Gara László költészeti kánonja - Gondolatok az Anthologie de la poésie hongroise-ról

1. Bevezető

Az emlékezet, s ezen belül is a kulturális emlékezet a mai tudományos viták egyik

központi témája. Amikor Gara László szellemi hagyatékával vetünk számot, óhatatlanul ebbe a

kérdéshorizontba helyezkedünk bele: az emlékezés avagy a múlthoz való viszony, a nemzeti és

kollektív identitásképződés, illetve a kulturális folytonosság avagy hagyományteremtés

kérdéshorizontjába, amit Jan Assmann „a kulturális idő konstrukciójának” nevez 1 .

Az általam feltett kérdés a következő: miként értelmezhező Gara László 1962-ben - a

nagynevű Seuil kiadónál kiadott – Anthologie de la poésie hongroise című munkája 2 mint

kánonkövető, ill. kánonképző alkotás, mi több aktus. Másképp: hogyan közvetítődik,

hagyományozódik a francia nyelvű antológia által a magyar irodalom líratörténeti öröksége, s

milyen tanulságokkal szolgál ma újraolvasni-újraértelmezni azt.

Milyen képet ad ez a válogatás a korabeli, ill. a mindenkori francia olvasó számára a

magyar költészetről s annak nyolcszáz éves történetéről? Sőt, tovább megyek: vajon nem

olvasható-e a „zöld” antológia egyfajta irodalomtörténetként, olyan szövegként, mely igen

erőteljes, koncepciózus képet rajzol a magyar irodalom-, azaz líratörténetről nem pusztán az

egykori vagy a mai francia olvasó, de a mindenkori magyar olvasó elé is? Ahhoz hasonlatosan,

ahogy Kosztolányi cikkei, s még inkább Babits vagy Eliot esszéi úgy bontanak ki egy határozott

irodalomtörténeti víziót, hogy nem öltik irodalomtörténeti kézikönyv formáját.

1 Jan Assmann, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, ford. Hidas

Zoltán, Atlantisz, Budapest, 2004, 25.

2 Anthologie de la poésie hongroise. Du XXIIe siecle a nos jours, par Ladislas Gara, Paris, Seuil, 1962.

2. A magyar irodalom külföldi fogadtatása a Gara-antológia nyomán

A Nyugat 1930/10. számában publikált, Magyar irodalom Franciaországban című cikkében

Gara László - a Babitséhoz hasonló - szkepszissel látja a magyar irodalom európai, jelen esetben

francia fogadtatásának kérdését: „A francia nagyközönség – l'homme de la rue – annyit sem tud a

magyar irodalomról, mint mi az újgörög széppróza fejlődéséről. (...) A háború előtt a Mercure de

France kiadta az Ember tragédiáját, óriási könyvsiker volt – majdnem ezerkétszáz példányban

fogyott el. Néhány hivatásos kritikus, - személyes ismerőseitől – hallhatta Ady nevét. (...) A többi

– néma csend. A helyzet ilyenformán szomorú, de nem kétségbeejtő. A kétségbeeséstől megkímél

az, hogy a franciák a többi külföldi nagyságokat sem ismerik jobban, mint bennünket. (...)

Manapság mintha kissé javulna a helyzet. A háború óta a francia olvasó több érdeklődést és

különösen több megértést tanusít az idegen nemzetek sajátosságai iránt. Az «irodalmi

köldöknézés» korszaka a végét járja és lehetséges, hogy egy nap Páris kapui mégis csak

megnyílnak az idegen kultúrák előtt. (...) A Nyugat «nagy generációjának» és a fiataloknak a

regényei között kell tehát keresnünk olyanokat, amelyeknek mondanivalója elég súlyos és

magyarságuk elég emberi, hogy a francia olvasó felfigyeljen szavukra. (...) Fölösleges és káros

volna tehát továbbra is illuziókban ringatnunk magunkat. A franciák nemcsak, hogy nem várnak

bennünket tárt karokkal, de még csak nem is kíváncsiak ránk. Kárpótolhat azonban bennünket az

elit megbecsülése, amely több, ha kevesebb is mint Páris. Franciául nemcsak franciák olvasnak

