Hamis tanú

Ne higgye az olvasó, hogy történetünk idején, 1882. június
közepe táján a Tiszaréten eltűnt cselédlány közül forog az
egész világ.
Richard Wagner, ahogy minden évben, ezúttal is kapott
névnapjára a müncheni főpolgármestertől két hófehér hattyút
ajándékba. Wagner névnapja, mint azt mindenki tudja, április
elején van, de a müncheni főpolgármester egy hatályos
rendelkezés miatt mindig június közepén kézbesíti az
ajándékot, amit a nagy zeneköltő azzal a gesztussal viszonzott,
hogy június 15-ödikét a névnapjává nyilvánította. Csakhogy a
mi Eszterünk nem is hallott Wagnerről, és talán hattyút sem
látott soha életében.
Azok a montenegrói fegyencek, akiknek Boszniába
szándékozott benyomulását a szerb katonaság akadályozta
meg, minden nehézség nélkül átlépték a török határt.
Szarajevóban feketehimlő pusztít. A helyőrségi kórházban
naponta 15-20 egyén hal meg. Éjszaka temetik őket, így
próbálják elkerülni a feltűnést.
A galíciai Brody városát, amelyen Oroszországgal folytatott
kereskedelmi forgalmunk jelentős része áthalad, az elmúlt
hónapokban elárasztottak az oroszországi zsidó menekültek
tízezrei. Ki vannak éhezve, le vannak rongyolódva, nincs hol
elszállásolni őket. Most, amíg meleg idők járnak, még
elviselhető soruk van, de ha őszig nem oldódik meg az
úgynevezett „menekültkérdés”, tömegesen fognak megfagyni. A
város körüli mezőkön, ahol a menekültek tanyáznak, felütötte a
fejét a kolera. Az ideiglenes kórházbarakkok zsúfolásig
megteltek, a betegek nagy része már most is a szabad ég alatt
fekszik. A halottak elföldelése még mindig megszervezésre vár.
A mi Eszterünk bizony nem találta volna meg a térképen
Galíciát, ahogyan Boszniát vagy Montenegrót sem.
„A világ legolcsóbb regényei” című sorozatunkban újabban
megjelent Az abbé (12 krajcár), A titokteljes nő (16 krajcár) és A
szörnyeteg (szintén 16 krajcár). A mi Eszterünk nem olvasta a
világ legolcsóbb regényeit, iskolába is csak tízéves koráig járt,
akkor is csak télen, mert tavasztól őszig dolgozott.
Dr. Pulszky Károly egyetemi magántanár és múzeumigazgató
június 19-én vezeti oltárhoz Márkus Emilia kisasszonyt, a
Nemzeti Színház fiatal művésznőjét. Sok boldogságot kívánunk
az ifjú párnak, bár a mi Eszterünk a kiváló színésznő egyetlen
alakítását sem látta, és nem vett tudomást a Pulszky által
irányított képtár kincseiről sem.
Az angol kormány jegyzékben értesítette a szultánt, hogy
amennyiben hajóhadat küld Alexandria partjaihoz, amely a
várost tüzérségi tűz alá fogja venni, az nem Törökország ellen
irányul, hanem a városban tartózkodó angol állampolgárok
védelmében történik, miután a szultán által kinevezett
kormányzó, Arábi pasa által fölhergelt lázadók, akik egy percig
sem titkolják, hogy el akarnak szakadni az Oszmán
Birodalomtól, nemcsak a helybeli kopt keresztényeket gyilkolják
halomra, de az útjukba kerülő angolokat és franciákat sem
kímélik. A mi Eszterünknek meg sem fordult a fejében a Bizánci
Birodalom helyét elfoglaló Oszmán Birodalom hanyatlása, és
hogy ezt a hanyatlást a nemzetközi hatalmi egyensúly
érdekében meg kellene állítani.
A bolgár fejedelem, azt követően, hogy Szentpétervárott
megbeszéléseket folytatott III. Sándor cárral, hazatért és új
kormányt nevezett ki. Miniszterelnök, egyszersmind
belügyminiszter a közismerten oroszbarát, ám szerbellenes
Szobolev tábornok. Hadügyminiszter Kaulbarsztev,
pénzügyminiszter Nacsevics, közmunkaügyi miniszter
Vulkovics, igazságügy-miniszter Grekov, közoktatási miniszter
Teoharov. Érdeklődéssel figyeljük, vajon e kormányváltozás
előmozdítja-e a bolgár nemzet leghőbb óhaját, Bolgárország és
Kelet-Rumélia egyesítését? És mindez milyen hatást fog
gyakorolni az al-dunai teherhajó-forgalomra? A mi Eszterünk
nem szembesült ezekkel a kérdésekkel, de még a hatalmi ágak
szétválasztásáról és azon belül a kormányzásról sem volt
fogalma, és ugyanúgy nem ismerte az új bolgár kormány
összetételét, ahogy az évek óta változatlan magyar kormányét
sem.
Római tudósítónk szerint nem igaz, hogy meghalt Garibaldi,
illetve aki meghalt, nem Garibaldi volt. Az igazi Garibaldi már
1862-ben elesett Aspromonte mellett, majd Viktor Emánuel
király kívánságára kerítettek egy hozzá a megszólalásig
hasonlító ál-Garibaldit, és most ez az ál-Garibaldi halt meg
Caprere szigetén. A mi Eszterünk eltűnése körüli homályban
nincs benne sem az olasz, sem a magyar király keze.
Pörge Bözske Amerikából hazalátogató személy Kitrákity
Radován szegedi bordélytulajdonostól 6 fiatal lányt vásárolt
abból a célból, hogy Amerikába vigye őket. Budapesten Szlávy
Géza rendőrfogalmazó intézkedett letartóztatásukról. Bezzeg a
mi Eszterünket nem tartottak volna igényt a kerítőnők, fejletlen
volt ő ahhoz.
Lichtrecker Mária közvetlen összeköttetésben áll a
Szentlélekkel, Gábriel és Rafael arkangyalokkal, valamint
Keresztelő Szent Jánossal. Szerda délutánonként Alsó-erdősor
utcai lakásán megidézi a néhány éve elhunyt Balassa János
orvosprofesszor szellemét, és az ő utasításait követve
eredményesen gyógyít. Az a hír, amely szerint a legutóbbi
szerdán az orvosprofesszor szelleme helyett a hasonló nevű
nyelvészprofesszor szelleme jelent meg Lichtrecker Mária
lakásán, több okból is valótlan. Egyrészt a nyelvészprofesszort
nem Jánosnak, hanem Józsefnek hívják, másrészt életben van,
és kiváló egészségnek örvend. Ellenben a mi Eszterünk és a
Szentlélek összeköttetéséről akkor sem állíthatnánk semmi
biztosat, ha az döntő fontosságú volna a nyomozás
szempontjából.
Legfinomabb minőségű halhólyag óvszer, tucatja 2 forint.
Rendkívüli női különlegesség, darabja 4 forint. Teljes
diszkréció! Bullitzer Tivadar sérvkötő-készítő. Ezzel a hírrel a mi
Eszterünket még tagadás formájában sem hozom
összefüggésbe.
Gazdálkodók, figyelem! Megjelent: Ügyes Marcsa, a kis
konyhakertészné, avagy oktatás a zöldségtermesztésben. Írta
Pista bácsi. Ára 60 krajcár. Közhasznú magyarázó szótár
idegen szavak megértéséhez. Írta Babos Krizosztom
garamszentbenedeki főapát. Ára 1 korona 10 krajcár. Hajh, de
a mi Eszterünk falujában, Tiszaréten nem kedvelik sem a
kertészeti újításokat, sem az idegen szavakat, és nem szokás
zöldséget termeszteni.
A többek által tudósnak mondott Fraknói (Frankl) Vilmos,
magyarsággyalázó történelemkönyvével a kezében a
szellemileg vele egy nívón álló, testileg pedig nála is törpébb
Gyulai Pál vállára kapaszkodik a Magyar Tudományos
Akadémián. Ideje volna Akadémiánkat megtisztítani az
idegenszívű elemektől! Márpedig a mi Eszterünknek soha
semmi kifogása nem volt Fraknói Vilmos ellen, ahogyan Gyulai
Pállal sem szállt vitába soha.
A Népszínház műsorán látható: Sárga csikó, írta Csepreghy
Ferenc, Piros bugyelláris, írta Almási Tihamér és Fekete
keszkenő, írta dr. Spányi Géza. A színházlátogató közönségre
igen rossz benyomást tesz, ha egy fából épült színházban a
lámpaüvegek folyton pattognak. Nem lehetne több lámpát
kevesebb lánggal? A mi Eszterünket nem zavarta a lámpaüveg
pattogása, minthogy eltűnése napjáig nem találkozott
üvegburás lámpával. Az általa ismert háztartásokban
faggyúmécsessel világítanak.
Hornyánszky Viktor fővárosi nyomdatulajdonos tegnap
délután hirtelen összerogyott a Kerepesi úton. A járókelők
fölemelték, és bevitték egy közeli cukrászdába, ahová
csakhamar orvos is érkezett. Ennek sikerült Hornyánszky
felélesztenie, de megállapította, hogy a derék férfiút
gyógyíthatatlan szélhűdés érte. Ezek után Hornyánszky Viktor a
hajnali órákban elhunyt. Özvegyet és 8 kiskorú gyermeket
hagyott maga után. Köztük hiába keresnénk a mi Eszterünket.
