Fantomkommandó

Apám álmában leesett egy szikláról, s arra ébredt, hogy szúr a bal térdkalácsa, amikor

ránézett, csupa vér volt. Sehogy sem akart begyógyulni a seb. A duzzanat lüktetett, fájt, már

nem csak a térd sajgott, hanem a láb több pontján is hol kisebb, hol nagyobb szúrások

hasítottak a végtagjába. Egyértelműen orvosi beavatkozásra volt szükség. Viszont a kórház is

bezárt. Szerencsére apám egyik jó barátja, Bobo orvos volt, a központtól nem messze lakott.

Az elhúzódott rendkívüli állapot óta nem láttuk, nem is hallottunk felőle semmit. S miután a

telefon nem működött, apám kénytelen volt engem kiküldeni a városba. Édesanyám féltett, de

be kellett látnia, hogy nincs más megoldás. Én persze nagyon örültem az újabb missziónak,

alig vártam, hogy kiszabaduljak az otthoni zárkából.

Meg kellett várnom az éjszakát, mert nappal feltűnést kelthettem. Indulás előtt

végighallgattam a szüleim aggodalmaskodó litániáját, hogy vigyázzak magamra, ne beszéljek

senkivel, sehol sem tartózkodjak sokáig, Bobóval is legyek óvatos, nem tudhatjuk, hogy mit

váltott ki belőle a háború.

– Vidd magaddal Snoopyt! – javasolta édesanyám. Már-már terhes volt az

aggodalmaskodása. Vissza kellett fognom magamban az indulatomat.

– Rendben, legalább ő is kimozdul egy kicsit! – válaszoltam, s közben máris pakolni

kezdtem a hátizsákba a fegyvereimet: a baltát, a bicskámat és a könnygázt.

– Vigyél magaddal zseblámpát is, hátha szükséged lesz rá! – szólt apám – Csak ne

játsszál vele, ha nem akarod, hogy a sötétben lepuffantsanak!

A sok tanács már kezdett az idegeimre menni. Mit képzelnek, tán taknyos kölyök

vagyok, morogtam magamban. A sopánkodásuktól pedig felállt a szőr a hátamon.

Az újabb feladathoz nem a triciklit, hanem a tíz sebességű, kissé lestrapált, ám még

mindig kiválóan működő versenybiciklit kaptam. Letakarítottam a vastag port róla,

beolajoztam a láncot és a rozsdás fogaskerekeket. A két oldalt megtekeredő kormánytól úgy

nézett ki, mintha kos lenne.

Bementem a šupába a zseblámpáért, Snoppy utánam osont, a lábam körül ólálkodott.

Njupadžijának is adtam néhány falatot meg vizet, amit seperc alatt elfogyasztott.

Megsimogattam, a patkány szőre sokkal durvább volt a kutyáénál. Erős anyagból gyúrtak,

szóltam hozzá, te is velem jössz, szükség lehet a csonttörő fogaidra, majd a hátizsákomba

csúsztattam.

A torlaszok elpakolása után a kapunál először Snoopyt engedtem ki, ellenőrizze a

terepet. Miután mindent rendben talált, kitoltam a versenybiciklit. Apám a hátam mögött

csendben, a fájdalomtól sziszegve rakosgatta vissza a torlaszokat. Nem szólt utánam,

sántikálva igyekezett vissza a házba.

A rossz beton miatt nem tudtam zajtalanul végigtekerni az úton. Néhány magánház

ablaka mögül apró fények villantak elő a zörejekre. Nemsokára a vasúti átkelőhöz értem.

Ahogy átzörögtem a vasúton, jobb oldalról fénypászma világított meg. A fenébe, észrevettek,

tízesre váltottam a sebességet, hangosan kattogott a lánc a fogaskerekeken, úgy tekertem,

ahogy csak tudtam, be a vasúton túli parkba. Úgy tűnt, sikerült megszöknöm, senki sem

üldözött. Egyedül Snoopy követett hűségesen, pofája egészen eltorzult a kimerítő futástól. A

parktól nem volt messze a sárga vizes kút, egyenesen oda tekertem.

A kútból a víz változatlanul folyt a föld mélyéből, sistergő hangja életet vitt a néptelen

környezetbe. Leszálltam a bringáról, a csap alá nyújtottam a kezem. Először Snoopy ivott a

tenyeremből. Utána következtem én, aki a kutyához hasonlóan alig tudtam betelni a kénes

vízzel. Miután Njupadžija is kortyolt valamennyit a tenyeremből, elindultunk. Útközben

eszembe jutott, hogy Bobótól nem messze lakik Lópata. Rákanyarodtam a kúttal párhuzamos

útra, mely az utcájába vezetett.

Jól esett újra látni a régi kertes házakat. Előttük alacsonyabb meggy- és szilvafák

sorakoztak, melyeket időnként jegenyefenyők vagy bokrok váltottak. Nyár eleje volt, ezért

már piroslottak is a meggyek, itt-ott az érettebbje lehullott. Majdnem mindegyik ház kapuja és

kerítése vasból készült, szépen megmunkált darabok voltak. Némelyiket a nagytatám tervezte

és készítette, aki híres mester volt a maga idejében. Főleg a virágmotívumos kapukról jutott

eszembe, hogyan görnyedt hegesztőpisztollyal és védőpajzzsal a vasszerkezetek fölé. Egyszer

pont hegesztés közben vakult meg az egyik szemére, mivel sietett, s nem használta sem a

pajzsát, sem a hegesztőszemüvegét, a hegesztés során pedig egy szikra egyenesen a bal

szemébe talált. Mamám mesélte, hogy nem is jajgatott, hanem összeszorított foggal bekötötte

a szemét, majd elbiciklizett az orvoshoz. Nem nagyon kedvelt, én mégis megfogadtam

magamban, én is ilyen szívósan viselem majd a fájdalmat. Még jóval a háború előtt elvitte a

rák, két évvel a nagymamám után, a szomszédok szerint nem bírta elviselni a magányt.

Lópatáék háza egy régi, polgári korszakot idéző épület volt. A nagy ablakok között a

krémszínűre meszelt falból kissé kiemelkedő, szecessziós tulipánminták tekeregtek. A nagy

kék vaskaput a nagytatám tervezte és készítette. A kapu két nagy részre volt osztva,

mindegyiket két-két nagyobb négyzet díszített, melyekből egymást keresztező átlók

dudorodtak ki. A kapu tetejének mintázata illeszkedett a fal szecessziós tulipánjaihoz. A

kiugró ablakpárkány alatt fél méterrel vastag világosbarna falsáv érintkezett a repedező,

szürke járdával. Míg korábban, a zenekarozásunk idején Lópata hangos zenéje, most csend

fogadott a háznál. Biztos elmenekültek, gondoltam lemondóan. Aztán egy pillanatban tompa

puffanást észleltem az egyik ablaknál. Közelebb mentem. Az ablakon a redőny láthatólag

félúton beakadt. Még a háború előtt elromlott, de Lópata szülei mindig halogatták a javítást.

