Az Illés-féle orosz-magyar barátság (Vörös Boldizsár: Történelemhamisítás és politikai propaganda, Illés Béla elmeszüleményei a magyar szabadságküzdelmek orosz támogatásáról)
Diószegi András 1966-os Illés monográfiáján túl, Illés Bélával foglalkozó munka
nemigen született. A közelmúltban Földes Anna Irodalmi Újsággal kapcsolatos
visszaemlékezéseit tartalmazó könyve (Földes Anna: Az Irodalmi Újság könyve. Széphalom
Könyvműhely, 2001) érintette a személyét, ez azonban Illés (elsősorban főszerkesztői)
szerepkörét nem az irodalomtörténet-írás szempontjából értékelte, inkább nosztalgiával
vegyes rehabilitáció szándékával mutatta be a szerzőt. Időszerű volna azonban részleteiben
tárgyalni (bármilyen nehéz is értékhangsúlyok nélkül kezelni) Illés Béla életművét, hiszen
azon túl, hogy tevékeny és meghatározó alakítója volt a kommunista diktatúra
irodalmiságának, pályaképe a XX. századi irodalmi-szellemi mozgások sajátos, mégis
figyelemreméltó lenyomata. Első írásait a Nyugat közölte, majd a proletárdiktatúra bukása
utáni emigrációjában különböző munkás és szocialista lapok munkájába kapcsolódott be
(Munkás Újság, Sarló és Kalapács), elnöke lett a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségének,
és nem utolsó sorban az elsők közt alkotott szocialista realista stílusban. Miután
Csehszlovákiából és Ausztriából is kiutasították, a Szovjetunióban a Szovjet Írók
Szövetségében dolgozott, harminc év után szovjet őrnagyként tért vissza Magyarországra, de
később (1957-1959) az Élet és Irodalom szerkesztőbizottsági tagjaként is tevékenykedett.
Vörös Boldizsár sem a főként a Kárpáti Rapszódia írójaként és irodalmi
lapszerkesztőjeként ismert Illés személyét és szorosabb értelemben vett irodalmi munkásságát
állítja középpontba, hanem egy, a kommunista diktatúra önlegitimációs törekvései közt is
különös, ma már talán elképzelhetetlennek ható, általános érvényű jelenségére fókuszál. Azaz
arra a folyamatra, amelynek során Illés egyes fiktív személyeket, vagy valós személyek fiktív
cselekedeteit irodalmi műveken túl is valós történeti tényként igyekezett hitelesíteni. Illés –
vélhetőleg a korszak irracionális politikai gyakorlatával azonosulva – nemcsak a
műértelmezés ideológiai szempontú felhasználhatóságát aknázta ki, hanem egyenesen átírta a
propaganda szempontból hasznosítható történelemi eseményeket, az új hagyománnyá
szilárdítás szándékával. Vörös azt tekinti át, hogy ez a tudatosan működtetett folyamat miként
emelhetett a kulturális emlékezetbe sosem létezett alakokat. A szerző ezért körültekintő és
mélyreható kutatást folytatott a történelmi kitalációk lehetséges előzményeit, indokait és
következményeit is figyelembe véve.
Vörös egyértelműen kultúrideológiai okokat jelöl meg Illés motivációjaként, hiszen
egyéni nyereségvágy, vagy hírnévszerzés lehetősége az ő esetében kizárható – ami
önmagában is izgalmas kérdésfeltevésekhez vezet, tekintve, hogy Illést a kortársak a párt
hivatalos irodalompolitikájának feltétel nélküli kiszolgálójaként tartották számon. Bár
meglepőnek tűnhet, hogy Illés szovjethűségét több évtizedes Szovjetunió-béli tartózkodása
sem törte meg. A Szovjetunióhoz való hűség egyik nyilvánvaló gesztusa az a történelemátíró
kísérlet, amelyet Vörös Boldizsár tárgyal. A mítosszá avanzsálódott történethamisítási
gyakorlatoknak a keletkezés- és hatástörténete azonban a világháború utáni időszak kulturális
helyzetét, az ideológiai motiváltságú propaganda működési mechanizmusait is szemlélteti.
