Törmelékek a romok alól (Majtényi László: Romok ormán)
Alkotmányunk már nincs ugyan, helyette van „újmagyarul” Alaptörvénynek nevezett és bőrbe
kötött, sok oldalt kitevő betűsor a gimnazista ballagók batyujában, meg a közhivatalok folyosóján
helyet foglaló „Alaptörvény asztalán”, de a „régi” Alkotmányt sem lehetett teljesen száműzni az
országból, gondolok itt Arany János Elveszett alkotmányára, amelyet, ha „elveszett” is, nem
törölhetünk ki a magyar irodalomtörténetből, és nem tudok nem gondolni arra sem, hogy az
Országház épületét „hátulról” megközelítő utcát még mindig Alkotmány utcának hívják
Budapesten, noha már annyi utcát, utat, teret, oktatási intézményt neveztek vissza meg át
mostanában a névmágia bűvöletében szédelgő helyi és országos lélekidomárok. Tegyük a
szívünkre a kezünket (miután levettük a fülünkről), s valljuk meg: milyen jól is hangzana a név,
„Alaptörvény utca” ott az Országház mögött!
Hadd kezdjem kicsit messzebbről újra. A könyv írója, Majtényi László közíró, egyetemi
tanár, adatvédelmi ombudsman (azaz országgyűlési biztos), médiahatósági elnök, közéleti
személyiség, népszónok, mindenek előtt azonban alkotmányjogász – egy olyan országban, ahol az
alkotmány sokáig csak mint eszmény (és nem formába öntött törvénygyűjtemény) volt hivatkozási
alap, egy olyan országban, ahol mindig több volt a jogász, mint a jog. Jelenleg pl. mindhárom fő
közjogi „méltóságunk” – méltóság nélkül – jogász. Jogászokat, főként ügyészeket, ügyvédeket,
bírókat ismerünk máshonnan is, sokan ügyfélként bíróságokról vagy más hatóságokból is, de
alkotmánnyal, sőt Alaptörvénnyel, legtöbbünknek nem volt semmilyen találkozása, szövegét nem
olvastuk, nem vele feküdtünk és nem vele keltünk, azaz nem hiányzott életünkből. Nota bene: a
tételes jogot sem ismerjük legtöbben, sem a Ptk-t, sem a Btk-t nem olvastuk. (Én is csak most, öreg
fejjel Majtényi László könyve miatt fanyalodtam rá, hogy belenézzek az Alkotmányba meg az
Alaptörvénybe.) Mondhatom-e magamról, mondhatjuk-e hát magunkról, hogy jogi, ill.
alkotmányjogi szempontból tudatlan (analfabéta) vagyok, tudatlanok (analfabéták) vagyunk? Nem,
nem mondhatom, nem mondhatjuk. Ugyan miért nem, kérdezhetné a törvényt (az Alaptörvényt)
betűk sorozataként létrehozó vagy propagáló, ha éppen úgy tartaná úri kedve, hogy párbeszédet
kezdeményezzen velem (azaz a társadalommal)? (Nem kezdeményez.) De hisz a törvény
alkalmazója (rendőr, ügyész, bíró, vagy az utca egyszerű embere) sem kérdezi a törvénysértőt
afelől, hogy ismeri-e a törvényt, amit megsértett. Sőt ultima ratioként még adott esetben a fejére is
olvassa, hogy „a törvény nem ismerete nem mentesít a törvény hatálya alól”. Megteszi és meg is
teheti, de nem a hatalmi hieararchiában elfoglalt magasabb státusza vagy a törvénytudó
felsőbbrendűség-tudata alapján (hiszen az a sok „rendes”, törvénytisztelő ember, járókelő
túlnyomó többsége, aki szabályosan közlekedik, nem lop, nem rabol, nem öl, ő sem olvasta soha a
tételes törvényt) hanem azért, mert a törvény – bennünk van, mindannyiunkban, akár
törvénysértők, akár törvénytisztelők vagy éppen törvényt betartatók vagyunk.
Ebből a szempontból kiindulva Majtényi László könyvének sok témájából négyet fogok
kommentálni: (1) a „jogi forradalmat”, (2) a „jó kormányzást” és vele kapcsolatban az ombudsman
intézményét, (3) az Alkotmánybíróságot, s vele kapcsolatban az alkotmány szerepét a
társadalomban, (4) a társas lét kapcsán Majtényi Lászlóról mint kollégáról, barátról és
népszónokról.
