Szót szakítani az élet fájáról

Különös kötet, szinte kimondhatatlan, miért; egyedi és kitűnő. Különös, Tábor Ádám

eddigi kötetei között, különös a ma fősodornak vélt költészet viszonylatában, és különös

abban is, ahogyan a mind költői, mind szellemi hagyományhoz kapcsolódva elüt tőle.

Egyszerre könnyed és súlyos, áttetsző és mégis nehezen áttekinthető versek kötet-egésze.

Minél áttetszőbbnek tűnik egy-egy kifejezés vagy verssor, annál nehezebb átlátni, megérteni,

amit valamiképpen mégis érezni lehet. Vannak elvont fogalmakat jelző szavak, túlnyomó

többségben azonban aprólékos leírás, megjegyzések, nagyon is hagyományosnak tűnő, bár

gyakran szinte észrevehetetlenül új, vagy újjá alakított költői képek rejtik-sugallják, amiket

érteni és érezni kell. A költészetben érteni kell, hogy érezni lehessen, vélte Gottfried Benn, és

Tábor Ádám verseivel is így van az olvasó, ő talán meghökkent egy-egy szóval, de nem

affektíven, vagy emocionálisan sodor érthetőbe vagy érthetetlenbe. Persze, költői alkotásnál

elengedhetetlen az érzés, és ez nem hiányzik a Versmező verseiből, sem a gondosan

megszerkesztett kötet egészéből.

A szerkesztés sokféle, például az, hogy a kötet öt részből, illetve ciklusból áll:

Határtéridő; Szakad/atlan; Városmező; Agyő, köztársaság; Istenerdeje. Szerkesztésnek, illetve

talán jobb szerkesztődésnek mondani, hogy az egész kötetet néhány egymással összefonódó

vezértéma és összefüggés fogja egybe. Az egyik a növényi természet, fák, kertek, mezők. A

mezőkről mondja egy bevezető idézet, hogy a városon kívüli mezőkből lettek a város parkjai.

Másik vezértéma a város. Harmadik a Biblia és a hozzá kapcsolódó, bár éppen tőle-belőle

távolodó kabala. Negyedik az a világ, amelyik az életkörnyezet: egyrészt konkrétumok, fű,

utca, kő, ég, megnevezett emberek, beleértve a versek tényleges és személyesen is megszólaló

szerzőjét, másrészt olyan általánosságok, mint idő, tér, halál, élet, kezdet, vég. Ezeket

tulajdonképpen a bibliai Éden-kert gyakran jelentkező képzete fogja egybe. No, és a vers, a

költészet szellemi folyama-folyamata, mint az Éden-kertben kezdődő beszéd egyik,

örökletességre képes változata.

Vannak egyéb és jelentős témák, ezek közül legjelentősebb a külön ciklusba gyűjtött

társadalmi-politikai helyzet, valamint az öregedés sajátos folyamata, amit ki-ki a maga

módján él meg, és amit folyamatként külön kell választani a megszületés és a meghalás

eseményeitől. Nem téma, motívum, hanem közeg, a versek és az egész kötet közege a változó,

hol elkeseredett, hol boldog lelki állapot, ami újra meg újra, és a legvégén is kiegyenlítődik,

illetve egyensúlyba igazodik. Az utolsó vers utolsó két sora hangulatában és mondandójában

is rendkívüli: „De szót szakítani az Élet Fájáról / visszatérek még újra a Kertbe.” Ez talán a

legfontosabb és legmerészebb kijelentés, amit több versben előz meg a falevél-vers analógia.

Hiszen az Élet Fájáról nem gyümölcsöt tép, ami meg lett tiltva, hanem levelet, ami nem tilos.

Maga a visszatérés is lázadónak tűnik, viszont nyilvánvaló, hogy nélküle nem lehetne örökléte

a versnek és örökléte, nem örök élete, a költőnek.

Metanoia

Az áprilisi légi illat

átváltoztatja földi lényem

a ligetben amint beszívtam

célom eredetem megértem

nem születtem négyfalszolgának

hanem születtem égi képnek

nincs dolgom a dolgok dolgával

szellem dolga a szellem-ének

A kötet elején három mottó olvasható, és a harmadiknak nagyon is köze van a kötet

címéhez, még inkább a versek együtteséhez. Az idézett szöveg George Brechté: „A könyv is

egy mező. […] egy szó jelentése nem a mondat szerkezetével, hanem sokkal inkább egy

mezővel van összefüggésben.” Brechtet (de Lewitt mellett) a Concept Art megalapítójának

tartják, egyebek mellett „esemény kottái” („Event-scores”) tették híressé, a Fluxus tagjai

