Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. február / Ká, Bá és El (Szilágyi Ákos: Ká és Bá. El Kazovszkij emlékműve)

Ká, Bá és El (Szilágyi Ákos: Ká és Bá. El Kazovszkij emlékműve)

Az egyiptomiak szerint a lélek öt részből áll: Ká (életerő, az „ember idő és tér
hálójából kiszabadult lélekteste”), Bá (a „testetlen lélek”, amikor elhagyja a testet, beáll a
halál maga, ő az emberfejű sólyom, aki számára meg kell őrizni a bebalzsamozott testet, hogy
visszatérésekor felismerje egykori létterét), Ren (a névalak, a személyiséget tápláló
energiaforrás, az emlékezet révén a Ká életben tartója), Ib vagy Ah (a szív, a ragyogás, lelki
világosság) és Sheut vagy Suit (az árny, mely tartalmazza az embert magát is). És ezzel a
mitikus sugárzó pentagrammával áll szemben Szilágyi Ákos könyvében egymaga El, a könyv
hőse. Azaz: nem szemben, hanem mint ezek egyik működtető góca.
Szilágyi Ákos könyve az egyiptomi lélekfelfogás misztériumán alapuló neoavantgárd
szertartáskönyv. Versekbe kódolt rítusdráma: vagy ha szerényebben kellene fogalmazni, egy
monumentális szertartási ének mágikus partitúrája. Ha szűkíteni kell, érdemes, régi magyar
nyelven azt mondanám, „veteködés”, vagyis certamen. Ká és Bá között El-ért. Arról, hogy
gondozta-e kellőképpen Ká-ját, hogy azonosítható-e a fizikai, e világbeli hiánya után is.
„Vándorállat kutyagol / sivatagban valahol” – hangzik fel az egyik versben, és máris
nem csak El Kazovszkij festészetének egyik alapmotívumánál vagyunk, hanem bizonyos
értelemben Egyiptomban is, hiszen a kutyagoló vándorállat a sakálfejű Anubis istenhez, a
holtak oltalmazójához és bebalzsamozójához is könnyen hozzárendelhető. Szilágyi Ákos Ká
és Bá című verskötetének architektúrája egy sivatagba süllyedt egyiptomi sírkamra
benyomását kelti: hatalmas monumentum, mely minden reményvesztettség ellenére a
túlélésről szól. A mű egyik jelentős érdeme, hogy hangsúlyossá teszi El Kazovszkij
Egyiptom-vonzódását, és jól érzékelteti mitológiahasználatának kisajátító technikáit is.
A könyv némi egyiptológiai lélekkalauz után kitér az orosz avantgárd költői Egyiptom-
képére, mely a lélekértelmezés szempontjából meglepően pontos. Hlebnyikov orosz költő
szerint a Ká nem más, mint a „lélek vetette árnyék”, mint egy „lélekhasonmás, más világ
küldötte közöttünk”, azaz El tehát Ká iker-lénye, Ká a földi létben „valóság nélküli árnyék”,
viszont El, miután „erőtlen árnyákká vált”, a „második születés” után időtlen Ká-ként maradt
fenn, mely Bá-val, az elröppenő lélek láthatatlan és merőben szellemi entitásával szemben
azonosítható jegyeiből ismerszik meg. Szilágyi Ákos maga is definiálja alapkategóriáit,
miközben fonikus értelemben a groteszk varázsének óorosz hagyománystruktúráit és
rímsorozatait, illetve az avantgárd szöveggenerálás mechanizmusait idézi:
„Ká mint kapu Ká mint Ég
hasonmás mely el nem ég
Ká mint fátyol Ká mint fény –
ikertestvér-fejlemény”
És kicsoda Bá?
„ebek torkából tör ki Bá
magas hangon mint oboá”
És van-e átjárás köztük?
„hová menjünk bébi?
mondjuk Á-ból B-be
mondjuk Ká-ból Bá-ba
kilóg a ló lába”
Hát,
„sok minden van készülőben
ebben a két rémszülőben”.
Vagyis: a Ká valamiféle haladék lenne a Bá-ba jutás előtt? És akkor El-ünket kell
gondoznunk, legalább úgy, ahogy ő gondozta a Ká-ját, hogy jelenléte azonosítható legyen?
A kötet első versében El találkozik a Ká-jával. Önmaga emlékművével: „Az ember élete
során mások és önmaga emlékművévé válik” – írja Kazovszkij. Ezt a képződményt nevezi
Szilágyi „szívcementből” lett „monumentnek”. És máris ott áll a sakálmaszkos pap: Anubisz
helytartója.