A „jogi forradalomról”
Az úgynevezett rendszerváltás előtt és után 2 évig külföldön voltam, Dániában, az Aarhusi
Egyetemen magyar nyelvészetet, irodalmat és történelmet tanítottam. A nyári és téli szünetet
ugyan itthon töltöttem, Dániában viszont rendszeresen olvastam a magyar újságokat
(Népszabadság, Magyar Nemzet), amelyek izgalmasan informatívak voltak, tele voltak reménnyel,
jóakarattal, okossággal és a jövőt illető nagyszabású tervekkel. A mindennapi élettel, nyílt vagy
kulisszák mögötti politikával így nem volt, nem lehetett szoros kapcsolatom – már ami
Magyarországot és az egész kelet-európai régiót, a „szovjet blokkot” illeti. Volt azonban némi
bepillantásom a dán politikai életbe, ami nem nagyon imponált kisszerűsége miatt, és persze a dán
hétköznapok is hatottak rám, elsősorban az egyetemi élet, ami egyenesen deprimáló volt mint
szellemileg kiüresedett, elbürokratizálódott, autonómiáját rég elvesztett, pontosabban
autonómiájáról – biztos és zsíros állásokért cserébe – rég lemondott intézmény, ahol a diákság és a
tanári kar mint örök bér- és presztizsharcban álló korporatív szervezetek (váltakozó szerepükben
hol mint munkaadók, hol mint munkavállalók) utálták és akadályozták egymást mit sem adva a
tanulás/tanítás=tudás örömére, ahol az akadémiai szellemnek se híre, se hamva. S mind e mögött
ott voltak – afféle zárványként – az elképesztően gazdag és jól rendezett központi és tanszéki
könyvtárak és archívumok, a már akkor, a 90-es évek elején csaknem teljesen kiépült elektronikus
hírközlő és adattároló hálózatok, amelyeket az évszázados hagyományokkal rendelkező és
átláthatóan működő jó adminisztráció hozott létre és tartott karban. Magyarországra és a
magyarországi egyetemi életre éppen ezért nagy nosztalgiával gondoltam vissza, ahol ugyan a fönt
említett háttérből semmi sem volt meg, s ami megvolt is, nem működött, és a fizetésemből sem
tudtam megélni, de nagy lánggal égett benne az akadémiai szellem szabadsága utáni vágy,
legalábbis ott, ahonnan elmentem Dániába, az ELTE Hajdú Péter vezette Finnugor Nyelvészeti
Tanszékén, s aminek már hamva nyomát sem találtam az aarhusi egyetemen. (Ez most már itthon
is így van, csak a háttér maradt a régi: megbízhatatlan vagy nemlétező.)
Az ún. rendszerváltás leglátványosabb változását a többpártrendszer és ennek leginkább
látható része az újjá alakuló többpárti parlament jelentette. Mindebből a sajtóban és a hírközlő
szervekben napi rendszerességgel visszatérő „többségi elv” és ennek mindenek fölött álló
primátusa vált az új rendszer legfontosabb, mára szinte már egyetlen jellemzőjévé (amint azt
Rubovszky képviselő is mondotta, „a demokrácia a többség diktatúrája”, erre én is így emlékezem
a „tudományos szocializmus” szemináriumokról). Pedig közben, a háttérben létrejöttek az új
demokrácia olyan intézményei mint az Alkotmánybíróság és az ombudsmani rendszer – és
mindkettő az akadémiai szellem szabadságának gyümölcse. Majtényi Lászlónak mindkét
intézményhez köze volt. A hazai jogtudomány, ha lehet, minden más társadalomtudománynál
szorosabban volt odaláncolva a pártállami rendszerhez. Mert hiába tanítottak ott római jogot,
jogtörténetet, alkotmányjogot, a legfontosabb tétel mégis az volt, hogy a „jog az uralkodó
osztályok elnyomásának eszköze”, s minthogy a pártállam uralkodó osztálya a proletariátus (vele
csak szövetséges a parasztság és a „haladó” értelmiség!), nem is tagadták, hogy a „jog” csakis az ő
kizárólagos fegyvere lehet. Természetesen a proletariátus ugyanúgy nem volt uralkodó osztály,
mint a vele szövetséges parasztság és „haladó” értelmiség. Akik uralkodtak, a szovjet világhatalom
fegyverei támogatta – százezrekben sem mérhető – „nómenklatúra” tagjai. A rendszer
konszolidációja, úgy is mondhatnánk, kifáradása, tette egyre nyilvánvalóbbá, hogy a szakértelem,
az illetékesség nélkülözhetetlen még egy diktatúra működtetéséhez is. A jogban, ahogy a
közgazdaságtanban is (nem beszélve a hatalomtól távolabb eső humán és méginkább
reáltudományokról) a józan ész és a hagyományokban gyökerező tudás egyre nagyobb teret nyert
vissza a voluntarista és semmit nem érő „tudományos szocialista” társadalomtudományoktól.