Szinte kigúvadt a szemem, annyira igyekeztem belesni a szobába, de semmit sem tudtam

kivenni a homályból, így csak hallgatóztam. Odabentről halk hangfoszlányok szűrődtek ki.

Lópata valami dalt dúdolt. Aztán egyre hangosabb lett.

A falnak támasztottam a biciklit, majd felálltam a vázra, hogy bekopogjak az alakon.

– Hé, Lópata! – kiáltottam teli torokból.

– Te vagy az, Spenót? – kérdezte.

– Ki más? – kiáltottam megkönnyebbülten. – Engedj be! – kiáltottam türelmetlenül.

– Engedjelek… be? De… Nem. Nincs értelme az egésznek, hamarosan szétlövik az

egész várost. Inkább tűnj el innen.

– Nem hiszem el, hogy te is bevetted ezt a baromságot! – toporzékoltam a biciklin.

Snoopy nyüszíteni kezdett.

Rövidesen mozgást hallottam, majd trappolást, végül kattant a zár a nagy kék kapun.

Lópata óvatosan körbenézett. Snoopy ujjongott. Lópatával végigmértük egymást.

– Te meg mi a tökömet keresel itt ilyenkor? – szólalt meg végül Lópata.

A barátom keveset változott külsőre. Kicsit hosszabb volt az egyenes szálú barna haja,

látszott, hogy saját magának vágta le, az állán zsenge pihék jelezték kamaszkorát, nagy orra

pedig kiugrott arcából, mintha árboc lenne. Betoltam a biciklit, Snoopyt az udvarban hagytam

őrködni. Bent a házban, a sötét folyosón folytattuk a vitát. Közben valami édeskés szag csípte

az orromat, igyekeztem nem tudomást venni róla.

A konyhában Lópata anyjának dermedt testét láttam. Az asztalnak borult. Már napok

óta halott volt. Feje körül szanaszét gyógyszerek. Szinte mart a bomlás édeskés-savanykás

szaga. Ez a bűz különbözteti meg a megmerevedett halottakat a szagtalan szobroktól vagy a

templomos viaszbábuktól. Ugyanakkor, míg a szobrok s a bábok az életszerűségre

törekszenek, addig Lópata anyja, vagy legalábbis, ami belőle megmaradt, tárgyszerűnek

hatott, akárcsak az a sok töltényhüvely, melyeket a legelőn találtam, miután a tartalékos

gyalogos katonák befejezték a gyakorlatozást. Az egykori személyiségnek csak a nyomait

lehetett észlelni, a vonásokban, de már sehol sem lehetett látni azt a valamit, ami az egykori

embert alakította.

– Tegnap végzett magával. Nem volt erőm eltemetni – szólt komoran Lópata.

– Édesapád?

– Eltűnt. Két hónapja, hogy elment vízért, azóta nem láttuk.

– Nem mentetek utána?

– Féltünk – válaszolta Lópata, s elfordította arcát.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz. Aztán feszengeni kezdtem, s anélkül, hogy

megkérdezném, odaléptem anyja holttestéhez, a hóna alá nyúltam, ki akartam vinni, hogy

eltemessem. Lópata látta, hogy mire készülök, de nem állt fel a székéről, magatehetetlenül,

némán nézte végig, amint küszködök a nehéz testtel. Szeme kimerevedett, szája lebiggyedt,

mintha nyúlni akarna, leszakadni az arcáról.

A biciklitároló közelében találtam egy ásót. Elkezdtem ásni a kerti fa alatt. A föld

kemény volt, száraz, szinte törni kellett a szerszámmal. Időnként a barátomra néztem, aki úgy

figyelte a jelenetet, mintha belőle szakították volna fel a göröngyöket. Levettem róla a

tekintetem, mert csak fékezett, mintha nem akarta volna átadni a földnek édesanyja holttestét.

Ahogy mélyebbre értem, a nedvesebb rétegekhez, könnyebben ment az ásás. De még így is

úgy tűnt, sohasem végzek. Amikor végre sikerült egy megfelelő méretű gödröt ásni, először

egy fekete nejlonzsákba, majd a gödörbe csúsztattam a hullát. Lópata arca egyre merevebb

lett, mintha a testébe zárta volna anyja halott szellemét, s az most ki akar törni onnan, a fia

pedig erővel visszafogja.

– Most már vége – igyekeztem kizökkenteni.

– Gyújtsuk fel a házat – nyögte rekedten.

Hülye fejjel nem is számoltam azzal, hogy Lópatát megviseli majd anyja eltemetése,

beléje karoltam, bementünk a szobába. Összepakoltam a hátizsákjába a legfontosabb holmiját,

a bendzsóját is mellé raktam.

– Velem jössz, nem maradhatsz itt egyedül. Először elugrunk az orvos Bobóhoz –

szóltam.

Lópata alig regisztrálta a történéseket. A konyhában kinyitottam a szekrényajtókat,

valami töményet kerestem, hogy kizökkentsem Lópatát. A depresszióra, bezárkózásra

egyébként korábban is hajlamos volt. Az alsó fiókból előkerült egy kis pálinkás üveg.

Megszagoltam: barack. Ráerőszakoltam a barátomra egy kortyot, amitől kicsit felélénkült.

– Hol a biciklid? – kérdeztem a vállát rázva. Rám nézett, majd a kert végébe

mutatott.

– Kulcs?

Lópata elővette zsebéből a kulcscsomóját, kiválasztotta a tárolóét, s a kezembe

nyomta. Elindultam a kert hátsó, gazzal telenőtt részébe. Kizártam a vasajtót, a félhomályban

is látszott, hogy hónapokig nem nyúlt senki sem a biciklihez, a gumik teljesen le voltak

eresztve. A polcról előkaptam a pumpát, majd nekiláttam. A pumpa ritmikus, halk, sziszegő

hangja odacsalta barátomat. Kicsit magához tért. Végül kitoltam a fekete kerékpárját,

sárhányó és csomagtartó nem volt rajta, a barátom mindig is vonzódott a hanyag

eleganciához.

***

Bobo alapvetően nyugodt természetű volt, magas növésű, széles homlokú óriás.

Szabadidejében ezeremesterkedett a ház körül, mindig kitalált valamit, hogy mit kéne éppen

megjavítani. Felesége irodalommal foglalkozott, de sohasem vitte tovább a helyi lapoknál,

igazából nem is voltak komoly ambíciói, megelégedett a kisvárosi tanár szerepével. Volt egy

miómája, utána meddő lett. Egy szürke utcában laktak, mely tele volt kocka-, illetve tégla

lakóházakkal, fa szinte sehol. Amikor Lópatával megközelítettük a kertes házukat, teljesen

megfeledkeztem az óvatosságról, bátran bekopogtam a lehúzott redőnyön. Nem érkezett

válasz. Megismételtem a kopogást.

– Ko je? – kiáltotta odabentről Bobo.

– Ja sam, čika Bobo!

