Vérhold

Éjfélre elcsendesedett a tábor. Az ipari reflektorok fényében csak a földutat őrző csoportok
körvonalait lehetett látni. Cigaretták parázslottak a bejáratnál, az őrök terített durva posztótakarókba
bele-belekapott a szél.
A tankcsapdákkal szegélyezett úton nem járt senki sem. A páncélozott csapatszállító
járművek, önjáró ütegek és a kivénhedt orosz T-72- esek, melyek kerekei napközben felverték a
homokot és barna felhőbe burkolták a tábort, feltankolva, bezsírozva és indulásra készen álltak már
a nyugati végen. A személyzetük menetfelszerelésben, nyitott szájjal aludt az első üléseken, a
lábuk alá fektették a töltött kalasnyikovjaikat.
A tábor közepén egyszintes épületben gyékényszőnyegeken hevertek a pesmergák egymás
mellett. A legtöbbjük már golyóálló mellényben volt, hogy ne kelljen a felvétellel vesződni. . Orosz
mellényeik voltak, nehéz acéllapokkal megerősített, húsz kilós darabok. Segítség nélkül nem
lehetett felvenni őket, az ember könnyen kibillent az egyensúlyából.
Egyedül a vezérkar volt ébren, Abdelszelím ezredes és a tisztek, akik a hajnali offenzívát
vezették, egyeztettek a francia légierővel.
Mindenki tudta, hogy hajnalban, közvetlenül a szövetséges légicsapás után támadni fogunk.
Már a vacsoránál megkapták az emberek az eligazítást. Némán ették a rizses csirkehúst vagy nehéz
viccekkel ugratták egymást, végül az őrségen kívül, mindenki nyugovóra tért.
Háromszáz pesmerga volt a táborban, az Iszlám Állam elleni hadjárat veteránjai. A
természetes halálfélelmüket már régen felülírta az idő múlása. Túl régóta háborúztak már ahhoz,
hogy ne aludjanak. Éjfélre elcsendesedett a tábor.
Egyedül mi nem aludtunk Sander-szel. Négy napja voltunk már a táborban az offenzívára
várva, de a koalíció csak nem akarta elszánni magát a bombázásra. Az afganisztáni háborúhoz
képest, ahol a NATO mindennel lőtte a tálibok állásait, az Iszlám Államot csak immel-ámmal
bombázták. Nagyon úgy tűnt, hogy a kurdokon kívül senki sem akarja őszintén a két éve dühöngő
halálszekta felszámolását. Nem voltunk túlzottan aktívak a modern vadászgépeinkkel, a kurdok
végezték el a munka nagy részét.
Végül megkapta a vezérkar a zöld jelzést. A táborban pedig bejelentették, hogy hajnalban
támadunk. Nem tudtunk aludni az izgalomtól, hiába próbáltunk pihenni. Nem az életünket féltettük.
Régóta csináltuk mindketten ezt a munkát, túl régóta ahhoz, hogy higgyünk az értelmes életben.
A félelemtől féltünk. Attól,hogy amikor megindulnak az egységek, ledermedünk, nem
fogunk tudni kilépni a táborból. Ez a félelem az életösztönből táplálkozik, nem múlik el soha, csak
kezelni tanulod meg az évek során.
A háborúban kétféle félelem van: a halál előtti és a halál utáni. Egyedül a halál előtti számít:
amikor rá kell venned magad, hogy odamenj, ahol a halál van, hogy elvégezd a munkát. Az utána
következő kézremegés, sugárban hányás már senkit sem érdekel. Elvégezted a munkádat és eltelt
egy újabb nap, amikor nem voltál gyáva.
Egyikünk sem tudott aludni, így úgy döntöttünk, hogy felmászunk a központi épület tetejére.
Sík tető volt, az egész tábort be lehetett látni róla. Néhány napja még őr bámulta innen a sivatagot
és a közeli falvak épületeit a nap huszonnégy óráján át. Ez persze hamar szükségtelenné vált, ahogy
egyre nagyobb területeket szabadítottak fel az előrenyomuló kurdok és a parancsnoki épület kikerült
a frontvonal közvetlen közeléből. A fent hagyott fehér műanyagszékeknek azonban kifejezetten
örültünk. Kényelmesen el tudtunk helyezkedni bennük, ha pedig hirtelen ránk tör az álmosság, akár
el is aludhattunk.
Ebben persze nem reménykedtünk. Az együttállást akartuk megfotózni.
