A VIDÉK BOSSZÚJA (Roman Szencsin: A Jeltisev-család)

Roman Szencsin: A Jeltisev-család (Ford.: M. Nagy Miklós, Európa Könyvkiadó,2015)

Vad haláltáncban a vidék,

Nemsokára üt már az óra:

Elhörgi végítéletét.

(Szergej Jeszenyin:

Falut sirató utolsó költő,

Erdődi Gábor fordítása)

„Oroszország a falu nélkül nem Oroszország. [...] Nélküle az ország elárvul.” –

figyelmeztetett Valentyin Raszputyin még egy 2004-es interjú 1 alkalmával, és az orosz

provincia nemrégiben elhunyt neves krónikásának aggodalmában ott visszhangzik az a

messzire visszanyúló bölcseleti hagyomány, amely a vidékre nem pusztán lokális

jelentőséggel bíró, sajátos településföldrajzi-szociokulturális entitásként, hanem egész

Oroszország identitását alapjaiban meghatározó toposzként tekint. Mint az számos más

jelentős vidéki lakossággal rendelkező ország esetében is megfigyelhető, az orosz kulturális

tudat számára tradicionálisan fontos szerepet játszik a népi szubkultúrában (is) megmutatkozó

tudatalattijával folytatott intenzív párbeszéd, amely periféria jellemzően az „ellenvilágot,

ellenkultúrát, a megkövült, racionalisztikus és hierarchikus struktúrával szemben az

elevenséget, a «lelkiséget», az őserőt” 2 testesíti meg. Megközelítőleg úgy a XIX. század

kezdete óta ezen kitüntetett figyelem jegyében zajlott az orosz falu egyedi történelmi

tapasztalatokkal, társadalmi-gazdasági tendenciákkal, nyelvvel és szokásrenddel bíró

világának feltérképezése, vagyis az ősi paraszti földközösség (obscsina) egész nemzet sorsára

nézvést szimptomatikusnak vélt harmóniájának vagy agóniájának feltárása. A talajos,

szlavofil vagy narodnyik mozgalmak vonatkozó társadalomfilozófiai elképzelései ugyanúgy

ide kívánkoznak, mint a régi arisztokrata családból származó, de a paraszti élet- és

gondolkodásmódot saját életére nézvést is irányadónak tekintő Tolsztoj megemlítése (az

ikonikus muzsik-ing szexepilje vélhetőleg jó adag nemesi bűntudatot takart), Gorkij korai

elbeszélései a földjétől elszakadt, gyökereit vesztett jobbágyság morális válságáról (Cselkas,

Malva, Mezítlábasok), vagy az első orosz irodalmi Nobel-díjas, Ivan Bunyin megrendítő

látleletei a nemesi nagybirtok kérlelhetetlen haldoklásáról (Falu, Szárazvölgy, Az utolsó nap).

Mivel a példákat a végtelenségig sorolhatnánk, szorítkozzunk inkább arra a (téma

kiterjedtségéből adódóan szükségszerűen kissé persze sarkított) megállapításra, miszerint az

orosz faluirodalom esszenciája nem is annyira egy tematikus fogalomkör, mint inkább egy hol

szentimentális, hol romantikus, hol épp apokaliptikus árnyalatot öltő eszme, amely szerint a

megkülönböztető nemzeti karakter forrásvidéke, avagy Oroszország éltető, egyszersmind

fokozottan veszélyeztetett szellemi hátországa nem más, mint a népi kultúra.

A Szovjetunió felbomlásával együtt járó kulturális paradigmaváltás ebben a szerzői

habitus és korszellem függvényében váltakozó, idill és nihil között ingázó rurális

mítoszteremtésben is jelentős fordulópontnak bizonyult. A hatvanas és nyolcvanas évek

között a népi irodalom főáramának számító, a vidék értékeinek és hagyományainak

1 Bez gyerevnyi mi oszirotyejem (Online: http://gazeta.aif.ru/_/online/aif/1329/03_01)

2 Szőke Katalin: A paraszti ellenkultúra és a mai orosz irodalom szubkulturális metatextusa (In: uő:

Álommúzeum, Gondolat Kiadó, 2007. 43.)

rehabilitációját meghirdető, és ezzel párhuzamosan a korábbi kolhozirodalom életidegen

propagandáját – még ha felsőbb jóváhagyással is, de – elutasító „falusi próza”

(gyerevenszkaja proza) 3 a peresztrojka és a rendszerváltás során szinte teljességgel háttérbe

szorult a XX. század egészen addig „elsikkasztott irodalmának” (Paszternak, Platonov,