és Párison keresztül az egész világ hozzáértő közönségének tudatába bekerülhetünk." 4

A magyar próza a kulturális kontextus átjárhatósága miatt fogadható be könnyebben

külföldön, azaz fordításban, mint - egy-két kivételtől eltekintve - a magyar líra. A magyar

költészet alkalmasint nem tud olyan erővel megtapadni Európában, mint a – történelmi-

társadalmi narratíváktól teljességgel soha nem függetlenedő – magyar elbeszélőpróza, mely

feltehetőleg nagyobb könnyedséggel tud a közös európai történelmi és kulturális emlékezet

részévé válni, még a maga relatív egzotikumával is. A Gara-antológia kivételes teljesítménye -

azon túl, hogy hatalmas irodalomtörténeti távlatot ölel fel (anyaga a magyar költészet kezdeteitől,

azaz a XII. századtól, a korabeli „napjainkig”, azaz a ’60-as évek elejéig terjed) – nyilvánvalóan

abban áll, hogy át tudta törni a magyar költészet idegen nyelvre fordíthatóságának ellenállását.

4 Nyugat, 1930/10, 810-812.

A kortárs magyar irodalmat – pontosabban azon alkotóinak jelentős részét, akik a kánon

csúcsán helyezkednek el – ma pillanatok alatt fordítják le európai nyelvekre, gyakorlatilag

naprakész lehet a külföldi olvasó. A mai magyar irodalom európai vagy közelebbről francia

befogadását elnézve elmondható: mintha valóban történelmi fordulóponthoz érkeztünk volna.

Egy olyan folyamatnak lehetünk ugyanis tanúi, melyben a magyar irodalom valóban egyre

inkább világirodalmi „rangra” emelkedik. Miközben persze mindig is világirodalmi rangú volt,

csak épp többé-kevésbé hozzáférhetetlen az európai olvasó számára. Hogy ez az áttörés a francia

fogadtatás terén is megtörtént, megtörténhetett, ahhoz döntően járult hozzá Gara Lászlónak – a

magyar irodalom franciaországi népszerűsítése terén kifejtett – kivételesen elkötelezett,

fáradhatatlan műfordítói-szerkesztői- irodalomszervező tevékenysége, egész életműve, benne

annak kiemelkedő darabjával, az általam tárgyalt 1962-es munkájával is.

2. Az antológia összetétele

Ha az antológia összeállítását, anyagát vizsgáljuk, fontos leszögeznünk, hogy a korabeli magyar

antológiákkal, irodalomtörténeti kézikönyvekkel, monográfiákkal szemben tökéletesen

ideológiamentes, azaz kizárólag esztétikai szempontok szerint építkező líratörténeti „panoráma”

áll előttünk. Mindezt Utószavában a szerkesztő maga is hangsúlyozza, ahogy azt is, hogy a

szelekció és a kompozíció szempontjait meghatározták, hogy a kötet francia olvasóközönségnek

készült. 5

Ugyancsak lényeges kérdés továbbá, hogy ha a '62-es antológia megjelenését övező

fogadtatásból indulunk ki, abból nevezetesen, hogy az Anthologie de la poésie hongroise -

melynek megjelenését lázas várakozás előzte meg Magyarországon, s melynek összeállításáról

már kiadása előtt eleven vita folyt 6 - egy rendkívül szokatlan és jelentőségteljes hatástörténeti,

más szóval kánonképző folyamatnak lehetünk tanúi. Annak tudniillik, hogy a magyar

költészettörténet, Gara kvázi-irodalomtörténete voltaképpen a világirodalom felől hatott vissza a

5 Ladislas Gara, La traduction de la poésie hongroise et ses problemes, in Anthologie de la poésie hongroise, 459-

486.

