Beszélgetés Gerőcs Péterrel Győztesek Köztársasága c. regénye kapcsán
Regényedben megjelenik egy igen erőteljes ellenpont, egy olyan kontraszt, ami a főhős
elbeszélhetetlen karaktere és a róla beszélő, mesélő, vele valamilyen módon kapcsolatban
álló személyek között feszül. Jól teszem, ha azt gondolom, hogy ez a feszültség, vagy jobban
mondva egyfajta köztesség az, ami leginkább jellemzi ennek az ellentmondásos és
megfoghatatlan személyiségnek a karakterjegyeit?
Igen, elsősorban ez érdekelt: lehet-e teljes képet alkotni valakiről, akit csak többszörös
fénytörésben látunk, különböző részleteiben. Látjuk az arcélét, a hátát, a nevetését, a
történetének egy apró részletét. Aztán egy egészen másik kivágatban a szexuális működését, a
szociális életét, illetve annak is csak egy metszetét, a szülői házat, benne a múltját,
kamaszkorában a vágyait, a jövőjét, jövőjének a jelen idejűvé válását. Talán ez mondja el a
legtöbbet egy emberről: hogyan jelenik meg a saját jövőjében. Mennyire alakítója illetve
mennyire elszenvedője a saját akaratának, és elsősorban: hogyan tükröződik más emberekben.
Itt persze adódik az a kérdés is, hogy vajon ez a szöveg elsősorban az ő portréját rajzolja meg
vagy a róla beszélőkét. De legelsősorban: egy szöveg adhat-e akkora feladatot az olvasónak,
hogy a sokdarabos puzzle-t neki kelljen kirakni. Ha pedig még tovább megyek, akkor fel kell
tennem azt a kérdést is, hogy egy személyiség mennyire megragadható vagy megragadhatatlan
pillanatnyi jelenvalóságában, és mennyire kizárólag a környezete függvénye.
Mennyiben vetíthető a cselekmény és az ezeket bonyolító karakterek egy valós
Magyarországképre és, hogyan egészül ez ki, fonódik össze egyfajta közép-kelet
európaisággal?
A szöveg lehetséges olvasataira vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban mindig bajban vagyok.
Nem tudom, mondhatok-e többet a regényről, mint bárki más. Bár professzionális olvasónak
gondolom magam, a saját szövegeimről alkotható véleményemben hátránnyal indulok más
olvasókhoz képest. Például azért, mert az írói intenciók emléke máshová gravitálja számomra a
szöveg belső súlypontjait, ezért hiába próbálom azt gondolni, hogy a szöveg, szándékaim szerint
így vagy úgy jön létre, ezt vagy azt helyezi a fókuszba, valójában soha nem a szövegről beszélek,
hanem az eredeti szándékaimról, amelyeket még a szöveg újraolvasása sem tud felülírni
teljesen. Úgyhogy inkább a szándékaimról beszélek.
Én személy szerint (de talán ezzel más írók is így vannak) fontosnak tartom egy regénnyel
kapcsolatban (befogadóként is, de alkotóként is), hogy a regényvilág univerzális állításokat is
tegyen, tehát minden olvasója megtalálja a saját vonatkozási rendszerét a regényben, legyen az
akár ukrán, akár szír, akár magyar, ugyanakkor legyen egyedi is, és tudjon állításokat tenni arról
a tájról és arról a társadalomról is, amelyben megfogant. E kétirányú működés valamelyest
kizárja egymást, de a kihagyás, és az elhallgatás alakzataival lehet úgy csalni, hogy mégis
egyszerre legyen a szövegvilág egy általános és egy individuális vonatkozású állítás. Ez
természetesen ismét csak a kezdeti elképzelésem (vagy ha tetszik, vágyam) volt a szöveggel
kapcsolatban.
De azért biztosan megfogalmazható mind a figurákkal, mind pedig a hátterük szociális zajlásával
kapcsolatban némi kelet-európai jelleg. Az is lehet, hogy egy szövegnek mindig az a legerősebb
sajátossága, amire épp nem volt elég figyelme az írójának. Ez esetben a szöveg belső ideje az,
ami magáért felel, és mivel én egyedül ezt a Kelet-európai időt ismerem, valószínűleg a szöveg
akaratlanul is ezt a lélegzetvételt kapta, Kelet-közép- európai szívverése van.
A regényed feszültségteremtő jellege némileg filmes megoldásokat is eszünkbe juttat. Neked
van is közöd a filmezéshez, dokumentumfilmet forgattál Mészöly Miklósról.
Gondolkodásmódodban milyen kapcsolat áll fenn irodalom és film között?
Egyre jobban foglalkoztat ez a kapcsolat, úgyhogy egyre kevésbé tudom. Nem akarom az interjú
olvasóit kultúrtörténettel fárasztani, úgyhogy inkább most is absztrakt módon válaszolok.
Egészen pontosan nem a film és az irodalom kapcsolata érdekel (noha tudjuk, hogy
nagymértékben hatottak egymásra), hanem a vizualitás és a fogalmiság közelíthetősége. Nem
az, amikor egy filmcímet megemlít egy szereplő, hanem pl. amikor a szöveg leír egy képet,
vagyis az ún. ekfrázis. Amikor a fogalmak nagyon szigorúan rendelődnek alá valaminek, ami
nem fogalmi természetű, megváltozik a működésük. Pontosabban szólva: megérthetőbbé, mert
átláthatóbbá válik a működésük. Ilyen értelemben egy képleírás, vagy általában az ekfrasztikus
szövegek mindig egy kicsit önfeltáróbbak a szöveganalízis számára, mint a nem ilyen szövegek.