Az állampárti rendszer összeomlása – bár az illegális, féllegális ellenzék tevékenysége
megérdemli tiszteletünket – a Szovjetunió katonai, gazdasági bukásának és – talán kisebb
mértékben – társadalmi krízisének volt az egyenes következménye, s ez az összeomlás hozta
magával különösen a jogban és közgazdaságtanban a szakértelem fölszínre és szóhoz jutását az ún.
rendszerváltásban. Miközben a hétköznapok embere a többpártrendszerben kereste a helyét, s azt
számolgatta, hogy újonnan választott pártja hány szavazatot kapott a választásokon, s ebből
következően milyen arányban lesz képviselve a parlamentben, a szakemberek a pártok közti egyre
lefelé nivellálódó viták, parlamenti csinnadratták és kulisszák mögött csendben a demokrácia és a
piacgazdaság alapvető intézményeinek létrehozásával foglalták el magukat: a közgazdászok
különösen az új bankrendszert, a jogtudósok pedig az Alkotmánybíróságot, s vele párhuzamosan
az igazságszolgáltatás új rendszerét, s ehhez csatlakoztatva az ombudsmanok hivatalát hozták létre.
A „jó kormányzásról” és az ombudsmani hivatalról
A 80-as évek elején a fáradt rendszer lazuló zárait kifeszítve kiskapukon át már el lehetett menni
az országból világot látni. Ilyen kiskapu volt Majtényi László számára egy norvégiai ösztöndíj a
„tengeri jog” tanulmányozásához. (Én is ilyen kiskapun át jutottam el Dániába.) Nekünk az I.
világháború után tenger nem, csak egy ellentenger (de nagy!) maradt, így a tengeri jogban nemigen
voltunk érintve, ebből következően a vele való foglalkozás politikailag veszélytelen volt. A jogi
karon kötelező, sok más között gyorsan letudnivaló tantárgy volt, viszont tanárának kitűnő alkalom
egy norvégiai ösztöndíjpályázathoz. Az osloi egyetemi könyvtárban olvasgató Majtényi László
unaloműzésképpen más téma után nézett, s így akadt rá a Skandináviában évszázados
hagyományú, nálunk szokatlan közintézmény, az ombudsmani hivatal gazdag irodalmára. Az
ombudsmani hivatal hosszú története a messze múltba nyúlik vissza, az időszámítás előtti virágzó
kínai birodalomba, a bagdadi kalifátus első évszázadára. De Skandináviába is Keletről, az Oszmán
Birodalomból importálta, úgyszólván maga helyett delegálta 1713-ban, a birodalmi álmait végképp
semmivé tevő, Nagy Pétertől elszenvedett poltavai vereség után oda menekült XII. Károly svéd
király, Észak másik fanatikus egyeduralkodója. Ez az „alattvalók szószólója” hivatal, mint az
előbb mondottakból kitűnik, nem tartozott hát a „demokrácia klasszikus” intézményei közé, hiszen
császári birodalmakban, királyságokban, sőt egyeduralkodók alatt jött létre és működött, mint a „jó
kormányzás” eszköze, s talán éppen ez kelthette fel Majtényi László érdeklődését iránta. Az
intézmény ugyanis a fáradó-lazuló állampárti rendszerben is elképzelhető lett volna, gondolhatta
Majtényi László, mert ehhez a hivatalhoz végrehajtási jogosítványok a hagyomány szerint sem
jártak, amihez viszont, mint láthattuk, körmük szakadtáig ragaszkodtak az állampárti hatalom
emberei az utolsó pillanatig. Az ombudsmannak csak észrevételezési és fölszólamlási
jogosítványai vannak, viszont kinevezésétől kezdve – s ez már a kínai császár udvarában is így
volt – független, nem a hatalom embere. És van még egy másik fontos jellemzője, hogy lényegét
illetően nem tartozik az írott jogrend keretébe, hanem sokkal a inkább az „eleven jog fájának” –
erre az elementáris József Attila-képre is Majtényi László hívta föl a figyelmet – egyik zöldellő
ága, amint találó magyar elnevezése, „szószóló” is mutatja. Szószólója volt eredetileg az
állampolgári jogoknak, az adatvédelemnek , a kisebbségi jogoknak, aztán má-már csak egyre
csökkentette számukat a kicsinyes hatalom. E hivatalok viselőinek többsége, Gönczöl Katalin,
Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Szabó Máté, Székely László kiválóan képzett jogász, világot
látott egyetemi tanár. Szószóló nincs meg anélkül, aki meghallgatná – legyen az öröklés jogán
uralkodó vagy választott fejedelem vagy éppen demokratikusan választott kormány feje vagy
tagja.