6 Erről lásd Kulin Borbála: Gara László, a Kikerülhetetlen, in Új Forrás 2007. 10. sz.

korabeli magyar irodalmi közéletre, végső soron a magyar irodalomra. Vagyis a magyar irodalmi

hagyomány áramlott vissza a '60-as évek elején az európai (francia) kultúra közvetítő közegén

keresztül a magyar irodalmi hagyományba, két egyidejűleg létező, de részben eltérő kulturális

kódrendszerrel bíró értelmező közösség (a párizsi és a budapesti) párbeszédének folyományaként.

E példa azért is sajátos, mert a befogadás e két fázisa között időbeli különbség, történeti távolság

szokott lenni (ahogy mára már van is, ezért is vált lehetővé újragondolni a „Gara-jelenséget”), a

hatás hosszabb-rövidebb időbeli folyamatként szokott kibontakozni, s igen ritka az effajta

„szinkronikus” oda-visszahatás az egyes nemzeti irodalmak és az európai irodalom között.

Vegyünk néhány példát a ma legjelentősebbnek ítélt, a mai magyar irodalomtudományi

érdeklődés középpontjában álló lírai corpusból, hogy röviden vázoljuk a Gara-féle kánon és a

korabeli, ill. mai befogadás és kánon szükségszerű hermeneutikai különbségeit, a két korszak

paradigmatikus eltéréseit, melyek talán erőteljesebben kirajzolják az antológia sajátos

körvonalait, egyedi arculatát, valamint lehetővé tehetik e költői életműveknek a Gara-féle

„irodalomtörténet” felőli újragondolását, újraolvasását.

Gara Ady-válogatása meglepő mértékig egybeesik a magyar olvasó Ady-képével, a

közép-és felsőoktatás, a hazai irodalomtörténet kanonikus Ady-portréjával. Valószínűleg éppen

azért, mert - az Ady-örökséget övező - több évtizedes hallgatás miatt egy statikusabb, kevéssé

módosult kánonnal van dolgunk. (olybá tűnik, e tekintetben az Újraolvasó sorozat 1999-es

kiadványa 7 sem hozott döntő áttörést a recepcióban Ady irodalmi jelenlétének gyöngülését

tekintve, ahogy láthatólag az In memoriam-sorozat Ady-kötete sem 8 . A Gara-féle Ady-

klasszikusok alighanem a kötet legjobb fordításait képezik a Nyugatosokat illetően: különösen

érvényes ez a jobb híján istenes verseknek mondott opusokra (Jean Grosjean, ill. Jean Rousselot

fordításaira), de nagyon eltalált az Eltévedt lovas Michel Manoll-féle adaptációja is. Beszédes,

hogy Adyt ilyen jól vissza lehet adni idegen nyelven, közelebbről franciául, azt a lírai életművet,

melynek, s vele a magyar líratörténeti modernségnek a megértéséhez elengedhetetlen a francia

költészettörténeti tradíció hatástörténeti összefüggésének számba vétele.

7 Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán,

Menyhért Anna, Anonymus, Budapest, 1999.

8 A Komp-ország poétája. In memoriam Ady Endre, szerk. Domokos Mátyás, Nap Kiadó, Budapest, 2005.

Az antológia Babits válogatása is többé-kevésbé megfelel a ma is érvényes kánonnak: a

„nagy” Babits-versekből áll össze a kép.