A berlini antropológiai társaság ülésén Virchow egyetemi
tanár felolvasta Schliemann régész hozzá intézett levelét.
Schliemann, mint köztudomású, Trója maradványait kutatja a
kisázsiai partvidéken. Levelében Schliemann közli barátjával,
hogy eddig 4 Trója nevű várost talált egymás alatt, és hogy
alulról a 2. Trója tűzvésznek esett áldozatul.
Mindez nem áll közvetlen összefüggésben Eszter két és fél
hónappal ezelőtti eltűnésével, sem pedig az ügyhöz kapcsolódó
vizsgálati eljárással. De azért Eszter bottal üthető nyoma és föl
nem lelhető híre-hamva körül is történt egy és más az elmúlt
hetek során.
Az újságok – fővárosiak és vidékiek egyaránt – ismertették
vagy szó szerint közölték Spitz Móric szenzációs vallomását.
Nem fukarkodnak a kommentárral és az állásfoglalással,
mindegyik lap a szerkesztőség vérmérséklete, ízlése és politikai
irányultsága szerint. Taksony vármegye közönsége három
újságot ismer.
A Taksonyvidék vezércikkben tesz hitet a pártatlan
tájékoztatás mellett, és leszögezi: amíg Eszter eltűnéséről ki
nem derül a teljes igazság, lapunk a gyanúsítottakat nem
hajlandó sem elítélni, sem fölmenteni. Azonkívül a
csámpásökröndi majálison bálanya Okolicsányi Mátyásné,
fehér csipkékkel gazdagon felcicomázott aranygombos lila
selyemruhában, bálkirálynő Prücsky Szeréna (Prücsky Bandi
csendbiztosunk húga), utóbbi rózsaszínű csipkeszegéllyel és
halványsárga zsinórzattal díszített világoskék szaténruhát visel.
Ebben az öltözékben, szavamra mondom, bárki
összetévesztheti a habok közül kiemelkedő Aphroditével.
A Szentvilmosi Közlöny a harmadik oldalon, a hirdetések előtt
írja, hogy idén Szász Károly koszorús költőnk és műfordítónk, a
Nibelung-ének hűséges tolmácsolója, egyszersmind jászkun
kerületi főtanfelügyelő lesz a porvári reálgimnáziumban az
érettségi elnök, és hogy a hajdani megyeszékhely határában
lovas bandérium fogadja a költőt és tanfelügyelőt. Fehér ruhás
leánykák fognak integetni, amerre elhalad, tarka kendővel és
virágcsokorral a kezükben.
Ezt követi az a hír, amely szerint már megint nagy a lárma a
zsidók körül, most éppen a rejtélyes módon eltűnt tiszaréti
cselédlány miatt. Van a köztünk élő zsidóságnak egy értelmileg
és társadalmilag kimagasló része, amely a magyarosodásnak
hódol, és hozzásimul a nemzettest körvonalaihoz, és amely a
magyarság törekvéseit és érzelmeit osztja. E rész kedvéért a
társadalom eltűri a kapzsi uzsorást és a mind nemzetileg, mind
nyelvileg, mind pedig szokásaiban elkülönülő, idegenül és
ellenségesen viselkedő libatoll-felvásárlót is. Nagy a magyar
ember türelmének pohara, de ha sokat töltögetik, mégiscsak
kicsordul! Óva intjük tehát a zsidóság kiművelődött,
elmagyarosodott részét: meg ne próbálják védelmükbe venni a
tiszaréti gyilkosokat! Eszükbe ne jusson az ottani zsinagógában
elkövetett rituális gyilkosságot, a vallási fanatizmus e gyűlöletes
megnyilvánulását az egész zsidóság ügyével azonosítani! Ha
mégis így tesz a magyarul beszélő, kulturált zsidó, éppen az
ellenkezőjét éri el annak, ami a célja volt: ahelyett, hogy
kimentené szorult helyzetükből hitsorsosait, bűnpártolásért ő
maga is a vádlottak padjára kerülhet.
Végül az Ébredjünk!!! című, ugyancsak Szentvilmoson kiadott
sajtóorgánum, afféle „ceterum censeo” gyanánt, minden
lapszám végén leszögezi: addig nem lesz itt béke és nyugalom,
amíg a zsidókat ki nem kergetjük Magyarországról, kivétel
nélkül, mind egy szálig az összeset. Az már az ő gondjuk
legyen, hogy hová mennek; a mi gondunk az legyen, hogy egy
se jöjjön vissza.
Ezek és a többi hírlapok nem jutottak el a szentvilmosi börtön
magánzárkájába, így tehát Móricnak nem lehetett róla
tudomása, milyen közel került hozzá – legalábbis a térben –
számos hozzátartozója és tiszaréti ismerőse.
Pedig az újságok hírül adják, hogy Móric vallomásának
törvényszéki hitelesítése után elkezdődnek, folytatódnak és
véget nem érnek a letartóztatások. A terhelteket pedig
Szentvilmosra viszik, ugyanabba a pompás épületbe, ahol
Móric tartózkodik.
A vizsgálóbíró bezáratta a szentvilmosi börtönbe Grün
Salamon tiszaréti metszőt és kántort.
Nagy erőkkel kerestette a két másik metszőjelöltet, a
Schwarzot és a Weisset, akik időközben hazatértek távoli
falujukba, és csak hetek múlva kerülnek rács mögé, de a
közegek a biztoság kedvéért addig is beszállítottak 8 Weiss és
14 Schwarz nevű személyt.
Bezáratta Lusztigot, a boltost (őt hívják Hatvékásnak),
Glázert, az üvegest (ő a Lóvakaró) és Fédermájert, a
rongyszedőt (akit Kutyakorbácsnak szokás becézni, mert
egyszer megfutamított egy rátámadó kutyát a csizmaszárából
előkapott ostorral).
Bezáratta a két kocsmárost, Friedmannt és Glücksthalt.
Oldalaghy Algernon gróf közbelépésére Friedmannt négy nap
múlva ki fogja engedni (a gróf nem akarja, hogy tönkremenjen a
Friedmann által üzemeltetett kocsma, amelyből számottevő
jövedelme van a hitbizománynak), de Glücksthal még jövő
ilyenkor is Szentvilmoson csücsül. (A vetélytárs nélkül maradó
Friedmann vasárnaptól tizenkét krajcárra emeli az egy pohár
pálinka árát.)
Bezáratta Móric szüleit, Spitz Józsefet és Spitzné
Feigenbaum Lénát, nehogy lépéseket tegyenek a tanú
kiszabadítására vagy félretájékoztatására. Utóbbit, aki amúgy is
csak mostohája Móricnak, és akit Móric – mint a szomszédoktól
megtudta – szenvedélyesen gyűlöl, viszonylag hamar
kiengedte, de mire Spitzné hazaérkezett Tiszarétre, az
árvaszék a kisebbik Spitz-fiút, Samukát gyámság alá helyezte,
és Fürchtegott Barnabás zalaszentgróti lakos – vallása római
katolikus, életkora 36 év, foglalkozása gazdatiszt, írni-olvasni
tud – gondviseletére bízta. Spitzné el akar utani
Zalaszentgrótra, hogy visszahozza Samukát, de a
községházán, ahová az országútról kísérték be, értésére adják,
hogy a község zsidó lakosai érvényes útiokmány nélkül nem
hagyhatják el Tiszarétet, viszont az útiokmányok kiállítása a
vizsgálóbíró újabb rendelkezéséig szünetel.
Bezáratta azt a koldus zsidót is, aki Eszter eltűnésének
napján Tiszaréten tartózkodott, és aki a Móric vallomásáról
készített jegyzőkönyv hitelesített változata szerint – Glücksthal
kocsmáros helyett – kézenfogta Esztert, és becsalogatta az
imaházba. (Úgy látszik, Glücksthalnak is van egy kis
protekciója. Ahhoz nem elég, hogy szabadlábra kerüljön, de
ahhoz igen, hogy ne maradjon a legfőbb gyanúsítottak között.)
Illetve, minthogy a vizsgálóbíró a koldus zsidónak sem a
nevét, sem a személyleírását, sem a tartózkodási helyét nem
ismerte, a környező vármegyékből összesen 36 koldus zsidót
fogatott le és szállíttatott a szentvilmosi börtönbe. Választása
Wollner Ármin taktaharkányi koldus zsidóra fog esni, ő lesz a
vallomás alapján kijelölhető gyanúsított. A többieket szép
lassan, egyenként kiengedi, úgyhogy mire beköszönt a tél, már
csak alig 2-3 Borsod, Zemplén, Sáros, Ung, Bereg, Ugocsa és
Máramaros vármegyéből elhurcolt koldus zsidó fog ismeretlen
okból raboskodni a szentvilmosi börtönben.
Bezáratta a tiszaréti zsidótemplom ajtaját is. Azaz, hogy
pontos legyek, éppenséggel kinyittatta. Ezt követően
leemeltette a sarokvasról, szekérre rakatta, és mint bűnjelet
Szentvilmosra szállíttatta. Ott aztán tényleg rács mögé záratta,
nehogy valaki ellopja róla a kulcslyukat.