Zamjatyin) 4 reneszánsza, valamint az ún. „másik irodalom” előretörése közepette – ez utóbbi

direktíva harsány hangú vezéralakja, Viktor Jerofejev 1989-ben megjelent hírhedt esszé-

kiáltványában a hivatalos „titkárirodalom”, valamint a liberális (más néven „városi”) irodalom

mellett a falusi prózára is feladta az utolsó kenetet. 5 Ez idő tájt a presztízsét és koherenciáját

vesztett irányzat még életben lévő prominens képviselői javarészt felhagytak a szépirodalom

művelésével, és többen (mint például a fentebb már említett Raszputyin, vagy Vaszilij Belov)

inkább a politikai publicisztika területén folytatták tevékenységüket, minek során a „falu”

idealizált és ideologizált fogalma nem ritkán egy agresszív szélsőségektől sem mentes, a

Nyugatról beáramló dekadencia ellen harcot hirdető konzervatív-nacionalista retorika

hívószavává lett. 6 Miképp azt a posztmodern kiváló irodalomtudósa, Alekszandr Genisz ennek

kapcsán találóan megjegyezte: az egykori falusi prózaírók populizmusra cserélték a

népiességet, lemondva eredeti célkitűzésükről, vagyis a vidék aktuális állapotának hiteles,

kritikai felhangoktól sem visszariadó bemutatásáról. 7

Az orosz falu mindenkori ideáinak a kapcsolódó empirikus tapasztalathoz való

igazítására a rendszerváltást követően egyértelműen domináns irányzattá előlépett orosz

posztmodern sem nagyon hajlandó, sem pedig igazán alkalmas nem volt – a realista

ábrázolásmódtól, a mimetikus szövegfelfogástól, egyszóval az irodalom esztétikain túli

vonatkozásaitól idegenkedve inkább a maga textuális Patyomkin-falvainak építésében volt

érdekelt, mintsem hogy az új problémákkal (például a piacgazdaság kihívásaival, az

elszegényedett lakosság jelentős mértékű elvándorlásával) szembesült tényleges falvak

helyzetéről értekezzen. 8 A posztmodern túlsúlyba kerülése azonban az ezredforduló

környékétől kezdve egy természetes ellenfolyamatot váltott ki: a szerzők és az

olvasóközönség egy része a töredékes szövegkonstrukciókba, a szándékoltan papírmasé-

szereplőkbe és művi prózavilágokba, a konstans iróniába, az önreflexív nyelvjátékokba és a

végletekig fokozott szubverzióba belefáradva a történetmondás korábbi méltóságát

helyreállító, a hétköznapok problémáira és metafizikájára nyitottabb, életközelibb

karaktereket és sorsokat felvonultatni képes irodalmi alternatíva szükségessége mellett szólalt

fel, ami végül az ún. orosz „újrealizmusban” öltött testet. 9 Ezen közel sem egységes –

merőben eltérő stílusú és világnézetű művészeket gyakran csak egy-egy írásuk alapján közös

táborba terelő – irányzat eddigi egyik legsikerültebb megnyilvánulása Roman Szencsin 2009-

ben megjelent, A Jeltisev-család című könyve, amely egyúttal a sokáig hiánycikknek

3 A politikailag legitimált szovjet irodalom ezen helyenként valóban maradandó műveket kitermelt ágazatának

részletes áttekintéséhez lásd Ircsik Vilmos: A nagy Oroszország csendes kis zugai – A szovjet falusi próza

(Nagyvilág, 2015. január, XI. évfolyam I. szám, 61-85.)

4 Erről bővebben lásd a Helikon vonatkozó számát: Elsikkasztott orosz irodalom (1993/2-3.)

5 Lásd Viktor Jerofejev: Halotti beszéd a szovjet irodalom felett (Ford.: Gereben Ágnes, Nagyvilág, 1990/1, 122-

129.)

6 A falusi próza eszméjében meghúzódó ideológiai narratíváról, államilag is támogatott patriotizmusáról

bővebben lásd Kathleen F. Parthé Russia’s dangeuros texts – politics between the lines című munkájának

harmadik fejezetét (Yale University Press, 2004, 75-101.).

7 Mihail Epstejn, Alekszandr Genisz, Szlobodanka M. Vadiv-Glover: Russian Postmodernism: New Perspectives

on Post-Soviet Culture (Berghahn Books, 1999, 89-90.)

8 Mindez persze nem jelenti azt, hogy a posztmodern skatulyájába besorolt szerzők alkalomadtán ne űznének

szabadjátékot a népi kultúra tematikus és nyelvi kliséivel, vagy ne bukkannának fel írásaikban a városon kívüli

lét tipikus élethelyzetei és ellentmondásai – jó példa erre a szibériai származású Jevgenyij Popov prózája.