A média már hetekkel előtte tele volt a hírrel, hogy a hold a mai éjszakán lesz a legközelebb
a földhöz, ráadásul holdfogyatkozás is lesz. Az együttállás olyan ritka, hogy tizennyolc év múlva
fog legközelebb előfordulni.
Úgy gondoltuk, ha már nem alszunk, akkor lefotózzuk az eseményt. A sivatag közepén jók
lesznek a fotók, mert nincs fényszennyezés. Szembeültünk egymással a székeken, a gépeket
beállítottuk és vártunk.
Valószerűtlenül mély volt az égbolt. Zöldes fénnyel égtek a csillagok a láthatáron, élesen
látszott mind.
A hold betöltötte az eget. Nagy volt és sárga. Percről percre nagyobbnak tűnt, láttuk a
krátereket a felszínén. Fél egy felé kezdett el vörösödni. Kezdetben halvány rózsaszín lett, mint a
bőr, majd sötétedett és sötétedett, míg vörössé nem vált.
A fénye olyan erős volt, hogy mindent vörösre festett. Vörösek lettek a csillagok, a homok, a
nyugati végen álló páncélkocsik, de vörösek voltunk mi is a Nikkon és Cannon kameráinkkal.
Lélekben mindketten már a hajnali offenzívánál jártunk, nem beszéltünk. Végül Sanders törte meg a
csendet.
„Odanézz.” - mondta és ujjával a tábor keleti végébe mutatott.
Egy hordó égett a tábor szélén, körülötte emberek ültek és beszélgettek, jól érzékelhető távolságra a
többiektől. Jazidik voltak mindannyian, csodabogarak.
Bár ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a kurdok, nem vegyültek és barátkoztak a többiekkel.
Elvoltak egymással, csak a harcokban álltak be a városiak mellé. A táborban, minden különcségük
ellenére nagy respektjük volt. Három ember helyett is harcoltak és mindig utolsónak hagyták el a
terepet, ha a vezérkar stratégiai visszavonulást rendelt el.
Hihetetlen harag vezette őket, ami érthető is volt: A Da'ásh az ő falvaikat égette fel, az ő
fiaiknak a hasába vágott szuronyt és az ő anyáikat, húgaikat és feleségeiket adta el
szexrabszolgának, amikor megtámadták és körbezárták a Szindzsár hegyet. A vallásuk miatt voltak
az iszlamisták kiemelt célpontjai. A fény angyalát imádták, aki hitük szerint uralta a mindenséget,
mióta a teremtő magára hagyta a teremtett világot. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy a szunniták
ördögimádóknak nyilvánítsák őket. Az ördögimádokkal pedig mindent meg lehet tenni.
Bár nem tartották magukat kurdnak, a kurdok közéjük tartozókként tekintettek rájuk. Amióta
felszabadították a Szindzsár hegyet, még a harcoló alakulataikat is befogadták.
Nagy örömmel mentem üdvözölni őket, amikor a táborba érkeztem. Már találkoztam
korábban egy jazidivel. Rendes ember volt, bár nem a Szindzsár környékéről származott. A
találkozás nem sült el valami jól. Ideges kiabálás és felháborodott férfiak fogadtak. Az egyik velem
egyidős harcos konkrétan elkezdett lökdösni és azt kiabálta angolul, hogy „go away, go away”.
A tisztek világosítottak fel később, hogy a kékre festett golyóálló mellényemen borultak ki.
Melek Tausznak, a pávaangyalnak a színe a kék, akit imádnak. Tabu minden jazidi számára,
különösen a vezetői kasztban.
„Ne vedd nagyon magadra.” - mondta Abdelszelim ezredes. „Az ördögimádók nem esznek
salátát, nem köpnek, mint mi. Csak miattuk kellett műanyag evőeszközöket szereznem a konyhára,
merthogy nem hajlandóak senki után sem enni, hiába vannak elmosva a villák. Vérezni mondjuk
méltóztatnak vérezni velünk nagy kegyelmükben.”
„Odanézz!” - ismételte meg Sanders.
Két férfi tartott a parancsnoki épület felé. Az egyikük ötven körüli, őszülő hajú és vastag bajszú
férfi volt, míg a másik egy fiatal fiú a húszas éveinek az elején. Mindketten terepszínű ruhákban
voltak, de fegyverek nem voltak náluk. Hangtalanul bámultuk őket, ahogyan közeledtek,majd
beléptek a szobába, ahol Abdelszelim ezredes ült a tisztekkel.