A tiszaréti zsidótemplomnak jelenleg nincs ajtaja. Bejárnak a
kutyák és a disznók. A zsidók viszont nem járnak be többé,
mert az imaház tisztátlanná vált a szemükben (és nemcsak az ő
szemükben). Ha istentiszteleten akarnak részt venni, át kell
menniük Tiszaparlagra. Ha viszont libát akarnak vágatni, arra
Tiszaugaron van lehetőség, ott lakik a legközelebbi kóser
metsző. Blau – így hívják az ugari metszőt – Grün letartóztatása
után bejelentette, hogy hetente egyszer átjön Tiszarétre
baromfit vágni, de már az első látogatáskor kőzápor adta
értésére, hogy okosabban teszi, ha nem mozdul ki a falujából.
A hatályban levő magyar eljárásjog sajnos nem az olyan
kacifántos bonyodalmakra van kitalálva, mint ami Eszter
eltűnése körül kerekedett. Az őrizetesek nem tudják, mivel
gyanúsítják őket. Azt sem tudják, vajon valami gyanú miatt vagy
más okból toporognak húszadmagukkal egy-egy zárkában. Egy
zárkára elvileg csak öt személy juthatna, de hát sok a
gyanúsított és kevés a zárka. Azt sem tudják, meddig lesznek
letartóztatásban. Ez napjainkban, 1882 nyarán a vizsgálóbíró
belátásán múlik. Ülhetnek három hónapig, de ha a tények
feltárása megkívánja, ülhetnek három évig is.
Eleinte együtt tartják a tiszaréti őrizeteseket, később
elkülönítik őket, hogy ne tudjanak összebeszélni. De talán
mondanom sem kell, hogy addigra már ezerszer is
összebeszélhettek. Makacsul tagadják azt a gyanút, amelyről
nem is tudják, hogy micsoda. Nem mintha túl sok alkalmuk
volna tagadásra, mert a vizsgálóbíró egyelőre nem velük
foglalkozik, hanem valami mással. Nemsokára el is mondom,
hogy mivel.
Az elkülönítésnek vannak előnyei és hátrányai. Lusztigot
például mindennap megverik a keresztény zárkatársak,
zömükben betörők és lótolvajok, mert a hitbuzgó boltos
egyfolytában imádkozik, méghozzá sipító hangon, érthetetlen
szavakkal, és ez idegesíti őket.
Grün viszont egy jólértesült orgazdától fontos híreket hall.
Megtudja például, hogy Züszmann, aki nemhogy nincs
letartóztatásban, de érvényes útiokmányt is szerzett, amellyel
szabadon mozoghat a vármegye egész területén, fölkereste a
szentvilmosi rabbit, és elpanaszolta neki a tiszaréti zsidók
meghurcoltatását, mire a rabbi a hitközség nevében megbízta
dr. Winkelzug Ignác helybeli ügyvédet a gyanúsítottak
védelmével.
Spitz egy váltóhamisítótól megtudja, hogy Móric ugyanitt van,
ugyanebben az épületben, egy magánzárkában.
Glázer egy házasságszédelgőtől megtudja, hogy a Magyar
Izraeliták Országos Egylete (nahát, ilyen is létezik?) 5000
koronát ajánlott fel annak, aki Ölyvesi Esztert élve vagy holtan
előkeríti, vagy valamilyen fontos adat révén lehetővé teszi
megtalálását. Úgyhogy most már tényleg elő fog kerülni Eszter,
mi pedig mindnyájan mehetünk haza. 5000 koronáért én még a
nagyanyámat is előkeríteném a föld alól.
A váltóhamisító megígéri Spitznek, hogy, persze nem ingyen,
mert ez itt nem jótékonysági intézmény, eljuttat Mórichoz egy
rövid üzenetet. Spitz, akinél van egy ceruza – magam sem
értem, hogyhogy nem vették el tőle –, felír néhány zsidó
ákombákom betűt egy cédulára, amelyet a váltóhamisító átad a
vizsgálóbírónak, és állítja, hogy a romlott német
zsidózsargonban írt szavak jelentése: „Az Istenért, fiam, nehogy
bevallj bármit is!”
Na, végre, most már tárgyi bizonyíték is van. Ha az egyházfi
megtiltja a fiának, hogy bevalljon bármit is, akkor csakugyan
kell, hogy legyen valami bevallanivaló, függetlenül attól, hogy
Móric már úgyis mindent, de tényleg mindent bevallott, bár az
apja ezt még nem tudja.
Utóbb aztán ki fog derülni, hogy a zsidózsargonban írt szavak
nem is azt jelentik, amit a váltóhamisító mondott, hanem ezt:
„Az Istenért, fiam, nehogy elmulaszd az esti imádságot!” Ám ez
a tény nemhogy eloszlatná, hanem csak súlyosbítja a
vizsgálóbíró gyanúját. Ez a Spitz megpróbálja őt, Viola Mihályt
kijátszani. Lám csak, nem azt írja le, amit gondol, és nem azt
gondolja, amit leír.
Dr. Winkelzug többnyire polgári perekben és
váltótörvényszéki ügyekben jár el, bűnügyben védelmet csak
ritkán vállal. De nem ez az oka annak, hogy nem találkozhat a
gyanúsítottakkal, hanem az, hogy a vizsgálóbíró nem ad
engedélyt rá. Azt sem hajlandó közölni Winkelzuggal, kik a
gyanúsítottak és mivel vannak gyanúsítva. Az ügyvéd
szereplésének egyelőre annyi az eredménye, hogy az
ismerősei átmennek az utca másik oldalára, ha meglátják, és
akik esetleg még szóba állnak vele, azok is így beszélnek:
„Winkelzug, Winkelzug, mi rendes embernek hittük magát.
Rosszul teszi, hogy zsidó létére elvállalja a védelmét ezeknek a
gyilkosoknak!”
Persze, ha véletlenül mégis előkerül Eszter, aminek most már
vajmi csekély a valószínűsége, akkor a gyilkosok nem igazi
gyilkosok, legfeljebb a szó átvitt vagy jelképes értelmében. A
kilátásba helyezett jutalom sok szívet lelkesített, sok elmét
mozgósított. Hiszen 5000 koronából tíz évig is megélhetünk,
méghozzá úri módon!
A vizsgálóbíróhoz érkezik egy bejelentés, amely szerint
Eszter Borsod vármegyében, Miskolcon tartózkodik, és a Kék
Angyal vendéglőben mosogatólány. Nosza, Viola elutazik
Miskolcra, ahol csakugyan talál egy tiszaréti lányt, akit azonban
nem Eszternek, hanem Magdusnak hívnak, nem a Kék
Angyalban dolgozik, hanem a szemközti házban, és nem
mosogat, hanem rongyszőnyeget varr.
A vizsgálóbíróhoz érkezik egy bejelentés, amely szerint
Esztert Zemplén vármegyében, Sárospatakon láttuk az
Umberto vándorcirkuszban. Ő az a kígyótestű lány, akit estéről
estére kilőnek egy öblös ágyúból. Vörösre tapsoltuk a
tenyerünket! Nosza, Viola elutazik Sárospatakra, ahonnan a
cirkusz már továbbment Sátoraljaújhelyre, ahonnan továbbment
Tőketerebesre, ahol semmiféle tiszaréti lányt nem lőnek ki
semmilyen ágyúból, tudniillik van a cirkusznak egy nagyon jó
bohóca és egy annál is jobb medvetáncoltatója, sőt újabban
hasbeszélője is van, de az ágyús mutatványt már négy vagy öt
éve levettük a műsorról.
A vizsgálóbíróhoz érkezik egy bejelentés, amely szerint
Eszter megtalálható Abaúj vármegyében, ahol hozzáment egy
Süsü nevű cigánylegényhez, aki a nagyidai cigányok
nemzetségébe tartozik. Nosza, Viola elutazik Abaúj
vármegyébe, ahol megtudja, hogy a nagyidai cigányokat már
1560-ban kitiltották Nagyidáról, miután ellődözték az összes
puskaporukat, és hogy azóta is a Hernád völgyében kóborolnak
Kassa és Alsódobsza között. Viola, ha nem is Alsó-, de
Felsődobszánál csakugyan megtalálja a nagyidai cigányokat,
élükön Csóri vajdával, aki értésére adja, hogy Süsü prímán tud
pecsétet és címert hamisítani, csak az az egy hibája van, hogy
összecseréli a p és a q betűt. Kisvártatva az is tisztázódik, hogy
Süsü valóban feleségül vett egy Eszter nevű gádzsó
menyecskét, aki viszont elmúlt 50 éves, tehát semmiképpen
sem lehet a mi Eszterünk. Tudniillik Süsünek az imént említett
egyetlen hibája mellett megvan az a másik hibája is, hogy
kizárólag az idősebb, érett asszonyok iránt érdeklődik, a fiatal
csajok nem tudják kielégíteni.
A vizsgálóbírót ismét elfogja a csüggedés érzése. Úgy látja,
hogy a nyomozás, legalábbis ezen a szálon, holtpontra jutott.
A bejelentések, ettől függetlenül, továbbra is érkeznek,
valósággal záporoznak a vizsgálóbíróra. Újabb mellékszál
körvonalazódik, már amennyiben egy szálnak lehetnek
körvonalai.