9 A posztmodern-újrealista szembenállás mentén folytatott irodalomtudományos viták, valamint utóbbi

irányvonal további ismérveinek és fontosabb szerzőinek alapos áttekintéséhez lásd Goretity József: Az orosz „új

realizmus” értelme és eredete (Tiszatáj, 2013/8, 22-33.)

számított „posztszovjet falusi próza” egy irányadó szövegének is tekinthető. Az 1971-es

születésű, dél-szibériai származású prózaíró harmadik regénye mintegy megszüntetve őrzi

meg a fentebb felvázolt szerteágazó hagyományt: úgy görgeti át a XXI. századba, és helyezi

ezáltal újszerű, izgalmas kontextusba a vidék irodalmának egyes ismertetőjegyeit és fajsúlyos

társadalmi kérdésfelvetéseit, hogy illúziótlan és kegyetlen faluhalál-látomása eközben egy új

negatív szélsőértékét is kijelöli eme tradíciónak, mintegy berekesztve egyik klasszikus

beidegződésének, a provincia reményteli misztifikálásának aktuális érvényességét. Miképp az

ismert orosz kritikus, Lev Danyilkin remekül összefoglalta a regényt méltató recenziójában:

„A Jeltisev-család az, ahogyan a falusi prózát jelenleg írni lehet, azt követően, hogy a falu

megszűnt az utolsó érintetlen forrás lenni, és de facto gettóvá változott a szociális

szempontból sikertelenek számára – és amitől természetesen csak még érdekesebb lett.” 10

A vidék ezen „zóna-jellege” a regény talán legfontosabb szövegszervező motívuma, a

címbeli család két generációjának pusztulástörténetét ugyanis a klausztrofóbia számos

formában jelentkező érzete kíséri végig. A bezártság már a 2002-ben játszódó nyitófejezetben

is kiemelt szerephez jut, mikor is a főszereplő, Nyikolaj Mihajlovics Jeltisev a városi

kijózanítóban végzett – és leginkább a kellően pénzes és öntudatlan kliensek kizsebelését

jelentő – rutinügyelet alatt szűk kamrába csukat egy bő tucatnyi renitens részegeskedőt, akik

aztán kis híján megfulladnak a levegőtlen cellában. A családfő eltusolhatatlannak bizonyuló

vétke a továbbiakban az átlagos középosztálybeli Jeltisev-família megszokott élettereinek

fokozatos beszűküléséhez vezet, ahogyan az elbocsátott, szolgálati lakásától megfosztott

rendőrszázados nagyobbik fiával, az ingyenélő Artyommal (a talpraesettebb kisebbik,

Gyenyisz, egy balul végződött verekedés miatt épp börtönbüntetését tölti), valamint megunt

feleségével, Valentyina Viktorovnával együtt kénytelen leköltözni Muranovóba, az asszony

idős nagynénjéhez. „Élt benne valami morzsányi, de furcsamód szilárd remény vagy inkább

biztos tudat, hogy az árok mélyén, ahol ki fog kötni ennek a hepehupás útnak a végén, új

életet talál – valami bonyolult, nehéz, de igazi életet.” (45.) – kezdetben még efféle óvatos

bizakodás övezi az átmeneti kisiklásnak hitt kényszerű környezetváltozást, ám a gyéren lakott,

múlt századokat idézően lepusztult porfészekről gyorsan bebizonyosodik, hogy az újrakezdés

lehetősége helyett egy olyan egzisztenciális mélypontot jelent, amiből már nincs kiút.

Muranovóban nyoma sincs azoknak a tradicionális értékeknek, amelyekről az orosz

vidék breviáriuma zeng, úgymint a természettel való szimbiózisban lakozás, a táj bukolikus

varázsa (a zord környezet itt néha már-már a tudatos gonoszság jegyeit mutatja), a

lelkiismeretes munka becsülete (a faluban szinte teljes a munkanélküliség), a paraszti

igazságkeresés és szilárd erkölcsiség (az unalomra és nélkülözésre kárhoztatott közösséget az

alkoholizmus és a bűnözés tartja valamelyest egyben), vagy az áldozatkész vallásos érzület

(falun az előszeretettel felemlegetett „orosz néplélek” már csak kísérti, nem pedig keresi az