Csend. Aztán az ablakrésen megjelent egy szempár.

– Pa to si zbilja ti! Otkud tebe u ovo doba noći? – csodálkozott Bobó. Utána eltűnt,

majd kisvártatva kinyitotta a kaput. Amint meglátott, átölelt a nagy testével, alig kaptam

levegőt. Édeskés testszaga volt, talán túlságosan is édes, mintha erős kölnivel hintette volna

be magát. Bemutattam neki Lópatát és Snoopyt, valamint Njupadžiját is. A nyúlánk testű

patkányon jót röhögött, olyan mint egy lesoványodott malac, gúnyolódott, de miután mindig

is elfogadta a bogaras dolgaimat, békén hagyott, nem piszkált miatta. Azt javasoltam, én majd

magyarul beszélek, hogy Lópata is értse, miről van szó, mert ő nem tud egyetlen szláv

nyelven sem, Bobo és felesége pedig értik, ha nem is beszélik a magyart. Mire beléptünk a

házba, Bobónak már röviden felvázoltam apám helyzetét. Snoopy kint maradt őrködni a

bejárati ajtó előtt.

Felesége előcsoszogott a hálószobából. Döbbenetesen megváltozott, vagy harminc

kilót fogyott, szemei beestek, úgy nézett ki, mint egy zombi. Amikor átöleltem, olyan érzésem

volt, mintha csontvázat fogtam volna át. Hirtelen meg is ijedtem ettől az öleléstől, mintha

magába akart volna temetni, nem is értettem, hogyan tud egy ennyire összeesett test így

szorítani. Amilyen gyorsan csak tudtam, kihúztam magam Vera karjaiból, el is löktem kissé

magamtól. A nő hátrébb húzódott, majd bezárkózott a szobájába. Bobo úgy tett, mintha mi

sem történt volna, pedig világos volt, hogy mindent észlelt. Meg akartam kérdezni, mi történt

Verával, de Bobo, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, hirtelen ki-be nyitogatta a

konyhaszekrény fiókjait, széles és gyors mozdulatokkal, akárha fiókokba akarta volna zárni a

levegőben érezhető kérdéseket, gondolatokat. Végül a nappaliból előszedte az orvosi táskáját,

melybe kötszert, injekcióstűket, kenőcsöket, gyógyszeres üvegcséket rakott, utána átöltözött.

Miközben várakoztunk rá, észrevettük, hogy a nappali dohányzóasztalán levő kis fekete

magnóból zene áradt. Elemes magnó volt, Bobo a rendkívüli állapot bevezetése előtt rengeteg

elemet vásárolt össze, így a legszükségesebb elektromos eszközeik működőképesek lehettek

egy darabig. A magnóból valami komolyzene szólt, de nehezen tudtam kivenni, miféle

zeneszerzőtől, ugyanis a szalag annyira elnyúlt, hogy az egykori hangokból hamis és

hosszított változatok nyivákoltak csak. A zene így olyan rágóra hasonlított, melynek rég

felszívódott az íze.

Amikor beléptünk a szobába, Bobo fontoskodva mondta, hogy mit hallgattak, Bachtól

a Fúga művészetét. Spirálszerű hangörvénylés lehetett eredetileg, ám a kazetta mostani

állapota miatt a zongorahangok eltompultak, az egész valami nyúlós pokolra emlékeztetett.

Lópata egy idő után azt mondta, ez a zene pillanatokra olyan, mintha macskát nyúznának

farkánál fogva, máskor pedig mintha égi harmóniák járnák át. Hangosan felröhögtem. Közben

felfigyeltem a kazettadobozra a magnó mellett, a piros háttéren nagy fekete betűs BASF

felirat díszelgett, alatta kisebb betűkkel a „normal” jelzés. Egy időben én is rengeteget

vásároltam belőle, a rádió-műsorokból másoltam le a legújabb slágereket. Most azonban

teljesen jelentéktelen tárgynak tűnt az asztalon.

Vera közben előbújt a szobájából, odalépett a fotelben ülő Bobóhoz, kiguvadt

szemekkel figyelt minket.

– Niste li vi možda špijuni? – kérdezte gyanakvóan.

– Miféle kémek? Odakint nincs semmiféle háború! – vágtam rá idegesen.

– Bobo, ovo je sigurno zaseda, izručiće te neprijatelju! – kiabálta hisztérikusan a

konyhában sürgölődő férjének.

Ösztönösen védekeztem Vera vádjaival szemben, apám miatt jöttünk, hajtogattam.

Bobo felállt, majd a konyhából egy feltöltött injekcióval jött vissza a nappaliba. Beadagolta

Vera karjába a szert, amitől perceken belül elernyedt, szeme elmerült távoli, ismeretlen

világokba.

– Morfijum – mondta keserűen Bobo.

Megérintettem nagy barátom karját, azzal próbáltam vigasztalni, hogy nemsokára vége

ennek az ostobaságnak, majd látni fogja, odakint nyoma sincs a háborúskodásnak.

Bobo távolságtartóan nézett rám, majd tört magyarsággal válaszolt:

– Majd látni meg. Most segíted apa.

Bobo erélyesen lebeszélt minket arról, hogy mi is vele tartsunk. Attól félt, nagyobb

feltűnést kelthetünk hármasban. És Verára is vigyázni kell, nem hagyhatja egyedül. Amiatt

pedig ne aggódjak, hogy szüleim kiakadnának, majd ő elmagyarázza nekik, hogy miért kellett

itt maradnunk. Miután meggyőzött minket, felült a kerékpárjára, s útnak indult.

Kettesben maradtunk Lópatával, a közben elaludt Vera mellett átbeszéltük az éjszakát.

Teljes sötétben, mert nem tudtuk, hol tárolják a gyertyákat. Lópata elújságolta, hogy Darázs

mindjárt az elején lelépett. Külföldi rokonai segítették ki, állítólag elég sok pénzt fizettek a

határőröknek, hogy kiengedjék. Azóta semmi hír róla. Irigy voltam rá, kétségtelenül jól elvan,

mindenhol feltalálja magát, mindig is könnyedén váltott, talán már új zenekara is van, új

barátai, új sikerei, minket pedig szépen el fog felejteni, mint valami rossz álmot. Utána

Szikére terelődött a szó, biztosan nehezen viseli a zenekar hiányát, amióta ismertük, mindig

valami bandával lógott, állandóan püfölte otthon a bőrt, amitől szülei gyakran frászt kaptak.