Két hamis esettel foglalkozik a szerző. Rövidebben a Rákóczi-szabadságharc orosz
támogatásának kitalációját mutatja be, a Rákóczi és az oroszok című fejezetben: itt arról esik
szó, Illés miként építette fel azt a történetet, amely szerint Péter cár katonákkal, ágyúkkal és
pénzzel támogatta a magyar csapatokat. Részletesebben pedig az 1849-es magyar
szabadságharcot támogató, és ezért kivégzett Alekszej Guszev százados és társainak történetét
fejti ki. Vörös hangsúlyozza, hogy nem az irodalmi műből véletlenszerűen történeti ténnyé
változó fikcióról van szó, hanem irodalmi fórumokon túli hamis adatok közreadásáról, amely
ebben a formában megkérdőjelezhetetlenné teszi a direkt történelemhamisítás tényét. Az
egyik legizgalmasabb szövegrészben a szerző épp ennek a mibenlétére kérdez rá, Eric
Hobsbawn munkáin keresztül.
Figyelemreméltó az Illés által kitalált esetek hasonlóságainak és különbségeinek
összegzése is. Illés a Rákóczi-féle kitalációjában történettudományi szempontból igazolhatóan
létezett személyeket (ilyen II. Rákóczi Ferenc, I. Péter, Esze Tamás) használt fel, a Guszev-
ügyben ellenben alacsony pozíciójú alakokat sorakoztatott föl, akikről – e koncepció szerint –
a történeti szituációból következően nem keletkezhettek feljegyzések, vagyis Illés a feltárás-
leleplezés aktusával is érvelhetett. Előbbi esetében tehát a kitalációk legitimálását elősegítette
a valós történelmi személyek és események közé való beillesztés, ugyanakkor Illés szintén
kreált dokumentumokkal, naplófeljegyzésekkel, periratokkal, levelekkel (ezekről esik szó A
kitalációk lehetséges előzményei: valóban élt és fiktív szereplők című fejezetben), valamint
több hasonló fikciót tartalmazó történettudományos szöveg közreadásával (például az Új Szó
hasábjain) is törekedett az állításai alátámasztására.
Vörös arra is rámutat, hogy a kuruc-fikció épp azért nem tudott szervesen beépülni a
köztudatba, mivel Illés állításai sok esetben ellentmondtak a már ismert forrásoknak. A
Guszev-esetet azonban csak jóval alaposabb kutatások tudták cáfolni. Többek közt Szeberényi
Lehel, Illés Endre, Hegedűs Géza, Végh Antal, Zolnay Vilmos, Vadász Sándor adtak hangot
nyíltan vagy közvetetten a téma hitelességével szembeni ellenérzéseiknek, de fontos, hogy
mindez csak 1956, vagyis a szerző presztízsvesztése után történt, amikor a személyével együtt
az általa végzett „kutatás” is támadhatóvá vált.
Vörös természetesen nem egyedül Illés felelősségére kérdez rá, hiszen az általa
elindított folyamat nem tetőzhetett volna a közreműködő munkatársak egységes fellépése –
határozott és érintőleges állásfoglalások, a cáfolat hiánya – nélkül, emellett a „célország”
hozzájárulásai (E. Jepticin, Leonov írásai) is fontos legitimációs aktust jelentettek. Ezeket
Vörös alaposan elemzi A Guszev-ügy cím alatt, amelynek alfejezeteit az újságcikkek, a
hivatalos levelek, Illés megnyilatkozásainak változásai, a magyar történettudományi munkák
és tananyagok, megemlékezések, magyar és külföldi szépirodalmi alkotások, és a Szovjetunió
utódállamaiban még ma is fellelhető irodalmi-történeti nyomok köré csoportosította. E
történetek pedig nemcsak magyar és szovjet történettudományi és irodalmi művekben, hanem
többek között belorusz, román, sőt német munkákban is megjelentek. Sokak mellett, Illyés
Gyula is beemelte Guszev százados mártírhalálát szépirodalmi alkotásokba: az 1948-as
szabadságharcot feldolgozó drámáiba. Vörös Boldizsár sokrétű és összetett képet alkot a
történettudományos feltáró munka, a szépirodalmi fikció és a politikai berendezkedés
határterületein keletkező konfliktusokról.
Talán a legizgalmasabb aspektus az, hogy a Guszev-ügy még akkor is eleven
hagyomány maradt, amikor már nyilvánvalóvá vált a hamisítás. Illés hathatós munkájának
köszönhetően a kitalált személy körül megindult a kultuszképződés, azaz a politikai rendszer
abszurditásának betetőzéseként a kultusz még a rendszerváltásig tovább élt, például
utcanevek, emlékhelyek formájában, hiszen funkcióját, vagyis a magyar-orosz barátság
illúziójának erősítését ilyen módon is betöltötte. Bár a témakör feltárásának már vannak
előzményei (Kiss József és Murányi Gábor munkái) de Vörös széleskörű kutatásokra
alapozott kötete a kommunista kultúrideológia egy önmagán túlmutató jelenségét részletekbe
menően és máig ható következményeivel adja közre.