Kalligram / Archívum / 2015 / XXIV. évf. 2015. szeptember / Kérem, ne kapcsolja ki! (Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága)

Kérem, ne kapcsolja ki! (Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága)

Az már a Betegség házánál nyilvánvaló volt, hogy Gerőcs Péternek nagyon kézre áll a
regényírás, ezzel megdöntve azt a hiedelmet, mely szerint a jó regényíró alsó korhatára
nagyjából harmincöt év. A Győztesek köztársasága azonban már azt bizonyítja, hogy
Gerőcs a fiatal kortárs próza egyik legtehetségesebb alakja, aki új kötetében
kíméletlenül tárja fel az emberi lélek ideológiákba torzulásának folyamatát. Az első
néhány fejezet olvasói fejkapkodásait és az értetlenséget követően, amikor abban sem
vagyunk biztosak, hogy nem véletlenül más borítót kötöttek-e a szövegtesthez, hiszen
az első, a cím által kifejezetten prefigurált recepciós élmény csak nagyjából a regény
harmadánál jelentkezik. Innentől feslik fel a befogadó előtt a szöveg idioszinkretikus
multidimenzionalitása, hogy a Csalog Zsolt-féle posztmodern szociografikus prózai
felütés és a nyomozásnak egyszerre – a feltett kérdések beszédre bíró funkciója miatt –
eredményeiként és fő csapásirányaként szolgáló tanúvallomásokat rögzítő fejezetek
alkotta krimis ív mindössze olyan keretként szolgál, amely az egymás mellett futó,
számtalan eltérő értelmezői megközelítést igénylő szálakat összetartja.
A regény főszereplőjével, Vincze Sámuellel az olvasó soha nem találkozik
közvetlen megnyilatkozóként, helyette másodkézből ismerheti meg személyiségét és
élete fordulópontjait, így az anyjától, Gabriellától a gyermekkorát, a főnökétől,
Pusztaitól a munkásságát, lakótársától, Tamástól pedig a szexuális életét. Mivel az
egyes fejezeteknél nincs rögzítve, hogy ki beszél, ezért az olvasónak e
jegyzőkönyvszerű formából, esetleg mások vallomásainak segítségével kell
beazonosítania a megszólalót, miközben próbálja rekonstruálni, hogyan történtek az
egyes események, például miért van jelentősége a minisztériumi farsangnak, illetve
mivel kapcsolatban lehet fontos, hogy mi történt ott; mire fel a kihallgatás? Ezekből a
dokumentumokból először, persze, a regény egyik legnagyobb erőssége világlik ki,
mégpedig a személyekre szabott, de egységes nyelvezete, melyből egyértelműen kiderül
egy-egy beszélő háttere, sőt, néha annyira hitelesen működik, hogy a titkárnő, Andrea
túlcicomázott, az élőbeszédtől teljesen idegen, anglicizmusoktól és malapropizmusoktól
hemzsegő, redundáns kijelentéseinek folyamatossága szinte kínt okoz az olvasónak,
anélkül viszont, hogy kínos paródiává válna. A szereplők megrajzolásához ugyanakkor
hozzátartozik az is, hogy jellembeli kidolgozottságuk tűpontosan viszonyul nemcsak
beszédükhöz, de az olvasó mindennapi tapasztalatához is – a homoszexuális
irányultságát elfojtó radikális jobboldali, a túlmozgásos titkárnő, a nyugdíj után
megkeseredett progresszív értelmiségi, a megélhetés érdekében egyik művészeti ágat a
másikra cserélő (vélhetőleg) középszerű rendező valahogy mind ismerősen hatnak. A
szereplők ráadásul nemcsak egymás vallomásait egészítik ki öntudatlanul, ahogyan
például Gabriella csupán képről látja a már kihidrogénezett hajú Samut egy ismert
színházi ember oldalán (30), míg Pusztai rájuk is nyit (48), hanem egymás
megszólalásainak fényében átlényegülnek, gyakran épp azzal, hogy egymást is szidják:
Tamás nemes egyszerűséggel hisztérikának állítja be (127) a túlhajszolt és cselédként
használt Andreát (211). Ennélfogva már nem abban merül ki a funkciójuk, hogy
mozaikokat nyújtanak a történtek rekonstruálásához, inkább a vallomások egymás mellé
tétele válik katalizátorrá az olyan kérdések feltételéhez, mint hogy e rengeteg
patologikus eset – a szuicid hajlamú Lőrinctől a meggyengült idegzetű Andreáig –
hogyan kumulálódhatott Samu személye körül, és végső soron mennyiben játszik bele
saját neurózisuk Samu leírásába. Így pedig már kevésbé érezzük karikírozottnak a
megmunkálásukat, bár könnyen mondhatnánk olyan ítéletet, miszerint a kötet
sztereotipikus alakok ötvözéséből különíti ki mondanivalóját, és egyszersmind vázolja
fel Samu élettörténetét. A regény végére azonban világossá válik, hogy sem az
egyiknek, sem a másiknak nincs igazából jelentősége, mert a Győztesek köztársasága
legfőképpen azt teszi kompromisszumok nélkül nyilvánvalóvá, hogy a túlzottan
könnyen referencializálható passzusok és a már-már elcsépelt üzenetek kiolvashatósága
emeli ki őt a közéleti irodalmi státuszból, vagyis az, ahogyan ideológia és irónia kéz a
kézben építi le egymást és építi fel a szöveget. Ez pedig már befelé, a regény textuális
szintjeire mutat.