És a rítusdrámában kezdettől a nyelv fétisizálása, a hangzás bálványozása válik uralkodóvá:
mint az ősi rituális szövegeknél, amikor a jelentés fokozatosan háttérbe szorul. Ez a generált
ás öngerjesztő zeneiség analitikus elemekkel tarkítva nem áll távol El Kazovszkij verseitől
sem: hattyú-kupléi műfaji értelemben is igénylik ezt a típusú tudós lazaságot. Pl.: „Marokkó,
jaj, marokra fog, / Tuniszban túszként meghalok, / s hattyúm sehol. Már úgy vagyok / e
madárral, gyanús nagyon: / szóbuborékjaim hagyom”. Ezek a szóbuborékok a szó
alapjelentését rím-, azaz árnybuborékokként veszik körbe, és a szöveg légies kecsességgel
kezd emelkedni, ám el mégse szabadulhat, hiszen a szövegtérfogat limitált. A
buborékmennyiség egyre sűrűsödik, és a telítődés a versek mögött megbújó
létszorongatottságot kezdi el érzékeltetni. A hangzás látszatra zárt világ, az asszociatív jegyek
tágassága ellenére a hangzáshasonlóságok szűkössége érezhetővé válik, és ez hasonló gúzsba
kötöttséget modellál, mint amit El Kazovszkij képein látunk. Ez a telített szorongatottság
elérhető pusztán zenei eszközökkel: „de ez itt az életem, / de ez itt az állatom, / nem tudom,
csak állítom” – a hagyomány és az emlékezet halottaskamrájában megképződő torzító
visszhang poétikája felől, és a magánmitológiába való behatolás agresszívebb módján, vagy
heterogén halmozással is, esetleg a szövegtest stigmatizálásával, amikor egy-egy jelentős,
központi szó uralni kezdi a zenei teret, mint pl. Az emb temetése című vers egy hangsúlyos
dramaturgiai pontján a homok szó. És ami a legtalányosabb: elérhető mindez a szaggatottság
és a hiány poétikájával (ennek ereje pontosan a Szilágyi-féle öngerjesztő zeneiség
kijátszásában vagy disszonánssá tételében, illetve a megtévesztésben van):
azt mondják azt mondják
„Isten”
azt mondják azt mondják
nincs neki.
tenger hulláma loccsan.
sziklán csillannak öklei.
A Szilágyi-versek akusztikus röntgenfelvételek is: a szöveggenerátoron átsejlik a történeti
meghatározottság, a mitológiai vagy kulturális referencialitás. Az „és nyelvet ad a létnek
házoá” bizarr archaizmussal idézi meg Heidegger „a nyelv a lét háza” megfogalmazását és
teszi modernné a Halotti Beszéd és Könyörgés egy passzusát, miközben épp a HB-del való
egybeolvasás ugrasztja ki a paradicsom hiányának képét. Az „egy elme álma volt” hasonló
intertextuális örvény: benne van Weöres Sándor „disszonáns”, a weberni zenepoétikának
engedelmeskedő, széthúzott pókháló struktúrájú XII. szimfóniája, illetve Ligeti György Alma
álma című zeneművének hangzásvilága, s talán még Pindarosz is felsejlik, aki szerint az
ember az „árnyék álma”. Vannak kimondottan El Kazovszkijhoz kötődő intertextusok is: pl.
az „akár nem lát akár lát / távolban egy vitorlát” megidézi Lermontov híres költeményét és El
Kazovszkij költői Lermontov-kultuszát is, de talán Katajev nevezetes, egykor kötelező
olvasmányként ránk erőltetett ifjúsági regényének magyar címe is beúszik az asszociatív térbe
(Távolban egy fehér vitorla).
Szilágyi kötete műfajilag is sokféle: a groteszk litániák, abszurd szertartásszövegek,
inverz himnuszok, hangpróbák és intonációs gyakorlatok mellett felbukkan pl. az aforizma is:
„tudja mi a baj a halállal? / nem elég életszerű.” Ez akár nyelvkombinatorikára való
felszólításként is értelmezhető, vagyis: az élet viszont túlságosan is halálszerű, vagyis nincs
vele baj. Hiszen már Apuleius is megmondta: az emberélet gyászmenet, az emberhalál viszont
fürge. Ez a gondolat azonban már egy másik térfélen, egy másfajta rítus szerint lejátszódó
Theatrum mortis egyik versének mottójaként bukkan fel. A könyv másik nagy halottja
Borbély Szilárd, a Barokk Húsvét címzettje. Maga El Kazovszkij a Dzsán-mesék hatalmas
kompozíciójában használja a „barokk ünnep” fordulatot a személyes panoptikum verbális
berendezésekor. A könyv kiállítása hasonlít is Borbély Halotti Pompájának vizuális
megalkotottságához, a Ká és Bá terminusok mögé sem nehéz háttérmintázatként a
Ká–Kazovszkij és a Bá–Borbély megfeleltetést odalátni, persze, ez csak akkor működik, ha
eltekintünk a két terminus vallásbölcseleti leterheltségétől.
Sumam summarum: a veszteségversek könyve ez. Az intonációs gyakorlatoké, ahogy
a gyász próbálgatja bennünk a hangját. A gyászoló könyvek önzők: a magunk fájdalmáról
szólnak, a magunkban lakó másikról. Szilágyi könyve nem ilyen: nála Ká él és eleven, a
halálon túli élet szólal meg az élőkön keresztül.
Mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a szerző saját egyiptomi lelkének
architektúráját tárja ekénk, melynek hat része van: Ká, Bá, Ren, Ah, Suit és El. De milyen
funkciót adunk El-nek? Ő az önmagát rongáló emlékmű-lélek, vagy ahogy a kötet hátoldalán
idézett szöveg sugallja, a lélek műemlékvédelmének szószólója: „Ha nincsen közelünkben
egy megfelelő anyagú emlékmű, vagy ha a már felállított emlékműveket nem akarjuk
rongálni, akkor írjunk, illetve rajzoljunk önmagunkra. Ez a műemlékvédelem.”