Istent). Jeltisevék mintha csak az Ivan Gyenyiszovics egy napja rurális verziójába

csöppennének, és a két világ közötti fő különbség nem is a falusi díszletekben rejlik, mint

inkább abban, hogy Szolzsenyicin kisregényével szemben a nyomornak itt már nem

harcolható ki semmiféle „otthonossága”. Az orosz vidékre vonatkozó újabb felmérésekkel

adekvát siralmas állapotok, 11 a puszta létfenntartásért folytatott küzdelem hatására egymás

10 Lev Danyilkin: Roman, kotorij szledovalo bi vkljucsity v skolnuju programmu (Online:

http://www.afisha.ru/book/1560/review/294921/)

11 Néhány szemléltető adat ezekről a Szencsin regényében, ha csak áttételesen is (hiszen a hangsúly alapvetően a

címbeli család privát drámáján van), de mindvégig intenzíven megmutatkozó aggasztó tendenciákról: a 2010-es

népszámlálás eredményei szerint az orosz vidéki lakosság száma nyolc év alatt mintegy 1,2 millió fővel

csökkent, 37,5 millióra (ez Oroszország aktuális teljes népességének kb. 25%-a). Az Orosz Föderációban

mintegy 19.000 elnéptelenedett települést regisztráltak, a 2002 és 2010 közötti periódusban az elnéptelenedett

falvak száma 48%-kal nőtt. 2010-re alig öt év alatt 12.377 iskola szűnt meg, többségük (81%) vidéken.

(http://russialist.org/russian-village- becomes-extinct/) A 2002-2010 közötti időszak alatt a munkaképes

lakosságnak mintegy 2,7%-a költözött át városba, jelentős arányukban fiatalok, míg a falvakban maradtak

után szakadnak meg a városi élethez fűződő utolsó szálak, valamint bomlanak fel a rokonok

közötti személyes kötelékek: „Néha úgy tűnt, nem bírják tovább, megfulladnak ebben a

hitvány viskóban, átharapják egymás torkát – a szűk helyen mindenen összekaptak, minden

idegesítette őket.” (68.) Az apró kunyhóban összezsúfolódott família a „mégiscsak élni kell

valahogy” imperatívuszától hajtva vegetál egyik napról a másikra, miközben sehogy sem

sikerül beilleszkedniük Muranovo zárt rendjébe: a városba folytonosan visszavágyódó, de

elutazni sokáig képtelen Artyom (akinek ezen bénultsága óhatatlanul előhív bizonyos csehovi

áthallásokat) ugyan a falu cédáját felcsinálva megalapítja a maga saját, ugyancsak szeretet

nélküli családját, szülei pedig a helyi szokásoknak engedve zugpálinka árusításába (és mérték

nélküli fogyasztásába) kezdenek, mégis kívülállók (eleinte még csak hellyel-közzel megtűrt

idegenek, ám a későbbiekben már illetéktelen betolakodók) maradnak ebben az eleve

marginális világban. Az új, tágasabb otthon, amit Nyikolaj Mihajlovics az állandó

anyaghiánnyal küszködve igyekszik felhúzni az időközben – gyanúsan tisztázatlan módon –

elhunyt nagynéni kertjében, sosem készül el: mire a ház felépülne, az emberek leépülnek.

Végül már nem marad, aki lakja: a gyilkos ellentétek alig három év alatt csaknem az utolsó

főig felemésztik az elátkozott Jeltisev-családot.

Az ember természeténél fogva rossz, vagy a körülmények teszi azzá? Szencsin

érezhetően az orosz irodalom eme jól bejáratott „átkozott kérdését” teszi meg a regény

központi dilemmájául, és noha az eddig elmondottak alapján joggal gondolhatnánk, hogy az

utóbbi felvetés példázatával van dolgunk, a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Többek

között azért sem, mert A Jeltisev-családban egyetlen olyan pozitív karakter sem bukkan fel,

akinek alakja igazán éles kontrasztba kerülne a diabolikus környezettel, minek következtében

a körülményekkel szembeni ellenállás nélkülözi a tragikus, felforgató (és sok esetben direkt

moralizálásba torkolló) pátoszt, és csak passzív, kilátástalan melankóliát eredményez – kívül-

belül egyaránt szomorú a világ, mint azt már Platonov is megmondta. Miközben tehát az

elesett karakterek iránt empátiára hajlamos olvasóban joggal támad szánalom Jeltisevék

válogatott szenvedései miatt, egyúttal nem árt azt is szem előtt tartanunk, hogy ők maguk is

besegítenek saját sírjuk megásásába. 12 Nem egyszerűen csak az őket satuba fogó siralmas

külső viszonyok foglyai, hanem legalább annyira saját akaratgyengeségüknek is túszai, és

részben azért is egyre nehezebb megőrizniük emberségüket Muranovo embertelen viszonyai

között, mert már eleve hiányzik belőlük bármiféle stabil egzisztenciális alapzat, amire

támaszkodva ilyesmi egyáltalán lehetséges volna. Kétségtelenül a regény egyik nagy bravúrja,

hogy miközben olyan karaktereket állít (első pillanattól fogva sejthető végkicsengésű, ám a jó

