A csizmás kandúr; A hosszú orr

A csizmás kandúr
Egy molnárnak volt három fia, a malma, egy szamara és egy kandúrja; a fiainak
őrölniük kellett, a szamárnak elhoznia a gabonát és elvinnie a lisztet, a macskának
pedig megfognia az egereket. Mikor a molnár meghalt, a három fiú megosztozott az
örökségen: a legidősebbik megkapta a malmot, a második a szamarat, a harmadik a
kandúrt, más egyéb nem maradt neki. Elszomorodott, és így szólt magában: „Nekem
jutott a leghitványabb, a nagyobbik bátyám őrölhet, a kisebbik lovagolhat a
szamarán, én mit kezdhetek a kandúrommal? Csináltatok az irhájából egy pár
bundakesztyűt, azzal vége.” – „Hallgass rám – szólalt meg a kandúr, aki mindent
értett, amit a fiú mondott –, nem kell megölnöd, hogy legyen egy pár rossz kesztyűd
a bundámból, csak csináltass nekem egy pár csizmát, hogy kijárhassak, és
mutatkozhassam az emberek között, akkor majd egykettőre megsegítelek.”
Csodálkozott a molnárfiú, hogy így beszélt a kandúr, de mert éppen arra ment a
suszter, behívta, és mértéket vetetett vele egy pár csizmához. Amikor elkészült, a
kandúr felhúzta, fogott egy zsákot, az alját megtöltötte búzával, fölül viszont
madzagot tett rá, amivel behúzhatta, aztán a hátára vette, és kiment az ajtón két
lábon, mint egy ember.
Annak idején egy olyan király uralkodott az országban, aki nagyon szerette a
fogolymadarat: csak az volt a baj, hogy nem lehetett hozzájutni. Tele volt velük az
erdő, de olyan félénkek voltak, hogy egy vadász sem tudott hozzájuk férkőzni. Tudta
ezt a kandúr, és föltette magában, hogy ő majd jobban csinálja a dolgot; mikor kiért
az erdőbe, kinyitotta a zsákot, kiterítette a búzát, a madzagot azonban letette a fűbe,
és elvezette egy cserje mögé. Oda bújt el ő maga is, ott ólálkodott-settenkedett, és
lesben állt. A foglyok hamarosan összefutottak, megtalálták a búzát, és sorra
beugráltak a zsákba. Mikor már szép számmal volt belőlük, a kandúr behúzta a
madzagot, odasietett, és kitekerte a nyakukat; aztán hátára kapta a zsákot, és
egyenesen a királyi palotába ment. „Állj! – kiáltotta az őr. – Hová, hová?” – „A
királyhoz” – felelte kurtán a kandúr. – „Meghibbantál, egy kandúr a királyhoz?” –
„Engedd csak át – mondta egy másik őr –, a király gyakran unatkozik, lehet, hogy a
kandúr felvidítja a sündörgésével és dorombolásával.” Mikor a kandúr a király elé ért,
illően meghajolt, és így szólt: „Felséged! Gazdám, gróf – és itt felmondott egy hosszú
és előkelő nevet – királya kegyelmébe ajánlja magát, és e foglyokat küldi
felségednek, amelyeket frissiben ejtett hurokba.” A király elámult a szép kövér
foglyok láttán, oda meg vissza volt az örömtől, és megparancsolta, hogy
kincseskamrájából annyi aranyat tegyenek a kandúrnak a zsákjába, amennyit csak
elbír: „Ezt vidd el a gazdádnak, és mondd meg neki, hogy sokszor köszönöm az
ajándékát.”