„Mit akarhatnak?” - kérdezte Sanders és az órájára nézett. „Öt óra múlva kel a nap.”
„Nem tudom.” - feleltem, majd elővettem egy cigarettát és rágyújtottam. Éktelen kiabálás
zaját hallottuk. Az ajtó kivágódott, tisztek szaladtak át a pesmergák szálláshelyére. Egy percen belül
fegyverben volt mindenki az épület előtt. Futólépésben indultak meg a jazidik szállása felé.
Figyeltük az alakjukat, ahogyan odaérnek a lángoló hordók mellé. Torkolattüzek villantak, a
lövések hangja pedig végigvisszhangozott a táboron.
Negyed óra sem telt és a pesmergák visszaértek a főhadiszálláshoz. A lefegyverzett jazidi
csoportot vezették, minden oldalról körülvéve őket. Megálltak a barakk előtt és egyesével terelték
be a halálra vált arcú jazidi harcosokat, akik az ellenkezés legkisebb jelét sem mutatták. Némán
léptek be egymás után a szobába.
Az egyik pesmerga összecsapta a lábát Abdelszelím ezredes előtt. Néhány mondatot
váltottak komandzsiul, majd két pesmerga beállt a barakk ajtaja elé. A többi katona elindult, a tábor
közepénél álló épületek felé, ahol a század többi része várt.
Egyedül Abdelszelim ezredes maradt kint az udvaron. Gondterhelten masszírozta a
homlokát, amikor észrevett minket.
„Van egy cigitek fiúk?”
„Persze ezredes. Mi volt ez az egész?”
„Gyertek le és elmondom.”
Összepakoltuk a felszerelést és lemásztunk a tetőről. Abba a szobába mentünk, ahol Abdelszelim a
tisztekkel tárgyalt. Egy lila, virágmintás szőnyeg feküdt a szoba közepén, a sarkában egy ütött-
kopott íróasztal állt, rajta egy kiterített térkép. Katonai hátizsákok, lőszeresládák hevertek a fal
mellett.
„Kurva ördögimádók.” - mondta Abdelszelim. Intett, hogy üljünk le a szőnyegre, míg az
egyik hátizsákból előhalászott egy üveget.
„Kértek?” - kérdezte és felénk mutatta a török Rakis üveget. „Vizem nincs hozzá.”
„Igen.” - mondtuk Sanders-szel. Tovább matatott a hátizsákban, elővett két fehér porcelán
kávéscsészét, kitöltötte az italt és a kezünkbe adta.
„Bizsu pesmerga.” - emelte magasba az üveget és ivott.
„Bizsu pesmera.”
Az ital átmelegített. Hideg volt a sivatagban.
„Akarjátok tudni, hogy mi volt?” - kérdezte Abdelszelim, miután visszarakta az üveget a
hátizsákba.
„Igen.”
„Na, hogy tudjátok, a magam részéről sosem vettem volna fel őket a századba, de felső
utasítást kaptam Szulejmáníjából. Azt mondták, mi kurdok nem húzhatunk szét, tehát, ha a jazidi
testvérek harcolni akarnak a Da'ásh ellen, akkor szeretettel látjuk őket. Kábé két hónapja megjelent
itt ez a harminc fickó.”
„Baj volt velük?”
„Azon kívül, hogy nem barátkoztak senkivel és mindig csak az egyikük hallgatta végig az
eligazítást, más nem igazán. Jól harcoltak, bár semmit nem tudtam róluk. Annyit mondtak
Szulejmaníjában, hogy a szindzsári sejk is itt van.”
„Az kicsoda?”
„Ő az egyik főnök. Na, vele a most találkoztam először. Kasztrendszerben élnek, mint a
hinduk. Egy olyan városi kurd, mint én, egyáltalán nem találkozhat vagy beszélhet a sejkekkel, ez a
szokás.”
„Elég nehéz lehet így háborúzni.”
„Az. Mondjuk eddig nem volt gond, mert azt csinálták, amit kértünk tőlük. Egészen eddig.”
„Mi történt?”
„Szóval, nagyban beszélgetünk a fiúkkal a támadásról, éppen fixáltuk a légi célpontokat a
franciákkal, amikor beállított ez a kettő. Az idősebbet már ismertük az eligazításról.”
„Mit akartak?”
„Az idősebb beszélt, a fiatalabb meg sem szólalt. Gondolom derogált neki beszélni velünk,
de nyilvánvalóan ő volt a főnök. Az idősebb azzal kezdte, hogy a jazidik üdvözletét hozza Ájn
Sifniből.”