érzékkel beütemezett dramaturgiai fordulópontok miatt mégis izgalmasnak ható)

cselekményének középpontjába, akikben túlzás nélkül semmi rendkívüli nincsen („Ennyi az

élete.” – summázza egy helyütt a narrátor Nyikolaj Mihajovics alig pár mondatban felvázolt

sematikus előtörténetét), ám ennek a belső ürességnek a mélylélektani alaposságú feltárása

(vagyis a főszereplők helyrehozhatatlan érzelmi tönkremenetelének, a végzetes tévedések

mindig csak jócskán megkésett felismeréseinek állandó regisztrálása 13 ) mégis emlékezetes

figurákká avatja őket, akik mindvégig képesek fenntartani a szociohorror ambivalens

hatásmechanizmusának kitett olvasó érdeklődését (a nyomorral való szüntelen szembesítés

többségében rosszul fizetett alkalmi vagy illegális munkára kényszerülnek. 2010-ben a vidéki orosz fiataloknak

mintegy fele élt a létminimum közelében vagy az alatt. (Maria Muhanova kutatására hivatkozik:

http://vaszaritamas.blog.hu/2015/08/24/fiatalon_videken_oroszorszagban)

12 Ez (kissé talán didaktikusan) képileg is megjelenik a Nyikolaj Mihajlovics kudarcba fulladt építkezése során

keletkezett munkagödörben: „Sötét, ijesztő volt a gödör, mint a frissen kiásott sír.” (106.)

13 „...Később, amikor már semmit sem lehetett visszahozni, megváltoztatni, Valentyina Viktorovna gyakran

eltűnődött, mikor is kezdődött ez a nem külső (a külső már rég elkezdődött, Gyenyisz letartóztatásával, hanem

belső lecsúszás az élet fenekére; mikor kezdtek elszakadni az erkölcsi szálak, egyik a másik után, és a korábban

elképzelhetetlen mikor vált elképzelhetővé, hogy a végén már nem maradt semmilyen gát...” (128.)

ugyanis egyszerre deprimálja, illetve jó esetben megnyugtatóan emlékezteti a befogadót

szerencsésebb helyzetére).

A Jeltisev-família tagjai lényegében olyan „jellemtelen jellemek”, akik önálló,

irodalmi értelemben vett személyiség helyett egy adott korszak, illetve társadalmi szegmens

kollektív ismertetőjegyeit viselik magukon. Ebből a megközelítésből a rendőr apa és a

könyvtáros anya akár a szovjet-éra korrupt, erőszakos hatalmi hierarchiájának és szellemtelen,

intézményesített kultúrájának tipizált kiszolgálóiként is értelmezhetőek, 14 akiket a történelmi

kontextus hirtelen átalakulása megfosztott ezen egész énjüket kitöltő funkciójuktól, és akik

már csak egy züllött (Gyenyisz), célok nélküli és enervált (Artyom) új generációt 15 képesek

örökül hátrahagyni a számukra otthontalanná lett posztszovjet Oroszországnak. Miképp azt

már a regény kezdete is sejtetni engedi, Nyikolaj Mihajlovics életének legnagyobb tévedése

talán nem is annyira az elbocsátásához vezető említett vétke volt, mint inkább korábbi

hezitálása, avagy a történelmi tudat fatális kihagyása, mikor elszalasztotta a rendszerváltás

zavaros évei alatt adódott váratlan alkalmakat: „Jeltisev átaludta azt a pillanatot, amikor, mint

a három vitézről szóló mesében, ki kellett volna választani, hogy melyik úton menjen tovább.

Egyre másra nyíltak meg előtte a lehetőségek, hogy valóban változtasson a sorsán. De ő

sehogy sem tudta elszánni magát.” (6.) A család pokoljárása ennek szellemében egyfajta

késleltetett büntetésnek is tekinthető az adaptációra való képtelenségért; kiűzetés a nélkülük

továbbhaladó történelemből (amiben gyenge ember tehát nem hagyhat nyomot), deportálás a

historikus időből kiszakadt Muranovóba.