A szabadság szellemében fogant és – széles látókörű, kiválóan képzett tudósok (például
Sólyom László) segítségével – világra jött új jogrend nem tudta áthatni a társadalmat – ezért nem
nevezném létrejöttének körülményeit „jogi forradalomnak”, ahogy Majtényi László teszi. Egy
forradalom gyökerestül fölforgatja a társadalmat, márpedig itt a régi gyökerek megmaradtak, sőt
újra kihajtottak, s közben elszívták az éltető nedveket „az eleven jog fájától”. És ezekkel a régi-új
hajtásokkal együtt visszajött a politikai életbe az évszázados gaz: „prókátorkodás”, kicsinyes,
elvetemült és aljas szófacsarás, a másik fél durva letromfolása és elhallgattatása. Holott a kulisszák
mögött csöndben és szakszerűen fölépített új jogrendszerre (ombudsmanok, Alkotmánybíróság
stb.) fölfigyelt az európai közvélemény, nagyra is becsülte, amire méltán büszke Majtényi László,
egyike az új jogrend megalapozóinak, különös tekintettel az ombudsmani hivatalra. Az ún.
rendszerváltás első évtizedében, a nagypolitika viharaitól mentes szélárnyékban, ezek az új
intézmények jól működtek, véleményüket meghallgatták az új hatalom emberei – jólneveltségből
vagy udvariasságból, vagy éppen csak ezek látszatára adva (talán, mert ezeket az intézményeket
még „sajátjuknak” tartották), és e civilizációs korlátok miatt a nyers párt- és személyi érdek még
nem tudta elözönleni a teljes politikai játékteret. Ide vonatkozóan jegyzem meg, hogy az
ombudsmani rendszer csak olyan társadalomban képes működni, amely elismeri és használja a
dialógust. Dialógusban szegény társadalmi légkörben az ombudsmani rendszer elsatnyul és lassan
el is hal, amint tapasztaljuk. Visszatérek ahhoz a fönti megjegyzéshez, hogy az ombudsmani
hivatal eredetileg nem a demokrácia „klasszikus fölfogásához” kapcsolódott, hanem a „jó
kormányzáshoz”, amely viszont már a demokrácia előtti társadalmi rendszerekben is joggal
elvárható követelmény volt – mert normális uralkodó és normális alattvaló, normális kormányzat
és normális polgár, röviden: normális társadalmi élet nem lehet meg dialógus, egymásra figyelő
társalkodás nélkül. Ebben a követelményben, ismétlem magamat, az írásbeliség nélküliség is
benne van, hogy ti. írásos szerződés nélkül is bízunk egymásban, figyelünk és hatunk egymásra.
A „láthatatlan alkotmányról”
Az ún. rendszerváltás kezdetén az egyetemi katedráról hirtelen a közélet aktív alakítójának
szerepébe csöppent alkotmányjogászok nagyobb fontosságot tulajdonítottak az
Alkotmánybíróságnak, mint az alkotmánynak – és bölcsen tették. Abból az ókorból, a görög
demokráciából már ismert tudásból indultak ki, hogy a törvény bennünk van, s a bölcsek (bírák)
föladata ezt fölszínre hozni és értelmezni. (A latin constitutio szó szerint azt jelenti, hogy con-
„együtt” (-statutio >) -stitutio „állítás”, ami erre a közös tevékenységre utal.) Arról nem beszélve,
hogy a régiek azt is tudták: a törvény alapvetően aenigmatikus, rejtvényszerű, amit nekünk, az
érintetteknek, kell a magunk számára megfejtenünk, vagy a törvénytudók (bírák, jósok) segítségét
kérnünk hozzá. Erre utal Szolon (i. e. VI. század vége), amikor azt mondja, hogy a törvényeknek
„homályosaknak” kell lenniük. (Az Alkotmánybíróság függetlensége – enélkül ugyanis az
intézmény nem tudja feladatát betölteni – köszönhető volt annak, hogy az ún. rendszerváltás
hajnalán a pártfrontok még nem voltak megmeredve, a józan ész, a kooperációra való hajlam, a
„fair play” eszméje még létezett és hatott a politikai életben.)
