Magamnak; Zárt fény; Mikro; Batár

MAGAMNAK

Hisz magyarnak tudom magamat, mindig

is ebben a tudatban éltem, fel sem

merült a kérdés a víz alól, aztán

amikor tizenévesként átléptem

Magyarország határát, amikor ott

Budapesten, buta tótnak kiabált

le engem és az osztálytársaimat

az ottani szlovák kollégiumban

való elszállásolás után jó pár

suhanc, minden értelmet nyert bennem, mint

akinek bolond szerencséje  van a

lottón, rájöttem,  Szlovákiában még

jogom van magyarkodni, Budapesten

semmiképpen, de most amikor is a

vezetéknevem alapján ítélnek

a sajátjaim,  itthon és odaát,

úgy vagyok benne a kérdésben, mint  az

asztronauta az űrhajójában.

ZÁRT FÉNY

János nem lehet pesszimista, az

optimizmus puhánnyá tenné, el-

hanyagolná a teendőit, a

sárga földig lehúzná a remény,

magatehetetlenül átélné

mindazt, amit a biztosra kimér

patikamérlegén a véletlen,

persze, ha a véletlenek korán

kelnének, mint  a hónapos retek,

kertjükben  csak színtiszta aranyat

találnának a fekáliában,

beletenyerelve  nagykorúvá

lett,   önálló, nyúlós hiányukba.

BATÁR

Halottaink lenéznek ránk, ahogy

csak mi tudhatunk lenézni rájuk,

mikor leeresztik a diófa-

koporsót a fájó sírgödörbe,

aminek története van, az nem

lehet tökéletes, az nem lehet

eredeti, az nem lehet tiszta,

az elmúlás meg kiossza örök-

éltű fiának titokban a rá

kiszabott meztelenséget, amit

a prűd lehetőség beáldoz a

nemlét terülj-terülj asztalkáján.

MIKRO

János jóllakott a szívével, akár-

hogy is vesszük magával a fájdalom-

csillapító tablettával, aminek

természetesen a mellékhatása

emberré tette, olyanná,  akinek

jó gerince van, akinek a könyvét

meggyújtotta egy szélsőjobbos alak,

amiért a cseh- és szlovák költőknek

ajánlott abban pár darab költeményt.

Hogyan szerzett hát minderről tudomást(?)

Egyszerűen úgy, hogy a félig égett

könyvet kihozta házához a postás,

s önző mód feladta a történelem.