Kalligram / Archívum / 2016 / XXV. évf. 2016. január / Bukott angyalok

Bukott angyalok

Az idő hosszában pedig szüntelen történt valami, valami, ami szüntelenül idegesítette, mert a mozgásban

lévő dolgokban előbb-utóbb megszületik valami, ami, végső soron, a halált juttatta eszébe. Hogy meleg

volt-e Janák, vagy pedig a halál tudata dolgozott benne, kérdéses maradt ezután is, bár Tocsek szerint

inkább meleg volt, akinek sok küzdelme akadt a melegségével, mint a dadogósnak a folyékony

beszéddel: néha sikerült neki két-három mondatot kimondania folyamatosan, de a negyediknél újra

dadogott. Mindenesetre sohasem próbálkozott meg újból becserkészni Tocsekot, úgy tekintett rá, mint az

apáca, aki megfogadta, hogy örökké szűz marad. De Veselka elárulta, mert valahányszor Pozsonyba jött, az

egyébként marcona arcú Janák arca szentimentálisba csúszott át, ami újra meg újra viszolyogtatta Tocsekot.

Aztán nem volt nős. Ötvenéves korában, már-már telve cinizmussal (ha ez jó kifejezés), mégis megnősült,

de a felesége nem szült gyereket, holott több mint húsz évvel fiatalabb volt nála.

Egyébként is, a feleségével, Darinával úgy viselkedett, mint vele, Tocsekkal – szóval magas lovon ült, és

nem szállt le róla egy másodpercig sem. Nyájas volt, körültekintő, figyelmes, de ez a figyelem nem

Darinának szólt, hanem, bármilyen furcsa, neki, saját magának. „Most figyelmes leszek, most minden szem

rajtam függ” – gondolta a nagy értekezleteken és az értekezletek utáni fogadásokon.

Megjátszotta magát? Tocsek biztos volt benne, csak öregkorára bizonytalankodott el. Talán mégsem

játszotta meg magát, hanem a szerepe fokozatosan ránőtt, sőt túlnőtte. Már nem megjátszotta magát, hanem

a szerephez méltón, már a végén önmagát adta. De ez sem bizonyítja azt, hogy meleg volt-e, holott Tocsek

megesküdött volna rá, hogy meleg. De ezt sosem tudta bizonyítani, mert Janák úgy viselkedett az esetek

kilencven százalékában, mint egy heteroszexuális macsó.

Persze ez 1945-ben más jelentést kapott, mint a hatvanas években vagy a kilencvenesekben. Tizennyolc

éves volt, s a jelentős dolgokat kevéssé látta jelentősnek, mondhatni felületesen átsiklott felettük, mint

amikor egy talpig becsületes és idősebb nő szerelemre gyullad iránta, és az ilyesmit nagyon nehéz lerázni.

Holott pontosan tudta, hogy a helyzet némiképp bonyolultabb. Hogy egy hajszálon múlt, hogy nem szagolja

alulról az ibolyát. És ezt Janáknak köszönheti, s az már mindegy, hogy milyen áron. „Valószínűleg

tetszettem neki. Méghozzá nagyon” – gondolta, és belesápadt ebbe a gondolatba. Ha, mondjuk, rövidebb a

lába, vagy nagy a füle vagy az orra, ha az ajkai vékonyabbak, vagy ellenkezőleg, vastagabbak, valószínűleg

nem keltette volna fel Janák figyelmét, és most ott rohadna a föld alatt a többi tizenhét- és húszéves társa

között, mert még a háború „nem fejeződött be” – és hát ki tudja, hogy befejeződik-e egyáltalán. De ezzel

tizennyolc évesen nem törődött, élni akart, és az életnek a szeretete mélyen a tudat alá préselte a halálnak

még a gondolatát is. A lelkiismerete, ha volt, kihagyott egy pillanatra, ha a halál szó szóba került. Évekig

úgy élt, hogy szerencsésnek tekintette magát. Nem törődött vele, hogy honnan jön ez a segítség – vajon

Istentől-e vagy a mindent maga alá gyűrő gondviseléstől. „Egy meleg férfinak köszönhetem, hogy élek” –

mondta baráti társaságban némi cinizmussal.

Persze a háború különös cselekedetekre bírja az embert. Amikor nagyon valós lehetőséged van rá, hogy

holnap meghalj, egészen másképpen cselekszik az ember, mint békeidőben. Csupán azzal, hogy békeidőben

az ember jobban ráér, míg a háború rögtönzésekből áll. Aki ügyesebben rögtönöz, az túlél.

