Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. április / A 110-es járat

A 110-es járat

Route 110
I.
Elöl gombolt, pecsétes – avarbarna,
Bíborzsinóros – bolti köpenyében
A Klasszikusok bugyrából kibukkan
A penész- és fertőtlenítőszagú
Folyosóra, előremered, jobb keze
Az aprópénzek megereszkedett
Erszényes-zsebének nyílásában
Matat, míg kigondolja, mennyit kérjen
Az Aeneis használt VI. kötetéért.
Az alkóv torkában kavargó porlevegőt
Beszívtam, míg ő a szerzeményem
A merített papírzacskóba csúsztatta.
II.
Smithfieldi piac, szombat. A kisállat-
Bolt nyúlpotyadék-bűzben, zöld-arany
Kanárik dallamától zeng, de most, akár
Az Avernus, néma, madártalan.
Továbbsiettem, átvágtam a buszhoz,
Zacskós Vergiliusommal kerülve
Az ütközést, bódék és ajtófélfák,
Vászontáskák, térképek, gipszplakettek,
Rézmetszetek, tollseprűk és művirág közt,
Hol állványon szorongott öltöny és nagykabát,
És ha egyet kihúztak, mind megindult,
Akár gazdáik árnya Kháron zsúfolt ladikján.
III.
A sofőr megtekert egy kurblit, és
A táblán helyükre gördültek
Az állomások, sorra minden
Életre kelt. Az utazók
A peronra gyűltek, izgatott varjak
A varjútanyán, várakozva, de
Bizonytalanul. Ekkor kivált a kalauz,
Állomás és busz ura, aki sorra
Elirányított, de nem neveket:
Járatszámokat kiáltott, rebbentünk tehát
Végszóra, én a 110-es járat felé,
Cookstownba, Toome-on, Magherafelten át.
IV.
Ponyva-merev, szén-kék, kőpala-éles
Mandzsettájú, szabvány vasutas-
Kabátomat használtan vettem: és megérte
A nyak- és csuklódörzsölés, habár
Éjjel érkezve frászt hoztam a házra,
Esők, süvítő szelek viharmadara.
Aztán jó idő, és irány Olaszország,
Esküvőről leárazott öltönyöm
Finomszövésű, laza, nyári, szürke,
Mint Vénusz galambjai, s a lebarnult
Emigránsokkal etruszk dombjukra hágva
Kiderült, a kápolna nekem a legotthonosabb.
V.
Vénusz? Miért nem McNichollék galambjai,
Ahogy hazatartanak a dúchoz? Visznek
Nyílegyenesen a McNicholl-konyha
És a fogadalmi lekvárosüveg felé.
Hát ne enciánt nyújts, pár szálat inkább
Abból a csokorból – minden kalász
Egy-egy ezüstös parány, minden zabszem
Csokoládéról mentett, csillogó ezüst-
Papírban, rácsippentve, rászorítva,
„Hogy a kis oltárnak egy pici napfényt adjon”.
Mikor egy este Mrs. Nicktől, ahogy mi hívtuk,
Kaptam egyet, hazáig világította utam.
VI.
A kísértetek ideje volt,
Elemlámpák a távolban kutatták
Kik és miért, kiért virrasztanak
És melyik házban. Első alkalommal
Michael Mulhollandért maradtam ébren,
Ott ültem, míg a család fel nem állt.
Idegenül maguknak és nekünk.
Virrasztás a szeretett teste nélkül:
Fivérfiuk, az úszó, tengerbe fúlt.
Három este az üres bakok körül
Beszélgettünk. A negyedik napon
helyére került a lezárt koporsó.
VII.
A halottas ház vendégházba fordult,
Hajnalig ment a kártyajáték,
Csak tálcán körbeadott cigaretta,
Sütemények és tea zavarták meg.
Az emlékeket polifón kórusban
Adták elő, a titkokat fülbe gyónták.
Szorgos diák az esti iskolában:
Utolsó reggel sétáltam haza,
Füstbüdösen, mintha halotti máglya
Mellől kisérne az anyja, hogy megmutassa
Az utat a birtokon át, s így feloldozott
A határátlépés bűne alól.
VIII.
Mint ha az újholdat látná1 hó elején az ember,
Ahogy a napvilágba olvad, úgy rémlik fel arca
A lány-hálóterem ablakában, fájdalma friss,
Sietve fordulok meg, míg az ajtót nyitom,
Beülök, indítok, gyorsítok, húzok el
A kocsival, amiről a szemét le nem veszi,
A féklámpák felvillannak a sarkon,
Mint arcunkban az őrjárat piros lámpái
A zavargások előtti utakon, pirkadatkor
Tánc után, fogdosások és magunk
Visszafogása után, tisztátalanságunk
1 Lakatos István Aeneis-fordítása alapján
Smároló-hárító korszakában.
IX
És mi maradt végül Mr. Laveryből is
Eltemethető, akit saját kocsmájában
Vitt szét a ketyegő bomba, ahogy cipelte és
Cipeli most is délelőtt az Ashley House
Napra tárt ajtaja felé? Vagy Louis O’Neillből,
Aki rossz helyen volt azon a szerdán, mikor
A Derryben lelőtt tizenhármat temették? Vagy
A meg nem dicsőült, kimagyarázott, bezsákolt
Tetemekből a gyászkordon mögött: nem kerültek
Háborús díszsírba, sem külön parcellába,
Hogy kiképzett, fess és engesztelhetetlen
Egységek sort lőjenek az évfordulón.
X.
Vergilius boldog árnyai fehér lepelben
Versengnek a zöld mezőn, míg Orpheus
Köztük kering, a húrokon csapong, és fordul
Játéka ütemére, és hogy kikerülje
A füvön birkózókat, táncolókat, futókat.
Akár egy sportnap Bellaghyben,
Slim Whitman vibráló tenorja kizeng
A fényes dodzsemek, szálló körhinták fölött,
Mérföldes parkolósor az alkonyatban,
És felnőtt emberek nekivetkőzött csapatai
Kergetik őrülten a bőrt, míg le nem fújják,
Stoplisuk nyoma a pályán és egymáson.
XI
Hány este, mikor csak vártunk, figyeltünk
A halra. És az az este, mikor az árban
A vidra feje bukkant fel, vagy talán
Egy felszíni redőt, villanást néztünk
Vidrafejnek? Kétségtelen volt viszont
A villanás, a forduló hurok az eleven,
Fekete vízben. Vagy a folyóparti rét szilárd
Talaja lett kétséges az alkonyati szúnyog-
Fátyol-lebegésben, mintha elvegyülnénk
A peremen kavargó árnyak s árnyékok közé,
Csak állnánk, figyelnénk, mind jobban
Rászorulva az átlényegítő fordulatra.
XII
És most a születések kora. Mint amikor
Egy régi hajnalban az utolsó távozó
Frissen vágott a kert végében virágot,
Hogy elnyomja az ital és füst beivódó
Szagát, mire anya és gyermek délelőtt
A szülőotthonból megérkezik,
Úgy érkezem most, s köszönetképp azért,
Kinek hosszú várakozása az árnyak partján
Véget ért, hozom szálaim ezüst fejű csokrát,
E gyertyaszálak nem homályosulnak el,
Ahogy földfénye megtörik, és összegyűlünk,
És szólunk babanyelven.

Mesterházi Mónika (I–V., VIII–XII.) és Gerevich András (VI–VII.) fordításai