Emília legendája

Szent András és Szent Benedek emlékére

A lány, név szerint, Emília, aki, mint a rózsa a tövisek közt, falusi egyszerűségben született, csak olyan éjszakai nyugalmat engedett testének, hogy azt inkább lehetett kínzásnak és gyötrelemnek, mint nyugalomnak nevezni.

Ha nagyon elfáradt esténként a nehéz fizikai és lelki munkában, szegényes szobájában egy kis fatönkre ült, egy kivágott diófa meglepően karcsú törzscsonkjára, amelyet még az egyik ördögi teleplakó, név szerint, Benedek döntött ki, termése delején, ősz tájt, de a földre zúdult diók februárban is zsugorított koponyacsontokként törnek a rajtuk járó embertalpak alatt. Fa, eső, hideg, köd… sorolta. Mennyi ajándék, és mégis csak táj, díszlet, amelyek közt oly távol, aki mindenütt jelen van.

Emília a fatönköt vesszőkerítéssel vette körül, és ebbe a kerítésbe hosszú, kiszáradt rózsaszárakat helyezett el minden oldalról, hogyha teste, álomtól elnehezülve, véletlenül valamerre eldől, a tövises szárak hegyétől megsértve felébredjen. Ezen kívül még a diófából készített abroncsot is tett a feje fölé, amelyre négyfelől négy követ is felfüggesztett, hogy ha álmos fejét bárhová lehajtsa, a kő megüsse. A teste már tele volt kék foltokkal, amelyek sehogy sem akartak felszívódni.

Már hosszú évek óta egyedül él, ebben a Kovadomb melletti kis kunyhóban, mesélte az öt koldusgyereknek, akik körbeállták és csendben nézték, ahogy hátát a rózsaszáraknak nekiszorítva beszél. Egyedül, mert egyedül érkezett, egyenesen a Tejútról, a Mérleg és a Szűz szűk kapuján, siklott le a pokolba, kezdte. Ki tolt le engem ide? Vajon szeretett az ég? Ki?, kérdezte, a gyenge indulattól szinte megdőlve, majdnem az egyik kőnek loccsantva szép fejét. Észt, fegyelmet a Szaturnusz, szenvedélyt és szépséget az Oroszlánban időző Vénusz adott, de oly szomorú távol lenni a kapun túli világtól, a belül teljesen üresek, de mégsem, mert ki vannak töltve tombolással, közt élni. Volt társa, de elváltak, hiába voltak annyi sok ujj egymásnak. Az ujjak, az övéi, viszont csak a felületet tapogatták, mintha almát, követ érintenének, nem csapta meg a lányt a testhő belseje, amely frissen megölt holttestekből árad. A belsőnek a neve kőhideghalál, almaféreg. A pokolról beszéltem? Ki szorított ide a pokolba? Miféle zilált lények hálójába kerültem? Kik akarják inni a véremet? Meleg szemeimet összeverni? Kik akarják feldarabolni a tagjaim, levágni az orrom, a számat fültől-fülig nyiszálni? Kik akarják a belőlem áradó hőt, kik akarják inni a véremet? A testmasszát, majd a kopogó csontokat?

A koldusgyerekek összenéztek, odabólintottak egymásnak, az egyik arcára kiült a kárörvendő vigyor. Büdös van itt, jelentette ki a szeplős.

Ez a nap is kimúlt, elfogyott, hogy újrateljen egy újabb éjszaka után. Másnap erősen fog sütni a nap, még február van a naptár szerint, de már érni kezd a március hazug virágaival. Tőzike, ibolya… már az illatukat sem érezte. Kész hipnózis ez a körforgás, mormogta Emília a diófatönkjén ülve.

Az álom azonban nem kerül el mindig, folytatta a lány. Megtanulta megszokni a fájdalmakat, a fejét nagyon óvatosan hajtja oldalra, hogy a kő ne zúzza össze hajas koponyáját, és lassan, hosszas imádkozások után, megadja magát az álom szétszórt képeinek.

Egyik álmában egy kőfalba zárták, sok szorongatás közepette átjutott a vastag falán, amely kicsiny lányteste előtt szinte megnyílt, de hiábavalóság volt eltökéltsége, mindig újabb és újabb börtönfalhoz jutott. Azt ablaktalan kőemelvények úgy sorakoztak előtte, mint a pokolban megírt üzenet: add fel, add fel, add fel, nincsen remény, nincsen remény, nincsen remény. Mert nem az gond, hogy a megváltás kint van, hanem hogy te bent. Marhaság, gondolta a lány, aki hosszas gyötrődés után, melyeket a falak bevétele okozott, végül is egy nyárias alkonyhoz, benne egy meleg pocsolyához ért, amelyben egy pocakos férfi hűsölt. Olyan szag volt, mint a mocskos latrinában. A lány a férfi mellé guggolt, és valami nyugalmas, de kellemetlen érzésbe merült.

Ébredéskor azonnal imádkozásba fogott, azt ismételgette, hogy könyörüljél rajtam, könyörüljél, aki oly távol vagy, és mégis mindenütt.

Miután kicsit megnyugodott, egy új álom sodorta magával. Sötét tóban lebegett valamiféle nászi ágyon, testén éjszín palást, fején magas, mélykék jade-korona, apró rubintkövekkel megragyogtatva a méltóságosan sötét, hosszú fejdíszt, amely úgy ragyogott az éjszakában, mint egy veres csillagos ég. Holdvilágból szőtt tornyok zárták a kilátást. Fekete hajú, fekete szemöldökű, hófehér arcú, magas, csontos férfi feküdt mellette, nem volt már fiatal, de szép. Álmodban feleségül vettelek, mondta a lánynak, aki nagyon boldog volt, hogy szeret és szeretik, bárha fájt neki, hogy épp aludt, amikor a legnagyobb boldogság érhette. Misztikus nyugalom ragyogott fel a lány lelkében, amikor a férfi hosszú, vékony ujjait végighúzta a lány ujjközei között.  

Nick Cave is csak egy kitaláció, hallotta  régebben, a tévében mondta egy férfi. Nick Cave lehetett éjjel az álomférj, ezért az álombarlangi sötét és csend, mert Cave barlangot jelent.

Nem lehet végleges kijelentéseket tenni, az álom nyitott, lehet a férfi nem is Nick Cave, hanem az ő jegyese, csak hasonlít rá, de nem kitaláció. Újra felidézte a mennyei jegyességét, és már nem volt benne semmi kétség. Tudta, hogy az a férfi, aki mellett, aki mellette feküdt, a csöndes tóban úszó pallón, nászi ágyon, az ő megváltása.

Marhaság, zárta le végül. Hazug eksztázisba nincs módom kerülni, magyarázta, majd eldőlt, a fejét erősen beleütve az egyik kőbe.

Ütődött, intettek a gyerek, végül otthagyták, semmit nem vettek el tőle, nem ölték meg, csak megvetették.