Mindig kezdetben

Ne kezdjük újra. Körben városok pihegnek és éjveszejtve
üvölt a kintség. Nem hagyhatjuk magukra őket.
Asszony és ember addig ültek egymás mellett,
míg papírba nem áztak. Illusztrációnak egy könyvbe,
amelyik úgy kezdődik: „Kezdetben.” Amikor Isten lelke
a vizek felett lebegett. És önfeledten örvendett a betűknek.
Addig gyönyörködött bennük, míg kimondta őket.
Én kimondtalak téged, amikor megparancsoltam az égnek,
hogy most már engem, és csak engem szeress.
Drága betű, pontot, lelket írtam utánad. És most már
várjuk meg, míg majd jön valaki, és megír mindannyiunkat.
Ahogy megírta az anyag is emlékezetünket a kezdetről, amikor
sötétség borította a mélységeket. Nem felejtettük el
a legelső tapasztalatot, hogy a világosság jó.
De most már beszéltünk eleget. Írjuk inkább le,
akár a hangos éveket, mert a csendet még élvezni is lehet,
de egy üres lap nélkülünk végtelen.
Ne kezdjük újra. Ne legyen hiába. Rajzoljunk inkább házat
homokba, papírra, hátra. Kezdettel, vagyis félelemmel
teremtette Isten az eget és a földet. Nem végleges eget,
mindig megújuló eget – pezsdüljenek a vizek. Legyetek
termékenyek! De miért, te kedves?
Mert halálosan nem fáradhatok el, a teremtés azonban nincs
befejezve. Még mindig annyira félek.
Most már igazán hasznunkat vennék tehát,
mint anyáink a háztartásban. Mosogass el,
majd vond uralmad alá az eget, és tartsd számon éveidet.
Szenvedéllyel, megújuló egek, nem szüntelen élni akarással.
Nem folytonosan újrakezdve. Szerelmem, én nem tudom megmondani,
orrod hogyan ível, szád szóra duzzadva milyen formát ölt magára,
én az arcodat látom, egyben, mint estére érve a napom.
Én láttalak elsöpörni az utamból minden egészet,
és a részletek gyűjtik most méhrajként a mézet.
Eszem ágában sincs újrakezdeni mindent.
Ne kezdjük újra, megfáradt részecskéi az időnek,
és amit szeretetből rajzoltunk mások hátára
elalvás előtt, azt a temérdek kacatot, ne dobjuk a szemétbe.
Legyünk inkább mániákus gyűjtők, míg majd moccanni se
tudunk a térben, melyen átsüvít múltunk, megannyi fürge részecske,
alakzatba rendeződve. Nincs ereje a szélnek.
A gravitációt ajándékba kaptuk – túlszerettek minket.
De mire kihűl a Nap, mi már messze leszünk innen.
Ne kezdjük újra, megmaradunk úgyis, folytassuk, ahol abbahagytuk,
hiszen elég lett volna, ha csak azért jövünk a világra,
hogy gyönyörködhessünk benne. Mint én a betűkben.
Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.
És meg kell tanulnod, akár férfinak, akár nőnek születtél,
hogy a szeretet legszebb formája, ha akkor is szereted Őt,
az istent, ha elveszi az életed.
Mert nincs egyetlenegy élet, csak az évek.
De legyél nő a Teremtés poklában. Hasíts a Végtelen levegőjébe,
mint magzatburok reped, és előbukkan a fény: egy újabb nap.
Kívánj neki boldog újévet, és ne az égre helyezd, a naptárba rakd.
Fordíts nekem hátat, kedves, hadd rajzoljak hátadra világítókat!
Akármilyen nagyon szeretsz, nem hagyhatod abba,
ahogy én se hagytam abba versem a legelső sorban.
Isten nagyon szeretett a betűkkel lenni, de megszólalt,
és szétszaladtak. Ránk maradt, hogy egyikünk
a másik után,az évek karámjaiba hajtsuk őket.