Aztán sokat köszönhet Janáknak, mondta Lőrincnek Tocsek. Például, persze jórészt titokban, kétszer is

megmentette az apját a deportálástól. Ezt csak utólag tudta meg, az ötvenes évek elején a kihallgató tiszttől.

Hogy mért árulta el a kihallgató tiszt, csak sejti, illetve még csak nem is sejti, mivel a vád vagy a védelem

tanúja volt, és nem tudja, hogy ez újabb vád-e, vagy ellenkezőleg, a védelem részéről hangzott volna el.

Mert, végül is, nem került rá sor.

A vád meggondolta magát, és ejtette ezt a szálat. Az viszont biztos, hogy Tocsek szülei nem kerültek

Csehországba rabszolgamunkára, sőt, a falujukat sem hagyták el, holott Tocsek apja provokálta a fensőbb

hatóságot, hogy nem volt hajlandó máshogy, csak magyarul beszélni. Tocsek ki nem állhatta ezért. Vagy

azért, hogy felesleges gondot okozott Janáknak? Az ötvenes évek elején, amikor megtudta, már sokat

veszített az ügy a fontosságából. Egyszerűen már nem volt ügy, és az emberek igyekeztek megfeledkezni

róla, hogy a magyar nemzetiség főben járó ügy volt néhány évvel ezelőtt. A világ megváltozott, méghozzá

nagyon.

Lőrinc persze megpróbálta kideríteni, hogy Tocsek mit is csinált valójában, de az erre vonatkozó kérdések

leperegtek Tocsekról, mintha olyan kérdéseket érintettek volna, amelyekre nem szívesen válaszol az ember.

Nem habozott, csupán nem beszélt róla, s ha igen, eléggé kényszeredetten. Azt mondta, hogy Janák titkára

volt. De hogy mit is jelentett ez a titkárság, azt nem árulta el. Aztán a belügyben dolgozott Pozsonyban, de

ezt sem árulta el, hogy mit. „Nem olyan fontos” – mondta. De Lőrinc az ellenkezőjét gondolta. Ez a

legfontosabb, s erről hallgatnia kell? „Alsóbb beosztásban dolgoztam.

És ne felejtsd el, hogy húsz-huszonkét éves voltam, és hittem, hogy megváltom a világot. De a világ előbb-
utóbb szamárfület mutatott nekem” – mondta némileg körülményeskedve, mivel nem szívesen beszélt a

múltnak egyes szakaszáról. „Nagy káder voltam” – mondta a legtökéletesebb gúnnyal. „És hogy nem lettem

még nagyobb gazember, azt is Janáknak köszönhetem. Jobban mondva a Janák okozta, de nem

közvetlenül.” Szóval hímezett-hámozott, megpróbálta azt a ködöt leengedni az ötvenes évek első felére,

amilyen ködöt a Magas-Tátrában tapasztalt egykoron, még tizennyolc évesen. Lőrinc nem merte, jobban

mondva, nem akarta tovább feszíteni ezt a húrt. Az Tocsekre tartozik, hogy mit csinált, illetve mit nem

csinált az ötvenes évek első felében. Esze ágában sem volt, hogy bíró legyen, ilyen ambíciói nem voltak.

Azonkívül nem ő kereste fel Tocsekot, hanem Tocsek őt. Ez pedig nagy különbség. Tocsek annyit árult el

magáról, amennyi elégnek bizonyult az ő „fejlődésének”, illetve „visszafejlődésének”, amennyiben a

visszafejlődés szó gondolkodást jelent és nem automatikus cselekvést, amelyre az ötvenes évek elején

elvárták bizonyos „elvtársak”. „A gondolkodás eléggé izzasztó, és tulajdonképpen vakmerő feladat,

amennyiben az egész társadalom az automatikus cselekvést várja el tőled, és nagyon nem tetszik neki, ha

gondolkodni mersz. Az az igazság, hogy gondolkodni elég nagy merészség. Egykettőre egyedül maradhat

az ember, és még a legbátrabbak is óvatosba mennek át. Főleg, ha nem egyezik az eszmével, ami,

végeredményben, szintén az emberi agy találmánya. Vagyis ugyanolyan gyarló lehet, mint a véső vagy a

kalapács, amikor, az isten se tudja, hogy miért, de nem jól használják.”

