az alapelv; gravitáció; maradok csend; madártávlat

az alapelv

három, aztán a sokaság.
emlékezzünk az alapelvre,
bár mit tudok én tudásról, szépségről,
csak ismerni vélek kételyt, szorongást
— úgyis csak súrolhatom a nagyszabást.
adódott három lehetőség, mindegy,
hogy pontosan mik is azok
(aleseteik sem lényegesek most),
bekerít bennünket a perzselő leheletű nyáj —
csodajel volt ugyan, csak épp nem vettük észre.
a következményekkel mindenesetre számolok,
mindhárom eshetőség vezethet zsákutcába,
hogy korszerű unalmába vonjon a rozsda
(bár mindig lesz alibi, hogy ezt lemossa)
— mennyire szánalmas és szomorú
minden egész (mi állítólag „eltörött”).
három, aztán a sokaság.
szégyellem magam.

gravitáció

mire a zene elül, feltámad a szél —
beállok a magasságmérőbe, 181 centimétert mutat;
némi pénzt kapok ajándékba, semmiért,
ne is keressem, honnan az ellenfény;
lefekszem, az eredmény 183 centi —,
és majdnem ugyanaz a jó öreg,
kavargó por, széles közöny,
miből kiragadtatom néha.
a semmi valóban fura.
ahol mások továbbmennek, ott állok meg én:
túl sok dolog van a fejemben,
de ugyan minek, ha nem tudok élni vele.
egy hely leírásában élünk, nem magán a helyen
— mégis reménykedem, hogy szól majd valaki,
amikor értelmet nyer az „etikus” szó.
az ember minden jót káprázatnak vélhet saját magában
— bennem mégsem mesterségesek a romok.
lerövidítem, jóra vágyó ronda lélek,
a teljes arcszőrzetem, mert ezt kérték
— szép, mint egy ördögnek eladott lélek —,
mintha a rossz lelkiismeret mégiscsak képes lenne
érdekessé tenni az életet.
és van csapda: amiket írok, talán csupa gyengeség,
de akkor nyilván képtelen vagyok
kihozni magamból a lényegit. de hát nagyra vágyom,
és ebben testesül meg ama hűvösségeszményem is.
beleszédülök a magasságba.
két súlyos bankó. szégyen.

madártávlat

az üres tekintetű nő szája lassan elhúzódik,
a széles mosoly több száz tökéletes foggal van tele.
— szóval most le kellene taglózzon a lelkifurdalás
és annak szépsége? — sziszegi, majd elfordul,
maga mögött hagyva a poklot és a porvihart,
mit kedvtelve élesztgetett és éltetett.
— aki keres, halál.
időérzékelésünk egy kényelmes illúzió csupán;
olykor holmi testetlen vándornak vélem magam,
holott fázom — lebegek, emelkedem, megsokszorozódom;
minden egyes részem más és más tempóban létezik
— így jut eszembe minden; emlékezni kezdek,
minden veszteség ugyanaz a veszteség,
minden felejtés ugyanaz a felejtés.
ama szánalmas bánat pedig visszaránt a földre,
egyetlen, színjózan testembe,
s érzem, majd meg is pillantom a holdat.
a ragyogó, pimasz, imádnivaló holdat,
ahogy hív, kényszerít, fénylik és sugárzik,
édes semmiségeket suttog acélos hüllőhangon:
— üdv, öreg barátom.
— szia, idegen.

maradok csend

van olyan élmény,
amit csak magának kívánhat az ember.
(jogom van azt mondani, hogy „ebben nem tévedhetek”,
még akkor is, ha tévedésben vagyok —
de szerencsére jogomban áll nem élni minden jogommal.)
tévedhetek abban, hogy hívnak engem?
még mindig nem látom, ez hogyan volna lehetséges
— bár egyre több minden történik,
amiről korábban sehogy sem tudtam,
hogyan volna lehetséges, most viszont látom.
nem nagyon tévedhetek abban sem,
hogy sosem is voltam a holdon.
ha már unom londont,
talán a plútóra kéne kilövetni magam,
komplexusaimnak és körülményeimnek
tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó.
nyilván nem az örökkévalóságnak élek,
csak tisztességesen el akarom végezni a dolgomat.
napra nap tapasztalom,
egyes emberek hiszik, hogy tudják:
minden úgy van, ahogy szerintük van.
az egészen bizonyos,
hogy nem fogok velük a fociról beszélgetni,
mert ahhoz nem értek,
a politikáról meg nem akarok.
és nem bízom meg az amigdalámban,
így a végső kérdésekről sem.
persze nem kell az egészet túllihegni,
csak kerülni, hogy megérinthessen.
fogalmazzunk úgy, hogy élni,
pláne ebben az országban, már művészet.
legyünk jó művészek!
leszáll az este. éjszaka van.