeset. Hol lehetne őket beszerezni? A város feletti dombokon, az erdőben?
Összeszedni, a földből bottal vagy ásóval kipiszkálni, szatyorban hazavinni,
megmosni, megszárítani, elkészíteni és megenni? Boltban előfőzött állapotban
megvenni, és otthon csak kiolvasztani a mikróban? Hirdetést feladni, és számla
nélkül megvásárolni? Vagy csak kimenni a folyópartra, és néhányat zsebre
rakni? Megmosni mindenképpen meg kell, tele vannak a kövek kosszal, ez
normális. De vajon hizlalnak a kövek, vagy fogyasztanak? Bármilyen
egyszerűnek is tűntek a lehetőségek, Kati az internetes rendelés mellett döntött,
az tűnt a leganonimabbnak. Nem akarta megkockáztatni, hogy a parkban
szédelgő aberrált agglegény vagy az erdőszélen kutyáját futtató elvált nő
észreveszi, hogy ő köveket pakol, és megszólítja. Az arcát és a zöld kabátja
színét megjegyzi, a városban pedig majd a jövő héten mutogat utána az
ismerősének, hogy nézd má, ahol megy az a picsa, aki múltkor a Dunánál szedte
a köveket, tisztára megijedt tőle a kutya.
Szóval megrendelte az interneten a köveket – rengeteg kőzetet kínáltak
fogyasztásra, főleg a kínaiak. De akadt európai szállító is, Kati először a
kommentek alapján választott, melyiket ehetik a kezdők. Még egy Facebook-
csoportba is benézett, ahol a kőevésről folyt a társalgás. De végül nem kért
felvételt a tagok közé. Kati egyedül szeretett követ enni. Később aztán, ahogy az
egyes kőzetek ízére ráérzett, elkezdte őket ételekhez és italokhoz párosítani.
Üledékes és kiömlési kőzeteket, csillámpalás kőszeleteket steakburgonyával és
az angolszász területeken elterjedt barnaszósszal, vagy csak egy zacskó folyami
kavicsot, amelyet elropogtatott a tévé előtt. Mészköves üledékek reggelire, egy
bögre kakaóba morzsolva. Permi vörös homokkövet csak vasárnap, vulkanikus
bazalttufát csak különleges alkalomra. A vulkanikus bazalttufa különösen ízlett
Katinak, főleg a sóssága miatt. Volt benne valami, amire semmilyen más vagy
odaillőbb jelzőt nem tudott találni, csak azt, hogy szexi. Egy időben például
nagyon szerette a pirított lapos bazaltot tojással és hirtelen megégetett
fokhagymával. Miután az öntöttvasból öntött serpenyőt a gázlángra ültette,
végignézte, ahogy a kiöntött étolaj a serpenyő közepétől kifelé haladva szép,
táguló körben birtokba veszi az edény fenekét. Amikor elkezdett pattogni az
olaj, belerakta a bazaltszeletet, ami úgy nézett ki, mint egy marhasteak. Pirította
három percig alul, három percig felül, a kihűlő olajba pedig beledobta a
kettévágott fokhagymagerezdeket, hogy színt kapjanak, de csak addig, amíg le
nem ütötte és össze nem habarta a két tojást, amit a végén az egészre ráöntött.