Hiába zárták rá rendesen a garázsajtót, Szike titokban másoltatott magának kulcsot, amikor

már nem kapott levegőt a fülledt kis helységben, kinyitotta az ajtót, hangos csörömpölését az

egész környék hallotta. Karakán egyéniség volt, nem tágított attól, amit a fejébe vett. Egyedül

a pattanásai készítették ki, folyton kenegette őket. Sokszor össze is verekedett, ha piszkálták a

ragyái miatt. Ha valaki most meg is támadná, nem csodálkoznék, ha otthon a túlbuzgó

szomszédok koponyáin dobolna, mint valami emberevő bennszülött. Noha ki tudja, tán ez a

levegőtlen bezárkózás őt is kifordította magából. A városból nem lehet csak úgy kijutni, mint

a garázsból. Lópata azt állította, még a háború első napjaiban találkoztak párszor, apja teljesen

becsavarodott, a fejébe vette, hogy mivel alacsony növésűek, meg kell erősödniük, ezért napi

rendszerességgel body buildingeztek. Amikor egyszer betoppant hozzájuk, anyja éppen a

sípot fújta az udvarban, ahol Szike apjával testhez tapadó rövidnadrágban és trikóban

emelgette a téglákból, kövekből összetákolt súlyokat. Lópata hiába szólt hozzájuk, úgy

edzettek, mint a fanatikusok, időnként Szike letette a téglákat, s a házfalnak támasztott

tükörben nézegette a karizmait. Miután többször is így talált rájuk, Lópata úgy döntött, többé

nem látogatja őket, minek, úgy sem hallják, mit mond nekik. Szóval Szike bilder lett,

csodálkoztam, nem értem, hogy hagyhatta ott a dobokat, de legalább nem öngyilkosságon jár

az eszük. Majd Lópatára néztem, nem engedett be magához, a tekintete zárt volt. Míg néztem,

olyan érzésem volt, egy betonfúró sem lenne elég, hogy áttörje ezt a hideg falat.

Egészen más volt az elképzelése arról, hogy mit jelent az önkéntes halál. A sorsod

fölötti uralom, szögezte le ellentmondást nem tűrően. Amikor pedig azzal jöttem elő, hogy ez

menekülés, kinevetett, moralizáló kotkodácsolás, gúnyolódott. Próbáltam másra terelni a szót.

A háború gyártásáról beszélgettünk. Lényegi meglátásaink nem voltak, kémfilmes

összeesküvés-elméleteket gyártottunk, ám a végén mindig hiányzott valami. Hiányzott a

háború. Pontosabban az ország elpusztításának racionális magyarázata. Ahhoz látni kellett

volna, hogy pontosan mi zajlik. Viszont a mostani helyzetben hírzárlat volt, a média csak a

háború előkészítésében játszott szerepet. Azóta semmi konkrétum nem derült ki. A jelenlegi

helyzetet sehogy sem tudtuk meghatározni, ennél fogva lövésünk sem volt, hogyan

változtathatnánk meg. Minél többen kikerüljünk ebből a börtönrácsos cirkuszból, ennyi. Csak

azt nem láttuk, hova kerüljünk ki. Ám ezzel a részletkérdéssel már nem pepecseltünk. Szóba

került az apokalipszis bibliai forgatókönyve is. Lópatát ez hidegen hagyta. Én azonban

sokszor fantáziáltam a végpusztulás isteni tervezetén.

***

Amikor felébredtem, Lópata még aludt mellettem. Dél körül lehetett, a nap erősen tűzött,

legalábbis erre következtettem a redőny résein betűző, a falakon világító fényfoltokból és a

hőségből. Körbenéztem a szobában, Vera sehol. Az ággyal szemközt lógó nagy tükörre

néztem, szép világosbarna fakerete volt, régi darab lehetett. Felálltam, a tükör alatti fekete,

bordás ajtajú szekrényen találtam fésűt, megfésültem a kócos, hosszú fekete hajamat, közben

a fésű többször megakadt az összeragadt tincsekben. Nézegettem magam a tükörben, a

dudorodó ádámcsutkámat, megvakartam a lapos orromat, már nem zavart úgy, mint

gyerekkoromban, amikor folyton bokszolni akartak velem, mondván, az orrom annyira lapos,

nincs is benne csont, így bárki a kedvére püfölheti. Mások viszont a kövérségem miatt

piszkáltak, amit nagy nehezen tudtam csak leküzdeni. Néhány ilyen alkalommal

visszaütöttem, keményen megvontam a határaimat, s az osztálytársaim nem bántottak többé.

Régen volt, tán igaz sem volt, gondoltam magamban, majd copfba kötöttem a hajam,

kidörzsöltem szememből a csipát. Lópata közben ébredezni kezdett, hangosan nyújtózkodott.

Először nem tudta, hol vagyunk. Ha idegen helyen ébred, gyakran rátör a félsz, hogy hirtelen

nem ismeri fel a helyet. Pár perc után, amikor felfogja, hol van, hogy került oda, elmúlik az

egész. Azt álmodta, hogy rablótámadás áldozatai voltunk, Verát megkínozták, majd eltették

láb alól, mert nem árulta el, hová rejtették el a megtakarított pénzüket. Folytatni akarta, de

nyikordult az ajtókilincs.

Benyitott Vera. Olyan volt, mint egy lidérc, a ruha szinte lógott a vézna testén.

Mozgása lassú volt és kimért. Óvatosan közeledett az ágyunkhoz, nehéz testszaga belém

tolakodott, marta az orromat. A félhomályban arca sápadtan világított, az izzadságcseppek

megcsillantak a redőnylyukakon beszűrődő fénytől, akárcsak a karikás szeme elé lógó zsíros,

kócos hajtincsek.

– Gde ste sakrili moj lek? – sziszegte.

Az ijesztő jelenségtől hátrahőköltem, Vera azonban egyre hangosabban követelőzött.

Lópatával feszülten figyeltünk, vártuk a dühkitörést. Ám Vera remegni kezdett, a földre

kuporodott, köhögött, fázom, fázom, takarjatok be, hajtogatta. Lópata lehúzta az ágyunkról a

barna takarót, ráterítette az asszonyra. Megérintette a homlokát, tűzforró volt. Én addig a

konyhában próbáltam előkeríteni a morfiumot, de sehol sem találtam. Helyette borogatást

hoztam, hátha az csillapítja a lázát. Közben Vera eszméletét vesztette, mondta Lópata az

asszony mellett guggolva.

Fél óra múlva Bobo benyitott a kapun.

Snoppy hangos ugatása jelezte a közeledtét. Amikor a férfi végre a hálószobába ért, s

meglátta a földön heverő asszonyát, velünk kezdett el kiabálni. Azt hitte, letámadtuk a

feleségét. Tiltakoztunk, hogy nem így volt. Az óriás Bobo ismét végignézett a szobán, majd

sóhajtozva hajolt le a feleségéhez. Lemérte a pulzusát, még élt. Felpofozta, amitől a nő

magához tért, össze-vissza beszélt, majd reszketni, s ütlegelni kezdte a férjét gyenge kezével.

Bobo gyorsan előkapta a morfiumot a táskájából, beadagolta feleségének, amitől az perceken

belül lenyugodott. Addigra mi lemásztunk az ágyról. Bobo karjaiba emelte, majd az ágyra

fektette, s betakarta Verát. A látvány olyan volt, mint egy torz lakodalmas jelenet, ahol a

vőlegény a karjaiban viszi az ágyba jegyesét.