A szegény molnárfiú viszont üldögélt odahaza az ablaknál, fejét a kezére
támasztotta, és arra gondolt, hogy most már az utolsó fillérjét is odaadta a kandúr
csizmájáért, és hogy vajon mi a csudát tudhat hozni neki cserébe ez a jószág. Ekkor
belépett a kandúr, lekapta hátáról a zsákot, kioldozta, és kiöntötte a molnár elé az
aranyat: „Tessék, ezt hoztam a csizmáért, a király egyúttal üdvözletét küldi, és
nagyon hálás neked.” A molnár nagyon megörült a gazdagságnak, noha még föl sem
tudta fogni a történteket. A kandúr pedig, miközben lehúzta csizmáját, mindenről
beszámolt, majd így szólt: „Most már van pénzed elég, de nem érjük be ennyivel,
holnap újra felveszem a csizmát, hogy még ennél is gazdagabb legyél, a királynak is
azt mondtam, hogy gróf vagy.” A kandúr másnap, ahogy mondta, ismét elindult a
csizmájában vadászni, és gazdag fogást vitt a királynak. Így ment ez nap mint nap,
és a kandúr nap mint nap aranyat vitt haza, és annyira kedves lett a királynak, mint
szinte senki más, hogy szabadon járhatott ki-be, és kedve szerint kóborolhatott a
palotában. Egyszer a kandúr a király konyhájában állt a tűzhelynél, és melegedett,
mikor jött a kocsis, és szitkozódott: „Ó, bárcsak jutna hóhérkézre a király meg a
királykisasszony! Gondoltam, elmegyek a fogadóba, és végre iszom és kártyázom
egy jót, erre most vigyem őket kocsikázni a tóhoz.” Amint a kandúr ezt meghallotta,
hazaosont, és így szólt a gazdájához: „Ha gróf akarsz lenni, és gazdag, gyere ki
velem a tóhoz, és fürödj meg benne.” A molnár nem tudta mire vélni a dolgot, de szót
fogadott a kandúrnak, kiment vele, levetkőzött anyaszült meztelenre, és beugrott a
vízbe. A kandúr viszont összeszedte a ruháit, elvitte és elrejtette őket. Alighogy
elkészült, jött hintóján a király; a kandúr rögtön szörnyű jajveszékelésbe kezdett: „Ó
jaj, legkegyelmesebb királyom! A gazdám éppen itt fürdött a tóban, mikor jött egy
tolvaj, és ellopta a ruháit, melyek a parton hevertek, a gróf úr most bent van a vízben,
és nem tud kijönni, és ha még sokáig bent marad, meghűl és meghal.” Hallván ezt a
király, megálljt parancsolt, és egyik emberének vissza kellett nyargalnia, és hoznia
kellett a király ruháiból. A gróf úr a legpompásabb ruhákat öltötte magára, és mert a
király amúgy is kedvelte a foglyok miatt, amelyek tudomása szerint tőle voltak, be
kellett ülnie mellé a hintóba. A királykisasszony maga sem neheztelt emiatt, mert a
gróf fiatal volt, és szép, és tetszett a királykisasszonynak.
A kandúr viszont előrement, és egy nagy réthez ért, ahol száznál is több
ember volt, akik szénát kaszáltak. „Kié ez a rét, emberek?” – kérdezte a kandúr. – „A
nagy varázslóé.” – „Ide figyeljetek, mindjárt erre fog jönni hintóval a király, s ha
megkérdezi, hogy kié a rét, ti azt feleljétek: a grófé; és ha nem így tesztek, egytől
egyig agyon lesztek csapva.” A kandúr ekkor folytatta útját, és egy búzamezőhöz ért,
de az akkora volt, hogy senki nem látott el a végéig, kétszáznál is több ember állt
rajta, és aratta a búzát. „Kié ez a búza, emberek?” – „A varázslóé.” – „Ide figyeljetek,