A Felvilágosodás előtt írott alkotmány nem is létezett, az első írott alkotmány az Amerikai
Egyesült Államok alkotmánya volt – ami egy gyarmat forradalma, egy igazán „gyökeres változás”
után jött létre 1787-ben a Felvilágosodás szellemében. A brit birodalomnak, amelyből az Amerikai
Egyesült Államok kiszakadt, nem volt és Nagy-Britanniának máig sincs írott alkotmánya – és jól
megvan nélküle. Ahogy megvan az általános emberi jogokat illetően még ma is írott jog nélkül
(Common Law), csak a polgári és büntető jog van írásban rögzítve (Civic Law, Criminal Law), de
ott is döntő szerepe van a precedenseknek, s velük összefüggésben a törvényt alkalmazó bírói
ítélőképességnek és hitelességnek. Van két bírósági fokozat (Magistrate's Court, Crown's Court),
ahol döntenek kisebb és nagyobb fontosságú ügyekben.
Az első írott „magyar” alkotmány az 1849. március 4-én Olmütz-ben kelt „oktrojált”
alkotmány, amit a nemzet egyáltalán nem kért. Az 1848. március 15. után hozott országgyűlési
törvények, beleértve az 1849. április 14-i trónfosztó országgyűlést sem vindikálták maguknak az
alkotmány státuszát, noha azok egy potenciális, jövőbeli alkotmánynak lényegi összetevői lehettek
volna. A második írott alkotmány, a Tanácsköztársaság 1919-es alkotmánya szintén oktrojált
alkotmány volt, s ilyen volt az 1949-es harmadik alkotmány is. Az ún. rendszerváltás hajnalán
kitakarított negyedik, 1989-es alkotmány képviselte csak tisztán a Felvilágosodás nemes
társadalomeszményeit, mert hozzáértők óvatosan, gondos kézzel nyúltak hozzá. „Az 1989. évi
Alkotmányt a reformkommunisták írták, de tollukat az MDF, az SZDSZ és a Fidesz kitűnő
szakértői vezették” – írja Majtényi László 1994-ben (Alkotmányünnep). Pedig egy évvel korábban
azt is írta erről „Az Alkotmány szövege oly silány, hogy alapkérdés, mennyire érdemes kijavítani.
Az alkotmányszöveg nem esztétikai minőség, nem is ennek alapján ítélendő meg, továbbá
véleményem szerint nem is tudományos alkotás. Nem biztos tehát az, hogy nyelvi és tartalmi
tökéletlenségei, csak a tökéletlenség okán, kijavítandók” (Kié az alkotmány?) Ebben a
kijelentésben benne van az írásos alkotmányozás paradoxona, hogy ti. a törvény – úgyszólván
preverbális állapotban – bennünk van, s innen a megfogalmazás javíthatatlan tökéletlensége. A
magyar alkotmányok sorára visszatérve meg kell jegyezni, hogy az olmützi alkotmányt kivéve
1919-től 1989-ig mind a három alkotmány a Felvilágosodás szellemében fogant, ebből kettő, az
1919-es és az 1949-es persze a Felvilágosodás torzszülöttének, a bolsevik kommunizmusnak
kényszere alatt jött létre. Írott dokumentumról lévén szó – a papír mindent elbír – ezek az
alkotmányok is a „szabadság, testvériség, egyenlőség” szentháromságát hirdették, bár,
tapasztalhattuk, nem gyakorolták. Miért nem tanácsoltak hát új alkotmányt hozni tanult
alkotmányjogászaink 1989-ben? Mert bölcsen tudták, hogy az alkotmány hagyományos értékei
bennünk vannak inkább mint az írott szövegben, helyette fontosabb volt létrehozni az
Alkotmánybíróságot, s rábízni a korábbi alkotmány (az 1949-es) kitakarítását. Ha nem lett volna
írott alkotmányunk, aminthogy 1849-ig vagy 1919-ig (melyik oktrojált alkotmány illeszkedik
jobban a magyar jog szelleméhez?) nem is volt, s megvoltunk nélküle, nem állott volna elő a 2011-
es alkotmányozás botránya. Akár igaz tényszerűen, akár csak metaforikus szóbeszéd, a Brüsszel
és Strasbourg közti vonaton IPad-en írott 2011-es Alaptörvény – botrány. Botrány, mert figyelmen
kívül hagyja azt a minden törvény lényegét illető tudást, hogy a fölismert/leírt törvény csak a
posteriori lehet, mert a törvény „csírája” – megfogalmazatlanul, úgyszólván nyelv előtti
állapotában – bennünk van, amit csak türelmes, körültekintő munkával lehet onnan „elővarázsolni”
hasonlóan ahhoz a költői vízióhoz, amiről József Attila ír:
Én úgy vagyok, hogy már-már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
(A Dunánál)
És máshol, de ugyanerről:
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint pártfogón e század:
rám gondol szántván a paraszt:
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
(Ars poetica)
Hát talán ez a százezer év hiányzott az új írott alaptörvényhez! Majtényi László sokszor hivatkozik
a Sólyom László említette Bibó Istvántól származó „láthatatlan alkotmányra”, és én is erről
beszélek. A 2011-es Alaptörvény hasonlóan az 1919-es és 1949-es Alkotmányhoz abból a téves
voluntarista felfogásból indul ki, hogy előbb lefektetjük a szabályokat, majd szerintük kezdjük el
élni életünket, a társadalom életét. Ezt csinálták a bolsevikok, ezt csinálták a fasiszták és ezt
csinálták a nácik is. A társadalom élete azonban nem így zajlik, hanem – akár akarjuk, akár nem –
zajlik magától, s hosszú lappangási idő után hirtelen, számunkra is érzékelhetően, érthetően,
láthatóan „kiforogja” a szabályait az eredetileg „láthatatlan alkotmány”. (Ezért javasolták annak
idején az alkotmányjogászok, köztük Majtényi László is, hogy érdemes lenne a holland
alkotmányozási gyakorlatot bevezetni, mely szerint új alkotmányt csak két egymást követő
parlament hozhat – azaz százezer év helyett elég lenne hozzá 8-10 év is.) A természetben sincs
másképp: gravitáció volt, mielőtt Newton megfogalmazta volna első törvényét. És így van ez a
nyelvben is, az ember szimbolikus tevékenységének ebben a leginkább artikulált rendszerében.
Iskolai nyelvtanaink többsége preskriptív, amennyiben normatív szabályokat állapít meg és előírja,
hogyan kell „helyesen” beszélni (mint ahogy bármely oktrojált alkotmány azt, hogy kell élni), s
alig van tekintettel arra, hogy az emberek hogyan beszélnek egymással, és hogy éppen ebben a
természetes beszédben kell(ene) keresnünk a diákokkal együtt a törvényszerűségeket. Friss
élményem: együtt utaztam a minap egy nagymamával és elsős elemista fiúunokájával a vonaton.
Az élénk kisfiú végigcsacsogta az utat, s a nagymama jó közönségnek bizonyult. Unokája
készséggel mutatta meg tudásának egész arzenálját neki és az utazóközönségnek, vidáman olvasta
az állomások nevét betűzve is, összeolvasva is. A nagymama azt javasolta, hogy szótagolva
olvasson, erre a kisfiú olvassa: Kis-kun-fél-egy-ház-a. Mire a nagymama: Nem jó, mert Kis-kun-fél-
egy-há-za. A kisfiúnak volt igaza, ő nem a mechanikus szótagolás „szabályai” szerint, hanem a
nyelv mélyén rejlő szerkezet szerint elemzett, amiben az a trouvaille, hogy há-za helyett ház-a,
ahol a kisfiú a mechanikus késztetés (és az iskolában tanultak) ellenére érzékelte a nyelv valóságos
dimenzióit, annak tudatalatti rétegét hozta felszínre (tő és birtokos személyrag), holott, mint a
legtöbb esetben, a jelentéses elemek kapcsolódása itt sincs szinkronban a szótagszerkezettel. Erre a
konfliktusra épül, illetőleg e konfliktus feloldását célozza az ún. csacsi-pacsi játék, amelyre hadd
hozzak egy Weöres Sándortól származó példát. Feladvány: Nagymellű perszóna (női név) okozta /
Férfi (kicsinyített név) rejtett gyengelméjűsége: E/J. Megfejtés: E nőkebelű Lidi óta / Jenőke belül
idióta. Felhívom a figyelmet a ...ke-be-lű-li-di... és ...be-lül-i-di... szótagolások közti konfliktusra,
amely kulcsa a rejtvény egészének is: ha innen nézem a sort, értelem, ha onnan nézem, prozódia
(szótagsor), s mindez oda és vissza is áll. És végső soron ezen a konfliktuson, ill. e konfliktus
feloldásán alapul a rímek hatásmechanizmusa is. A nyelv tele van „láthatatlan jelekkel”, melyek
egyike az ún. zérus jel. Például, a nyelvtani személyek közül a jelenidejű alanyi ragozás 3.
személyt zérus – egyezményes jele ø – képviseli: láto-k, lát-sz, lát-ø. Hogy ilyen jel létezik, arra
bizonyságul visszautalok a fönti csacsi-pacsi feladvány kezdőbetűire (E/J). Most, hogy már tudjuk
materiálisan megjeleníteni, érzékeltetni a zérus jelet, pontosíthatjuk a feladvány kezdőbetűit (Ø/J)-
re, ugyanis a második sorkezdet, Jenőke szókezdő J-jével szemben az első sor nem E-vel, hanem
Ø-vel kezdődik, így: ØE nő kebelű....