Ezt nem egészen értette Lőrinc, de Tocsek elmagyarázta neki. Vegyük két példát, mondta neki, mint egy

gyereknek. 1948. május elseje, ez az egyik példa. A nép győzött, folytatta, a burzsoázia végleg vereséget

szenvedett. De mi az, hogy a nép? Tocsek arra gondolt, hogy a nép felség, ünnepélyes csoda, a

népakaratnak nem tud ellenállni még a pénzzel teli burzsoázia sem, a népakarat mindenkit elsöpör, aki az

útjába mer állni. Pontosan erre gondolt. Arra még nem, amire harminc év után, hogy másfelől a nép egy

csürhe, amőba alakja mindent elpusztít, amire a polgár büszke lehetne. Nem, nem... Ez is egyfajta túlzás,

bár nincs messze az igazságtól. Valahogy huszonhárom éves korában mégis megsejtette, hogy a nép

nemcsak felség, hanem egyik napról a másikra a felség anarchiába torkollik, elég egy aprócska láng. Mert

az az igazság, hogy nem tetszett neki a május 1-i felvonulás. Mintha megsejtette volna, hogy a jelenlegi

őszinte lelkesedés hamarosan kötelező lelkesedésre változik. A nép már félt a néphatalomtól, pedig a nép

nevében és nevével ügyködött a néphatalom, csupán a rítus vált kötelezővé. Ezt nem mindenki vette észre.

Tocsek viszont észrevette. „Nem szabad az ideához piszkos kézzel nyúlni” – ezt mondta este a zavaros és

részeg utcán. Janáknak elöntötte a vér az agyát. Igaz, már ekkorra túl sokat ivott, és már akadozott a nyelve.

– Hogy érted azt, hogy piszkos kézzel? Talán az én kezem piszkos?

Tocsek látta, hogy tökéletesen félreérti. Még az álmában sem gondolt Janákra.

– Dehogy piszkos. Éppen ellenkezőleg. Tiszta.

– Gúnyolódsz – mondta Janák.

– Dehogy gúnyolódom.

– Ahogy mondod, az a gúnyos.

– Jó. Nem szóltam semmit. Felejtsd el.

Janákkal azonban már nem lehetett bírni. Ha a fejébe szállt az alkohol, teljesen elvesztette az eszét.

– Ha itt lenne a revolverem, most azonnal lelőnélek. Mint egy kutyát. És tudod mit? Nem lenne semmi

bajom. Mi az, hogy Tocsek. Egy senki, aki az ellenforradalomnak dolgozott. Akit fölemeltem, bíztam

benne, és csalódtam benne... Ráadásul egy magyar, aki buzgón szlováknak vallja magát... Ugyan, ugyan...

Egy magyar, ami azt jelenti, hogy senki.

Nos, ezt nevezzük az akarás kényszerállapotának, vagy minek. Azt nagyon jól el tudta képzelni, hogy lelövi

– a szavaival élve – mint egy kutyát. Másnap, május 2-án Janák nem emlékezett semmire, úgy szólt

Tocsekhoz, mint egy jó cimborához, akinek ugyan a felettese, de a cimboraság felülmúlja a felettességet.

Vagy csak maszatolt? Nos, ezt sem tudja kideríteni, mint, mondjuk, a melegséget. Ha „ablak” van, hát

akkor „ablak” van. Az ablakban az a jó, hogy nem lehet ellenőrizni, hogy ablak volt-e vagy sem, és így

vissza lehet vonulni egy jóval csendesebb helyre. Az „ártatlanság” helyére, az „én nem csináltam semmit,

ha viszont csináltam, az a túlságosan elfogyasztott alkohol tette, vagyis tulajdonképpen az alkohol beszélt

belőlem, nem én.” Nos, másnap, május 2-án, igen mosolygós volt. Tocsek ellenvetésére, hogy tegnap le

akarta lőni, mint egy kutyát, Janák igen csodálkozott, azt mondta, hogy ő ilyen nem mondott, vagy ha

mondott is, csak tréfából mondta. Azt magyarázta Tocseknak, hogy nem érti a tréfát. De Tocsek nem hagyta

magát, azt mondta, hogy ő, Janák, nem komolyan gondolta, és Tocsek viszont komolyan vette. Erre azt

válaszolta, hogy nem kell mindent komolyan venni, ha komolyan mondja is. És egyáltalán: ő nem mondott

semmi ilyesmit. Nos, mondta Tocsek, bezárult a kör, ott voltam, ahol az elején, mondta Tocsek, nem

lehetett vele kezdeni semmit sem. De azért lassan csillapodott a haragja. Janáknak többet köszönhetett,

hogy sem a részeg, üvöltős Janák elnyomja benne a hálát, amit érzett iránta. Azt, hogy tulajdonképpen neki

köszönheti az életét, még ha ezt egy intuitív gesztusnak is lehetett tekinteni, hiszen mennyit játszott a

melegség közben? Semennyit. De ezt maga sem hitte el.