A nappaliba mentünk, hogy ne zavarjuk Vera szintetikus álmát. Bobóból pálinkaszag

áradt. A fejét fogva lehuppant a régi fotelbe. Iszonyatosan másnapos volt. Egész éjjel ittak

apámmal a régi szép idők emlékére. Amikor délelőtt felébredt, nem hallgatott szüleim

aggodalmára, hazaindult, mert tudta, Verának kell a szer. Érdeklődésemre Bobo elmondta,

kisebb műtétet hajtott végre apám térdén, ki kellett fakasztani a gennyzsákot, ugyanakkor ne

aggódjak, semmi komoly baj nincsen, hat hétig kell majd átkötözni a sebét. Hat hét,

gondoltam magamban, addig tudok apám helyett kijárni a városba, felkeresni a barátaimat.

Bobo valami fontos dologról is beszélt a szüleimmel, főleg anyámmal, de annyira berúgott,

hogy tökéletesen elfelejtette, miről is esett szó. Az is kérdéses, egyáltalán beszélt-e anyámmal

bármiről, esetleg nem valami korábbi emlék furakodott most a piától megkínzott agyába.

Mindenesetre megígérte apámnak, hogy még ma hazaküld fertőtlenítő betadinnal.

Rákérdeztem, elmondta-e apámnak, hogy Lópata is velem van. Bobo már nem emlékezett erre

az apróságra. Két nap múlva úgyis találkozunk, mert rá kell néznie apám sebére. Arra a

kérdésre pedig, hogy mi okozhatta apám sebét, Bobo vállat vont, apád váltig az álomra

esküszik, mondta, s ha ez igaz, akkor én a helyében igyekeznék minél kevesebbet aludni,

majd lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte a másnapos fejét.

A visszaúttal megvártuk az estét. Bobo délutánig horpasztott a nappali foteljában.

Ugyanazok a bútorok voltak a nappaliban, mint amiket gyerekkoromban láttam. A fekete-

fehér tévé egy nagy sötétbarna szekrény közepén állt. A vitrinekben régi, nagyszülőktől

örökölt porcelánfigurák, hófehér angyalkák és törpék, gyerekként sokat játszottam velük, az

egyik angyalkát el is törtem véletlenül, de Bobo nem haragudott meg rám, csak annyit

mondott, nem is kellett az a szárny az angyalka hátán, fölösleges teherként cipelte, most

sokkal könnyebb lesz, s nekem adta a törött porcelánt. A legkedvesebb játékaim között

tartottam, míg egy napon el nem cseréltem egy marék üveggolyóra. Nem tudom, mi lehetett a

törött szárnyú angyalka további sorsa.

Lópatával körbenéztünk a konyhában, én még a padlásra is felmásztam. Anyám szerint

már kölökként is szerettem kutakodni a vendégségben, kihúzogattam, majd kipakolgattam a

fiókokat, anyám hiába szólt rám, hogy hagyjam abba. Szerencsére a szüleim barátai elnézték

ezt az első kleptomániának tűnő tulajdonságomat. Viszont sohasem vettem el semmit, inkább

csak a kíváncsiság hajtott, rejtett kincsek után kutattam, szokatlan tárgyakat nézegettem.

Különösen a gyűrűs dobozokat szerettem, azokban sokféle díszes ékszer volt. Vagy a

varrókészletet, élvezettel választottam szét a kisebb-nagyobb méretű tűket, a különféle színű

tűpárnákat, cérnákat. De legjobban a régi gyűszűket imádtam. Mamámnak volt egy mintás

darabja, ő is édesanyjától kapta örökül. A gyűszű nagyobb, lyukacsos felülete alatt szépen

stilizált, virágos minták voltak, olykor úgy láttam, a virágok igazából szemek, melyek mintha

azért lennének ott, hogy figyeljék a varrásmintát. Sokat játszottam ezzel a gyűszűvel, a

képzeletemben hol sci-fi templom volt a henger alakú ezüst tárgyacska, hol pedig indián sátor.

Most is előbújt belőlem a gyűjtőszenvedély, a varrós készletet kerestem Bobóék konyhájában,

de miután nem találtam, felmásztam a padlásra.

Míg én a padláson kurkásztam a használhatatlan lomok, poros szoknyák és lejárt

divatú férfinadrágok között, Lópata a konyhában elővette a bendzsóját, halkan pöntyögött. Én

odafönt megtaláltam Vera varrós dobozát, de sajnos nem volt benne gyűszű, így némi

kutakodás után elindultam vissza. Egy darabig az elhanyagolt udvart figyeltem, Snoopy fejét

simogatva, de a fokozatosan hangosodó zene odacsalogatott a barátomhoz a konyhába.

Leültem Lópata mellé, s hallgattam a bendzsót. A barátom nem pattogós countryt játszott

rajta, inkább valami lassú, pszichedelikus blues-ra emlékeztetett a játéka. A mély, határozott

hangjától pedig szinte révületbe estem.

Lópata az egyik kedvenc dalát dúdolta, de úgy, mintha ott sem lennék. Nyílván nem a

közönség, hanem maga kedvéért zenélt. Nem is ének volt ez, hanem inkább sóvárgás:

Sometimes I feel

like a motherless child,

and sometimes I feel

like a motherless child

A long… long way… from home.

A barátom mindvégig csukott szemmel énekelt. Az utolsó hangot elnyújtotta, az angol

„home” vonyításra emlékeztetett. Amikor befejezte, lassan kinyitotta szemét. Megrezzent

attól, hogy mellette ültem, de nem szólt semmit, hanem gondosan elpakolta a hangszerét a

fekete vászontokjába. Odament a csaphoz, hátha van víz. Szerencsére volt, töltött magának

egy pohárba, majd nekem háttal megkérdezte, hogy nekem is töltsön-e eggyel.

Megköszöntem. Miután megittuk a vizet, Lópata félénken rám tekintett.

– Tetszett? – kérdezte, majd jobb kezével megdörzsölte orrát. Bólogattam, igazán

megérintett a zenéje. És örültem ennek az apró gesztusának, mely tőle teljesen szokatlan volt.

A zenéről folytattuk a beszélgetést. Lópatát teljesen hidegen hagyta a lemezgyűjtési mánia.

Szerinte minden gyűjtés a halálfélelem egyértelmű jele, mintha a gyűjtő az időtől próbálna

megmenteni valamit, de úgy, hogy mindent magának akar megkaparintani. Nem értettem vele

egyet, a fejéhez vágtam, hogy ő is gyakran felvételekről megismert dalokat énekel. A

zenegyűjtésben kiemeltem a kényelmet, hogy bármikor meghallgathatom azt, amit akarok.

Igaz, a saját lemezgyűjteményem messze nem akkora, mint Pajóé, a város legendás

lemezlovasáé. Majd az inspirációról beszéltem, hogy számos felvételből nyertem ötletet a

saját zenei témáimhoz, illetve a hétköznapok túléléséhez. Most hallgasd meg a gyűjteményed

értékes darabjait, ha tudod, vágott vissza kuncogva Lópata. Igazából a rendkívüli állapot

bevezetése óta eszembe sem jutott a kollekcióm, nem is hiányzott egyáltalán.

