Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. február / Beszélgetés Gerőcs Péterrel Győztesek Köztársasága c. regénye kapcsán

Beszélgetés Gerőcs Péterrel Győztesek Köztársasága c. regénye kapcsán

Regényedben megjelenik egy igen erőteljes ellenpont, egy olyan kontraszt, ami a főhős

elbeszélhetetlen karaktere és a róla beszélő, mesélő, vele valamilyen módon kapcsolatban

álló személyek között feszül. Jól teszem, ha azt gondolom, hogy ez a feszültség, vagy jobban

mondva egyfajta köztesség az, ami leginkább jellemzi ennek az ellentmondásos és

megfoghatatlan személyiségnek a karakterjegyeit?

Igen, elsősorban ez érdekelt: lehet-e teljes képet alkotni valakiről, akit csak többszörös

fénytörésben látunk, különböző részleteiben. Látjuk az arcélét, a hátát, a nevetését, a

történetének egy apró részletét. Aztán egy egészen másik kivágatban a szexuális működését, a

szociális életét, illetve annak is csak egy metszetét, a szülői házat, benne a múltját,

kamaszkorában a vágyait, a jövőjét, jövőjének a jelen idejűvé válását. Talán ez mondja el a

legtöbbet egy emberről: hogyan jelenik meg a saját jövőjében. Mennyire alakítója illetve

mennyire elszenvedője a saját akaratának, és elsősorban: hogyan tükröződik más emberekben.

Itt persze adódik az a kérdés is, hogy vajon ez a szöveg elsősorban az ő portréját rajzolja meg

vagy a róla beszélőkét. De legelsősorban: egy szöveg adhat-e akkora feladatot az olvasónak,

hogy a sokdarabos puzzle-t neki kelljen kirakni. Ha pedig még tovább megyek, akkor fel kell

tennem azt a kérdést is, hogy egy személyiség mennyire megragadható vagy megragadhatatlan

pillanatnyi jelenvalóságában, és mennyire kizárólag a környezete függvénye.

Mennyiben vetíthető a cselekmény és az ezeket bonyolító karakterek egy valós

Magyarországképre és, hogyan egészül ez ki, fonódik össze egyfajta közép-kelet

európaisággal?

A szöveg lehetséges olvasataira vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban mindig bajban vagyok.

Nem tudom, mondhatok-e többet a regényről, mint bárki más. Bár professzionális olvasónak

gondolom magam, a saját szövegeimről alkotható véleményemben hátránnyal indulok más

olvasókhoz képest. Például azért, mert az írói intenciók emléke máshová gravitálja számomra a

szöveg belső súlypontjait, ezért hiába próbálom azt gondolni, hogy a szöveg, szándékaim szerint

így vagy úgy jön létre, ezt vagy azt helyezi a fókuszba, valójában soha nem a szövegről beszélek,

hanem az eredeti szándékaimról, amelyeket még a szöveg újraolvasása sem tud felülírni

teljesen. Úgyhogy inkább a szándékaimról beszélek.

Én személy szerint (de talán ezzel más írók is így vannak) fontosnak tartom egy regénnyel

kapcsolatban (befogadóként is, de alkotóként is), hogy a regényvilág univerzális állításokat is

tegyen, tehát minden olvasója megtalálja a saját vonatkozási rendszerét a regényben, legyen az

akár ukrán, akár szír, akár magyar, ugyanakkor legyen egyedi is, és tudjon állításokat tenni arról

a tájról és arról a társadalomról is, amelyben megfogant. E kétirányú működés valamelyest

kizárja egymást, de a kihagyás, és az elhallgatás alakzataival lehet úgy csalni, hogy mégis

egyszerre legyen a szövegvilág egy általános és egy individuális vonatkozású állítás. Ez

természetesen ismét csak a kezdeti elképzelésem (vagy ha tetszik, vágyam) volt a szöveggel

kapcsolatban.

De azért biztosan megfogalmazható mind a figurákkal, mind pedig a hátterük szociális zajlásával

kapcsolatban némi kelet-európai jelleg. Az is lehet, hogy egy szövegnek mindig az a legerősebb

sajátossága, amire épp nem volt elég figyelme az írójának. Ez esetben a szöveg belső ideje az,

ami magáért felel, és mivel én egyedül ezt a Kelet-európai időt ismerem, valószínűleg a szöveg

akaratlanul is ezt a lélegzetvételt kapta, Kelet-közép- európai szívverése van.

A regényed feszültségteremtő jellege némileg filmes megoldásokat is eszünkbe juttat. Neked

van is közöd a filmezéshez, dokumentumfilmet forgattál Mészöly Miklósról.

Gondolkodásmódodban milyen kapcsolat áll fenn irodalom és film között?

Egyre jobban foglalkoztat ez a kapcsolat, úgyhogy egyre kevésbé tudom. Nem akarom az interjú

olvasóit kultúrtörténettel fárasztani, úgyhogy inkább most is absztrakt módon válaszolok.

Egészen pontosan nem a film és az irodalom kapcsolata érdekel (noha tudjuk, hogy

nagymértékben hatottak egymásra), hanem a vizualitás és a fogalmiság közelíthetősége. Nem

az, amikor egy filmcímet megemlít egy szereplő, hanem pl. amikor a szöveg leír egy képet,

vagyis az ún. ekfrázis. Amikor a fogalmak nagyon szigorúan rendelődnek alá valaminek, ami

nem fogalmi természetű, megváltozik a működésük. Pontosabban szólva: megérthetőbbé, mert

átláthatóbbá válik a működésük. Ilyen értelemben egy képleírás, vagy általában az ekfrasztikus

szövegek mindig egy kicsit önfeltáróbbak a szöveganalízis számára, mint a nem ilyen szövegek.

