Eleven anyag; A törékenységről
Eleven anyag
Fekete tábla előtt áll. A táblán fehér
szivacsnyomok. A terem ablaktalan,
a padokban elszórtan ülnek. Beszél
hozzájuk, és rám mutat. Négy-öt
lépésre tőle kiterítve egy asztalon
fekszem. Íme a halott. Kiáltanék,
de nem jön hang belőlem.
Ami örvénylik, kép, szó, elnyelem.
Odalép elém, hevesen magyaráz,
mintha láthatatlan küzdelem folyna.
Már kiabál: az üzenet letörölve,
a tartozás nem behajtható. Legyőzött.
Elfordul tőlem, és egy verset idéz:
„Nem vagy több, eleven anyag,
mint gránit. Körötte szörnyűség”.
És végre fölnéz a hallgatókra.
Hús nőtte be a szemeket.
A törékenységről
Mennyi repedés mindenben.
Szétfutnak sugár iránt és keresztbe,
egy pillanat se kell, hogy tovább
szakadjon a kusza háló,
szüntelen rianás az anyag
fagyos belsejében. Roppanások,
dörrenések, melyeket senki sem hall.
Kitágulnak az apró hézagok,
sötétség tör be a vékony ereken,
minden kiterjedés megkettőzi magát.
A test beleolvadna a végső ürességbe.
Elég egy apró ütés. Egy semmiség,
egy véletlen. Elég egy szó,
a figyelem kékhalála. Elég, hogy
a vágy ütköztessen egy részecskét
az agyban saját ellentétével.
Hogy megtörtént, egy villanás tudatja.
A test hirtelen megrázkódik. A vágy
és a félelem tombolása minden sejtben
felgyújtja a sötétséget, ami ettől
még mélyebb lesz. Amit egynek hiszünk,
talán ezer sziget inkább, összetorlódva.
A repedések tarthatják őket egyben.