De ez már később volt, miután lenyugodtak a dolgok, és Kati elfogadta a
köveket élete részeiként. A kövek is elfogadták őt. Kati úgy volt velük, mint
korábban a metálos barátjával, hónapokig nem merte elmondani szüleinek, hogy
mi van. Pedig nem volt mitől félnie. Nagyapád ugyanezt csinálta, legyintett az
anyja, és adott egy puszit a fejére. Beszélték is még sokáig a faluban – tette
hozzá. Apja pedig meg sem hallotta, ugyanis nem volt otthon. Kati apja sosem
volt otthon. Már az iskolában is az volt az első, amikor apjáról kérdezték, amit
mondani tudott, hogy nincs otthon. De akik otthon voltak, azok sem vették
eseményszámba, hogy Kati megeszi a köveket. Nem érdekelte a szomszédokat,
meg a rokonokat sem. Katika köveket eszik, hát ő ilyenre sikerült. Annyi már
manapság a furcsaság. Jóformán az a furcsa, ha valaki nem furcsa. Még jó, hogy
nem pirszing vagy tetoválás. De hát, az is elterjed lassacskán, és biztosra vehető,
hogy egy titkos helyen azoknak is van, akik tiltják, jegyezte meg valaki a
szomszédok közül. Később már Kati sem titkolta a dolgot, egy idő után a rég
nem látott, azóta lefogyott vagy épp meghízott egykori barátnőinek is elmondta,
amikor egy nyugati fővárosban nagy nehezen találkozni tudtak a Starbucks
kávézóban. Volt olyan, hogy amikor a meghízott vagy lefogyott barátnők
valamelyike már a harmadik gyerekének a képeit mutogatta a simogatós
telefonjából, Kati csak azért, hogy ő is mondjon valami érdekeset, eldicsekedte:
bizony, ráfanyalodott a természetnek ezekre az időtálló alkotásaira. Merthogy
neki nem lehetett gyereke. Aki követ eszik, az gyermektelen marad. Így volt ez a
proterozoikumtól Indianapolisig mindenhol. Úgy érdemben egyébként nem
történt Katival semmi. Gyűjtötte a köveket (már ő maga is összeszedett
néhányat, de rendelt is, ha egzotikusat akart enni), bejárt dolgozni a
multinacionális vállalathoz, és ha a például indianapolisi kolléga úgy akarta,
részt vett néhány éjszakai konferenciahívásban. Négyszázhúszezer,
kilencvenötezer, háromszázkétezer. Ötvenezer, nyolcvanezer, százezer.
Ötszázezer! A milliókig szerencsére nem jutottak el. Kati az asztalszomszédtól
is elnézést kért, amiért anno megette a köveit, hozott helyettük másikat. Az csak
nevetett, nem hitte el. Hülye vagy, semmit nem változol, mondta barátságos
mosollyal, és egyből feltette a fülhallgatóját, mert kezdődött a saját
konferenciahívása.
Egyszer aztán, ahogy az lenni szokott, kijött Katiékhoz a tévé. Örült ám a Kati
néni, készített nekik jó masszív parasztzserbót meg nanukszeletet pocikszarral.
Legyen azért már legalább kétféle, mégsem jár ide minden héten a tévé, ez nagy
megtiszteltetés. A zserbót elkészítette már napokkal előbb, hiszen az akkor jó,
ha összeérik. A nanukszeletet meg előző este rakta össze: alulra a barna
piskótatésztát, rá a vaníliás krémet, rá pedig a gőzölt tojáshabot. A tetejére pedig
az egérpiszokra hasonlító, aprócska, színes cukorcsíkocskákat, lokális nevükön a
pocikszart. Kijött tehát egy keddi napon a tévé. Mindenki kedden akar valamit.
Beálltak a kamerák, a mikrofonok, és felvették, hogy kővel van telerakva a
lakás. Közeli felvételek készültek az üledékes és a kiömlési kőzetekről, amelyek
szétpakolva pihennek a földön, egymás mellé rakva a szekrényekben, mint a
vasalt ingek, a konyhabútorban az edények helyén, a nappali könyvespolcán
ábécésorrendben, a vécé feletti víztartályon, az ablakokra szerelt külső
rácspárkányon, a pincében, a cipők között, a kazánház lépcsőjén, a függöny
fölött és a szenesben is meg a többi közös helyiségben. A hűtőbe azért nem
kameráztak be, így a kedves nézők nem tudták meg, hogy Katiéknál a
hűtőszekrény rácsain is kövek dideregnek, meg a fagyasztóládában, zúzmarás
meztelenségükben, zacskózatlanul. Szóval beálltak a kamerák, a fények meg a
mikrofonok, Kati pedig a magasfényű dohányzóasztal mögül kedvesen
elmagyarázta, hogy követ enni jó.