A sírásó magányos akciói. Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány

Hrabal 50 éve írott, nagy áradású, lázas és a gályarabok bölcsességét idéző regénye

egy könyvzúzda fáradhatatlan munkásáról szól. A 35 éven át bálázó férfi a

világtörténelem óriásait préseli ócska, avítt masinájába, minden nap, reggeltől estig. A

klasszikus görögöktől Goethéig, a filozófia nagyjaitól Van Gogh és Camus

halhatatlan műveit selejtezte, pusztította, hogy ott zakatoljanak agyában, szívében, a

véredények gyökeréig. A bűzös egér- és rovarparadicsom pinceodújában, mint

„gyöngéd hentest” megtanították a pusztítás élvezetére, és ha az áldott, fogyhatatlan

mennyiségű sör nem tartaná éberen, csak a lüktető boldogságot élvezné, amint

táskájába gyűrt remekművekkel tér meg esténként maga építette könyv-kápolnájába.

Mert amint a préselőgép piros-zöld gombjait nyomkodja, szövegeket olvas,

gondolatokat gyűjt, hazalopja a már befogadhatatlanokat, és eszerint lesz maga is egy

kicsit az örökkévalóság megszállottja… Szüntelen delíriumában Lao-ce és a Kisjézus

társaságában (a szép kisasszonyok gyűrűjében) a művelt tudatlanság magaslatára

emelkedik, és a véres húslegyek extázisában szeme előtt könnyedléptű, türkiz-zöld és

atlasz-piros szoknyájú cigánylányok futkosnak fel-le a lépcsőn. Így lesz a bálázó

tulajdonképpen boldog. Hiszen „csal”. Minden bála közepébe egy kiemelkedő

remekművet présel, hogy az öreg szivacsarcú festő (Rembrandt) a hulladékpapír

mélységében, mint az egerek tápláléka, élvezetet nyújtson a szattyánbőrbe kötött

csemegékhez.

15 év selejtező bajnoka nemcsak a világkultúra örökéletű alkotóival kerül testközeli

barátságba, hanem a maga életének eseményeit is velük éli meg: anyja halálát és

hamvasztását, bakter bácsikája temetését, és a mindennél drámaibb találkozást egy

modern, hatalmas préselőgéppel, mely egész addigi élete diadalát zúzza semmivé.

Mikor meglátja, hogy Bubnyban egy gigantikus prést állítottak fel, mely húsz

olyannal ér fel, mint amivel ő dolgozott, megérti, hogy valaminek vége lett,

„bekötötte a cipőfűzőjét, és remegve nem tudott annak a masinának a szemébe nézni”.

Ravasz tudománya lehetetlenné és feleslegessé vált. Az üvegcsarnokba költöztetett

gép, a körötte forgolódó kesztyűs szakemberekkel, más világrendben járnak. Hiába. A

technika és a tudomány hatásosabb eszközöket ismer már. Megszokott pajtás-gépével

együtt maga is selejt lett, nincs honnan hazalopni a választott értékeket. Hova lett az

élvezet, amellyel egy értékes könyv gerincéhez nyúlva „úgy remegett a keze, mint a

mennyasszony csokra az oltár előtt”? Az elektromos gép hajtókarjai másként

szelektálnak.

A mélyvilág, amelyben járunk, olyan sötét, mint a sír, és a leírás részeg könnyedsége

olyan lebegő, mint egy népdal, amelyben zengve búgnak a rímek, és ölelkeznek a

képek, hogy a képzelet szabad örvényét közvetítsék. A sírásó bölcsessége

kimeríthetetlen, mert a legnagyobbakkal érintkezik, még ha bölcsessége múlékony is,

hisz megéri, hogy a változó idő az ő birodalmát is kiselejtezi. Az autodafé („eretnek

művek máglyára ítélése” a hivatalos megnevezés szerint) nagy hagyományra tekint

vissza, és ha elsőként nem is az élő ember az áldozat, a lényeg valamely RÉGI vallás,

eszmény, illetve az azt hirdető művek kíméletlen elpusztítása, mint az új hatalom

diadala.

De hát miféle időkben járunk, hogy mindez ilyen magától értetődően gomolyoghat?

Minthogy a bezúzásra ítélt művek végtelen számúak, se tárgy, se műfaj nem akadály

többé, hogy helyet adjanak újabb szenvedélyes hitvallásoknak, az új masina

zavartalanul működik. Minden „bűnös” alkotás egynemű az automatikus, gyors gép

fényes, fémes szája előtt. Több ezer éves vagy tegnapi munka, nincs többé helye az

új, egyetlen igazi világban.

Magára maradt hősünk a Prága közeli kisváros alig gondozott parkjaiban, a Károly tér

otthonos promenádjain boldogtalanul bolyong, míg végül maga is régi préselő

teknőjébe bújik (képzeletében? valóban?), hogy ott élvezze a könyvek között élete

színpadának utolsó, megszokott gyönyörét, miközben Seneca és Szókratész most is

hűségesen kísérik, velük együtt halad.

Ez a nagy metaforák titka, egyetlen, mindent átfogó képbe sűríteni a legsúlyosabbat,

(és) a legköznapibbat. Érvénye a láttató erő, mely minél részletesebben ragaszkodik

hely és idő elemi valóságához, annál kézenfekvőbb megérteni általánosabb jelentését.

Egyszerűsége túlnő a közvetlen fizikai valóság színterein. Környezet, eszközök

lehetnek egy idejétmúlt világ színpadán, de a történések értelme az aktuális jelenben

azonos marad. Ráismerésről van szó. A rombolás, mint annyiszor, a dölyfös

hatalomátvétel első látványos aktusa. A világraszóló guillotine első nekifutása a

megsemmisítő vállalkozásoknak. Az agyafúrt (ősrégi) technikák, a döbbenetes,

pillanat alatt érvényesülő lefejezések például azért oly sikeresek, mert direkt

brutalitásuk vitathatatlanná teszi az ítélet visszavonhatatlanságát. Nagy Sándor

világhírű könyvtára óta, Timbuktu, Palmyra látványos pusztítása a hódító erő elsöprő

hatalmát hivatottak felmutatni. Úgy megsemmisíteni az előtte járót, mint ahogy a

fejvesztő kivégzések is halálos biztonsággal működnek, mert a visszafordíthatatlan

erejével bírnak.

A korszerű zúzda

Csakugyan, változnak az idők. Ha egyes megváltásra törekvő megszállottak

világraszóló cselekedetekkel már nem tudnak meglepni, a régesrég alkalmazott

eljárások, sokak szerint, feltámaszthatók. Autodafé? Bagatell! Csak ki kell terjeszteni

a hatókört, a nyomtatott emberi írásról magára az azt létrehozó emberre, nem

egyénenként, hanem minél tömegesebb méretekben, az hatékony. Értelmes

erőfeszítés, örömteli együttlét, jókedv és buzgalom, mind irtani való kárhozat, s

pusztitani egy halálraszánt lény számára, a maga élete árán is, a legradikálisabb

strategia. A lényeg a végletes, megmásíthatatlan cselekedet.

Rombolva létezni, megtagadva a létet magát, íme a fokozhatatlan ideál, így lesz az

egyetemes zúzda halálos kor, gyilkos ragály.