mindjárt erre fog jönni hintóval a király, s ha megkérdezi, hogy kié a búza, ti azt
feleljétek: a grófé; és ha nem így tesztek, egytől egyig agyon lesztek csapva.” A
kandúr végül egy pompás erdőhöz ért, ahol háromszáznál is több ember állt,
kivagdosta a szép nagy tölgyeket, és tűzifát csinált. – „Kié ez az erdő, emberek?” –
„A varázslóé.” – „Ide figyeljetek, mindjárt erre fog jönni hintóval a király, s ha
megkérdezi, hogy kié az erdő, ti azt feleljétek: a grófé; és ha nem így tesztek, egytől
egyig le lesztek ölve.” Azzal a kandúr ment tovább, az emberek meg csak néztek
utána, és mert olyan különösen festett, és ember módjára lépdelt a csizmájában,
tartottak tőle. Hamarosan elért a varázsló kastélyához, hetykén belépett, és
egyenesen a varázsló elé állt. A varázsló megvetően végigmérte, és megkérdezte,
hogy mit akar. A kandúr illően meghajolt, és azt mondta: „Hallottam, hogy bármilyen
állattá át tudsz változni, ahogy kedved tartja; hogy kutyává, rókává vagy akár
farkassá, azt még elhiszem, de hogy elefánttá is, azt teljesen lehetetlennek tartom,
ezért hát eljöttem, hogy magam győződjem meg róla.” – „Csekélység az nekem” –
mondta büszkén a varázsló, és abban a pillanatban elefánttá változott. – „Ez már
valami, de oroszlánná is?” – „Az is semmiség” – mondta a varázsló, és egy oroszlán
állt a kandúr előtt. A kandúr úgy tett, mint aki megijedt, és így kiáltott: „Ez hallatlan és
hihetetlen, ilyet még álmomban se mertem volna gondolni; de minden másnál több
lenne, ha egy olyan aprócska állattá is át tudnál változni, mint az egér, te bizonyosan
többre vagy képes, mint bármelyik varázsló a világon, de ez még neked is túl sok
lehet!” A varázsló ennyi édes szó hallatán egészen nyájas lett, és azt mondta: „De
bizony, kedves cicus, én arra is képes vagyok”, és máris egérként ugrált körbe a
szobában. A kandúr utánaeredt, egy ugrással elkapta, és felfalta.
A király viszont kocsikázott tovább a gróffal és a királykisasszonnyal, és a
nagy réthez ért. „Kié ez a széna?” – kérdezte a király. – „A gróf úré” – kiáltotta
mindenki, ahogy a kandúr parancsolta. – „Szép darab földje van, gróf úr!” – mondta a
király. Aztán a nagy búzamezőhöz értek. „Kié ez a búza, emberek?” – „A gróf úré.” –
„Ejha, gróf úr! Csinos, nagy birtokok, mondhatom!” Aztán az erdőhöz értek: „Kié ez a
sok fa, emberek?” – „A gróf úré.” A király még jobban elámult, és azt mondta:
„Gazdag ember lehetsz te, gróf uram, nem hiszem, hogy nekem ilyen pompás erdőm
van.” Végül a kastélyhoz értek, a kandúr a lépcső tetején állt, és amikor a hintó
megállt, egy ugrással lent termett, kinyitotta az ajtót, és azt mondta: „Uram-királyom,
felséged az én gazdám, a gróf úr kastélyába érkezett, akit ez a megtiszteltetés élete
végéig boldoggá fog tenni.” A király kiszállt, és elámult a pompás épületen, amely
szinte még az ő palotájánál is nagyobb és szebb volt; a gróf pedig felvezette a
lépcsőn a királykisasszonyt a terembe, amely mindenütt aranytól és drágakövektől
ragyogott.
Akkor eljegyezték a gróffal a királykisasszonyt, és amikor a király meghalt, a
grófból király lett, a csizmás kandúrból pedig főminiszter.