A második eset az ötvenes évek elején történt. Azért hangsúlyozza a dátumot, mondta Lőrincnek Tocsek,

mert az ötvenes évek eleje nem azonos a hatvanas évek elejével, de még az ötvenes évek közepével sem.

Az a világ egészen más volt. Úgy táncolt az emberiség a harmadik világháború küszöbén, mint akinek

bekötötték a szemét, és úgy mászik végig egy szakadék szélén, hogy nem tudja, hogy egyetlen

félrelépésének katasztrofális következményei lehetnek. Mindenki a harmadik világháborúra készült, most

tudta meg igazán Tocsek, hogy milyen igaza volt Janáknak: a harc nem fejeződött be. Egyszer egy este

szürreális helyzetbe keveredett, jobban mondva, nem is Tocsek, hanem Janák. Janák éppen filozofált,

Tocsek újabban már unta a nagy dumákat Hegelről meg Marxról, de még úgy tartotta, hogy ő jóval

fiatalabb, tehát figyelmesnek kell mutatkozni. A Hviezdoslav téren mentek át, a Hviezdoslav tér még nem

az a fényes tér volt, mint mostanában. Sötét volt és hideg, novemberi idő. A Hviezdoslav téren még látszott

a német múlt, mondhatni a levegőben volt, a házak architektúrájában, a fákban, a bokrokban meg minden,

jóllehet egyetlen német sem koptatta a macskaköveket már jó öt éve. A város nehezen felejt, gondolta. A tér

szinte kihalt volt, a házai elhanyagoltak, a betelepülő szlovákság még nem vette birtokba a számára idegen

várost. Legalábbis Tocseknek ez volt a benyomása, de lehet, hogy saját magára gondolt ilyenkor, az

idegenségére, mert változatlanul idegen volt Pozsonyban, holott már öt éve itt lakott. Egyszer csak, mintha

föld alól bújtak volna ki, egy csapat süketnéma ember vette körül őket: asszonyok, férfiak és gyerekek

egyaránt. Vagy tízen. De lehet, hogy tizenketten. Rémület volt az arcukon, valószínűleg eltévedtek. Később

kiderült, hogy osztrákok voltak, ami Janáknak fölkeltette a gyanúját. Az egyik öregúr megmutatott egy

papirost, amire ez volt írva: „Chceme sa dostat do Wienu.”

– Ezek kémek – suttogta, és Tocsek körül majd megfordult a világ.

De mielőtt megfordult volna, két civilruhás rendőr érkezett az operaház előtti helyszínre, ahol a tér a

legtágasabb.

– Jöjjenek velünk – mondta a feltehetőleg rendőrparancsnok, amiből a süketnémák azt értették, hogy végre

megmutatják, hol Bécsbe út. De a legközelebbi börtön várt rájuk. Két teljes napot faggatták őket, míg végül

is kiderült, hogy a bécsi süketnéma társulás (ez egyesület volt) tagjai voltak, a pozsonyi süketnémák

meghívására jöttek ide, de a pozsonyi süketnémák társulását időközben felszámolták, ahogy az lenni

szokott, egyik napról a másikra, a pozsonyi süketnéma társulás elnökét meg letartóztatták néhány órára,

mert a személyazonossági igazolványa már rég lejárt. Úgyhogy a bécsi süketnémák hoppon maradtak.

Ráadásul idegen városban, sötétben és hidegben, mint valami bolygó hollandusok vagy Livingstone az

afrikai őserdőben.

– Nos, hogyan beszélnek a bécsi süketnémák a pozsonyi süketnémákkal. Ez itt a kérdés – ugratta Tocsek

Janákot.

– Hát mutogatnak – felelte Janák, aki beugrott a csőbe, mert komolyan vette a dolgot.

– Hát ez az! Mutogatnak!

– Nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni.

– Az, hogy a nyelv nem a legfontosabb. Ha süketnéma lennél, mindegy, hogy svéd vagy éppen spanyol

vagy. Teljesen mindegy.

Tocsek ezt úgy mondta el, mint a legnagyobb gondot, ami e pillanatban foglalkoztatja, és nem az, hogy

kémek-e vagy nem kémek. Akkoriban úgy hitte, hogy Janák őszinteségéhez nem fér kétség, csak jóval

később merült föl benne, hogy szerepet játszhatott. Mindenesetre, hogy kis szerepet-e vagy nagyot, azt már

nem tudta megmondani Lőrincnek.