Érkezik például egy olyan bejelentés, amely szerint Eszter
egy Rossmann Károly nevű fiatalemberrel kivándorolt
Amerikába, ahol egy halfeldolgozó üzemben dolgozik, ám ebből
csak annyi bizonyul igaznak, hogy Rossmann Károly teherbe
ejtett egy cselédlányt, aki nem azonos a mi Eszterünkkel.
Aztán érkezik egy olyan bejelentés, amely végképp
összezavarja a vizsgálóbírót. Ebből az derül ki, hogy sem az
Amerikába való kivándorlás, sem az ágyúból való kilövés nem
tekinthető légből kapott fantazmagóriának. A bejelentés szerint
Eszter valóban eljutott Amerikába, méghozzá Baltimore-ba,
ahol bekerült annak az óriási ágyúlövedéknek az üreges
belsejébe, amelyet a baltimore-i tüzéregylet, ahogyan Verne
Gyula francia szerző érzékletesen leírja, kilőtt a Hold felé.
Úgyhogy a mi Eszterünk él és virul, de hiába keresnénk a
Földön, mert ő most egy holdbeli csipkebokor mellől integet
felénk, valahogy úgy, ahogyan a porvári ünneplő ruhás
kislányok a Nibelung-éneket fordító főtanfelügyelőnek.
Nosza, Viola megvárja a holdtöltét. Akkor aztán elmegy a
szentvilmosi csillagvizsgáló intézetbe, ahol a Rapsold-testvérek
által konstruált tükörtávcsövön keresztül másfél óráig fürkészi a
Hold felszínét, de csak rücsköket meg ragyákat lát. A mi
Eszterünknek se híre, se hamva.
Elmegy a városi kaszinóba, amelynek könyvtárából
kikölcsönzi Verne Gyula Utazás a Holdba című regényét,
fordította Zempléni P. Gyula, és hát, a francba, a könyv magyar
kiadásából kell megtudnia, hogy az a fránya ágyúgolyó nem is
találta el a Holdat, hanem csak megkerülte. Magyarán szólva,
mellément! Így persze nem csoda, hogy ő, Viola hiába mereszti
a szemét a Rapsold-testvérek tükörtávcsövébe, mégsem észleli
Esztert!
Arról már nem is beszélve, hogy akárhányszor átlapozta vagy
átböngészte a francia Gyula könyvét a magyar Gyula
fordításában, egyszer sem találkozott a tiszaréti Ölyvesi Eszter
nevével vagy másmilyen Eszter nevű szereplővel.
No de várjunk csak, várjunk csak. Nem oda Buda! Ezek a
műfordítók sokféle disznóságra képesek. A vizsgálóbíró nemrég
arról értesült az Ellenőr egyik tudósítását olvasva, hogy egy
Gallus nevű műfordító egy angol detektívregény magyarítása
közben jelentős összeget lopott: az eredetiben szereplő
„ezerötszáz font” kifejezést magyarul a „százötven font”
szavakkal adta vissza, és zsebre vágta a különbözetet.
Ugyanígy az eredetiben szereplő harminchat ablakból csak
tizenkettőt fordított le, a többi huszonnégyet elsikkasztotta, és
az angolul olvasható négy kristálycsillárból is eltulajdonított
kettőt.
Mi több, a porvári tantestületben azt rebesgetik, hogy még
Szász Károly keze sem egészen tiszta. Pedig ő aztán
főtanfelügyelő! Dr. Mollay Károly, a német nyelv és irodalom
tanára állítja, hogy a főtanfelügyelő úr a Nibelung-ének magyar
változatából kispórolta Brünhilda karpereceit, és Hagen
csizmájáról elcsórta a sarkantyút, pedig annak az érettségi
vizsgákon úgysem veheti semmi hasznát. Hűha!
Vajon az nem lehetséges, hogy fordítás közben a magyar
Gyula elszöktette a francia Gyula könyvéből az Eszter nevű női
mellékszereplőt, és most együtt él vele? Össze kellene vetni a
magyar szöveget az eredetivel.
Igen ám, de a városi kaszinó könyvtárában nincs meg Verne
művének francia kiadása. Meg kellene rendelnünk Párizsból, de
úgy fogunk járni vele, mint a holland búváröltözékkel: az sem
érkezett meg soha. Arról nem szólva, hogy a vizsgálóbíró csak
latinul és görögül tanult Sárospatakon, franciául sajnos nem.
A nyomozás ezen a szálon is holtpontra jutott. A tiszaréti
zsidók továbbra is csökönyösen tagadnak. Spanyolcsizmával,
nyújtócsigával és más hasonló műszerekkel tilos vallatni őket.
Az egy szál Móricon kívül nem akad más terhelő tanú, holott
legalább kettőre volna szükség. A vizsgálóbíró széttárja a
karját.
Ekkor azonban segítség érkezik, egyszerre két irányból is.
Egyfelől a Tisza habjaiból, másfelől a szentvilmosi
főpályaudvarról.
Kezdjük a vasúttal.
Döbröghy Géza országgyűlési képviselő elv- és
frakciótársával, Istókfy Győzővel Szentvilmosra utazik, hogy
onnét majd bérkocsival jussanak el Döbröghy falujába,
Tiszarétre.
Elnézést, rosszul mondom. Valójában az intéző, Karvaly
Ágoston fogja várni a Döbröghyek címeres hintójával a két
illusztris férfit a főpályaudvar előtti téren. Azért az intéző (noha
ízületi bántalmak gyötrik), mert a régi parádés kocsis még
Húsvét előtt meghalt, Ági bácsi pedig nem fogadott fel újat,
sajnálja rá a pénzt. Na, mindegy. A lényeg az, hogy a képviselő
urak felszállnak a szentvilmosi vonatra, a vonat pedig sípolva,
pöfögve, sűrű füst- és koromfelhőket eregetve elindul.
A képviselőházi tagságot igazoló okirat az első osztály
ingyenes igénybevételére jogosítja tulajdonosát a Keleti Vasút
személyszállító vonatain. A képviselő urak élnek a
lehetőséggel. Kettőjükön kívül egyelőre nincs más utas a
kettévágott hintóra emlékeztető négyüléses fülkében. Az
üléseket bársonnyal bevont, vastag párnázat rejti el, így a
szerelvény folyamatos rázkódása alig érzékelhető. Az ablak a
koranyári meleg ellenére be van csukva, nehogy bezúduljon a
korom.
Igaz, ennek csekély a valószínűsége, mert az első osztályú
kocsik – éppen a korom és a füst miatt – igazából nem az elsők,
hanem az utolsók a szerelvényben. Helyesen mondja Máté
evangéliuma, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, az
utolsókból pedig az elsők, mert lám csak, a vasúton is a
harmadosztályú kocsik az elsők, ők vannak közvetlenül a
mozdony után. Minthogy pedig a harmadosztályú kocsikat nem
fedi tető, és nincs ülőhely, a bennük álló, többnyire
összezsúfolódó harmadosztályú utasok bőségesen kapnak az
utazás melléktermékéből, a tűzforró koromszemcsékből.
Leszálláskor fekete az arcuk és a ruhájuk, kivéve persze, ha
útközben zápor vagy zivatar kerekedik, mert az lemossa a
szennyet. Akkor viszont bőrig áznak. A harmadosztályú utas
víz- és szennytűrő csomagnak tekinthető. Mindössze arra kell
vigyázni, hogy szállítás közben ne darabolódjon fel és ne
zúzódjon össze.
Bezzeg az elsőosztályú utas nem téveszthető össze holmi
embernagyságú, kétlábú csomaggal! Ő úgy érezheti magát,
mintha egy előkelő ház szívesen látott vendége volna, és ha
behúzza a függönyt, még azt sem kell látnia, hogy odakint
folyamatosan mozog a táj.
Istókfy részint a tiszaréti bűnvizsgálat eredményeiről kíván a
helyszínen tájékozódni, részint a falusi zsidó zugiskolák, a
„héderek” működését tanulmányozza. Szeretné elérni, hogy
törvény szülessen a héderek bezárásáról és jogutód nélküli
megszüntetéséről. Az országban feltűnően elharapództak a
héderek, olyannyira, hogy van egy község valahol Győr
közelében, amely a helybeli zsidó zugiskoláról van elnevezve.
Bizony ám, az a neve, hogy Hédervár! Bizonyára van ott egy
ódon lovagvár, amelyet a zsidók átalakítottak felekezeti
iskolává. Ennek majd még utána kellene járni!
Jelenleg Istókfy mégsem a hédervári csatatéren küzd. Egy
másik, nem kevésbé felháborító héder-ügy köti le a figyelmét.
Úgy értesült, hogy egy Tisza-melléki faluban,
Tiszatoprongyoson különös dolog történt az ottani héder fiatal
segédtanítójával, a melámeddel.
Állítólag azért nevezik a zsidó zugiskolai segédtanítókat
melámednek, mert a sok hajlongástól és a még több éhezéstől
úgy meg vannak görnyedve, mint a zsidó alefbeszben az l betű,
a lámed.
Nohát, ez a Róth Benjámin nevű toprongyosi melámed is
alaposan ki lehetett éhezve, mert amikor a gazdasszonya,
akinél hónapos szobában lakik, bekopogtatott hozzá egy tányér
frissen sütött libatepertővel és egy karéj langyos kenyérrel, ő
még az evés előtti kötelező imádságból is csak annyit mondott
el, hogy „Bóruch atoch Adonáj”, és olyan mohón tömte a
szájába az ételt, hogy a túl nagy falattal együtt a hangját is
lenyelte.