Szencsin sötét víziója a történelmen kívüli, önnön enyészetének hermetikus

„örökkévalóságába” temetkező orosz faluról Radomir Konstantinović szerb filozófus és

irodalmár elméletével rokonítható, aki a következőképp jellemezte a provincia szellemiségét:

„Mivel a maradandóság híve, mikor elfogadja (és ezt saját választásának akarja feltüntetni) a

világtól elhagyott, «eldobott» vidék sorsát, kénytelen mindenben a maradandóságot hajszolni,

még a saját stílusában is. [...] Antihistorikus, mivel saját stílusát mindenkorinak érzékeli,

mivel azon van, hogy egy zárt világba zárva ezt a zártságot előnynek tüntesse fel, [...] ne

pedig kívülről reá sújtó ítéletnek lássa.” 16 Jeltisevék érkezése ekképp a változás veszélyét

csempészi be ebbe a mozdulatlan világba, álmodozásuk a visszakapcsolódásról a város élettől

nyüzsgő, dinamikus tereibe (a „eleven történelembe”) a zártság rurális dogmájának

demonstratív megtagadását jelenti. A Jeltisev-családban az orosz falunak tehát már nem éltető

kultúrája vagy misztikája, hanem egy olyan elnyomó, az individuális életek iránt teljességgel

közömbös 17 ideológiája van, „mely az egyediség önmegsemmisítésével, az egyöntetűség

14 A családfő ténykedése (Muranovo elnyomó szokásrendjéhez hasonlóan) természetesen egy általános érvényű,

a Szovjetunió idején túlra is kiterjeszthető politikai allegóriaként is olvasható: nem véletlen talán, hogy a

regényben fordulópontot jelentő esemény, mikor Nyikolaj Mihajlovics egy veszekedés hevében véletlenül

Artyom halálát okozza, IV. (Rettegett) Iván cár és szerencsétlenül járt fia, Iván cárevics jól ismert esetére

emlékeztet. Ami a Valentyina Viktorovna alakjában felsejlő kultúrkritikát illeti, szembeötlő például, hogy a

könyvek között töltött egykori hivatás érezhetően semmiféle érdemi műveltséget, a mindennapokban is

hasznosítható tudást nem biztosított Jeltisev feleségének, és az egész regény során mindössze egyetlen helyen

köszön vissza, mikor a sivár vidék egy sci-fi olvasmány homályos emlékét idézi fel benne: „Halott és undorító

volt a világ [...], mintha hirtelen nem a Föld nevű bolygón volnának, hanem valami fantasztikus Plútóra

csöppentek volna. «Alekszej Tolsztojnak van ilyen regénye? – próbált visszaemlékezni Valentyina Viktorovna a

könyvtáros múltjára. – Vagy Wellsnek?»” (153-154.)

15 Ezzel kapcsolatban említsük meg az orosz újrealizmus egy másik fontos, igaz, politikai nézetei miatt

meglehetősen ellentmondásos megítélésű szerzőjét, Zahar Prilepint is, akinek 2006-os, Szányka című műve

megrázó (és a néhány évvel későbbi ukrán válság tükrében már-már profétikusan ható) krónikája annak, hogyan

használják ki a különféle radikális ideológiák a kilátások és felsőbb útmutatás nélkül maradt fiatalság ezen

szellemi gyámoltalanságát. Tegyük hozzá továbbá, hogy a magyarul jóval beszédesebb, Mert mi jobbak vagyunk

címen (Ford.: Abonyi Réka, Európa Könyvkiadó, 2013) megjelent regénynek A Jeltisev-családhoz hasonlóan

szintén fontos helyszíne a pusztulással többszörösen asszociálódó vidék – felejthetetlen például az a jelenete,

amelyben a fiatal főszereplő egy havas erdőn át igyekszik elvonszolni szülőfalujába apja koporsóját.

16 Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája (Ford.: Radics Viktória, Kijárat Kiadó, 2001, 10. o.)

rendszerével próbálja túlélni a halált.” 18 Az őt ért sérelmeket mind inkább nehezebben viselő,

egyre súlyosabb bűnökbe sodródó Nyikolaj Mihajlovics ennek a birodalmi-törzsi

mechanizmusnak a működését zavarja meg azáltal, hogy a regény vége felé egyenruháját újra

felöltve autoriter hatalomként próbál meg érvényesülni („A rendőrtempó itt nem jön be,

Nyikolaj Mihajlovics. Ez falu. Itt nem szeretik az ilyeneket.” [105.]), kiprovokálva ezzel a

vidék kíméletlen, a Jeltisev-család hányattatott sorsát végleg megpecsételő bosszúját.