„Honnan?”
„Az a vallási vezetők városa. Hosszasan sorolta a családfáját a sejknek, végül előállt a
lényeggel. Az embereik között van valami Kocsak, jövőbelátó vagy mi, aki szerint a telihold rossz
jel. Azt mondta, ha ma reggel támadunk, akkor a vér patakokban fog folyni az utcán és az emberek
torkát úgy vágják el, mint a birkákét. Valami angyali eljövetel van vagy micsoda, amikor tilos a
harc. Az idősebb közölte velünk, hogy a jazidik megtanácskozták a dolgot egymás között és a sejk
úgy döntött, hogy nem vonulnak harcba. Mivel azonban aggódnak az életünkért, ezért küldöttséget
küldtek hozzánk, hogy figyelmeztessenek a veszélyre.”
„Ez kedves.”
„Kedves, a fenét. Azonnal lefogattam az egész bandát. Még az hiányzik, hogy a
hülyeségeikkel telekürtöljék a tábort. Nem tűröm a rendbontást támadás előtt, nem hiányzik, hogy
megijedjenek az emberek. Különben meg mit mondanék a franciáknak? Elnézést, de pár hegyi
kecskénk úgy gondolja, hogy rossz hold kelt fel a támadáshoz, méltóztassanak a Mirage gépeikkel
várni, amíg megjön a kedvünk? Na, nem.”
„Ezért lőttek a fiúk?”
„A levegőbe lőttek. Csak lefegyverezték a jazidikat és bezárták a szomszéd szobába.”
„Mit fogsz csinálni velük?”
„A támadás végéig ott maradnak. Utána még meglátom. Igyunk még egyet.”
Megint elővette az üveget és töltött. Koccintottunk.
„Vízzel jobb lenne, de ez van.” - Mondta az ezredes.
„Majd az ebédhez koccintunk rendesen.”
Az asztalon megcsörrent a szatelit telefon. „Oscar, Kilo”- mondta a kagylóba az ezredes
angolul, majd letette. Az órámra néztem, fél négy volt.
„Készen vagytok fiúk?”
„Igen.”
„Akkor menjünk.”
Leakasztotta az övéről a rádióját és beleszólt omandzsiul. A tábor közepén, ahol a csapatok nagy
része pihent, megszólalt a sziréna.
Az emberek nagy része már menetképes állapotban volt. Mindenki tudta, hogy legkésőbb
négykor, maximum fél ötkör kezdi a műsort a szövetséges légierő, felébredtek még a sziréna előtt.
Voltak, akik imádkoztak, voltak, akik összegörnyedve hánytak az idegességtől vagy
nyugodtan majszolták a reggelijüket.
„Találkozunk a faluban fiúk.” - mondta az ezredes. „Most menjetek.”
A számunkra kijelölt Humwee-hez sétáltunk. A sofőr jól beszélt angolul, a kocsi pedig a hátvédhez
tartozott. Nem mi kaptuk a mesterlövészeket, sem az útra telepített barkácsbombákat, azok az első
hullámokban indulok kiváltságai voltak.
„Sápadt vagy. Minden oké?” - kérdeztem Sanders-t.
„A kurva anyádat.”
Belebújtunk a golyóálló-mellényekbe, meghúztuk a sisak szíját az állunkon, majd beültünk a
kocsiba. A motor már járt, a sofőr és a géppuskás szó nélkül bagózott és bámulta a derengést
keleten.
A három francia vadászgép alakzatban repült. A hajnali fényben olyannak tűntek, mint egy
varjúcsapat. Először a robbanások narancssárga fényét láttuk. A becsapódás dörgő hangja néhány
másodpercet késett.
Az önjáró ütegek feldörögtek a táborban. Az elővéd p megindult. A páncélozott Humweek
mögött kis csoportokban, behúzott nyakkal vonultak a pesmergák. Őket fotóztuk, amíg egészen
apróvá nem zsugorodtak a láthatáron.
Végül meghallottuk Kézifegyverek és a humvee-k lövegtornyaiban kelepelő 50-esek hangját
Azt jelezték, hogy az elővéd ellenállásba ütközött. A lövöldözés nem tartott valami sokáig. Mikor
elhalkult, megszólalt a rádió, hogy mehetünk, a falut megtisztították.
Megindultunk a falu felé. A sofőr és a géppuskás vigyorgott.