Istókfy megbízható forrásból úgy értesült, hogy a fiatal
melámed azóta nem tud beszélni. Egyébként ő Róth Jakab
toprongyosi kántor legkisebb fia, azért is hívják Benjáminnak, a
kántor pedig gyönyörűen énekelte a „Szól a kakas már...”
kezdetű dalt. Kár, hogy meghalt. Illetve nem kár. Amennyiben
szépen énekelt, annyiban kár, amennyiben zsidónak született,
annyiban nem kár. Na, mindegy. A lényeg az, hogy az apának
szép hangja volt, a fiú viszont lenyelte a hangját, és most nem
tud beszélni.
Utána kellene járni, hogy ilyen eset többször is előfordult-e
már. Ha kiderül, hogy a falusi zsidó zugiskolákban a
segédtanítók rendszeresen lenyelik a hangjukat, és emiatt nem
tudnak beszélni, ez újabb nyomós érv lesz a héderek betiltása
és felszámolása mellett. A zsidó zugiskolákban elavult vallási
ismereteket és középkori babonákat oktatnak olyan
segédtanítók, akik nem részesültek állami képzésben, és nem
tudnak beszélni.
Ráadásul – ezt is megbízható forrásból tudja Istókfy – nem is
egészen igaz, hogy ez a Róth Benjámin nem tud beszélni. Tud
ő beszélni, többet is a kelleténél, csak éppen nem a torkán és a
száján át jön a hang, mint más rendes embereknél. Amikor a
melámed megszólal, a gazdasszony hol a tűzhelyet fürkészi,
hogy melyik fazék rotyog olyan különös hangon, hol meg
kiszalad az udvarra, hogy lássa, miért gágognak olyan furcsán
a libák, mintha mondani szeretnének valamit. Mellesleg, Róth
Benjámin azóta el is költözött Tiszatoprongyosról, és
elszegődött hasbeszélőnek az Umberto vándorcirkuszhoz,
amely Zemplén vármegyében turnézik, Sárospatak és
Tőketerebes között. Úgyhogy a zugiskola-kérdés, legalábbis a
tiszatoprongyosi térségben, tulajdonképpen megoldódott.
Annál nyugtalanítóbban vetődik fel, legalábbis a tőketerebesi
térségben, a vándorcirkusz-kérdés. Ha a cirkusz munkát ad egy
zsidó hasbeszélőnek, azzal legalább három keresztény
hasbeszélő elől veszi el a munkát. Az, hogy Zemplén
vármegyében pillanatnyilag egyetlen keresztény hasbeszélő
sincs, elhanyagolható mellékkörülmény ahhoz képest, hogy
mostanáig zsidó hasbeszélő sem volt.
Istókfynak nem ez az első olyan esete, amikor a napi politika
bekopogtat a cirkuszi sátor ajtaján, akarom mondani, bedugja a
fejét a bejárati ponyvanyíláson. Egyszer például megszólította
őt a Múzeum körúton egy törpe. Rögtön hozzáteszem: egy
magyar vérű, keresztény törpe. Viszonylag magas termetű
törpe volt, a törpék között valóságos óriás, de rögtön
hozzátette: erről ő nem tehet, elvégre nem vagyunk egyformák.
A képviselő úr segítségét kérte, miután a varietéből, ahol addig
dolgozott, a zsidó konkurencia miatt elbocsátották. A zsidó
törpék jóval kisebb növésűek nála, továbbá különböző
hangszereken is játszanak. Hát tehet ő arról, hogy a szülei nem
taníttatták zenélni, és hogy különben sincs hallása?
Nem tudom, Istókfy tett-e lépéseket az illető érdekében,
hozzájuttatta-e valamilyen kenyérkeresethez. Annyi biztos,
hogy azóta szavajárása lett: „Zsidó nem lehet törpe!”
És most viszi a vonat Szentvilmosra! Úgy képzelte, útközben
kikérdezi Döbröghy testvért a Taksony vármegyében uralkodó
politikai viszonyokról. Azt persze tudta, hogy a vármegye
alapvetően függetlenségi párti, csak az a kérdés, hogy Istókfy
frakciója kikre támaszkodhat. Mert hát nemcsak a törpék
különbözőek: mi, függetlenségiek sem vagyunk egyformák. Az
idősebb nemzedék, amelyik még látta Kossuth Lajost, és részt
vett a szabadságharcban, túlságosan idealista. El van telve a
jogegyenlőség eszméjével. Elveket vall, ahelyett, hogy
gyakorlati célokat tűzne ki.
Nem várhatjuk meg, amíg humanista veteránjaink kihalnak.
Az még legalább húsz év. Csendesen félreállítani és hangosan
ünnepelni őket, kihasználva tekintélyüket: ez a mi stratégiánk!
És közben előlép a fiatal nemzedék, amely tesz is valamit az
idegenek és az idegenszívűek ellen.
Erről akart beszélgetni Döbröghyvel, de a beszélgetésből nem
lett semmi. A vonat olyan hangosan zakatol, hogy a saját
szavát sem hallja az ember. Istókfy igyekszik túlharsogni a
mozdonyt és a kerekeket, de ilyen körülmények közt ő maga
sem érzi mozgósító erejűnek a szavait. Lehunyja a szemét,
elalszik.
Döbröghynek pedig olyan érzése támad, mintha egyedül
maradt volna a fülkében. Mintha Istókfy ott sem volna. Pedig ott
van, csak éppen – hiába, hogy majdnem mindig súlyos
egyéniség – olyan könnyűnek érződik, mint egy tollpihe.
Egészen elmosódnak a körvonalai. A felöltőjén és a bordáin
átdereng az ülés mintázata. Kint a folyosón a kalauz is úgy
gomolyog végig, mintha a mozdony füstje öltött volna
egyenruhát.
A nagy magyar Alföld meleg mellkasában forrón dobog a
mozdony kazánja. A búzaföldek hosszú, sárga nyalábok. A
lucernaföldek elnyúló, zöld hajfonatok. A pipacsmezők piros
vászoncsíkok, amelyekbe itt-ott beleszövődik a búzavirág kékje.
A templomtornyok, a házak és a fák egy kaleidoszkóp
csillagszerű alakzataiként perdülnek táncra. Maga Mercurius, a
tolvajok és kalmárok istene vontatja a szárnyas kerekeket.
Ugyanakkor Döbröghy egy-egy pillanatig annak a lövedéknek a
belsejében hitte magát, amelyet a baltimore-i tüzéregylet egy
különleges ágyúból kilőtt a Holdba. (Jobb híján ő is elolvasta
Verne Gyula regényét Zempléni P. Gyula fordításában, miután
Rohling professzor műveit legutóbbi tiszaréti látogatásakor
kölcsönadta a vizsgálóbírónak.)
Felrémlik benne, hogy mindaz, amit ebben a pillanatban lát és
tapasztal, valamilyen módon összefügg az Antiszemita Frakció
célkitűzéseivel és általában a zsidókérdéssel, de arra, hogy
miben áll vagy rejlik ez az összefüggés, már csak a kerekek
dübörgése miatt sem jött rá, hiába erőltette az elméjét.
Szolnoknál mintha beült volna a fülkébe egy csinos, fiatal
hölgy, de ő is olyan elmosódottan látszik csinosnak, mintha
létezne is, meg nem is. Döbröghy szóba elegyedik vele, bár ő
maga sem érti, hogy ez miképpen lehetséges, elvégre nemcsak
a fiatal úriasszony szavait, mondatait nem hallja, hanem a
sajátjait sem. Ennek ellenére ő maga is észleli, hogy ügyesen,
talpraesetten társalog, mert a hölgy időnként felkacag, és
játékosan megfenyegeti a férfit a mutatóujjával. Nyilvánvaló,
hogy igencsak tetszik neki, amit Döbröghy kiejt a száján,
miközben Döbröghynek, hiába próbálja utolérni saját szavait,
halvány sejtelme sincs, hogy éppen miről és mit beszél.
És mintha egy pajzán vígjátékíró ötlötte volna ki az egész
jelenetet: Döbröghy Kisújszállás és Kaba között ad húsz
koronát a palackból kiszabadult szellemként lebegő kalauznak,
aki behúzza az ajtófüggönyt, és kívülről bezárja az ajtót. Kaba
és Hajdúszoboszló között pedig olyan földrengésszerű gyönyör
rázza meg a függetlenségi párti képviselő egész testét,
amilyenhez hasonlót Pesten, a Magyar utcai szalonban még a
híres-nevezetes Puella Classica karjai között sem tapasztalt. (A
Puella Classicáról azt kell tudnia az olvasónak, hogy fejből
szavalta latinul a Priapus-verseket vagy Ovidius Ars amatoria
című munkáját, intenzív pozitúrákban és pillanatokban.)
Mire a vonat befut Debrecenbe, a hölgy rendbe hozza
öltözékét, és kézipoggyászával a kezében kilép a kalauz által
előzékenyen kitárt fülkeajtón. Döbrögi a nevét is tudja, Stern
Miksáné, pedig meg merne esküdni rá, hogy nem mutatkoztak
be egymásnak.
Jól megganefoltuk Stern Miksát! (Ez az első gondolata.)