állítólag mind készítettek ilyen kis kártyákra írott utasításokat. Az egyik ilyen esemény-kotta

címe: „Három víz-esemény”, alatta és egymás alatt három szó: „jég víz gőz”. Brecht

tanítványa volt Cage-nek, aki így határozta meg a zenét: „események hang-térben”, és híres

kompozíciója egy szó: „Tacet”, vagyis „Hallgat”, a címe 4’33’’, annyi idő, amennyit Cage

játszás nélkül ült a zongoránál. George Brecht még nála is radikálisabb volt, szerinte a zene

alapvető jellegében idő, nem hang. 1959-ben írta Jegyzetfüzetébe: „Életemet ’a megélés

strukturájának’ kutatására szentelem”. Fontos legalább ennyit tudni róla, hogy méltányolni és

alkalmazni lehessen, miért jelentős, hogy Tábor Ádám kötetének „versmező” a címe, egyik fő

motívuma az idő, pedig a kötet túlnyomó többségében rímes és szokványosnak tűnő versekből

áll. Fontos, mert valamiképpen nincs ellentmondás, illetve ellenhangoltság, a könyv mottója

és tartalma között, de ezt a mottó nélkül sokkal nehezebb lenne észrevenni.

A versekben ugyanis sok az észre- és észbe-vehető. Ezek olyanok, mint

akadályversenyen az akadályok, azért vannak ott, hogy sikeresen át lehessen ugrani rajtuk.

Átugrásról van szó, nem kikerülésről. A verset érteni kell, hogy igazán érezni lehessen,

mondtam Gottfried Bennt idézve az előbb, most, az akadályversenyre gondolva, úgy

mondanám: a verset érteni kell, hogy egy-egy versenyfutás győzteseként, vagyis sikeresen

lehessen érezni.

Ha a Brechttől idézett mezőre gondolunk  ennek angol eredetijével („field”) Brecht,

feltételezem, a fizikai részecske és mezőny elméletére gondolhatott  különleges módon tűnik

fel, hogy a következő szavak: versmező, vár-mező, vérmező, vérsmező, sőt vérvádmező, és

verskert hogyan tartoznak inkább a kötet mezőnyéhez, mint bármelyik mondathoz.

A tényleges budai Vérmező, ahol a költő nemcsak verseiben szokott sétálni,

(tanúskodhatom, de ez mellékes), az a hely, ahol a köztársaságért szervezkedő

Martinovicsékat kivégezték. Akkor pedig felderenghet, akár a tudat alatt is, az „Agyő,

köztársaság” ciklus és benne az ugyanilyen című vers, amelyik ezekben az években olvasva

egyértelműen a jelenlegi Magyarországra vonatkozik. A „Vérsmező” című vers első sora ez:

„A vérsmezőn piros tinta foly”, rá sorok következnek, hogy miből foly. Köztük van: „a

költőből, martinovicsból”. A vers utolsó sora megismétli az elsőt. A kezdet összeér a véggel,

a vég a kezdettel: időtlenül, feltehetőleg ezért lesz a „folyik”-ból agrammatikusan időtlen

„foly”, és ha pervezitásom mián, akkor perverzitásom mián, a vérsmező piros tintájáról

nemcsak a bakóra, a cenzorra is asszociáltam. A vérs talán kissé erőltetett, viszont a

„határtéridő” című első ciklus „Több, mint gondolat” című verse befejező soraiban: „A

kontrollált extázis az Éden. / A gyönyört a nyelv fájáról tépem”, és a tépem is drasztikus.

A „versmező” szóval kezdődő felsorjázást az előbb önkényesen, de nem véletlenül,

fejeztem be a „verskert” szóval, kerttel végeztem a mezőt, hogy jelezhessem: a versmező

kötetcím társítja egymással azt, ami George Brechtnél mező, azzal, ami Tábor Ádámnál vers.

Ő ugyan nem kutatja, de mindenképpen példáját alkotja annak, ami a megélés struktúrája az

olvasók számára is. A megélésnek, minden megélésnek, ezért elkerülhetetlenül az

emlékezésnek is, rejtélye az idő ezen a megállás nélkül mozgó Földön és bármelyik

emberben, testében és elméjében, pillanatról pillanatra eltűnő és feltűnő, feltűnő és eltűnő, és

világi ismétlődéseiben folyamatos idő, ami olyan és mégsem olyan, mint a szférák zenéjének

csendje.