Mindezek ismeretében talán felesleges is külön kiemelni, hogy A Jeltisev-család

depresszív atmoszféráját egy pillanatra sem töri meg bármiféle humoros elem, abszurd

fordulat vagy ironikus hangvétel. 19 Az egyre kegyetlenebb sorscsapásokra kifuttatott

események sötét tónusát csak tovább erősíti a Muranovo kietlenségéhez illően letisztult, az

archaikus népnyelvi fordulatok egzotikumát tudatosan kerülő elbeszélői hang. A szöveg

relatíve dísztelenségét remekül példázza, hogy leglátványosabb nyelvi stílusjegyei, amolyan

„negatív ornamensei” a mind a narratíva, mind pedig a párbeszédek szintjén burjánzó

hármaspontok: mintha csak az ábrázolt entrópia beszivárogna a grammatikai struktúrába, még

inkább fokozva a befejezetlenség átható érzetét regényben, amelynek mondatai ugyanolyan

hirtelen szakadnak meg és fulladnak ki, mint szereplőinek értelmüket vesztett életei. Szencsin

stílusa magával ragadóan gördülékeny, a haldokló környezet érzékletes leírásainak

köszönhetően pedig igen képszerű, megidézve a peresztrojka idejében elterjedt, jellemzően a

szovjet-orosz társadalom sötétebb oldalára koncentráló csernuha-filmek – mint például az

1990-es dokumentumfilm, az Így nem lehet élni – pesszimista naturalizmusának lehangoló

látványvilágát.

Az orosz újrealizmus szerzőit gyakran éri vád prózanyelvük szegénységét illetően, A

Jeltisev-család viszonylag eszköztelen megszólalásmódja azonban nem jelenti azt, hogy a

szöveg híján lenne a művészi megformáltságnak. Több kritika is felfigyelt például arra a

klasszikus irodalmi hagyományokat idéző finom megoldásra, miképp a szerző az időjárási

viszonyok, az évszakok kiszámítható körforgásának (avagy a környezet változást, megújulást

ígérő kegyes hazugságának) aprólékos láttatásán keresztül szemlélteti, ahogyan a menekülni

vágyó Jeltisevéket örvényként szippantja magával Muranovo lélektelen világának

monotonitása. 20 „Kurta, majdnem viharos zivatar zúdult a falura, utána meg napokon át

szemerkélt az eső, úgy tűnt mindig, hogy mindjárt eláll, de csak nem állt el. [...] A városban

az eső is másmilyen volt – könnyen el lehetett rejtőzni előle, megfeledkezni róla.” (139.) – jó

példája ez annak, hogyan szövi bele az egyébként távolságtartó narrátor ezekbe a leírásokba

17 „Jeltisevet meglepte az emberek viselkedése – úgy álltak ott és nézték a hullát, mint valami egészen hétköznapi

dolgot.” (147-148.)

18 Konstantinović, 2001, 15.

19 Ebből a szempontból izgalmas lehet Szencsin regényének összevetése a szintén újrealista íróként számon

tartott Valerij Zalotuha A muzulmán című kisregényével. Az afganisztáni háborút követő időszakban játszódó

történet egy hadifogságba esett, és ezalatt a muzulmán hitre áttért katona, Nyikolka Ivanov krónikája, akinek

hazatérése felforgatja Isten háta mögötti szülőfalujának életét. Az alapkonfliktus szintén a „mi” és az „ők”

kategóriái mentén zajló népi xenofóbia kibontakozása, vagyis egy zárt vidéki közösség hagyományrendszerének

szembekerülése az övétől különböző civilizációs mintázatokkal, A Jeltisev-családtól eltérően azonban az orosz

nemzeti identitás külső-belső feszültségeit szimbolizáló összecsapás sokkal élesebb kettősségek mentén

artikulálódik: már-már Dosztojevszkijt idézően (különösen A Karamazov testvérek és A Félkegyelmű hatása

érződik erősen) feszül egymásnak az orosz szellem kontemplatív, metafizikai irányultságú pólusa és gyermekien

kegyetlen, eszméiért ölni képes oldala. Fontos különbség továbbá, hogy A muzulmánban a vidéknek még van

egyfajta karneváli derűje, ami megmosolyogtató pillanatokkal képes ellensúlyozni katasztrofális anyagi és

szellemi nincstelenségét. Időről időre felsejlik az orosz falu eleven hit- és hiedelemvilága: a kisregényben fontos

szerepet tölt be például egy elsüllyedt templomhoz fűződő legenda (egy afféle helyi Kityezs-mítosz), de

Zalotuha még a népmesék világát is megidézi egy frappáns jelenetben, mikor a falu apraja-nagyja a váratlan

dollár-áradatot hozó folyójukhoz csődül (a „csoda” egyébként egy aktatáskányi kenőpénzzel együtt megfulladt

helyi oligarchának köszönhető).