Annál is inkább, mivel a Győztesek Köztársasága először kéziratként tűnik fel a
regényben (51), és egészen az utolsó kérdések egyikéig nem is tudjuk, hogy mi iránt
kutakodik a kérdező, talán Samu szövegének alakulását akarja végigkísérni (123),
ahogyan az a (feltételezhetően) színházi szövegkönyvtől a konkrét értelmiségi
telephelyként való megvalósuláson keresztül egy experimentális darabig ívelne, ha nem
fulladna kudarcba a kísérlet; egy magasan képzett egyénekből álló önfenntartó falu
utópiájából munkatábor lesz. Azazhogy csak látszólag, hiszen erről csupán az utolsó
vallomásból értesülünk, a nyugdíjazott egyetemi tanár adja ilyesfajta olvasatát a
történteknek, miközben leginkább neki (is) köszönhető az események ilyetén alakulása.
Az ő bennfoglaltsága és befolyásoltsága az általa már történelmileg ismert viszonyoktól
(kommunista haláltáborok) remekül színre vitt, de a szöveg szüntelenül ellenpontozza
azt Samu félreolvasott nietzscheiánus „csak olvasatok vannak” (248) gondolatával, ami
így az olvasó (és a detektív) döntésképtelenségéhez vezet. Ráadásul a regény
lezárásaként szolgáló fényképleírások – bár közel sem annyira kidolgozottak, mint a
tanúságtételek – tárgya direkt azokat a pillanatokat nem mutatja be, amelyekből
egyértelművé válna, valóban mindössze a gondolatok születésének mindennapok felőli
megfigyelőállomásaként működött-e a telep (255f), vagy ténylegesen rákosista
munkatáborként szolgált. Az olvasó ezért talán egy kicsit átverve is érezheti magát, mert
csak egyetlen fejezetben kapunk képet arról, milyen lett végül Samu utópiája, miután
felvezette azt mind Pusztainak, mind Tamásnak, de igazság szerint a könyv végére
nyilvánvalónak tetszik, hogy a Győztesek Köztársasága már jóval a cselekvési tervből a
konkrét kísérletbe történő fordulása előtt jelen volt, méghozzá valamennyi szereplő
Samuval való érintkezésében és azok elbeszélésében. Samu munkatársai, hozzátartozói
kezdettől eleve tesztalanyok voltak, néhányuk pedig vallomása végére bizonyos
mértékig belátja ezt. A főszereplő által átvett színházi társulat és köztársaságának így
értett egymásba hajlítódása az ügy toposzában ér össze: „Az ügyre hivatkozva bármit
kihajtottunk az illetőből.” (121) Gerőcs könyve e lépéssel pedig nemcsak párbeszédbe
lép néhány nemrég megjelent más regénnyel, a személyes sors nihilizmusa
szempontjából Potozky László Élesével, az utópia megvalósíthatóságának szatírájában
pedig Márton László az A mi kis köztársaságunkjával, hanem mintegy szintetizálja is e
két aspektust. Azzal, hogy Recsk képét és a kommunizmus rémtetteit emeli traumatikus
pozícióba a Samu által okozott egyéni sérelmek mellé, nem egyebet tesz a szöveg, mint
kinyilvánítja: semelyik eszme nem független sem a megvalósításától, sem annak
kiagyalójától, ennyiben pedig minden utópia már eredendően disztopikus és topikus –
ahogyan Recsk közelsége befolyásolja az utolsó tanú tapasztalatát.