Tudjuk ugyan, hogy az elkészített anyagnak csak az egyharmada került be a kezünkben

tartott antológiába. A szerkesztő pedig nem mulasztja el tudtunkra adni, hogy egy adott költő

jelentősége nem arányos a lefordított versek mennyiségével. 9 Mégis, a tény, hogy Kosztolányitól

csupán nyolc vers szerepel, jelzi, hogy Gara szelekciója erőteljesen eltér a Kosztolányi-líra

befogadás-történetének mai normáitól. A kései, nagy Kosztolányi-versek ugyan az - igen finom

érzékkel eltalált - válogatás felét teszik ki, a mai Kosztolányi-recepció számára

megkerülhetetlennek tekintett versek egy része azonban hiányzik a kötetből. A '62-es antológia

vitathatatlan érdeme viszont, hogy ráirányítja a figyelmet Kosztolányi lírai corpusára, mely az

életmű jelenlegi hazai befogadásában is alulreprezentált a prózához mérten.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Kosztolányi az egyik olyan szerző a magyar irodalomban,

aki pályájának korai szakaszában igen közel volt ahhoz, hogy bekerüljön az európai irodalmi

kánonba: a Nérót 1922-ben, egy évvel hazai megjelenése után Thomas Mann előszavával

németre fordították. Az Édes Annát ugyanebben az évtizedben franciára fordítják, de a kiadás

nem sikerül. Kosztolányi, a mai magyar irodalom egyik legkanonikusabb szerzője körülbelül

akkor, azaz a ’80-as évek közepén talál szűk körű, mégis erőteljes európai visszhangra, amikor a

hazai kánonban is középponti helye lesz. 10

Beszédes ezzel szemben Szabó Lőrinc „felülreprezentáltsága” a '60-as évek hivatalos

kánonjához mérten, melyet egyértelműen a korabeli kultúrhatalom diktált, s melynek

következtében e nagy jelentőségű életmű meglehetősen a háttérbe szorult. Itt látványosnak

mutatkoznak az ideológiamentes koncepció lehetőségei, s annak jelentősége, hogy a Szabó

Lőrinc-mű – ha töredékben is – a francia nyelvű közvetítésen keresztül könnyebben

hozzáférhetővé válhatott, legalábbis a franciául is olvasó magyar olvasó számára.

A Gara által különös figyelemmel kitüntetett József Attila és Illyés-adaptációk kérdése

külön tanulmányt érdemelne, így itt és most kénytelen vagyok eltekinteni tőle.

9 Ladislas Gara, La traduction de la poésie hongroise et ses problemes, in Anthologie de la poésie hongroise, 484.

10 Erről lásd: Szávai János, A kassai dóm, Kalligram, Pozsony, 2008, 31.

Igen érdekes az Újholdasok esete is: A Jelenkor által, majd kötetben is kiadott

levelezésből 11 kiderül, hogy Nemes Nagy és Pilinszky jelentőségére a ’60-as évek elején

szükséges volt például Ottliknak felhívnia Gara figyelmét. (Érdemes megjegyezni, hogy több

olyan, akkor fiatal költő került be az Anthologie-ba, mint pl. Rába György, akire a magyar írók

hívták fel a szerkesztő figyelmét.) Mai szemmel nézve aránytalannak tűnhet a három-három

Pilinszky, illetve Nemes Nagy-vers szerepeltetése ugyanennyi Benjámin László-vers mellett.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az Újhold két legnagyobbját nem sokkal korábban sújtó

silentium, majd a kádárista kultúrpolitika által irányított ideologikus fogadtatás nagyban

késleltette Pilinszky és Nemes Nagy (s mások) érdemi hazai befogadását is. S hogy ennek

megfelelően hatásuk itthon is csak a ’70-es években bontakozhatott ki a maga teljességében.

Arról nem is beszélve, hogy '62-ben még mindkét életmű előtte volt egy igen fontos

pályaszakaszának, mely a későbbiekben alapvetően határozta meg recepciójukat.

A vázolt különbségek éppen a kulturális kódok, a korszakalakzatok vagy paradigmák

mindenkori elkülönülésének, s még inkább párbeszédének revelatív erejű példájaként állnak

előttünk.