20 Ezt a meglátást teszi például Gyürky Katalin is Ahonnan már nincs lejjebb címet viselő recenziójában (Élet és

Irodalom, LIX. évfolyam, 38. szám, 2015. szeptember 18., 20.).

az épp előtérbe helyezett szereplő aktuális lelkiállapotát, jelen esetben Artyom urbánus

nosztalgiáját. Ennek kapcsán érdemes egyénként megjegyeznünk, hogy a város csak a család

torzító emlékein keresztül tűnik Muranovónál nagyságrendekkel elviselhetőbb helynek,

vagyis a regény csak látszólag fordítja visszájára az orosz faluirodalom unalomig ismert

város-vidék bináris ellentétpárját, valójában nem tételez éles minőségbeli eltérést közöttük:

Artyom és Valentyina Viktorovna alkalmi „kanosszajárásai” a városba például szinte mindig

látványos és megalázó kudarccal végződnek.

Az idealizált élettereknek ez a fokozatos lebontása mintegy előkészíti a terepet az

utolsó előtti fejezetre időzített igazi illúziórombolásához, vagyis a börtönből hazatérő

Gyenyisz kálváriájához. Nagyon izgalmas megfigyelni, ahogyan regény fikcionáltságát

mindvégig „lenn tartó” rögrealizmus keretei között egy kvázi-metafizikai töltetű várakozás

kezd körvonalazódni, miképp a magatehetetlen Jeltisev-házaspár minden maradék reménye

egyre inkább a börtönben jó útra tért Gyenyisz alakjában összpontosul. Mire a kisebbik

Jeltisev-gyerek a legnagyobb szükség idején hazatér, már több lesz egyszerű tékozló fiúnál,

egyfajta profán Jézus-alakká nemesedik, amit a színre lépésével hirtelen megszaporodó vallási

áthallások csak tovább fokoznak: szülei hallal várják (egyértelmű keresztény-szimbolika),

elfogyasztja utolsó vacsoráját, majd az éj leple alatt az apja által előzetesen felhergelt helyiek

rövid úton kivégzik (a módszer valamelyest szintén Krisztus halálát idézi: leszúrják egy

dárdaszerű acélrúddal). Nem meglepő módon Gyenyisz értelmetlen mártíriuma nem hoz el

semmiféle feloldozást, a feltámadás elmarad: apja nem sokkal később követi őt a sírba, anyja

pedig végképp magára marad. Mint arról a regény legutolsó, nekrológnak is beillő fejezete

szenvtelenül beszámol, Jeltisev felesége a falusi próza „bölcs öregasszonyainak” 21 üres

hasonmásaként tengeti tovább feleslegessé lett életét, beteg testének fenntartására korlátozódó

napjait („Legszívesebben minél előbb meghalna. De nem tud meghalni, így hát él tovább.”

[258.]), Artyom hátrahagyott kisfiáról pedig zárszóként még megtudjuk, hogy immáron

nevelőapja nevét viseli, és a regénycímmé emelt név demonstratív megtagadásával a vidék

végleg kiveti magából a „jeltisevséget”. Kétségtelenül van abban valami elismerésre méltóan

perverz virtuozitás, ahogyan Szencsin egészen a legutolsó sorig képes tovább fokozni

Jeltisevék már fokozhatatlannak hitt tortúráját, minek révén a megannyi egyéni gyötrelem

végül egy általános egzisztenciális fenyegetéssé változik. Nem pusztán a szerzői önkény űz itt

kegyetlen játékot kiszolgáltatott teremtményeivel az olvasó sokkolásának érdekében –

szimbolikus leszámolás ez az orosz vidékhez kapcsolódó messianisztikus várakozással és

tétlen ábrándokkal. A falu nem megváltónk, hanem balvégzetünk – lényegében ezt üzeni

Roman Szencsin reménytelen remekműve, ami után kétségtelenül rendkívül nehéz lesz bármi

biztatót írni az orosz vidékről. Hogy mindez az értelmiséget felrázni hivatott figyelmeztetés,

vagy a már bekövetkezett kataklizma tehetetlen konstatálása, az nézőpont kérdése.

Turi Márton (1986), kritikus, főbb kutatási területe a XX. századi és kortárs orosz

próza.

21 Ilyen, a népi tradíció javait, a múlt jövő alapjául szolgálható értékeit hordozó idős nő például Raszputyin

Végnapok című regényének Annája, vagy a Matrjona háza Szolzsenyicin-novella címszereplője.