Adamik Lajos fordítása

A hosszú orr
Volt egyszer három öreg obsitos katona, akik olyan öregek voltak, hogy már az
aludttejet sem bírták elrágni, úgyhogy elbocsátotta őket a király. Nyugdíjat nem adott
nekik, nem volt miből élniük, és koldusbotra jutottak. Egyszer egy nagy erdőségen
haladtak keresztül, és nem tudtak kikeveredni belőle. Amikor beesteledett, ketten
lefeküdtek aludni, a harmadiknak pedig őrködnie kellett fölöttük, nehogy
szétmarcangolják őket a vadállatok. Amikor a kettő elaludt, és a harmadik őrséget állt
mellettük, előjött egy piros ruhás kis emberke, és rákiáltott: „Ki vagy?” Felelte a
katona: „Jóbarát!” – „Miféle Joó-Baráth?” – „Három öreg obsitos katona, akiknek
nincs megélhetésük.” Erre azt mondta az emberke, hogy a katona tartson vele, majd
ő ajándékoz neki valamit, és ha jól vigyáz rá, élete végéig ad neki megélhetést. A
katona követte, ő pedig adott neki egy avítt köpönyeget, mondván: ha azt magára
veszi, minden kívánsága teljesülni fog, de addig ne szóljon erről a bajtársainak, amíg
föl nem kel a nap. Amikor aztán megvirradt, és ők felébredtek, társuk elmesélte nekik
a történteket, és továbbhaladtak, amíg másodszor is rájuk nem esteledett. Amikor
lefeküdtek aludni, ezúttal a második katona állt őrséget. Jött a piros emberke, és
odakiáltott: „Ki vagy?” – „Jóbarát!” – „Miféle Joó-Baráth?” – „Három öreg obsitos
katona.” Neki az emberke egy avítt kis erszénykét ajándékozott, amelyből sohasem
fogyott ki a pénz, akármennyit vett is ki belőle; de figyelmeztette: erről csak napkelte
után beszélhet a társainak. Aztán még harmadnap is az erdőben bolyongtak, és
aznap éjjel a harmadik katonának kellett őrködnie. Hozzá is odament a piros
emberke, és kiáltotta: „Ki vagy?” – „Jóbarát!” – „Miféle Joó-Baráth?” – „Három öreg
obsitos katona.” Neki a piros emberke egy kürtöt ajándékozott, és ha abba valaki
belefújt, minden hadinép összecsődült. Reggel, amikor végre mindhármójuknak
megvolt a maga ajándéka, az első katona magára kanyarította a köpönyeget, és azt
kívánta, jussanak ki az erdőből. Nosza, már kint is voltak belőle. Betértek egy
fogadóba, ételt-italt rendeltek, a legjobbat abból, amit a fogadós előteremthetett.
Amikor jóllaktak, az erszény tulajdonosa kifizette mindhármójuk fogyasztását, és egy
huncut fillérrel sem maradt adósa a fogadósnak.
Mármost belefáradtak a vándorlásba, ezért az erszényes így szólt a
köpönyegeshez: „Szeretném, ha idevarázsolnál egy kastélyt. Pénzünk az van
elegendő, úgy élhetnénk, mint a fejedelmek!” Társa odabűvölt egy kastélyt, és már
állt is az a kastély, és megvolt benne minden berendezés. Amikor már egy ideje
benne laktak, a köpönyeges kívánt egy hintót három almásderes paripával, hogy
elutazzanak egy másik királyságba, ahol majd az mondják, hogy ők három királyfi.
Útnak is indultak egy seregnyi lakáj kíséretében, úgyhogy valóban fejedelmi látványt
nyújtottak. Fölkerestek egy királyt, akinek csak egy lánya volt, és amint odaérkeztek,
jelentkeztek nála. Nyomban asztalhoz ültették, sőt, éjszakára is ott marasztalták őket.
Nagy vidámság volt az asztalnál, miután pedig ettek-ittak, nekiálltak kártyázni, ami a
királykisasszony kedvenc mulatsága volt. A királykisasszony főleg azzal játszott,
akinél az erszény volt, és látta, hogy akármennyi pénzt elnyer tőle, az erszénye
mégsem ürül ki. Ebből rájött, hogy ez alighanem varázsholmi. Azt mondta a
katonának: „Kimelegedtél a játék hevében, igyál egy kortyot!” Töltött is neki,
csakhogy álomitalt kevert a borba. Alighogy a katona kiitta, máris elaludt, a
királykisasszony pedig elvette az erszényét, visszament a szobájába, és varrt egy
másikat, mely ugyanúgy nézett ki, némi pénzt is rakott bele, és odacsempészte az
előző erszény helyébe. Másnap reggel a három katona továbbindult. Amikor az
egyikük elköltötte azt a kevés pénzt, ami még az erszényben volt, és ismét
belemarkolt, látta ám, hogy az erszény kiürült, és üres is marad. Felkiáltott: „A hamis
lelkű királykisasszony kicserélte az erszényemet, most aztán ismét szegény emberek
vagyunk!” A köpönyeges így felelt: „Emiatt ne fájjon a fejed, mindjárt visszaszerzem
azt az erszényt!” Magára kanyarította a köpönyegét, és odakívánta magát a
királykisasszony szobájába; már ott is van, és a királykisasszony ott ül, és számlálja
a pénzt, melyet egyfolytában szedeget az erszényből. Amint meglátja a katonát, azt
sikoltozza, hogy tolvaj van nála, és olyan nagy hangon sikoltozik, hogy összeszalad
az egész udvar, hogy elfogják a betolakodót. A katona hirtelenjében kiugrik az
ablakon, a köpönyege meg fennakad valamiben, úgyhogy most már az is odavan.