S adódhat még egy, jelen keretek közt nem kifejthető kérdés: a magyar irodalom

megkésettségének kérdése szempontjából is igen izgalmas volna az ezredforduló utánról

visszatekinteni a ’60-as években, a „szabad” nyugati emigrációban született irodalomtörténeti

koncepcióra.

4. Néhány szó a fordítás problémájáról

Ismeretes, hogy az Anthologie-beli fordításokat méltatlan vádak, kritikák is érték, ráadásul nem

egyszer maguktól a szerzőktől: különösen élesek Ottliktól, s még élesebbek Dérytől. 12

Érdemes azonban megfontolni az antológia érdemi bírálóinak: Aurélien Sauvageot-nak,

ill. Karátson Endrének némely észrevételét.

11 „Hadúr megfizet érte, reméljük!”. Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939-1966, szerk. Józan Ildikó, saját alá

rend. Kulin Borbála, Balassi Kiadó, Budapest, 2007

12 Erről lásd: „Hadúr megfizet érte, reméljük!”

Bizonyos pontokon nehéz nem egyetérteni Karátson Endre kritikájával, aki az Anthologie-

beli fordításokkal kapcsolatban a következőt írja: „a modern, XX. századi költemények egy része

úgy hangzott, mintha a XIX. században szerzették volna őket.” 20

Babitsot például mindhiába fordítják az antológia kiváló francia költőinek legkiválóbbjai,

s hiába sikerültek remekül az adaptációk, valami nagyon fontos nem jön át franciául A lírikus

epilógjából (Jean Rousselot fordítása), s alig jobb a helyzet az Esti kérdés esetében (Guillevic-

Jean Rousselot fordítása). Pontosabban arról lehet szó, hogy e kivételesen minőségi fordítások –

ahogy Karátson is utal rá – inkább archaizálónak mondhatók, s így a francia átültetésben nem

igazán kerülhet előtérbe Babits irodalomtörténeti jelentősége, az a döntően újító hagyomány, amit

ő hoz be a magyar líratörténeti modernségbe, amit ő honosít meg tehát a magyar költészetben,

amit objektív vagy tárgyias hagyománynak szokás nevezni, s melynek az őt követő

költőnemzedék számára felbecsülhetetlen hatástörténeti jelentősége van.

A kérdés véleményem szerint egy bizonyos szinten kétségtelenül megoldhatatlan: részben

a két műfordítói hagyomány különbözősége okán (vagyis azért, mert a francia költők nem vagy

csak igen ritkán alakítják ki a maguk műfordítói nyelvét), részben az ütemhangsúlyos

(magyaros)-rímes verselés és a nyugat-európai verselés – bizonyos ponton túl kibékíthetetlen –

eltérései miatt 13 , harmadrészt s talán legfőképp azért, mert alig van olyan francia költő, aki

magyar anyanyelvű s franciául ír, mint a Pilinszkyt franciára fordító Lorand Gaspar, vagyis aki e

– minimum kétszeres – műfordítói elvárásnak megfelelhetne.

Megoldhatatlan, mert a szöveghű-tartalmi jellegű versfordításban a lényeg vész el (ld. A

lírikus epilógja), éppen az, amitől a magyar versolvasó számára az Előszó, az Esti kérdés vagy a

Hajnali részegség az, ami, ott van a kollektív kulturális emlékezetben, ahol, s ott zakatol a

mindenkori kortárs magyar költő fejében, amikor verset ír. A prozódiára, a versritmusra,

vershangzásra építő fordítások pedig – a Karátson által emlegetett okokból kifolyólag -

esetlegesen sikerültek.