Az offenzíva a lehető legjobban alakult. Az ellenség fejvesztve menekült, nem voltak veszteségek.
Lassan, lépésben közelítettünk a domb felé, melyen a falu állt. Biztonsági előírás volt, hogy
ne használjuk a betonutat az improvizált robbanóeszközök miatt. Amikor megláttuk a falu
főutcáját, mindketten kiabáltunk a sofőrnek, hogy álljon meg.
Az út közepén keresztbe fordulva egy kiégett teherautó állt. Zsíros füst szállt belőle az ég
felé, körülötte pedig vagy egy tucat halott feküdt a földön. Pokoli látvány volt. Nem a halottak
miatt, azokból láttunk éppen eleget a háború alatt.
A teherautót fürtös bomba szedte ki. Ezt onnan tudtuk, hogy húsz centis acélrepeszek álltak
ki a házak falából, de még a betonból is.
A fürtös bomba a legkomiszabb fegyver a gyalogság ellen. A rakéta harminc méterre
kinyílik a célpont felett, apró kazettákat ereszt ki magából, melyek külön robbannak fel, húsz centis
acélrepeszekkel terítve be egy focipályányi területet. A hangsebesség kétszeresével haladó több
száz repesz keresztülvág bármit: acélt, üveget, emberi koponyát.
A teherautót telibe kapta a bomba és darabokra tépte a körülötte állókat. A halottak vére
engedve a gravitációnak összeállt és megindult lefelé az úton. Betöltötte a kátyúkat és lassan
csordogált lefelé, fehér habot vetve.
Bár egyértelmű volt, hogy egyetlen újság sem fogja közölni ezeket a képeket, fotózni
kezdtünk. Fél órán keresztül fotóztunk, amikor a sofőr dudálni kezdett. Visszaszálltunk a kocsiba. A
kocsi kereki is vörösek lettek, ahogyan kikerültük a teherautót.
Egy körforgalom állt a falu közepén. A pesmergák járművei zártak le minden irányból.
Mire odaértünk, vagy száz ember ücsörgött az autók árnyékában. A házak tetején a kurd zászló
lobogott. Az ezredes a tisztek gyűrűjében járta körbe a pesmergákat, mosolygott és gratulált az
embereknek.
Kiszálltunk a kocsiból és fényképezni kezdtünk. A harcosok pózoltak nekünk, mutatták a
kezükkel a győzelmi „v”-t.
„Rendben vagytok?” - kérdezte az ezredes, amikor összefutottunk.
„Igen, nem volt semmi sem.” - mondtam.
„Menekülnek a patkányok. Női ruhában, behúzott farokkal. Nem volt semmilyen említésre
méltó ellenállás. Ha ez így megy tovább, hamar vége lesz ennek a háborúnak. A következő italt
Moszulban fogjuk meginni.”
„Így legyen.”
„Szóljatok, ha kifényképeztétek magatokat. Menjünk vissza együtt a táborba.”
„Rendben.”
Sanders kiszúrta, hol gyűjtötték össze az ellenség fegyvereit. Egymás mellé, szépen sorba rakva
hevertek az AK-k és a PKM-ek. Mellettük sorba rendezett a halott iszlamisták. Tizennyolc halottat
számoltunk össze.
A nagy részük civil ruhában volt, csak a fekete, bajusz nélküli szakálluk árulkodott arról,
kik is ők. Mindkettőnknek feltűnt, hogy lövésnyom nem volt a testeken, de többnek is át volt vágva
a torka.
„Hát ezekkel mi történt?” - kérdeztem az egyik pesmergát, aki éppen a lőszereket rendezte
halomba.
„A légitámadás után menekülni kezdett a Da'ash. Civilbe öltöztek és próbáltak vegyülni a
helyiekkel. A fiúk azonban résen voltak, nem hagyták őket meglógni. Egyesével szedték ki őket,
bajonettel.”
Két órán keresztül fotóztunk, amíg minden memóriakártyánk meg nem telt. Az ezrdessel
mentünk vissza a táborba
Dél volt már, forrón tűzött a nap. A kantin tele volt emberekkel. Mindenki roppant elégedett
volt az offenzíva kimenetelével. Az ezredes engedélyt adott, hogy néhányan zenéljenek a
pesmergák közül, hazafias kurd dalok csendültek a táborban. A férfiak teát főztek és egymást
kínálgatták.
A letartóztatott jazidiket három órakor, minden vádemelés nélkül engedték szabadon.