Fokozatosan közeledett az este. Bobo felébredt, Vera is mozgolódott már a másik

szobában. Amikor az asszony felébredt, kipihentebbnek látszott, s ami a legfurább, semmire

sem emlékezett abból, hogy ránk támadt. Mintha egy másik személyiség lett volna a morfium-

adag után.

Miután összeszedtük a motyóinkat, Bobo kikísért minket a kapuhoz, majd azzal

köszöntünk el egymástól, hogy tartjuk a kapcsolatot.

Útközben Lópatát győzködtem, hogy át kéne venni az uralmat a városunkban.

Barátom hangot adott a kételyeinek, nem rajongott túlzottan világmegváltó eszmékért, önzően

csak a saját kiszabadulását tartotta a legfontosabbnak. És különben is, ha netán sikerül néhány

emberben gyanút ébreszteni a hivatalos állásponttal szemben, még mindig ott a hadsereg,

mely nem minket fog szolgálni.

***

Ahogy letértünk a zöldfás főútról, a park felé vettük az irányt.

A kis városi parkban érett gránátalmák hevertek szanaszét a földön. A holdfény

megvilágította vastag zöld héjukat. Kisebb koromban gyakran játszottam velük. Amikor

kettévágtam őket, a piros magvak rubinkövekként csillogtak a napfényben. Szétnyomtam a

magvak húsát, és kicsordult a vörös lé, ezért sokáig véres almáknak hívtam a gyümölcsöt.

Snoopy miatt többször meg kellett állnunk, mert hol ezt, hol azt a bokrot szagolta vagy

jelölte meg. Ha nem sürgetjük, órákra eltűnik a sötétben a tobzódó szagok közt, ezért folyton

szem előtt tartottam. Így viszont lassan haladtunk.

A park közepén ott állt a gyermekorvosi rendelő fehér épülete, kiemelkedett a magas

fák gyűrűjéből, a holdfénytől pedig kékes-szürke fénnyel világított. Kisebb koromban féltem

az épülettől, mindig az injekciózásra emlékeztetett.

Közben nem is sejtettük, hogy a fák mögül valaki les ránk.

Egy női hang szólalt meg. Hiába forgolódtunk, a lány nem került elő. Végül egy sudár

fa gazdag lombozatából susogást hallottunk. Mint egy erdei manó, pillanatok alatt leslisszant

a fáról. Arca maszatos volt, ruhája szakadt, vörös, hosszú a haja. Lépésről-lépésre közeledett

felénk. Snoopy morogni kezdett, csitítottam. A barna szeplős lány körbejárt minket, alaposan

végignézett rajtunk. Az ő testszaga volt az első, ami nem volt émelyítő. Nyers volt, de nem

büdös. Ő is körbeszimatolt minket, amikor pedig közelebb lépett hozzám, elfintorodott, majd

hangosan felnevetett.

– Na mi van, tán kivágták a nyelveteket? – kérdezte hetykén.

Barátom zsebre dugta a kezét, szinte terpeszállásba vágta magát, így próbált férfias

keménységet felvenni. Én meg ügyetlenül matattam a jobb lábammal a porban, mintha nem is

hallottam volna a kérdést. Snoopy vakkantott.

– Hozzátok képest ő legalább nem fél tőlem, s érti, mit mondok. Anikó vagyok,

ez az én területem. Téged pár napja is láttalak, rád világítottam a lámpámmal, de megijedtél

tőlem, elhúztál a bicikliddel – mondta, majd lehajolt és kinyújtotta jobb kezét a kutyám

orrához. Néhány szimat után Snoopy engedte, hogy megsimogassa a buksiját.

Anikó elmesélte, hogy egy napon megjelentek náluk a katonák, szüleit a kamionba

terelték, azóta nem látta egyiküket sem. Ő a padláson rejtőzött. A szomszédok látták a szülők

elhurcolását, pár nappal rá betörtek, elvittek minden mozgathatót. Attól a naptól kezdve új

otthont keresett magának, így került ide a parkba.

– Nem tartasz velünk? – mondta ki helyettem Lópata.

A lány körbenézett, a fákra, a romos játszótérre, végül hosszabban a gyermekorvosi

rendelőre.

***

Amikor beléptünk a házunkba, anyám nagyon megörült nekem, szinte megfojtott karjaival

ölelés közben. Apám a háttérből figyelt minket. Igyekeztem megnyugtatni szüleimet, hogy

megbízhatnak Lópatában. Azt kamuztam nekik, hogy éppen a kétfejű kútról biciklizett

hazafelé, amikor találkoztunk. Szülei közvetlenül a háború kitörése előtt eltűntek, egyedül

akarta vigyázni a házát, csak időközben a helyzet elmérgesedett, ezért gondoltam, hogy talán

jobb lenne neki is, ha hozzánk költözik. Győzködtem szüleimet, hogy milyen jó lesz eztán a

barátommal együtt menni a vízért, így nagyobb biztonságban lehetek, és többen is

őrködhetünk itthon, olyan munkákat is elvégezhetünk, amit apám a sebe miatt képtelen még

egy darabig. Végül a szüleim engedtek.

A vacsora babkonzerv volt, több napos, száraz kenyérrel, mert áramhiány miatt csak

ritkán tudtunk kenyeret sütni. A sarki pék friss kenyere már rég a múlté, nosztalgiánk egyik

forrása lett. Kutyánk is kapott kajamaradékot, melynek felét a patkánynak adtam, mely

időközben egyre testesebbé, erősebbé vált. A vacsora után nem beszéltünk sokat, az asztalon

hagytuk a tányérokat, üres konzerveket, úgy vonultunk a szobába.

Ezen az estén nem őrködtünk. Kimerülten zuhantunk a kanapéra, perceken belül már

horkoltunk is. Apám egyedül virrasztott reggelig, amikor felváltottuk az őrhelyén.

Lópata a nappaliban, én a gyerekszobában őrködtem. Barátom a szélmalmot

emlegette, menjünk oda, hátha nem fosztották ki teljesen, s találunk lisztet az itthoni

kenyérsütéshez. Régen jártam ott, ezért örömmel rávágtam az igent.

Reggelire cukros kenyeret ettünk. Erre a finomságra még a nagyszüleim tanítottak

minket. A második világháború után nagy szegénység volt, a gyerekek többek között cukros

kenyeret ettek. Az egyszerű recept nem változott azóta sem: a több napos, száraz kenyeret

vízzel leönteni, majd egy kanál cukorral megszórni. S noha a szüleim nagykorukra már

kinőtték a szegénységet, az ország épülőben volt, a cukros kenyér receptjét, mint valami

családi örökséget, megőrizték az esetleges ínséges napokra. Legtöbbször a sárga vizet

használtuk ehhez. Most is azt öntöttük a kenyérre. A kaját a konyhában fogyasztottuk el.