A Győztesek köztársaságában minden már eleve torzult, így a felvilágosodás
még ma is érvényesnek tartott progresszivitása valójában úgy használódik fel a
szatírához, hogy az aufkléristának tűnő görbe tükör egyben maga felé is torzít. Ezért
telitalálat, hogy elsősorban a kommunista ideológiával dolgozik a regény, mert
ekképpen még erősebben tud leszámolni a szép eszme–rossz megvalósítás hamis
oppozíciójával, az individuum és kollektíva közti differenciát felfüggesztve. Ahogyan
Angéla, a művészetterapeuta fogalmaz: „a terror is csak egy formája a hétköznapoknak”
(228), úgy megvalósulhat egyéni és közösségi szinten egyaránt, és hogy e két szint
kapcsolata milyen szoros, annak szép figurája az, hogy Tamás Gulág-könyvéből egy a
társaság tagjait ábrázoló kép esik ki, amikor összeszedi dolgait Samu lakásán (129).
Samu vulgármarxista beállítódása csak fokozza ezt: nekifeszülne a retorikának, és
gyakorlatorientálttá szeretne válni, de ennek ellentmondanak a szereplők
mentegetőzései („Nem költök, ezek az ő saját szavai” [143]), saját nagy ívű beszédei a
müncheni kocsmában (59) és a farsangi bálon (171–3), valamint a Pusztai feleségének
írt levél, melyet Tamás ad át a detektívnek: „Ez az ember nem kevesebbet akar, mint az
édenkert kerítését újra körberakni, és az arra érdemes telepesekkel a boldogság reális,
kézzel fogható fizikai valóságát meghonosítani” (154).
A még a nárcizmushoz is túl érzéketlen főszereplővel kapcsolatban, akiről hiába
kapunk néha mélylélektani jellemzést is tárasaitól, valahogy mindvégig felszínes marad,
így éppen ürességének mélységét ismerjük meg. A direktbe idézett párbeszédekben nem
ritkán személytelen alakokat használ: „Ez hogy értendő?” (35), illetve „Nem szabad
bemenni” (77). Dilettantizmusa, a művészetből a politikába menekülése akár sablonos
is lehetne, hiszen ha a színházban nem engedik rendezni (49f), akkor művészi
elgondolásait az életben érvényesíti. Szintúgy klisés lehet állandó hátfájása, melyről
könnyen gerinctelenségére asszociálhatunk, szemben radikális jobboldali szeretőjének
„egyenességével” (87). Miközben a miniszter azt tolmácsolja, hogy Samu államtitkári
beavatásakor neki „annyit mondott, hogy [célja] semmi más, mint a racionalizálás. Ő
maga semmiféle ideológiát nem óhajt képviselni.” (160) Ámde, a politikai-etikai
kérdések a regényben szétbogozhatatlanul összekapcsolódnak a fikció inherens figuratív
iróniájával, aminek legfőbb támogatója az a technika, hogy a főszereplő nem a primer
diegetikus szinten ismerhető meg, sőt környezete, Alkotmány utcai luxuslakása még
inkább áttételesen, hiszen annak enteriőrjéről Pusztaitól értesülünk először, neki is a
felesége mesélt róla, akivel viszont Tamás osztotta meg benyomásait, miután Samunál
járt. A kitartott közvetettség miatt – mindenfajta, a valós viszonyokra természetesen
nagyon is vonatkoztatható referencialitása ellenére – így a legbiztosabbnak beállított és
a legnagyobb téttel rendelkező diskurzus, az értelmiséghez nem tartozás produkálta
frusztráció ideológiába hajlításának álságos magyarázata Samu esetében (246) végső
soron érvényét veszti.
Ugyanezen okból a regény a dokumentarizmus hitelességét is folyamatosan
lebegteti, ami a vallomásokban végig konzekvensen érvényesítődik oly módon, hogy az
események egyrészt roppant műviekké válnak a főszereplő jellemzése felől olvasva,
például ahogyan a Samuhoz odanőtt maszk (135) épp egy farsangi bálon esik le (37).
Másrészt ugyanezen eseménynél ér egymásba valamennyi tanú olvasata, nevezetesen,
hogy Samu mindenki szerint Nérónak öltözött, hiszen olvasatuknak az őrült zseni képe
felel meg a főszereplőt tekintve, aki a tömeges emberi szenvedést egyfajta
látványosságként fogja fel (108), és egy haláltábort ábrázoló kép előtt pózol (139).