Jól megganefoltuk Istókfy Győzőt! (Ez meg a második. Amióta
megalakult az Antiszemita Frakció, Döbröghy egyre
szívesebben használ zsidókra jellemző szavakat, fordulatokat.)
Diadalmámor fogja el, amely csakis az iménti kéjmámor
folytatásaként értelmezhető. Elvégre én a zsidók közül csak a
kanokat gyűlölöm, a szukákkal egészen jól elvagyok.
Aztán megrázza Istókfy vállát. „Ébresztő! Mindjárt ott
vagyunk Szentvilmoson!” Kicsivel később ezt is mondja:
„Barátocskám, amíg te aludtál, én a fejedtől húsz centiméterre
egy zsidó nővel közösültem.” Istókfy rosszallóan csóválja a
fejét, és kijelenti, hogy az ilyesféle hencegő hazudozásról
legkésőbb tizennégy éves korában leszokik a rendes ember.
Aztán beleszimatol a levegőbe, hátha mégis van igazság
Döbröghy szavaiban. Végül csak ennyit mond: „A mi ügyünket
másfajta hazugságok segítik!” (Soha nem állt tőle távol némi
egészséges cinizmus. Viszont a szaglása mindig is gyenge
volt.)
Tudvalevő, hogy a vasúti harmadosztály utasai addig nem
szállhatnak le a vonatról, amíg az első és a másodosztály
közönsége el nem hagyta a szerelvényt. Döbröghynek,
miközben Istókfyval az oldalán elhalad a bekormozott
harmadosztályú állampolgárok mellett, amint összezsúfolódva
állnak a nyitott vagonban, hirtelen megvilágosodása támad.
Egyszerre csak rájön, mi lehet az összefüggés a vasút és az ő
politikai törekvéseik között. Olyan izgalom fogja el, hogy meg
sem bír szólalni, legfeljebb értelmetlen szótagokat présel ki a
száján, amelyeket Istókfy meg sem hall a nagy zsibongásban.
De hiszen a próféták is dadognak vagy elnémulnak, éppen a
legihletettebb pillanataikban.
Idekint, a főpályaudvar előtti téren kiderül, hogy mégiscsak jól
mondtam az előbb: a két képviselőnek bérkocsira kell ülnie, ha
Szentvilmosról Tiszarétre nem akarják gyalogszerrel megtenni
az utat, mint a minap helyszíni szemlére a gyanúsítottak. (Őket
– Schwarzot, Weisset és Grünt – pányvával hozzákötik a
szekérsaroglyához, és igencsak szedniük kell a lábukat,
máskülönben orra buknak, és a porban vonszolja őket a
szekér.)
Sem a Döbröghyek címeres hintója, sem Karvaly Ágoston
nincs jelen a vasútállomás előtt. Bizonyára köszvény gyötri az
öreget, de még ennél is valószínűbb, hogy többet ivott a
kelleténél. Döbröghy bosszankodik. Idióta tiszttartója szégyent
hoz rá az országos hírű politikus előtt! A nagy hazafi leruccan a
kis vármegyébe, és a címeres hintó a kocsiszínben porosodik.
És ez a Szentvilmos is micsoda tetűfészek! Attól még, hogy
stukkógirlandok és gipszangyalkák domborítanak az ablakok
fölött, ne képzeljék a tót atyafiak, a hornyákok meg a dolnyákok,
hogy világvárost építettek a taksonyi futóhomokra!
Istókfynak, mint rendszerint, most is támad egy ötlete. Mielőtt
fiákert vagy konflist hívnánk, hogy elvergődjünk a te muskátlis,
fatornyos falucskádba, Gézukám, dugjuk be a pofánkat a Móric
gyerekhez! Nézzük már meg, hány centimétert nőtt azóta, hogy
megtette azt a bizonyos terhelő vallomást!
A főtér, ahol a börtön pompázik, gyalog sincs messze a
vasútállomástól, ám a képviselő urak fiákerrel vitetik oda
magukat. A Tiszaréti sugárút, amelyen végighajt a fiáker,
elkeskenyedő világoskék hasadéknak látszik, mintha a kocsi
egy óriási palota dísztermén robogna keresztül, ahol derült
égboltot ábrázoló freskó a mennyezet. Már csak az angyalok és
példamutatóan integető szentek hiányoznak a freskóról, de az
angyalok leszálltak az égből a vadonatúj házfalakra, ahol pedig
szentek vannak, ott nincsenek országgyűlési képviselők.
Döbröghy kiszámította, hogy az egész napos vonatozás után
háromnegyed órájuk marad, hogy elbeszélgessenek Móriccal,
ha oda akarnak érni Tiszarétre az esti sötétség beállta előtt, és
ez a számítás az élet teljességének érzésével tölti el, akárcsak
az emeletes házak megszakítatlan, kettős sora.
A börtönbe, miután felmutatták igazolványukat, minden
akadékoskodás nélkül beengedik őket. Döbröghy amúgy is
közismert személyiség a megyeszékhelyen, a másik férfin
pedig messziről látszik, hogy nagy ember. Senki sem
tévesztené össze Winkelzuggal, a terheltek védőügyvédjével,
aki eddig még egyszer sem nyert bebocsátást a gyönyörű
épületbe. A kiművelődött városi zsidók ma már ugyanúgy
öltözködnek, mint az urak, és ha megnyiratkoznak, valamint
leborotválják a szakállukat, az ember gyakran nem is tudja,
hányadán áll velük. Akkor ez most zsidó vagy nem zsidó?
Döbröghynek azonban elég annyit mondania, hogy
hetvennyolcas, és egy barna uniformisba bújt, szótlan férfi
máris felkíséri az urakat az emeletre. Jó kis börtön, szép kis
börtön, aranyos kis börtön!
Az egyenruhás őr a hetvennyolcashoz vezeti az urakat, és
szó nélkül kinyitja az ajtót.
A zárka üres.
Az nem lehet, hogy megszökött! Átvitték egy másik zárkába?
Az egyenruhás őr nem válaszol. Nyilván tilos beszélnie.
Igazából az uraknak sincs megengedve, hogy megszólaljanak,
de túl nagy emberek ők ahhoz, hogy az őr rámutasson a
beszédet tiltó táblára. Pedig itt van az a tábla, éppen az orruk
előtt.
A börtönparancsnok, hivatalos nevén várnagy szívélyesen
fogadja a képviselő urakat. Miután kezet fogott velük, és hellyel
kínálta őket, poharakat és palackot vesz elő a szekrényből.
Taksony vármegyében a kiegyezés után sok eperfát telepítettek
a kiegyezés után fellendülő selyemszövés céljából. Ezek
gyümölcséből készül a híres taksonyi eperpálinka, amelyet
eperfa hordóban érlelnek legalább három évig. Igazán kár,
hogy a selyemhernyó szívesebben fogyasztja a fehér eperfa
levelét, mint a feketéét, mert a várnagy szívesebben
fogyasztaná a fekete eperből főzött pálinkát a fehérből
főzöttnél. Így azonban bele kell törődnie, hogy a vármegyében
szinte kizárólag fehér eper fordul elő.
Ja, igen. Hogy a Móric gyerek hová lett? Elmondom én azt is.
Nem titok.
Istókfynak és Döbröghynek a várnagytól kell megtudniuk,
hogy a vizsgálóbíró szigorú dorgálást kapott az igazságügy-
minisztertől, amiért Móric a szentvilmosi börtönben tartózkodik.
A liberális sajtó napok óta attól tajtékozik, arról sikítozik, hogy a
tiszaréti samesz gyerekét elszakították a szüleitől, és tömlöc
fenekén sanyargatják. Pedig ha valaki ártatlan, akkor ő biztosan
az!
A sajtóhisztéria híre is meglepetésként éri a képviselő urakat.
Liberális újságokat ők nem olvasnak.
Hiába írtam válaszcikket saját kezűleg én, Henger Andor
várnagy. Oda se neki! Először is, semmi tömlöc, mert ez egy
korszerű, humánus szempontokra épülő fenyítőintézmény, és
nem a fenekén, mert a gyerek az emeleten volt elhelyezve.
Másodszor, semmi sanyargatás, mert kifogástalan kóser ételt
hozattunk neki a Kohn bácsi kifőzdéjéből. Ő maga mondta,
hogy otthon sohasem evett ilyen jót. Úgyhogy a liberális
vádaskodás az elejétől a végéig szemenszedett hazugság! Az
mondjuk igaz, hogy a szüleivel és a rokonaival nem találkozhat,
de ez is az ő érdekeit szolgálja, mert a zsidók azonnal eltennék
láb alól szegénykémet.
Istókfy felhúzza a szemöldökét. Mi az, hogy szegénykém?
Vakard meg a tiszaréti samesz fiát, és előbújik a szentvilmosi
várnagy szegénykéje?
Illetve nem bújik elő, mert a várnagy még mindig nem árulta
el, hogy hová tette.
Gézukám, Győzikém, ne tettessétek magatokat hülyébbnek,
mint amilyenek vagytok! Persze, hogy nálam van a gyerek, az
én szerény hajlékomban. Szerető szívű hitvesem viseli gondját.