Ropogott a cukor a számban, elteltem a puha, nedves kenyér édes ízével.

Azt javasoltam Lópatának, ne áruljuk el szüleimnek Vera történetét, mert a végén még

emiatt nem engednek ki a házból. A barátom némán bólintott, majd hamar behabzsolta a

kenyeret. Míg az ujjait nyalogatta, arra biztatott, ne teketóriázzak, az első alkalommal dugjam

meg Anikót. Mert ha én nem akarom, ő nem fogja vissza magát, felnyársalja a farkára és kész.

Lópata igyekezett lelohasztani, mondván, hogy a lány messze nem egy top modell. Engem ez

egyáltalán nem zavart, sőt, épp abban láttam a szépségét, hogy eltért a szokványostól a vörös

hajával, a szeplőivel. A barátom azzal piszkált, hogy amikor majd hátulról meglovagolom,

kapaszkodjak az elálló füleibe. Miféle elálló fülek, morogtam, Lópata pedig gúnyosan

odavetette, na tessék, annyira belezúgtam a csajba, hogy észre sem vettem, milyenek a fülei.

Na és, engem ez csöppet sem zavar, dohogtam. Agyamra ment a barátom idegtépő kuncogása.

Azzal vágtam vissza, hogy engem külön lelkesítenek az elálló fülek, az olyan nagyképű

macsók pedig, mint amilyen ő, csak verekedésre ingerelnek. Barátom cinikus megjegyzéseit

igyekeztem semmibe venni. Egy idő után ő is belefáradt. Rátört valamilyen

beazonosíthatatlan szomorúság. Próbáltam firtatni, hogy mi a baja, de ő makacsul hallgatott.

Délutánra édesapám is felébredt, váltottuk egymást az őrhelyeinken.

Húsvagdalt volt vacsorára. A konyhaszekrényből anyám elővette a konzerveket, a

fiókokból a kést. Lópata felbontotta a konzervet.

***

Régóta nem porszívóztunk, a szobákban a szőnyegek mintái elsötétültek a kosztól. A nagyobb

szemetet kézzel gyűjtöttük kisebb szatyrokba, majd utána az udvari kukába. A konyhában

naponta felsöpörtem, a fehér csempén szinte világított a különféle morzsalék. Apám

fontosnak tartotta a napi rutin betartását, szerinte az segít minket abban, hogy józanok

maradjunk a jelenlegi helyzetben, ne uralkodjon el rajtunk a pánik vagy a semmittevésből

fakadó puhányság. Félig-meddig egyeztem vele, viszont zavart a rendbetartás szigorúsága,

már-már mániás pótcselekvésnek hatott. Apám gyakran körbejárta a szobákat kosz után

szimatolva, minden zegzugot megvizsgált, közben nagyokat harákolt. Anyám hiába mondta

neki, hogy pihenjen a lesántult lábával, ő dacból is végigmustrálta a helységeket, hangosan

kiabált, amikor szemetet talált, mint egy kakaskodó parancsnok, hogy azonnal a kukába!

Egy reggel szokatlan, savanykás és száraz szag csapott meg minket a konyhában. A

csempén apró fekete szardarabkákat láttunk. Egér, mondta mögöttem apám. Anyám ijedezni

kezdett, félt a kis szőrös állatoktól. Apám kiment a šupába üres dunsztos üvegért, behozta a

konyhába. A spájzból kerített diót, rátaposott, félbetörte, az egyik felét a dunsztos üveg széle

alá tette, úgy, hogy a dióbél befelé nézzen. Ez a csapda biztos elkapja.

Úgy tűnt, az egér napokig meg sem szagolta a diót. A konyhában pedig több mindent

megrágott, anyám receptkönyveit a konyhabútor polcain, beleharapdált a fűszeres zacskókba

is. Kis fekete szardarabok jelezték, hogy merre járt. Anyám naponta felmosott az egér után.

Mosószerünk nem volt, sima vízzel törölgette meg a konyhai bútorokat. Apám nem örült

ennek, mert csapvíz hiányában fogyni kezdtek a kannákban a vízkészleteink. Szerencsére az

egér a szobákba nem osont be, úgy tűnt, jól érzi magát a konyhában.

Egy hajnalban aztán csörgésre ébredtünk fel. Anyám a hálószobában maradt, nem mert

kimenni. Lópata még aludt. Apámmal beléptünk a konyhába, az egér körbe-körbe futkosott a

dunsztos üvegen belül, időnként megrúgva pici lábával a dióhéjat, mely az üvegnek csapódott.

Apám megkért, hogy nyissam ki a konyha ajtaját, addig ő ügyes és gyors mozdulattal

felfordította a dunsztos üveget, melyre azonnal rátekerte a konyhaasztalon kikészített kupakot.

Megvagy, kiáltotta diadalittasan, majd kivitte az udvarba az üveget, ahol szabadon engedte az

egeret.

Amikor apám visszatért a konyhába, ivott egy pohár vizet. Leültünk az asztalhoz.

Apám olyan büszke volt magára, mintha hatalmas szarvast lőtt volna az erdei vadászaton.

- Apámtól tanultam meg a módszert. A nyári konyhánk mindig tele volt egérrel. De

ezzel az egyszerű csapdával mindig elkaptuk őket. Egy időben úgy elszaporodtak, hogy nem

győztük a csapdákat gyártani – mondta apám, peckesen ült a székén.

- És mit csináltatok az elkapott egerekkel? Mindig az udvarban engedtétek szabadon

őket? – kérdeztem.

- Igen, de amikor túlságosan is elszaporodtak, akkor más csapdát állítottunk nekik.

- Valami gyilkos szerszámot eszelt ki a tata?

- Nem, nem volt arra ideje, állandóan dolgozott a műhelyében, mindig is sok

kapurendelése volt. Még a városi politikusok is nála rendeltek új kapukat vagy kerítéseket.

Apám elküldött a boltba, vegyek tíz klasszikus fémcsapdát. Azokkal aztán kiirtottuk az udvari

egérkolóniát – mondta nevetve apám.

Apám észrevette rajtam, hogy csak mímelem a mosolyt. Rám is förmedt:

- Buzi vagy? Nehogy nekem elpuhuljál, mert elverlek, mint a szart!

Nem reagáltam, idegesen forgattam az üres poharát az asztalon. Apám arca

megváltozott, durvábbak lettek a vonásai, egyre jobban köszörülte a torkát. Utálta a

homokosokat, gyengéknek, a természet hulladékának tartotta őket. Többször hangoztatta,

hogy Hitler abban tévedett, hogy a zsidókat akarta kiirtani, ez túlságosan is lekötötte az

energiáit, nem maradt a lényegre, csak a köcsögöket kellett volna elfüstölnie a

krematóriumokban. A buzeránsok semmirekellők, divatot csinálnak a fajtalankodásukból, mi

lesz az emberiséggel, ha ez a génszemét átveszi a hatalmat? Apám hangoskodására anyám

belépett a konyhába, azt hitte, valami baj van.