A „láthatatlan alkotmányból” látható alkotmányt csinálni ennél a betűs „trükknél” sokkal
nehezebb feladat, legalább két okból: az egyik, hogy a társadalom életét disztinkt elemek
(amilyenek pl. a betűk) híján nehezebb megragadni, mint a nyelvét (holott az is lehetetlen), a
másik ok, hogy a társadalmat sokmillió külön egyén teszi, s ezek érdekeit, szándékát, akaratát
közös nevezőre hozni – bár vannak rá technikák (népszavazás, alkotmányozó gyűlés) –
istenkísértés, aminek sikerére csak „kegyelmi pillanatokban” (forradalom) van esély. Egy
forradalom azonban túl nagy ár volna egy (újra)írott alkotmányért, ezért értek egyet Majtényi
Lászlóval „Isten óvja Magyarországot a forradalomtól!” (Kié az alkotmány?, 1993), aki már jóval
a 2011-es Alaptörvény előtt végiggondolta az alkotmányozás nehézségeit/lehetetlenségét, kifejezte
szkepszisét iránta. A parlamenti kétharmad az írott jog szerint felhatalmazást ad az
alkotmányozásra, ami nem jelenti azt, hogy a parlamentnek alkotmányoznia is kell. Az
alkotmányozás aktusa – véletlen kérdése is, ami lehet szerencsés történelmi pillanat megragadása
vagy kivárása. Már most látható, hogy a 2011-es Alaptörvénynek nem volt köze a szerencséhez
vagy a történelmi pillanathoz, kizárólag az előző rossz kormányzatban csalódott ország
kétségbeesett (nemtörődöm) protesztszavazásán nyert parlamenti kétharmadhoz. Ezért is kellett
rövid idő alatt ötször módosítani, ami jele annak is, hogy az a priori törvényalkotás – nem felel
meg a társadalmi élet valódi természetének. Viszont törvényszerű, hogy az Alaptörvény
létrehozásával és látszólagos súlyával fordított arányban csökkent az Alkotmánybíróság politikai
súlya, mert a kormánypárti bírák nem minden manipuláció nélkül többségre jutván benne
intézményi függetlensége legalábbis kétségessé vált. Az új felállás a demokratikus berendezkedés
klasszikus modelljét, a fékek és ellensúlyok rendszerét gyöngíti, sőt ellehetetleníti – a bármilyen
rendszerű kormányzástól elvárható – „jó kormányzást” is. Summa summarum: a 2011-es
Alaptörvénynek kevés köze van a társadalmi valósághoz, csak egy újabb „Felhőkakukkvár”, amely
hasonló a többi „oktrojált alkotmányhoz”. Az igazi alkotmány az idő méhében alszik, ott rejtezik
mindannyiunk lelke mélyén mint „láthatatlan alkotmány”, amelyhez öntudatlanul is tartjuk
magunkat – ezért működik még az ország.