Amikor a három katona ismét egymásra talált, akkor már semmijük sem volt, csak a
kürt. Annak a gazdája így szólt: „Majd én segítek a bajon. Háborút indítunk!” Aztán
olyan sok huszárt és dragonyost kürtölt össze, hogy meg sem lehetett számolni őket.
Aztán követet küldött a királyhoz, és megüzente neki: ha vissza nem adja az erszényt
és a köpönyeget, a palotájából kő kövön nem marad. Könyörgött a király a lányának,
hogy adja már vissza a holmikat, még mielőtt a nyakukba szakad ez a rettentő
balszerencse, de a lány nem fogadott szót, hanem azt mondta, hogy előbb még
megpróbálkozik egy furfanggal. Szegény lánynak öltözött, füles kosarat vett a
karjára, azzal ment át a katonai táborba, hogy mindenféle italok vannak eladók, és a
komornájának is el kellett kísérnie. Mármost amikor ott van a táborban, olyan szépen
kezd énekelni, hogy az egész hadsereg előszalad a sátrakból, és a kürt gazdája is
odaszalad, és hallgatja. Amint megpillantja őt a királykisasszony, jelet ad a
komornájának, az besurran a kürtös sátrába, fogja a kürtöt, és szalad vele a
palotába. Ezután a királykisasszony is hazatért, és most már az összes
varázseszköz a birtokában volt, és a három bajtárs mehetett megint koldulni.
Így hát útnak indultak. Akkor így szólt az egyikük, akié valaha volt az erszény:
„Tudjátok mit? Nem maradhatunk örökké együtt. Ti menjetek arra, én meg majd erre
megyek!” Ment tovább egymagában, és egy erdőbe érkezett, és mivel fáradt volt,
lefeküdt egy fa tövébe, hogy aludjon egy kicsit. Amikor felébredt és felnézett, látta,
hogy egy szép almafa alatt volt az alvóhelye, és az ágai tele vannak pompás
almával. Éhségében leszakított egyet, megette, majd még egyet. Abban a
pillanatban növekedésnek indul az orra, és egyre növekszik, és olyan hosszú, hogy a
katona már lábra sem állhat. Keresztülnő az erdőn, és még azon túl is hatvan
mérföldön át. Két bajtársa pedig, amint bolyongtak a nagyvilágban, próbálták őt
megkeresni, mert mégiscsak együtt a legjobb, de sehol sem találták. Egyszer csak
az egyik belebotlott valamibe, és rálépett valami puhára. „Nahát! Ez meg mi lehet?” –
gondolta. Az a valami megmozdult, és látszott, hogy egy orr. Elhatározták:
„Végigmegyünk az orr mentén!” Végül eljutottak az erdőbe a bajtársukhoz, aki csak
feküdt, és meg sem bírt mozdulni. A két másik fogott egy póznát, arra föltekerték az
orrot, hogy majd együtt fölemelik, és úgy viszik, de ketten sem bírták el. Kerestek ott
az erdőben egy szamarat, arra pakolták fel a bajtársukat és annak két póznára
felcsavart hosszú orrát, és így szállították. Amint egy darabot haladtak, bajtársuk
olyan nehéznek érződött, hogy pihenniük kellett. Amint ott pihengettek, megláttak
egy fát maguk mellett, amelyen pompás körték csüngtek, és a fa mögül előjött a kis
piros emberke, és azt mondta az orrondinak: ha megeszik egy körtét, akkor le fog
esni az orra. Az ormányos megette a körtét, és azon nyomban le is pottyant az orra,
és csak annyi maradt belőle, amennyi előzőleg volt. Ezek után így szólt az emberke:
„Szedjél az almából is, meg a körtéből is! Szárítsd ki és törd porrá mindkettőt, és
akinek az almaport beadod, annak megnő az orra, ha pedig a körteporból adsz neki,
akkor lepottyan a növekmény. Mondd magadat orvosnak, menj a palotába, és adj a
királykisasszonynak az almáidból, meg az almaporodból is: meglásd, még hússzorta
hosszabbra növekszik az orra, mint neked, csak aztán légy állhatatos!”