Samu valójában Pilátus volt a farsangon (213), a többiek tévedésével így mintegy
igazolva látja saját, már említett nietzscheiánus axiómáját. Ugyanígy, amikor Pusztai
müncheni előadása végén elcsuklik a hangja, azt a túlzásba vitt pátoszként értelmezik a
vallomástevők, holott az inkább gyomordaganatának egyik szimptómája volt.
Mindazonáltal Samut mindenki más miatt tartja torzultnak: ki a szexuális
orientációjáért, ki a maximalizmusáért, esetleg a tartásáért – így relativizálódik az a lelki
torzultsága is, amely a Győztesek Köztársaságát eredményezte, és amely első
pillanatban annyira nyilvánvalónak hatott. Tehát az olvasó szüntelenül kétségek között
tarttatik azzal kapcsolatban, hogy valóban egy cezaromán rabszolgahajcsár ellen keltek-
e fel jogosan kollégái és tesztalanyai, vagy egy jóakaró embert hurcoltak meg, aki
mindössze saját dilettantizmusának esett áldozatul. Másképpen fogalmazva, a kérdés,
hogy az eszméi végeztek pusztítást, vagy őt magát rontották meg az eszmék,
megválaszolatlan marad. Éppen ezért fontos, hogy a vallomásokban semmilyen apró
részlet nem marad funkciótlan az elbeszélés szempontjából, ennyiben pedig nagyon
szépen dolgozik a regényszervezés, egyszerre bontva meg a krimiszüzsét, mivel
elhagyja a félrevezető vagy fontosnak tűnő, de semerre nem mutató jeleket, illetve a
dokumentumstátusszal együtt járó hallgatást és értelmetlenséget.
A Győztesek köztársasága így válik kiválóan megkomponált leletévé korunknak,
miközben retorikájában folytonosan távolítja magát mindenfajta mimetikus
kapcsolódási ponttól. A traumaelbeszélésekben a közösségi retorika és a személyes
élmény egybefonódik: például Samu látens homoszexuális szeretőjének a gyermekkori
bántalmazottságára való visszaemlékezése és a Samu megkínzásáról tett vallomása két
kollektív múltfeldolgozó beszédaktus közé ékelődik (75 és 105). Ez vezet el a
végkövetkeztetéshez, hogy hiába tűnik csak az utolsó fejezet relevánsnak a munkatábor
szempontjából, valójában valamennyi beszélő már eleve egy ahhoz hasonló telepen
dolgozott Samu mellett a szent ügy, a szép gondolatok érdekében, ami végül
mindegyikük nyomorához vezetett. Ezen túlmenően azonban a regény referencialitása
és inherens textuális dinamizmusa fikcionálisan még egyszer visszatükröződik és
beíródik, méghozzá az élet és művészet egymás elleni kijátszásával Samu által. A
regénybeli újraértett holokausztdarab, az Öröm oda! munkálatainál Samu egyszerre
rendezi a drámát – mely ráadásul címével reflektál az elmúlt évek általában hasonló
színvonalú címadási technikáira az aktuálpolitikai töltetű daraboknál (pl. Ahogy tesszük)
– és az ellenzéki tüntetéseket. Míg azonban az Öröm oda!-nak soha nem volt végső
írásos formája, a Győztesek Köztársaságának volt, de éppen a praktikus performansza
nem valósult meg – előbbi egy traductiót követően, vagyis Örömódaként azonban
elhangzik az utóbbi tábori manifesztálódásában, fikciót és extratextuális elemeket
végleg összekuszálva. Ezért érdekes, hogy a darab bemutatója utáni beszélgetésen
elhangzó értelmezések feltűnően nem magára az előadásra vagy a drámára
vonatkoznak, hanem annak befogadási lehetőségeire: még Samu a recepcióesztétika
mellett teszi le a voksát, addig Tamás szerint a mű nem a befogadásban, hanem az
utómunkában létesül (134), mivel Pusztai, akiről Samu úgy nyilatkozik, hogy célja a
„keresés teljes apparátusát transzparenssé tenni” (141), újra és újra végigmegy a
történteken például Lőrinc halálának körülményei kapcsán (135f) annak érdekében,
hogy a jelenben történhessen valamifajta megértés, mellyel azonban elkerülhetetlenül
újrarendezi az eseményeket, folytonosan eltolva azt. A szöveg mimetikus és inherens
olvasata így folyamatosan felépíti és leépíti egymást, csak az a gombóc ne maradna
mégis ott az ember torkában, amikor a szöveg végére ér…