- Semmi, semmi, menj csak vissza - nyugtatta apám – Férfit faragok a fiamból! –

mondta hahotázva.

Nyeltem egyet. Tartottam ettől a férfifaragástól, úgy éreztem, mintha apám csákánnyal

akarna nekem esni. Amikor ezt elmondtam neki, az asztalra csapott, ne kerülj többé a szemem

elé, ha faszt akarsz szopni, kiáltozta. Leblokkoltam, valami megmagyarázhatatlan gát volt

bennem, hogy szembe szálljak vele. Nem akartam a zsidó-ügyben sem századszor vitatkozni,

előhozakodni, hogy az egyik dédnagyanyja tudtommal zsidó volt, és sok mindent el lehetett

róla mondani, de azt, hogy tele lett volna pénzzel, semmiképp sem, mivel minden vagyonát

elitta, ami nem is volt olyan sok, épp a mindennapokra elég, és akut alkoholista lett, amikor

férje szívinfarktusban meghalt, a család pedig nem a származása, hanem a koldulása miatt

tagadta ki, ugyanis egy idő után az utcán tengődött büdösen, rongyokban. Meg aztán az is

kétséges volt, hogy zsidó volt-e egyáltalán, mert magyar okmányai voltak, illetve később, az

első világháború után pedig szerb anyakönyvi kivonata, szerbesített családnévvel, a Sánthából

Šantić lett, miközben szerbül alig makogott. A magyarok a magyar keresztnevén, a szerbek

pedig szerbül hívták, a kettő között nem volt különbség, egyedül a hangsúly volt máshol:

Márta. Azt, hogy zsidó, mindig részegen mondogatta, de még a falusi kocsmáros is

bizonytalan volt ebben, pedig ő mindenkiről mindent tudott. Tudjátok, mit jelent a nevem

héberül, kérkedett nagymamám, majd gőgösen rávágta, úrnő!, a többi kocsmatöltelék meg rá

sem bagózott. A fene sem tudja, ki volt, mi volt. Én sajnos nem ismerhettem, a második

világháború előtt meghalt, egy gödörben találtak rá, megfulladt a hányásában. Apám az

ükanyám történetét nem hangoztatta mindenkinek, nekem is csak merő véletlenségből mesélte

el, amikor több pálinkát ivott a kelleténél. A nagymamáról általában a szűkszavú kocsmárosra

terelte a szót, akit mindenki Hercika becenevén ismert. Családját a becsei razzia során a jeges

Tiszába lőtték a magyar honvédek. A háború után belépett a pártba, túlélési ösztönből,

cserébe megkapta egy bebörtönzött „népellenség” kocsmáját. Akkor még nem sejtette, hogy

az ajándéknak később ára is lesz, méghozzá figyelnie kellett a vendégeit, „kiszűrni” a

„politikailag gyanús elemeket”. A kocsmából aztán időről-időre el-eltünedeztek a vendégek.

Hercika a kezdeti húzódozások után élvezni kezdte a dolgot, a kiirtott családja bosszúálló

angyalának érezte magát, senki sem számított, magyarok, bunyevácok, szerbek, zsidók,

cigányok, szlovákok, bárkit beköpött, és soha senki nem sejtette róla, mit is művel. Aztán

végül féltékenységből egy koncepciós per áldozata lett. Itt senki sem tiszta, bizonygatta

fontoskodva apám, külön hangsúlyozva a „tiszta” szót. Az sem, akinek kést szegeznek a

torkának, kérdeztem, apám lesütötte a szemét, mondani akarta tovább a magáét, de hirtelen,

mintha megakadt volna a nyelve.

- Gyere, megiszunk egy kupica pálinkát – szakította félbe a kényszeredett hallgatását,

s megkért, hozzam be a spájzból a tavalyelőtti barackot, az jól sikerült.

Apám szinte rítusként élte meg a pálinkázást. Előttem sohasem rúgott be, mindig csak

két pohárkával ivott. Hét-éves voltam, amikor először megkóstoltatta velem. Az első iskolai

napom után történt. Az ebéd előtt behívott a spájzba, megmutatta a demizsonjait,

megszagoltatta velem a pálinkákat. Még most is emlékszem a szilva, a birs, az alma és a

barack bukéjára. Azt mondta, válasszak egyet, de csak egyet, nevetgélt. A birsre mutattam,

apám megdicsérte a választást, mondván, ínyenc vagyok, a birs ritka pálinka, kevesen tudják

jól kifőzni. Amikor megkóstoltam, azt éreztem, mintha injekciót kaptam volna. Élveztem a

pálinka illatát, de túl gyorsan hajtottam le az egész kupicát, amitől szúrt az íze. Apám pedig

jót röhögött rajtam, hova sietsz, mondogatta, van még belőle dögivel! Amikor magamhoz

tértem, megveregette a vállamat, a fülembe duruzsolta, na most megismerted az indiánok

tüzes vízét, s elvigyorodott. Viszont szigorúan megtiltotta, hogy tudta nélkül kortyolgassak a

nedűkből. Általában családi ünnepek alkalmával kaphattam csak belőlük, akkor is pusztán egy

kupicával. Az erős ital úgy járt át, mintha felborítana belül minden kordont, amitől

felszabadultabbnak éreztem magam. Viszont ez a szabadság sohasem volt teljes, mert apám

szigorú tiltása korlátozta a kibontakozását.

A konyhaasztal fölött nekem is töltött a barackpálinkából, majd koccintottunk.

Követtem apámat, nem azonnal hajtottam le, hanem apránként, kortyonként. Apám letette a

kupicáját, majd az ujját magasba emelve azt mondta, addig nem vagyok igazi férfi, míg nőt

nem hozok a házhoz. Utána megint töltött, de csak magának. Anyám betámolygott a

konyhába. Rosszul volt, fogta a hasát. Apám odasántikált hozzá, leültette a székre. Apám a

kezével intett nekem, hajoljak közelebb hozzá. Majd a fülembe súgta:

– Múló rosszullét, nem kell komolyan venni. – Megsimogatta anyám hasát, majd

felém tekintett – Hagyjatok kicsit magunkra, nézzetek körül a városban, amint beesteledik.

Anyám meglepődve nézett apámra, engem is váratlanul ért a kérése, nem számítottam

arra, hogy valaha is kienged ilyen könnyedén. Lópatával őrködés közben újra és újra

átbeszéltük a kiruccanás menetrendjét, mindenképpen megnézzük a régi szélmalmot.

Este Apám búcsúzáskor meg akarta paskolni a vállamat, de inkább figyelmeztető ütés

volt az, mint baráti lapogatás. Ezúttal azonban mégsem zúdította rám a tanácsait.

– Induljunk! – szólt rám Lópata a kapuban, majd erőteljesen rátaposott a pedálra.

Csak akkor lassítottunk le, amikor a távolból megláttuk a kúp alakú, magas

szélmalmot. A lapátok nélkül úgy nézett ki, mint egy földbe gyökerezett, kar nélküli

kolosszus.