A háború előtt maga Gara is szkeptikusan látta a magyar költészet fordíthatóságának

kérdését, noha - vagy talán éppen azért, mert – Illyés Gyulával közös kezdeményezésként 1927-

ben Anthologie Pogány-Géo Charles 4 néven már megjelentette a modern magyar költészetet

13 Igen érdekes, amit erről Gara utószavában olvashatunk.

bemutató válogatását, mely Adytól Illyésig terjedt, majd ugyanebben az évben egy modern

magyar elbeszélőket felvonultató antológiát 5 (Anthologie des conteurs hongrois d’aujourd’hui,

Paris, 1927). Ismét az 1930-as Nyugatbeli cikkéből idézve: „Versekkel például ma nehezen

tudnók a francia publikumot megközelíteni. Ennek két oka van. Az egyik irodalmi: a francia

prozódia nem tűri az idegen formákat és a fordítót ritmikus prózára szorítja. Láttunk már remek

fordításokat ritmikus prózában, gondoljunk csak Mallarmé Poe fordítására. A vers különös

harmóniája, lüktetése azonban ilyen esetben menthetetlenül elvész. A másik oknak kevés köze van

a tiszta irodalomhoz: idegen költők iránt nincs érdeklődés, még céhbeliek között sem.” 14

Korántsem véletlen tehát, hogy a magyar költészet alighanem legsikeresebb francia műfordítását

Pilinszky életműve képezi: az Anthologie-ban szereplő három Pilinszky-verset Anne-Marie Backer és

Pierre Emmanuel fordításában olvashatjuk, utóbbi az Apokrif első francia fordítója. Később Lorand

Gaspar nagyszerű átültetésében megjelent egy teljes francia nyelvű Pilinszky-kötet 1983-ban, majd ezt egy

második követte 1990-ben, ugyancsak Gaspar gondozásában 15 . Ám a tény, hogy Maurice Regnaut

Pilinszky másik francia fordítójának adaptációi is remekül sikerültek 16 , arról tanúskodik, hogy

(valószínűleg) ennél is döntőbb a versnyelv, ami a Pilinszky-líra esetében a maga kivételes

redukáltságában, lecsupaszítottságában, hermetizmusában lényegesen kevesebb ellenállást tanúsít a

műfordítással szemben, mint Babits, Kosztolányi vagy József Attila költészete. Garával szólva: fordítható

"ritmikus prózában".

Ám lehetséges, hogy a kérdést rosszul tettem föl, hogy nézőpontot kell váltanom, ahogy

Gara László is tette bő harminc évvel a hivatkozott Nyugatbeli beszámoló után. Hiszen kivételes

elhivatottsággal és szaktudással megkomponálta minden idők legteljesebb magyar költészeti

antológiáját franciául: ehhez pedig nyilván bizonyos fokig túl kellett lépnie egykori

szkepticizmusán. Márpedig egy ilyen mérvű és minőségű vállalkozás tétje és ambíciója nem lehet

más, mint maga a kulturális kódváltás, a nemzeti kulturális emlékezet kiterjesztése a kollektív

európai kulturális emlékezetre, vagyis a fentebb emlegetett „lehetetlen” lehetővé tétele.

Egyszerűbben és konkrétabban: a magyar líra meghonosítása francia (irodalmi) közegben, túl a

Hunok Párizsán, hogy az Esti kérdés, A hajnali részegség, a Reménytelenül vagy éppen az

Apokrif az elmondottak ellenére mégiscsak ismerősen csengjen a francia olvasó fülében, a maga

14 Nyugat, 1930/10, 810-812.

15 Poemes choisis de János Pilinszky, trad. par Lorand Gaspar, 1983, Gallimard, Paris. Lás még: Trente

pooemes/János Pilinszky, trad. par Lorand Gaspar et Sarah Clair, Éditions de Vallongues, 1990