Az idő motívumot göngyölítő „Szakad/atlan” ciklus azonos című versében:

a terasszal szemben

a hegygerincen

fenyőkatonák vonulnak erdőcsapatban

harminc éve

nézem őket innen

kint eső szakad szív benn

szakadatlan

tart a vonulás

Egy másik versben, címe:

senkivégre

fa

vére hull

az évre

dől

felfogni

nincs erő

folyik tovább

míg csak az idő

meddig a szem ellát

semmivégre

Különös kötet. Különös és különleges, ahogyan megbékéltséget sugall az extázis és az

elkeseredés, az aktivitás és az elfogadás, az újrakezdés és a megsemmisülés végleteit

egymással kiengesztelve, de anélkül, hogy bármiféle szintézisben oldaná fel őket. Nem

vonatkoztatja egymásra, nem viszonyítja egymáshoz a kontrasztok tényezőit, egymás mellett,

előtt vagy után hagyja őket és fokozataikat, de valamiféle bizalommal és bizonyossággal.

Vagy a bizonyosság reményében? Nehéz lenne eldönteni, de végül azt is, hogy lehetséges-e

bizonyság remény nélkül. Érdeklik, zaklatják, lázítják az embereket szorongató állapotok,

akár társadalmiak, akár természetiek, mint az öregedés és a meghalás, ezektől mégis független

a bizalma.

A kabbala ezoterikus hite, aminek a kötetben jelei vannak, bármit befogad. Minden, ami

van, a végtelen emanációja (a versekben kétszer előfordul az emanációk héber szava, a

szefirot), a végtelen előtt pedig semmi sincs; („a” Gonosz nem lehet emanáció, gonosz

emberek vannak, de a gonoszság a jó hiánya). Egyszer fordul elő a héber ruah, a görög

pneuma és a latin spiritus megfelelője, a „Szent Szellet” című vers legvégén. A „szellet” a

huszita bibliafordítás szava volt, és ez a versvégi ruah nyilván azért fordul elő, hogy ne

legyen összetéveszthető a magyar „lélek” szóval, ez a görög pszichét és a latin animát is

jelenti, sem pedig a szellemtörténet „szellemével”. Az egész kötetet kell végigolvasni, hogy a

két héber szó és a szellet jelentősége feltűnjék a Versmező egyetlen mezőjében-mezőnyében-

erőterében.

Ennek a versmezőnek csak néhány kiemelkedő szóval, nem mondatok szavaival jelzett

nyitottsága olyan, hogy befogadja egy-egy verssel a Buddhát és a Szamszarát, Hamvast,

Szabó Lajost, Tábor Ádámot, Heideggert, Bodor Bélát; a költők közül, megnevezve, Goethét,

Rilkét, Stefan Georgét, Keatset, Erdélyt, Weörest, Ottlikot, Rábát. Befogadja a fizikát és a

metafizikát, anélkül, hogy törődne vele, hogyan illenek össze, hiszen az emanációk is

összeillenek a teremtett világgal és a költővel, aki azt írja „Szerelemkertészeti egyetem” című

versében: „megműveljük az édenkerteket / ahonnan egykor lényünk vétetett”, és ebből a

vétetettből a honnan-származunk mellett áthallható a kivétetett, vagyis a száműzetés is, ami a

kötet egyik kontrér motívuma.

Ez mind poétika. Ahogyan Hölderlinnél poétika volt, amikor és ahogyan átvette

Empedoklész szintézis nélküli szeretet-harag váltakozását, amit saját Nyár és Tél

váltakozására és ciklikusságára alkalmazott. De ha a poétikát szakszóként, nem ars

poeticaként értjük, hasonlóképpen különös és különleges, hogy a versek verselése

többségében rímes és szabályos mondatokból áll, a kötet kisebb része azonban nem,

határozottan és meghatározóan nem, és mégis jól megférnek egymással, szinte fel sem tűnik,

ahogyan az sem, hogy Tábor Ádám verseiben a költő nem ironizál, nem játssza ki játékosan

mindazt, ami számára fontos. Pedig tud játékos lenni. „Playback” című verse Chandler

regényeinek magyar címeit sorjáztatja egymás alá, és olyan vers is akad a kötetben, mint

amelyikkel most lezárom ezt az írást:

A léggömblányok

A léggömblányok könnyedén

a léggömblányok négyen

karcsún kecsesen indázva

jöttek át a réten

ültek árnyas fa alá

a léggömblányok négyen

kék barna sárga rózsaszín

mint a virágok éppen

varázskülönös lények ők

álmodom őket ébren

nem csak e világról valók

élnek földön égen

bőrük megsimíthatod

hajuk csillog a fényben

s hirtelen felröppennek mind

a léggömblányok négyen