Ebből Istókfy, aki – tanúsíthatom – tényleg nem hülye, máris
megérti, hogy hatásköri összeütközésre került sor a
vizsgálóbíró és a vármegyei főügyész-helyettes között. Az
igazságügy-miniszter ráparancsolt Violára, hogy kotorja ki a
gyereket a börtönből, a királyi főügyész pedig tudatosította
Tengelyiben, hogy ő rendelkezik a vizsgálóbíróval, nem pedig
amaz vele. Aztán az alispán úr Salamon királyhoz illő döntést
hozott. Már ne arra tessenek gondolni, hogy hosszában
kettévágták a gyereket, és egyik felét kapja Tengelyi, másik
felét Viola, na, nem! Ilyen ótestamentumi barbárság távol áll
tőlünk. Hanem: a Móric gyerek mostantól a Henger család
vendégszeretetét élvezi.
Vagyis a libsik nem sipákolhatják többé, hogy szegény gyerek
a tömlöcben rohad, mert átkerült a magánzárkából egy
rendezett szolgálati lakásba, és ebből a szempontból Móric
nincs börtönben többé. Ugyanakkor a várnagy lakása a börtön
épületében található, ebből a szempontból viszont Móric
továbbra is itt van velünk a börtönben. A kecske is jóllakott, a
káposzta is megmaradt.
Minden jóllakástól függetlenül, ez a pálinka nagyon finom,
Dórikám! (A várnagy nem veszi zokon, ha jóakarói Dórinak
becézik.) A kánai menyegző óta nem főztek ilyen finomat! Csak
az a kár, hogy fehér eperből főzték, nem pedig feketéből, mert
akkor egy fokkal még finomabb lenne. Te már nem is Andor
vagy, hanem valóságos Andronicus! Tudod, aki a
Shakespeare-drámában szerepel.
A drámáról a börtönparancsnoknak az jut eszébe, hogy az
isteni Blaha Lujza a jövő héten Szentvilmoson vendégszerepel.
Okvetlenül nézzétek meg, ha még itt vagytok.
Megnézzük, megnézzük, de most inkább a Móric gyereket
nézzük meg, ha lehet. Bezörgetünk vagy meghúzzuk a
csengőzsinórt, ha lehet, és kezet csókolunk nagybecsű
feleségednek, ha lehet.
Sajnos nem lehet. Az alispán úr megtiltotta.
Mit? Azt, hogy kezet csókoljunk vonzó küllemű nejednek és
néma felállással adózzunk neki?
Az alispán úr tudomásomra hozta, hogy amíg Móric nálunk
tartózkodik, nem fogadhatunk látogatókat.
Most már Döbröghynek is dereng, hogy Isten malmai ezúttal
azért őrölnek lassan, mert akadályozzák egymást a forgásban a
malomkerekek. Ez a Szabadelvű Párt által kormányzott magyar
állam tényleg nem jó semmire!
Henger Andor sem a saját zsebéből fedezi Móric ellátását,
másfelől nem is a vármegye vagy az állam kenyerét eszi a
gyerek, hanem Oldalaghy Algernon gróf nyúlt a zsebébe. A gróf
létrehozott egy tehetséggondozó alapítványt, amely havonta 50
koronát küld a várnagynak a gyerek élelmezésére és egyéb
szükségleteire. Ugyancsak az alapítvány fizeti azt a Ziegler
Géza nevű fiatal népiskolai tanítót, akit a grófi hitbizomány azért
helyezett át Szekercefalváról Szentvilmosra, hogy oktatásban
részesítse Móricot a közismereti tárgyakból. Zieglernek, aki
hangulatos életképeket írogat, és egy novelláját közölte a
Taksonyvidék, az alispán engedélyével szabad bejárása van
Mórichoz, illetve Hengerékhez, de csak a tananyagról beszélhet
vele, minden egyéb téma kerülendő. Szóbeli vagy írott
üzenetek átadása és átvétele szigorúan tilos. A tankönyveken
kívül más tárgyakat szintén tilos behoznia Zieglernek, és ezt
egy Porkoláb nevű börtönőr minden alkalommal gondosan
ellenőrzi.
Porkoláb arra is odafigyel, hogy a tankönyvek lapjai közé
nincs-e cédula csúsztatva, és hogy a margóra nincsenek-e
olyan közlemények írva, amelyek nem tartoznak a
tananyaghoz.
Kint a főtéren Istókfy megkérdezi Döbröghyt, merre található
Adél mama kínai teaszalonja, mert sok jót hallott róla, többek
között éppen Döbröghytől. Beül a türelmesen várakozó
fiákerbe, és a Búza utcába viteti magát, a teaszalon ugyanis ott
van. Fölösleges volna odakísérnünk a frakcióvezetőt, anélkül is
tudjuk, hogy egy korty nem sok, annyi teát sem fog inni
(eperpálinka után nem is jó az), és hogy az Adél mamánál
működő lányok a legkevésbé sem kínaiak.
Inkább Döbröghynek szegődünk a nyomába, aki a fejét
csóválja, miközben a sarkon beforduló fiáker után néz. Így nem
fogunk kijutni sötétedés előtt Tiszarétre! Döbröghy az Európa
kávéház felé irányozza lépteit, ahol olyan sima a falitükör, mint
a tiszaréti országút.
Ez tulajdonképpen meglepő, mármint nem a falitükör
simasága, hanem az, hogy történetünk szereplőjét ott látjuk a
tükör alatt. Döbröghy ritkán fordul meg az Európában. Ő inkább
a Hunor és Magor vendéglőt keresi fel, ha Szentvilmoson jár.
Az Európa a szentvilmosi szabadelvű kisebbség fészkének
számít. Ráadásul zsidó a tulajdonosa. Úgy hívják, hogy Vadas
Lipót. A Vadas persze magyarosított név. Az a baj a zsidókkal,
hogy vagy makacsul különböznek a magyaroktól, és akkor
túlságosan különböznek, vagy hasonlítani akarnak hozzájuk, és
akkor túlságosan hasonlítanak. Mint akik el akarnak rejtőzni a
magyarság sorai között. Vagy mint akik nem is azt akarják,
hogy ők hasonlítsanak a magyarokhoz, hanem azt, hogy a
magyarok hozzájuk. Ez a Vadas úr is így viselkedik. Na,
mindegy. Döbröghy most mégis az Európába megy, mert a
Hunor és Magorban ilyenkor Pöpecz Pityu tart fogadóórát.
Pöpecz Pityu az Ébredjünk!!! című kiadvány főszerkesztője
(továbbá korrektora és hivatalsegédje is), a fogadóóra pedig
abból áll, hogy aki beteszi a lábát a Hunor és Magorba, azt
Pöpecz „levágja” tíz korona erejéig.
Döbröghy úgy vélekedik, hogy Pöpecz Pityunak, már ami a
politikai nézeteit illeti, 90 százalékban igaza van, és a
maradékon sem fogunk összeveszni, de tíz korona mégiscsak
sok egy kicsit. Annyi pénzért már Adél mama kínai
teaszalonjában is eltölthetünk egy kellemes órát.
Pöpecz egyébként a tiszaugari szolgabírónak, Nyúzó
Lázárnak a sógora, de Nyúzó évek óta nem áll szóba vele. Ez
vagy a meg-megismétlődő levágások, pumpolások, megfejések
és egyéb kérincsélések miatt van így, vagy pedig azért, mert a
szolgabíró szégyelli a sógorát. Nyúzó úgy vélekedett, legalábbis
amíg beszélő viszonyban volt a felesége öccsével, hogy a
Pityunak 75 százalékban igaza van, mármint politikai síkon, de
nem a többi 25 százalék miatt haragudott meg rá, hanem a
taksonybogdányi választókerületben vezetett korteshadjárat
miatt. Erről elég annyit mondanom, hogy a Függetlenségi Párt
választási kampányát Pöpecz vezette, és egy nyilvános vita
folyamán a saját pártja képviselőjelöltjével, Kabók Illéssel olyan
csúnyán hajbakapott (a szó szoros értelmében), hogy Kabók
nemcsak Pöpecztől szenvedett fájdalmas vereséget, hanem a
szavazatok leadásakor a Szabadelvű Párt jelöltjétől is.
Pedig a taksonybogdányi kerület a Függetlenségi Párt egyik
bástyájának számított!
Hát már csak ezért sem szívesen találkozna Döbröghy a
Hunor és Magorban Pöpeczcel. Rendes magyar ember viszont
még az Európában sem iszik teát vagy kávét, így tehát
Döbröghy – finom iróniával – kóser szilvapálinkát rendel, majd
olvasni kezdi az Egyetértés legújabb számát.
Az Egyetértésről azt kell tudni, hogy nagyjából a
Függetlenségi Párt irányvonalát követi, viszont Istókfy párton
belüli ellenségei tartják a kezükben, ezért Döbröghy nemigen
olvassa.
Hej, ez a sok belső ellenség! Hej, ez az örökös magyar
széthúzás! Ha ez nem volna, édes hazánk földi mennyország
lehetne. A Függetlenségi Párt képviselői között is vannak
számosan – sajnos nemcsak a szabadságharc veteránjai – akik
adott esetben még a kormánypárttal is összefognak Istókfy
frakciója ellen. Nézzük például Vajda Károlyt, aki ugyanúgy
függetlenségi színekben politizál, mint Istókfy és Döbröghy,
mégis cikkek egész sorában állítja, hogy az antiszemitizmus
Magyarország szégyene.