16 Trois poetes hongrois. Kálnoky, Pilinszky, Weöres, trad. par Maurice Regnaut, Action Poétique, 1985

módján mégiscsak részévé váljon annak, amit világirodalomnak nevezünk, a magyar líra francia,

s ezzel európai integrációjának. A magyar irodalom apostola tehát nem hiába tevékenykedett

fáradhatatlanul a párizsi emigrációban: Petőfi, József Attila, Illyés vagy Pilinszky ma igenis ott

vannak a bábeli könyvtárnak legalábbis egy bizonyos polcán. Babitscsal szólva: „Egymás

nyelvén felelnek egymásnak: ez a világirodalmi tradíció. (…) A világirodalomnak közös nyelve

van.” 17

S itt szükséges néhány szót szólnom a Gara által kidolgozott műfordítói módszerről, az

ún. „garaizmus”-ról, valamint a válogatás szempontjairól. Amint azt az Illyéssel folytatott

levelezésben is olvashatjuk (méghozzá az 1955-ös, ugyancsak általa szerkesztett francia nyelvű

József Attila-kötet - Gyergyai Albert által készített – „kitűnő” nyersfordításai kapcsán), Gara

szerint a nyersfordítások helyett „féligsült” (franciául à point) fordításokat kell készíteni 18 ,

olyanokat, melyeket Gara az 1956-os francia Illyés-kötetéhez 19 készített.

A „garaisme”, melynek lényegéről Gara utószava is eligazít, alapelve a következő:

költészetet csak költőkkel szabad fordíttatni. Ez a magyar közegben teljes evidenciaként számon

tartott elv annyiban mondható újítónak, hogy a francia műfordítói hagyománytól merőben idegen.

Megdöbbentően nagy neveket nyert meg az ügynek a magyar irodalom áldozatos párizsi

közvetítője: Cocteau, Éluard, Tzara, Guillevic, Rousselot, Grosjean, Bonnefoy, Bosquet,

Emmanuel - csak hogy közűlük is a legnagyobbakat említsem.

Hogy Gara László valóságos erudícióval nyúlt a műfordítás kérdéséhez, annak ékes

bizonyítéka az a bámulatos és bravúros – Gara utószava szerint magyar költők sugalmazására

megfogant – szerkesztői ötlet, s a benne kifejeződő perfekcionizmus, hogy Vörömarty Vén

cigányát – még a nevezetes antológia megjelenése előtt - tizenöt francia költő tizenhét különböző

tolmácsolásában külön kötetben jelentette meg. E fordítások legsikeresebbnek ítélt soraiból

„szintéziskölteményt” állított össze, s a szerkesztői ökonómia jegyében ez került be a '62-es

Anthologie-ba. 20

17 Babits Mihály, Bevezetés, in Az európai irodalom története, Szépirodalmi, Budapest, 1979, 12.

18 Vö. Kulin Borbála: Gara László, a Kikerülhetetlen

19 Gyula Illyés: Poémes, ford. P. Seghers et L. Gara, Párizs, Seghers, 1955.

20 Erről lásd: Gara-utószó (Ladislas Gara, La traduction de la poésie hongroise et ses problemes, in Anthologie de la

poésie hongroise, 459-486.)

Annyi bizonyos, hogy nyolcszáz év magyar líratermését lehetetlen „tökéletesen”

lefordít(tat)ni.) Lorand Gaspart idézve, aki a Franciaországban megjelentetett egyik legújabb

magyar költészeti antológiához írt előszavában a következőt mondja: „A fordítás mint olyan

lehetetlen. A lehetetlen azonban nem más, mint magának a költészetnek a tere.” 21

Gara László nevezetes antológiájának sikere, irodalomtörténeti jelentősége és kivételes

teljesítménye a magyar irodalom európai integrálásának folyamatában (meggyőződésem szerint)

tehát éppen ebben keresendő, hogy erre a „lehetetlenre”, Lorand Gasparral szólva erre a „költői

tettre” vállalkozik.

21 „Toute traduction est impossible. Mais l'impossible meme est territoire de poésie.” = A. Lance-J. Szávai, Nouvelle

poésie hongroise 1970-2000, Éd. Caracteres, Paris, 2001, 8.