Társas lénynek lenni
nem könnyű pszichotizált közegben, amilyenné fokozatossá vált az ország. Még Sólyom László
volt a köztársaság elnöke és szociálliberális koalíció kormányzott még (2008), amikor Majtényi
László írta a Sólyom és kritikusai c. fejezetet. „A magyar közélet első maximája: semmi
méltányosságot senkinek. A második: büszkén ragaszkodjunk kudarcainkhoz. A harmadik: aki
nincs benne a seftben, az lúzer. [...] Ha a baloldal és a liberálisok nem gyakorolják azt az
erényt, hogy a racionális diskurzus szabályai szerint fogalmazzák meg véleményüket, de még
ellenszenvüket is, nem tarthatnak igényt arra, hogy a másik oldal ugyanúgy tegyen velük. Ha a
másik oldalon csak a civilizációs hiányt látjuk, világos, nem akarunk megszabadulni saját
civilizációs deficitünktől. Jól van ez így, nincs tétje a viselkedésünknek, hacsak az nem, hogy a
hazánkat tesszük tönkre, még tönkrébb.” Azóta a légkör még rosszabb lett. De nem erről akarok
beszélni, hanem arról, hogy miként lehetne jobb. Azt írja ugyanott Majtényi László: „A szabadelvű
jogállamban a szabályok, az intézmények tisztelete az első, de a (soha nem pótolhatatlan)
személyekre, tekintélyekre, a Leviatán sárkánytestét borító arcokra is szükségünk van ahhoz, hogy
az intézmények, szabályok uralmában hinni tudjunk.” Sólyom László, mint Majtényi László is utal
rá, nem az a kedélyes, szeretnivaló apafigura, mint amilyennek Göncz Árpádot ismerte és szerette
az ország egyik, talán nagyobbik fele. „A köztársaság elnöke nem szeretnivaló, hanem komolyan
veendő.” Ez a baloldalnak és a liberális oldalnak szóló mondat süket fülekre talált. És azt is láttuk,
hogy a másik oldal, a jobb is a „szeretnivalóságot”, a „karizmát” és – vele együtt az „izmos kart”, a
kórust részesíti előnyben a „komolyan veendő köztársasági elnökkel” szemben. Tiszteletet érdemel
és messzelátó bölcsességről tanúskodik Majtényi László kiállása Sólyom László mellett az egész
politikai osztállyal szemben. „Sólyom [...] azt képviseli, hogy Magyarország az értékek jó
gazdája, nem pedig kocsmai kötekedő, és nem is a hatalmasok talpnyalója” érvelt, és szavai,
sajnos, pusztába kiáltott szavak maradtak.
Azon kapom magam, hogy Sólyom László apologétája lettem, holott nem voltam a híve
mint köztársasági elnöknek, pedig nagyra becsültem mint az Alkotmánybíróság elnökét. Itt
jegyzem meg, hogy éppen az ő közéleti pályafutása példázza, hogy az illetékesség a liberális
demokráciának is nélkülözhetetlen feltétele: amennyire illetékes volt Sólyom László az
alkotmánybírósági elnökségre, annyira kevésbé volt az köztársasági elnökségre. Ez utóbbi
hivatalbéli sikertelenségének mértékét csökkenti a közélet és politika általános és rohamos
mélyrepülése, ami azóta is tart, s tartja magasban utólag Sólyom László köztársasági elnöki
presztizsét. De azok az idők elmúltak, s velük együtt a lehetőség, amire Majtényi László is utalt,
hogy a két oldal közé híd verettethessék. Mindazok az intézmények, amelyek az ún. rendszerváltás
és a vele járó nagy viharok szélárnyékában az akadémiai szabadság jegyében és az egyetemekről a
közélet színpadára lépő szakértelemnek köszönhetően létrejöttek, Alkotmánybíróság,
Országgyűlési Biztosi Hivatal, Köztársasági Elnöki Hivatal mára jelentőségüket vesztették,
győzött a korábbról, a tudományos szocializmus tanításából ismert, mára már a
kereszténydemokráciába is behatolt többségi elv: „a demokrácia a többség diktatúrája”. (Csak
mellékesen, de idevonatkozóan jegyzem meg, hogy a bolsevik eredeti jelentése „többségi”,
szemben a mensevikkel, amely „kisebbségit” jelent, s hogy a statisztikát se hazudjuk el, ahogy azt
a bolsevikok tették, akik mindig kisebbségben voltak a mensevikekkel szemben, ugyanúgy ahogy
nálunk a „többség diktatúráját” hivalkodva emlegető kereszténydemokrata is koalíciós partnereivel
szemben.)
Majtényi László méltányos kollegialitása idősebb pályatársa, Sólyom László iránt fontos és
észrevétlen maradt közjogi gesztus volt. Érzelmes gesztusokban gazdag Majtényi László kötete, írt
barátairól, többek között Esterházy Péter Javított kiadásáról, írt nekrológot Furmann Imréről, erről
a már életében is csikorgó mobil szolidaritás-szoborról, legjobb barátjáról, fiatalabb kollégájáról,
Szabó Máté Dánielről, a 60 éves Kovács Zoltánról, az ÉS főszerkesztőjéről, Magdáról, aki a
szeretet zsenije volt és még sokmindenki másról. Ez az érzelmi nyíltság sebezhetővé teszi
személyét, amit ő, mint egykori adatvédelmi ombudsman mindenki másnál jobban tudhat. És
mégis... beszédet mond az Andrássy úti tüntetésen az Opera előtt, miközben a közjogi
méltatlanságok és méltatlanságák mellékbejáratokon osonnak az Operába a maguk Alaptörvényét
ünneplendő. Itt hallhattuk, s most olvashatjuk is a francia aforizmát, hogy A képmutatás a bűn
tisztelgése az erény előtt. Azóta is ezen az idegcsillapítón élünk.