A fogalmak egy végtelen, parttalan, formátlan térben kavarognak, és a fogalmakkal dolgozó
alkotó mindig ebben a térben dolgozik. Ez egészen más, mintha az embernek a keretrendszere
egy vászon, és tizenháromféle szín volna. A fogalmak zabolázatlanok, ezért brutálisan
szigorúnak kell lenni hozzájuk, hogy egy másik ember számára is valami értelmes és
fogyasztható sajtolódjon ki belőlük. Tehát minél nagyobb prés alatt vannak a szövegek, minél
kisebb értelmi térbe, minél szigorúbb szabályok közé van szorítva a fogalmi háló, annál tisztább
a működése, annál megfoghatóbb, és paradox módon annál színesebben és szövevényesebben
bomlik ki az értelmezője előtt. Ez az egyik ok, ami miatt a képek szövegbeli működése nagyon
érdekel.
A másik dolog ennél egyszerűbb: a vizualitás egy érzékibb, mert közvetlenebb viszonyt
feltételez a tárgy és a nézője között, mint a fogalmiság az értelem és az értelmező között. A
fogalmak érzékivé tudnak válni, de csak akkor, ha utánoznak érzeteket, hanghatásokat,
képeket, illatokat, amik elsődlegesen hatnak ránk. Egy történet például mindig egy bonyolult
konstrukció egy festményhez képest, amelyre rátekintve azonnal lesz egy benyomásunk,
érzetünk. Természetesen nem azt állítom, hogy egy történet nem válthat ki érzelmeket, csak
azt, hogy ami a fogalmi konstrukcióknak előnye bonyolultságuk miatt, egyben a hátrányuk is,
tudniillik nem közvetlenül hatnak ránk, nem válnak primer érzettekké. Ezért akarok minél
közelebb hozni egymáshoz képet és szöveget, pontosabban: mivel én szövegekkel dolgozom,
ezért akarom minél beljebb csalogatni a képeket ebbe a parttalan, formátlan fogalmi térbe.
Nem tudom, hogy összefügg-e ezzel, vagy ha összefügg, van-e jelentősége, hogy véletlenül
készítettem négy évvel ezelőtt egy dokumentumfilmet Mészöly Miklósról, és épp nemrég
fejeztem be egy másikat Márton Lászlóról, miközben egyáltalán nem sorolom magam a
filmkészítők közé. Egy picit megtanultam a képi gondolkodást, illetve vágás során a képek
történeti, vagy narratív jellegű szerkesztését, de ez tulajdonképpen mindegy is.
Annak ellenére, hogy regényed, a Győztesek köztársasága tekinthető egyfajta intellektuális
detektívregénynek is, a karakterek nem egyértelműek, viszont jelen van a (itt időzejelesen
értendő) gonosztevő (intellektuális) hajszolásának attitűdje. Az igazi nyomozás azonban
belülre, a lélek útvesztőibe helyeződik?
Elsősorban igen. A krimi-jelleg egy csali. Nem hagyományos krimit akartam írni, viszont
szeretem a műfaj szerkesztési elvét. Bevonzza az olvasó tekintetét a történeti bonyodalmak
középpontjába. Nekem viszont itt azért is volt rá szükségem, hogy az olvasó maga is nyomozóvá
váljon, ha nem is a történet rekonstruálásában (persze ebben is), hanem a figura lélektanának,
ethoszának megalkotásában. Ha ez sikerül, akkor a szöveg kapcsán az igazi állításokat az olvasó
teszi majd, és nem én.
A könyv a múltfeldolgozás lehetetlenségéről is beszél, ugyanakkor egyszerre van benne a
felejtés és az emlékezés akarása?
Az emlékezés nagyon régóta, tulajdonképpen a második könyvem óta érdekel. Érdekel mint
patológiás tünet, de érdekel mint narratológiai anomália is; érdekel mint kulturális emlékezet, a
folytonosság, az időbeli önnemzés kérdéseként; érdekel a morális vetülete, az önbecsapás, a
hazugság lehetősége, és még más módokon is. Ha egy korábbi kérdésem, miszerint egy
személyiség a körvonalait a környezetétől kapja, visszatükröződésében definiálódik, akkor ez az
állítás ebben a regényben abszolút igaz. Itt csak emlékek állnak a rendelkezésünkre. Ezért sem
teljesen elhibázott az az elképzelés, hogy miközben az olvasó a főhős portréját rajzolja, ezt
mások vallomásaiban kirajzolódó vonásokból rakja össze. Amikor valaki beszél egy másik
emberről, természetszerűleg mindig magáról beszél. Miközben valamire emlékezünk, azzal,
hogy éppen arra a dologra összpontosítunk és nem másra, nagyon sok más dolgot éppen ezzel
egyidejűleg el is felejtünk. Ezt most nem morális szempontból mondom, de az emlékezés is
bizonyos értelemben döntés kérdése, legalábbis az emlékezésünk sajátosságában a
személyiségünk sajátosságai mutatkoznak meg. Ebből pedig az is következik, hogy nincs egy,
igaz múlt. Ha az irodalom „taníthat” bármit az olvasónak, akkor szerintem ez az. Mert amint ezt
belátja, egy kicsit az életet is engedékenyebben fogja olvasni. Az, hogy egy történetnek csak
különböző, kvázi-egyenrangú olvasatai vannak, nem egy politikai állítás, hanem az egyetlen
abszolút igazság.
Sirbik Attila