A katona szedett az almákból, elment a királyi udvarba, ott kertészlegénynek adta ki
magát, és azt mondta, olyan különleges almája van neki, amilyen ezen a vidéken
nem fordul elő. Amikor a királykisasszony ezt meghallotta, arra kérte az apját, vegyen
neki néhány szemet ebből az almából. A király pedig így szólt: „Vegyél te magad,
amennyit akarsz!” A királykisasszony vásárolt az almákból, és egyet meg is evett.
Annyira ízlett neki, hogy meg volt győződve róla: ő még világéletében nem evett ilyen
jót. Megevett még egyet, amikor pedig ez megtörtént, az orvos odébbállt. Akkor
pedig a királykisasszony orra növekedésnek indult, és olyan iramban növekedett,
hogy a lány már nem tudott felállni a székből, hanem székestől felborult. Az orr
tovább növekedett, és hatvan könyöknyi hosszan rátekeredett az asztalra, hatvan
könyöknyi hosszúságban a szekrényre, aztán az ablakon keresztül száz könyöknyi
hosszúságban a palotára, és még további húsz mérföldnyire elburjánzott a városig.
Ott feküdt a szerencsétlen, mozdulni és moccanni sem bírt, és nem akadt orvos, aki
segíteni tudott rajta. Az öreg király kihirdette: ha van olyan külföldi, aki a lányán
valamilyen gyógyszerrel segíteni tud, busás jutalomra számíthat. Éppen erre várt az
öreg katona, ajánlkozott orvosdoktornak: „Ha Isten is úgy akarja, segítek felséged
lányán.” Beadott neki az almaporból, mire az orr ismét növekedésnek indult, és még
az előbbinél is terjedelmesebbé vált. Este beadott neki némi körteport, ettől az orr
egy kicsit összébb húzódott, de nem nagyon. Másnap ismét almaport adott neki,
hogy ráijesszen és megbüntesse: erre az orr ismét megnőtt, jóval nagyobb
mértékben, mint amennyit előzőleg zsugorodott. Végül így szólt a katona:
„Méltóságos királykisasszony, úgy veszem észre, ön régebben eltulajdonított valamit.
Ha ön azt ide nem adja, nem lesz önnek segítség.” Azt felelte a királykisasszony:
„Nem értem, miről beszélsz.” Mire a katona: „Márpedig úgy van, ahogy mondom,
mert különben segítene a gyógyporom. Ha ön ide nem adja azt, amit ellopott, akkor
ön bele fog halni a hosszú orrába.” Mire az öreg király így szólt: „Add már oda neki
azt az erszényt, azt a köpönyeget és azt a kürtöt, amit igenis elloptál, különben
sohasem lesz kisebb az orrod!” Ezek után a komornának elő kellett hoznia és
átnyújtania mindhárom tárgyat, a katona pedig beadta a körteport, akkor aztán a
királykisasszonynak lehullott az orra, és kettőszázötven szolgának kellett jönnie,
hogy feldarabolják. A katona pedig fogta az erszénykét, a köpönyeget és a kürtöt,
vitte őket a bajtársaihoz, aztán visszabűvölték magukat a kastélyba. Bizonyára még
most is ott laknak, és közös háztartást vezetnek.
Márton László fordítása