A fogalmak egy végtelen, parttalan, formátlan térben kavarognak, és a fogalmakkal dolgozó

alkotó mindig ebben a térben dolgozik. Ez egészen más, mintha az embernek a keretrendszere

egy vászon, és tizenháromféle szín volna. A fogalmak zabolázatlanok, ezért brutálisan

szigorúnak kell lenni hozzájuk, hogy egy másik ember számára is valami értelmes és

fogyasztható sajtolódjon ki belőlük. Tehát minél nagyobb prés alatt vannak a szövegek, minél

kisebb értelmi térbe, minél szigorúbb szabályok közé van szorítva a fogalmi háló, annál tisztább

a működése, annál megfoghatóbb, és paradox módon annál színesebben és szövevényesebben

bomlik ki az értelmezője előtt. Ez az egyik ok, ami miatt a képek szövegbeli működése nagyon

érdekel.

A másik dolog ennél egyszerűbb: a vizualitás egy érzékibb, mert közvetlenebb viszonyt

feltételez a tárgy és a nézője között, mint a fogalmiság az értelem és az értelmező között. A

fogalmak érzékivé tudnak válni, de csak akkor, ha utánoznak érzeteket, hanghatásokat,

képeket, illatokat, amik elsődlegesen hatnak ránk. Egy történet például mindig egy bonyolult

konstrukció egy festményhez képest, amelyre rátekintve azonnal lesz egy benyomásunk,

érzetünk. Természetesen nem azt állítom, hogy egy történet nem válthat ki érzelmeket, csak

azt, hogy ami a fogalmi konstrukcióknak előnye bonyolultságuk miatt, egyben a hátrányuk is,

tudniillik nem közvetlenül hatnak ránk, nem válnak primer érzettekké. Ezért akarok minél

közelebb hozni egymáshoz képet és szöveget, pontosabban: mivel én szövegekkel dolgozom,

ezért akarom minél beljebb csalogatni a képeket ebbe a parttalan, formátlan fogalmi térbe.

Nem tudom, hogy összefügg-e ezzel, vagy ha összefügg, van-e jelentősége, hogy véletlenül

készítettem négy évvel ezelőtt egy dokumentumfilmet Mészöly Miklósról, és épp nemrég

fejeztem be egy másikat Márton Lászlóról, miközben egyáltalán nem sorolom magam a

filmkészítők közé. Egy picit megtanultam a képi gondolkodást, illetve vágás során a képek

történeti, vagy narratív jellegű szerkesztését, de ez tulajdonképpen mindegy is.

Annak ellenére, hogy regényed, a Győztesek köztársasága tekinthető egyfajta intellektuális

detektívregénynek is, a karakterek nem egyértelműek, viszont jelen van a (itt időzejelesen

értendő) gonosztevő (intellektuális) hajszolásának attitűdje. Az igazi nyomozás azonban

belülre, a lélek útvesztőibe helyeződik?

Elsősorban igen. A krimi-jelleg egy csali. Nem hagyományos krimit akartam írni, viszont

szeretem a műfaj szerkesztési elvét. Bevonzza az olvasó tekintetét a történeti bonyodalmak

középpontjába. Nekem viszont itt azért is volt rá szükségem, hogy az olvasó maga is nyomozóvá

váljon, ha nem is a történet rekonstruálásában (persze ebben is), hanem a figura lélektanának,

ethoszának megalkotásában. Ha ez sikerül, akkor a szöveg kapcsán az igazi állításokat az olvasó

teszi majd, és nem én.

A könyv a múltfeldolgozás lehetetlenségéről is beszél, ugyanakkor egyszerre van benne a

felejtés és az emlékezés akarása?

Az emlékezés nagyon régóta, tulajdonképpen a második könyvem óta érdekel. Érdekel mint

patológiás tünet, de érdekel mint narratológiai anomália is; érdekel mint kulturális emlékezet, a

folytonosság, az időbeli önnemzés kérdéseként; érdekel a morális vetülete, az önbecsapás, a

hazugság lehetősége, és még más módokon is. Ha egy korábbi kérdésem, miszerint egy

személyiség a körvonalait a környezetétől kapja, visszatükröződésében definiálódik, akkor ez az

állítás ebben a regényben abszolút igaz. Itt csak emlékek állnak a rendelkezésünkre. Ezért sem

teljesen elhibázott az az elképzelés, hogy miközben az olvasó a főhős portréját rajzolja, ezt

mások vallomásaiban kirajzolódó vonásokból rakja össze. Amikor valaki beszél egy másik

emberről, természetszerűleg mindig magáról beszél. Miközben valamire emlékezünk, azzal,

hogy éppen arra a dologra összpontosítunk és nem másra, nagyon sok más dolgot éppen ezzel

egyidejűleg el is felejtünk. Ezt most nem morális szempontból mondom, de az emlékezés is

bizonyos értelemben döntés kérdése, legalábbis az emlékezésünk sajátosságában a

személyiségünk sajátosságai mutatkoznak meg. Ebből pedig az is következik, hogy nincs egy,

igaz múlt. Ha az irodalom „taníthat” bármit az olvasónak, akkor szerintem ez az. Mert amint ezt

belátja, egy kicsit az életet is engedékenyebben fogja olvasni. Az, hogy egy történetnek csak

különböző, kvázi-egyenrangú olvasatai vannak, nem egy politikai állítás, hanem az egyetlen

abszolút igazság.

Sirbik Attila