Akkoriban még mindig gyerek volt, pontosabban, ha a süketnémák kémgyanúba keveredtek, akkor

bizonyára kémek is voltak, attól függetlenül, hogy Tocsek nem látta kémeknek őket. De az ideológiai

szabály fölülírta a valóságot, mert a valóság ugyan tény, de az ideológia a nagy eszme, ami kiigazítja a

tényeket, magyarán, ha a Föld lapos és mozdulatlan, és körülötte keringenek a bolygók és a csillagok, akkor

az úgy van, és Tocsek csak egy árva porszem a bolygók és csillagok milliárdjai között – tehát, ami úgy van

és nem másképp, és az attól függetlenül igaz, hogy Tocseknek más véleménye van. És persze Janáknak is

igaza van. Ha a süketnémák kémek, akkor nincs mese, függetlenül attól, hogy Tocsek mit gondol.

Ha viszont szerepet játszott Janák is, akkor egészen más helyzet van.

Az egész világ szerepet játszik, csak Tocsek olyan hülye, hogy őszintén vesz részt ebben a játékban?

Évekkel később, a nagy kijózanodás pillanataiban, Janákot vagy őrültnek tartotta, vagy cinikusnak. Janák is

tudta, hogy nem kémek az osztrák turisták (vagy minek nevezze őket?), csak elrejtette, hogy ne tudja meg

még ő sem, az állítólag legjobb barátja? Két évtizeddel ezelőtt még Tocsek biztos volt benne, hogy Janák

cinikus, de az utóbbi időben némileg módosult a véleménye. Lehet, hogy tényleg kémnek tartotta a

süketnémákat, és a börtönben józanodott ki? „Bevallom, nem tudom – mondta Lőrincnek. – Az igazság és a

képmutatás összekeveredik olyannyira, hogy már lehetetlen különválasztani őket." Az őrülthöz csak annyit

fűzött hozzá, hogy olykor az ember megőrül, ha a helyzet őrültséget kíván meg tőle.

Lehet, hogy Janák is egy pillanatra őrült volt. És akkor az egy picikét más eset.

1952. január 11-én vitték el Tocsekot. Kihallgatásra? Fenyegetésre?

Vagy éppen jóindulatúan figyelmeztették, hogy ne avatkozzon bele semmibe, amihez végeredményben

semmi köze. Vagy csak az volt a céljuk, hogy félreállítsák? Mindenesetre Janákot három nappal ezelőtt

letartóztatták. Ez abszurd volt, mintha a biciklit jó magasan megtanították volna repülni vagy a nagyapja,

aki világéletében szegény volt, egyik napról a másikra, óriási vagyonnal rendelkezett volna.

Janák az ellenség? Ezt képtelen volt elhinni. Meg is mondta a kollégáinak. Valószínűleg ez volt a veszte.

Illetve, majdnem ez lett a veszte. Reggel nyolckor jött érte a fekete Pobeda, bepakolták, mint egy

krumpliszsákot, és bekötötték a szemét. Mindenesetre jól megijesztették. Egy lakás előtt álltak meg.

Tocseknek fogalma sem volt róla, hogy milyen lakás ez, és hol van. Föltehetőleg Pozsonyban volt, és,

mondhatni „régi szaga” volt a lakásnak. Szóval föltehetőleg egy őspozsonyi utcába vitték, egy némethez

vagy magyarhoz, akit kitelepítettek vagy agyonlőttek, és most a titkosrendőrség kezébe került.

Órákig ült a szobában egyedül, a bejáratot kulcsra zárták. Dél körül megérkezett valami tiszt, őrnagy vagy

ezredes, ki tudja. Mindenesetre nem tárgyalt vele lekezelően. Igaz, udvariasan sem. A párbeszédre már nem

emlékszik, csupán egyes mozzanatokra. Azt kérdezte:

– Maga nem zsidó. Vagy tévedek?

– Nem – mondta Tocsek. – Nem vagyok zsidó.

– A párton belül lelepleztünk egy cionista összeesküvést.

– Értem – mondta Tocsek, mert mit lehetett erre mondani. Persze Janák sem volt zsidó. Akkor hogyan kerül

a cionista összeesküvésbe egy nem zsidó. A tiszt ezt felelte. Erre nagyon jól emlékszik. Később azt mondta

a tiszt:

– A szlovák nacionalistákat is leleplezzük. Janák szlovák nacionalista. Sajnos. Maga nem egészen szlovák,

ugye?

Erre Tocsek nem tudott mit felelni. A tiszt meggyőzően beszélt.

– Mi mindent tudunk. Még azt is, hogy mikor jár vécére. Mindent. Azt is, hogy maga szlováknak

jelentkezett, de végeredményben magyar. Nos, ez ellen semmi kifogásom. Tartsa magát távol a Janák

ügytől, és semmi baja nem lesz. Ha viszont beleavatkozik, azzal a halálos ítéletét írja meg.