Vajda szerint ez az éppolyan szégyenletes, amilyen kártékony
gondolkodásmód a legsötétebb középkor maradványa, és az
eljövendő huszadik században, amikor a babonákat teljesen és
véglegesen legyőzi a józan ész, az antiszemitizmus
nyomtalanul el fog tűnni. Addig is észérvekkel, meggyőzéssel,
felvilágosító munkával iparkodhatunk, hogy kigyomláljuk a
lelkekből ezt a mérgező dudvát.
És tessék! Miről tudósít az Egyetértés (amelynek lapjain kerek
pecsét hirdeti, hogy az Európa tulajdona)? Hát arról, hogy a
Magyar Izraeliták Országos Egyletének felkérésére dr. Vajda
Károly ügyvéd és országgyűlési képviselő elvállalta a tiszaréti
bűnügy három gyanúsítottjának, Schwarznak, Weissnek és
Grünnek védelmét.
Amikor pedig Döbröghy felnéz a hírlapból, megpillantja – akár
egy lidérces álomban – Vajda Károly elégedetten mosolygó,
kerekded arcát. Vajda ott ül a szomszédos asztalnál, tőle alig
egy lépésnyire, és nem tudom megállapítani: vajon tényleg nem
vette észre Döbröghyt, vagy ezt is csak színleli?
Hiszen Vajda egész lénye csupa színlelés. Ügyvédi
tevékenysége is nagyrészt színlelésen alapul. Annyi biztos,
hogy Vajda félig-meddig háttal ül Döbröghynek, így ő egy idő
múlva kénytelen felállni és megkerülni az asztalt. Elvégre
mégiscsak ő van itthon, ez az ő vármegyéje. Vajda úgy tesz,
mint aki megörül neki, vagy legalábbis szívesen fog kezet
Döbröghyvel.
„Mi szél hozta önt ide, a mi házunk tájára?” – kérdezi emez,
kissé hamisan csengő kedélyességgel. A Függetlenségi Párt
képviselői többnyire tegezik egymást. Ezt meg is kívánja a
pártban uralkodó bajtársias szellem. Annál furcsábbnak érződik
Döbröghytől a rideg „ön”. Igazából erre felel Vajda, amikor így
szól: „A képviselő Pesten maradt, az ügyvédet Szentvilmosra
hozta a hivatás.”
Int a pincérnek, hogy fizetni óhajt.
Vajda persze kávét iszik az Európában. Pedig ő is nemesi
születésű, akárcsak Döbröghy. Nem a származásával van a
baj.
„Ön rosszul tette, hogy elvállalta ezt az ügyet. Ön dunántúli
ember, ön sohasem fog megérteni minket, alföldieket.”
Döbröghy elhatározza, hogy mond valami szellemeset is.
„Önnek itt, ebben az ügyben és ebben a vármegyében annyi
esélye sincs, mint hintalónak az agárversenyen.”
Vajda szokatlanul nagy borravalót ad. A pincérnek
elkerekedik a szeme.
Aha. Vagy úgy. Ez az ember meg akarja magát kedveltetni,
és azt hiszi, hogy ötven krajcárok osztogatásával népszerűvé
teheti magát. És milyen szívélyesen ráz kezet vele,
Döbröghyvel, amikor feláll, és veszi a kalapját! És milyen
önelégült arccal vonul ki az Európából! Mint aki tud valamit.
Ugyan már, mit tudhat?
Annyit már most elárulhatok az olvasónak, hogy Vajda
általában jólértesült ember, és hogy való igaz, nemrég a fülébe
jutott egy, az ügy szempontjából igen fontos hír, amelyről
Döbröghy és útitársa csak másfél vagy két óra múlva fog
értesülni, bár ennek történetünk szempontjából nincs
jelentősége.
Most egy pillanatig térjünk vissza a vizsgálóbíróra! Néhány
bekezdéssel följebb azt írtam, hogy Viola számára két irányból
érkezik segítség: egyfelől Szentvilmosról, másfelől a Tiszából.
A Szentvilmosról érkező segítséget már szemügyre vettük.
Jön Istókfy vidáman fütyörészve, félrecsapott kalapban,
zsebredugott kézzel. Hátbavágja Döbröghyt, felszállnak a
fiákerre, és a kétlovas bérkocsi – elvégre Tiszarét nyugatra
fekszik Szentvilmostól – az országúton eltűnik, valósággal
feloldódik a nyári naplemente színpompájában.
Most nézzük meg a Tiszából jött segítséget is!
Sajnos nem látjuk.
Mire Istókfy és Döbröghy odaérkezik a helyszínre, már késő
este van, úgyszólván éjszaka. Hold nincs az égen, úgyhogy a
segítségből semmi sem látszik, vagy majdnem semmi.
Öreg este volt már akkor is, amikor a szentvilmosi fiáker
befutott Tiszarétre, és megállt a Döbröghy-kúria előtt. Ott aztán
a jázminillatú homályban kiderült, hogy a tiszttartó, Karvaly
bátyánk nincs leterítve sem köszvénytől, sem részegségtől,
hanem egyéb nyomós ok miatt mulasztotta el, hogy odamenjen
a képviselő urak elé a vasúthoz.
Sürgősen el kellett fuvaroznia a vizsgálóbírót Tiszadudvára,
ahonnét érkezett egy szenzációs bejelentés. A dudvai mezőőr,
Fazola Zoli jelentette Violának, hogy a dudvai határ
Csonkafüzes nevű folyóparti részénél az ott pihenő tutajosok
kifogtak a vízből egy hullát, egy fiatal nő holttestét. Nézze már
meg a tekintetes úr, mert könnyen lehet, hogy ő az a tiszaréti
cselédlány, akit már majdnem két hónapja keresünk. Nahát, ez
az, amiről Vajda Károly már órákkal ezelőtt tudott.
Most már Istókfy és Döbröghy is tud róla. Szólnak a
bérkocsisnak, hogy sürgősen hajtson a Csonkafüzeshez.
Döbröghy mutatja neki az utat, de így is majdnem felborulnak a
sötétben.
Amikor a Csonkafüzesnél kiugrálnak a fiákerből, és
lerohannak a töltésről, amelyen a kocsi idáig haladt, igazából
semmit sem látnak. Inkább csak hallanak: parancsot, szitkot,
fenyegetést. Prücsky Bandi pandúrjai és a dudvai fiatalokból
szervezett önkéntes rendfenntartók lökdösik a töltés felé a
környékről összeverődött zsidókat, akik azt kiabálják: „Megvan
Eszter! Megvan Eszter!” Prücsky Bandi pedig az kiabálja,
túlharsogva a mintegy százötven főnyi zsidóságot: „Nincs itt
semmi bámulnivaló! Kotródjatok haza, a francba!”
Tényleg nincs itt semmi bámulnivaló. Elvégre vaksötét van.
A holttestnél ott áll a vizsgálóbíró, továbbá Karvaly bátyánk és
több más illetékes személy, akiket nem tudunk egymástól
megkülönböztetni a sötétben.
Pillanatnyilag két lényeges dolgot tudunk a tiszadudvai
vízihulláról. Az egyik, hogy azt az öltözéket viseli, amelyet
Eszteren láttak az eltűnés napján. Ebből józan ésszel arra a
következtetésre juthatunk, hogy a holttest azonos a mi
Eszterünkkel. Igazat beszélnek a zsidók, még akkor is, ha
minden zsidó hazudik. Tényleg megvan Eszter.
Ma már késő van ahhoz, hogy elnyargaljunk a legközelebbi
távíróállomásra (amely sajnos a szentvilmosi főpostán
található), és világgá röpítsük a szenzációs hírt. Először persze
az itthoni országos lapokat értesítjük, de semmi kétség, hogy a
nemzetközi sajtó is tudósítani fog Eszter előkerüléséről. Ha a mi
Eszterünk eddig nem vált eléggé híressé az eltűnésével és a
hiányával, tiszadudvai vízihullaként egykettőre világhírű lesz.
Ja, igen. A másik lényeges dolog, ami tudható a Tiszából
kifogott Eszterről, hogy teljesen ép a nyaka. Még csak egy
karcolás sem látszik rajta. Úgyhogy igazat beszélnek a zsidók,
amikor azt állítják, hogy nem ők vágták el a nyakát, tudniillik
nincs elvágva a nyaka. Könnyen lehet, hogy nem is történt
bűncselekmény, hanem Eszter bánatában beleölte magát a
Tiszába. Vagy pedig, mondjuk, meg akarta mosni a lábát, és
véletlenül belecsúszott a mélyvízbe.
Annyi bizonyos, hogy a rituális gyilkossággal gyanúsított
zsidók ártatlanok, még akkor is, ha minden zsidó bűnös. Ha
viszont így áll a dolog, akkor az én történetem ezen a ponton
befejeződik. Valami nagyon erőltetett és abszurd ötlet kellene
ahhoz, hogy folytatása lehessen. Hiába töröm a fejemet, semmi
efféle nem jut eszembe. Ha viszont nincs olyan koncepció,
amely továbblendíthetné a bonyodalmat, akkor már csak
apróságok vannak hátra. A szegény édesanya elsiratja és
eltemeti vízbefúlt lányát, a gyanúsítottakat szabadon engedik,
kedélyünk lecsillapodik, szívünk megbékél, és ez a készülő
regény a negyedik fejezet után félbeszakad.